Te észre sem veszel...+18!

Főszereplők: BamBam x Jackson

Banda: GOT7

Páros: [JackBam]

BamBam [POV] +18!

Nem tudom, te éreztél-e már úgy egy közeli barátod iránt, hogy csupán a hangját hallod, esetleg az eszedbe villan egy pillanatra szívtipró arca, neked meg kell kapaszkodnod, különben lábaid feladják a harcot, és elgyengülve esel össze. Mindenesetre én ezt érzem...még a debütálásunk előtt kezdődött. Emlékszem, mikor betette a lábát a próbaterembe, és rosszfiús, vadító vigyorral köszönt ránk.

- Sziasztok- rám csak futólagosan pillantott, de az én lábam elgyengült, és abban a pillanatban rogytam a földre.

Most is így érzek, valahányszor meglátom. Az első pillanattól kezdve... Ugyanaz a szívtipró mosoly, helyes arc, amin valószínűleg angyalok százezrei dolgoztak évszázadokon át. A hang, amit ha bármikor, bárhol meghallok, legyen akár -10 fok, engem átjár a melegség, és felforr a vérem. Talán őrültnek nézel...de az a helyzet, hogy még én sem értem igazán. Ne értsd félre! Én tudom, hogy szeretem Őt. Halálosan, elviselhetetlen módon szerelmes vagyok Jackson-ba. Lehet, ez teszi azt, hogy mindenhol, mindenben csak Őt látom. De Ő ebből nem vesz észre semmit. Nem látja, mennyire megveszek érte, mennyire epekedek egyetlen érintése után. Most épp ezért megy minden úgy, ahogy eddig is. Ő lányokról lányokra ugrál, flörtöl velük, hívogatja Őket, amikor teheti, randizni viszi Őket...én meg nézem. Mindent, az egészet fapofával nézem végig. Legalábbis a többiek előtt, bár még így is gyanakodnak egy egészen kicsit, hisz vannak megjegyzéseik, célozgatnak arra, hogy Jackson meg én... Ez mind annyira rosszul esik, mert tudom, hogy soha nem lehetne belőle semmi. Nem tudok olyan éjszakát, talán egyet-kettőt, mikor nem folytak végig könnyek arcomon, és nem áztatták el alattam párnámat, mielőtt elnyomott volna az álom.

- Kész vagytok?! - ahogy JB elüvölti magát, sikeresen visszarángat a valóvilágba félbe szakítva kínzó gondolatmenetemet, amitől életkedvem is már csaknem teljesen elillant. Még utoljára magamra pillantok a nagy tükörbe, ami a falon lóg, majd csoszogva, mégis sietősre véve a tempót a nappaliba veszem az irányt. A vörös bőrgatyám néha fura, nyekergős hangot ad ki, ahogy megfeszül rajtam egy -két helyen, amit én élvezek. Vicces- Komolyan, el fogunk késni! Siessetek - morran fel még egyszer, majd tekintete kissé meglágyul, ahogy megpillant - Bhuwakul, vegyed a cipőd, oké?- csak a szemeimet forgatom az utasításra, de teszem, amit kér. Megint felpörgött, és eltúloz mindent... Csak egy interview-ra vagyunk hivatalosak, és ha hihetek a falon függő órának, akkor van még 10 perc indulásig. Bár a többieket ismerve JB hyungnak van miért aggódnia, hisz Mark és Youngjae erőszeretettel vesznek össze a fürdőszobán az utolsó percekben is akár, hiába kéne indulni. Ez most sincs másképp, máris hallom az ajtócsapkodásokat, a hangos szitokszókat...

- Kussolj már, Youngjae! Mondtam, hogy máris kimegyek! - hallani Mark ideges üvöltözését, amit az ajtó előtt álló ingerült Youngjae-nek szán.

- Mark, csak vonszold ki a segged! - morran fel a másik is, amitől megremegnek a falak. Mindig ez van. Minden egyes alkalommal... Nem értem, hogy nem unják még!- Hiába állsz órákat a tükör előtt, nem leszel helyesebb - erre a beszólásra együtt szisszenek fel Yugyeom-mal, mintha kezünk véletlenül a még sercegő serpenyő oldalának ütközött volna.

- Kezdődik - mormogja Jr JB vállának döntve homlokát, mire a másik édesen mosolyodik el egyből.

- Hogy merted?- vágódik ki a fürdőszoba ajtaja egyből, amiben egy villogó szemű, dühtől vörös Mark áll befeszült izmokkal.

- Hát, de most nincs igazam? Ugyanúgy nézel ki, mint mielőtt bementél - morogja vissza Youngjae fintorogva, miközben végig méri Markot tetőtől talpig.

- Ne akarjátok, hogy én vessek véget a nyávogásnak - morran fel Jackson, ahogy mennydörgő léptekkel ront ki szobájából, és indul meg a fiúk felé, miközben ingének gallérját igazgatja. Jesszusom... Ismét felforr a vérem, a szívem hevesen verni kezd, és alig kapok levegőt, ahogy meglátom. El sem tudom szakítani róla tekintetemet, mintha vonzana magához, mint valamiféle mágnes. Egyszerűen észvesztően néz ki most is... Csak egy darab kő nem vonzódna Jackson-hoz. Ő a férfitökéletesség megtestesítője, és minden jel arra utal, hogy ezzel nagyon is tisztában van. Mint mindig, úgy most is ugyanazok a figyelemfelkeltő mozdulatok, ugyanúgy végig nyal alsó ajkán...és ezzel lányok százezreinek fejét csavarja el egy pillanat alatt. Csak süketnéma módra kapcsolva nézem, ahogy férfiisten módjára továbbra is rámorran a fiúkra, akik megállás nélkül a másikat hibáztatják az újonnan kitört vita miatt.

- BamBam - hallom magam mellől a hangot, ahogy egyre hangosabban cseng fülemben, majd fejemet kissé megrázva rá is emelem tekintetem a tulajdonosra- Már megint azt csinálod- Yugyeom egy ostoba, teli vigyorral néz rám, amire csak felvont szemöldökkel válaszolok először.

- Mit? - hangomból kicseng a tudatlanság, és a kíváncsiság keveréke, amitől olyan ostobának érzem magam. Olyan érzés, mintha egy teljesen egyértelmű dolgot nem vennék észre.

- Megint nyitva maradt a szád - nevet fel halkan, ahogy rácsap vállamra- Bugyi csere van?

- Hülye! - hangom két oktávval feljebb szökik, ahogy zavaromban még el is vörösödöm. Megint kezdik, és én megint azt érzem, mint mindig... Fáj. Mind az öten kérdőn kapják felém fejüket, miközben Yugyeom a röhögő görcsét tartja vissza. Nem értem, mégis mi ilyen rohadt vicces ebben... Egyre biztosabb vagyok abban, hogy tudják, hogy az érzéseim Jackson iránt, amikkel viccelődnek olykor-olykor, azok valósak. Ahogy azt is tudják, hogy viszonzatlanok. Miért csinálják ezt? Yugyeom nevetése kitör, ami egyre hangosabb, amitől hirtelen a többiekből is kifakadt, kivéve Jackson-ból, aki csak egy lassú mosolyra húzza ajkait ezzel is egy mini szívrohamot okozva nekem. Úgy érzem, mindjárt elájulok… Megnémulva nézek szemeibe, megint a földhöz bilincselt egy pillanat alatt. Érzem, ahogy mellkasom egyre nehezebben emelkedik le-fel, szinte észre sem veszem, ahogy a többiek elhallgatnak, és tovább folytatják a készülődést.

- Mehetünk? - hirtelen Youngjae arca ugrik elém eltakarva a férfiistent előlem, amitől ijedtemben majdnem felsikítok. Homlokráncolva bámul rám idétlen arckifejezésemet méregetve, és kitartóan várva a válaszom.

- Ja…jah, persze…mehetünk - motyogom, ahogy sarkon fordulok, és a JJ Project-et kikerülve feltárom a bejératiajtót. Szörnyen érzem magam…napról napra egyre jobban. Együtt élek vele, nap mint nap látom, mégis annyira távolinak érzem. Tudom, ez így most eléggé hülyén hangzik a számodra, de az a helyzet, hogy ez írja le leginkább a helyzetet. A szerelme akarok lenni, aki minden este a karjaiban aludhat el, mellette ébredhet reggel, aki úgy csókolhatja, ölelheti, ahogy senki másnak nem engedné meg soha. Az övé akarok lenni. Gondolatmenetemet a hideg levegő, és a jeges szél szakítja félbe, ami hirtelen beszökik pólóm alá. Hogy én hogy utálom a telet! Aish, már megint nem vettem fel a kabátomat. Basszus! Most már mindegy, nem megyek vissza érte, csak várom, hogy a többiek is kijöjjenek. Természetesen ismét JB hagyja el utoljára a lakást annak ellenére, hogy Ő siettetett egész reggel.

- Ó Jesszus, BamBam! - kezdi el sipákolását is, ahogy meglát, és rémülten mér végig tetőtől talpig- Hát nem fagysz meg, kölyök?- korholja, ahogy tudomást sem véve az alatta elterülő jégtakarót elindul a kocsi felé fejét csóválva- Egyszer még tüdőgyulladást kapsz- morogja tovább egyre halkabban, miközben kinyitja a furgont, amibe egyből be is pattanok. Mint mindig, úgy most is Ő vezet, amíg mellette az anyósülésen Jr ül, mivel Ő az egyetlen, aki hányás nélkül kibírja legelöl az éles kanyarokat és a 220 km/órás sebességet. Nem értem, JB hyung-nak ki adhatott jogosítványt. Aki ezt tette, annak fogalma sem volt arról, hogy egy vadállatott enged az útra arról nem is beszélve, hogy télen még csúszkál is a furgon a téli gumik ellenére is. Hamar elfeledkezik alulöltözöttségemről, és 100%-os figyelmét az útnak szenteli, miután mindenki más is beszáll, és elindulunk végre. Eleinte mindenki csendben utazik, majd lassan felemelkedik a hangerő, miközben én a visszapillantóból figyelem Jackson őszinte mosolyát, amit Mark csal ki belőle egy ostoba poénnal. Fájdalmasan sajgó szívem miatt egy idő után elfordítom tekintetemet Jackson tükörképéről, és az ablakon bámulok ki végig szemmel követve a mellettünk elhaladó hatalmas épületek, üzletek sorát.

- Bhuwakul, te nem vagy beövezve?

- Mi?! - Jr tekintete mellé egyből JB-é is társul, ahogy a visszapillantóból szemöldöküket összevonva bámulnak rám. Lassan lejjebb fordítom tekintetemet egyenesen ’meztelen’ mellkasomra, amit tényleg nem takar a fekete biztonságiöv.

- JB, az utat! - sikít fel Youngjae erősen szorítva meg Jr ülésének fejtámláját, miközben teljesen elfehéredett arccal mered ki a szélvédőn a szembe jövő forgalommal szemezve. Az utat fedő jég miatt a furgon feneke átcsúszik a szembe jövő sávba JB figyelmetlensége miatt, amit reflexből egy kormány elrántással próbál visszaterelni. A vérem a fülemben dübörög, miközben teljesen leblokkolva ülöm végig, ahogy a meggondolatlan mozdulattól a kocsi fordul egyet tengelye körül, majd hátulról egy villanypóznába ütközik. Megpróbálok megkapaszkodni az ajtóban, ami kapkodásomtól kinyílik. Egyből felemelkedem az ülésből, és kiesem a többiek mellől, majd hangos puffanással érek földet. Hangos nyüszítésem kíséri azt a halk reccsenést, amit vállam ad ki, de nem érzek semmi mást ezen kívül, miután fejem is találkozik a jeges betonnal. Nem érzek mást, csak az aggódalmat. Jackson arca kúszik lelki szemeim elé, és az a piszkosul szívdöglesztő mosoly, miközben lassan felém pillant. Gondolataim egyre tompulnak, ahogy a hatalmas ricsaj, és sikolyok veszik át az irányítást, miközben emberek tömkelege siet az autó felé, és hozzám. Nehezen emelkedő pilláim mögül látom csupán, ahogy tőlem méterekre nagy nehezen kinyitják a furgon többi ajtaját, de csak az egyik oldalon esik ki belőle valaki. Kezét szorosan mellkasára szorítja, miközben a fejét kapkodva néz körül. Végül tekintete megállapodik rajtam, és felém veszi az irányt átszenvedve magát a tömegen. Hiába ér egyre közelebb, az én szemeim kezdik feladni, ezzel együtt agyam is, ami olykor-olykor kikapcsol, és csak a sötétség lebeg előttem.

- Jól van?! Hahó! K…kérem! Válaszoljon, jól van? - tudomást sem veszek a nekem szánt kérdésekre, csak összeszedve magam újra felpillantok, és lebénulva nézem az ismerős arcot, ahogy felém tart. Hangos köhögés lesz úrrá rajtam, majd érzem, ahogy valami forró perzseli ajkaimat, miközben kicsorog rajtuk - Vérzel! - a pánik lassan úrrá lesz mindenkin, ami még akkor sem csillapodik, mikor a mentőautó szirénája egyre hangosabban üvölt. Az ismerős, mégis elmosódó alak mögé pillantva egy kissé megnyugszom, hisz szinte mindenki a saját lábán száll ki az ’összetört’ autóból.

- B…Bhuwakul! - az ismerős hang egy pillanatra elnyom mindent, amitől szorosan össze kell zárnom szemeimet, amik a következő pillanatban ki is pattannak az izgalomtól. Ez Jackson- Baby BamBam! - ahogy becenevemen hív, amit még Ő adott nekem debütálásunk előtt, néhány csepp kicsordul szemeimből, és hangosan nyikkanva elfordítom a fejem. Szinte egyből lerogy mellém, miután két embert arrébb lök, és hatalmas szemekkel mér végig újra és újra- BamBam, annyira buta vagy!- hangja elcsuklik, ahogy egyből arcomra simít, és közelebb hajol hozzám- Mondj már valamit!

- Te voltál nekem a legfontosabb, hyung…- makogom, de hangom még így is elcsuklik, ahogy újra köhögésben török ki, és elhomályosul a kép előttem. Nem merek ránézni. Még annak ellenére sem, hogy tudom; lehet, ez az utolsó alkalmam.

- Mi? Miket beszélsz? - kérdezi kétségbeesetten, már szinte felemeli a hangját - Te most ugye nem búcsúzol tőlem, Bhuwakul? Hallod?! Ne merészeld! - fájdalmas nyögését visszafojtva megtámaszkodik fejem mellett, és felém hajol, hogy végre ránézzek. Megteszem, amire szavak nélkül kér, és lassan megtört tekintetébe fúrom enyémet egy szót sem szólva. Egy vastag, vörös csík éktelenkedik nyakán, ami elbújik pólója alatt. A biztonságiöv…

- Csak…- suttogom végül, miközben kezemet lassan felemelem, és arcára simítom azt. Fejét egyből tenyeremnek nyomja, és egy pillanatra még szemeit is lehunyja -…ne gondolj rám sokat, rendben, hyung?

- Tessék? - szenvedőn csengő hangjára, és a vállamba nyilalló fájdalomra szorosan összezárom szemeimet, és próbálom kizárni fejemből. Nem megy. Beleőrülök a fájdalomba! - BamBam, nézz rám! Nézz már rám!- a betonra csap fejem mellett, de én nem engedelmeskedem neki, azt hiszem, ennél többet képtelen vagyok elviselni- Ne csináld ezt velem! Ne hagyj itt, kérlek ne tedd! - kezem lecsúszik arcáról, amit magam mellé ejtek, mivel már nem tudom tovább tartani. Érzem, ahogy ujjai landolnak arcomon, és óvatos, gyengéd mozdulatokkal kezdi letörölni rólam ajkaim közül kicsorduló véremet - A mentő már csak pár saroknyira van, BamBam, kérlek beszélj hozzám addig, oké? Beszélj, had tudjam, hogy minden rendben! Kérlek…- érzem kihűlt bőrömön forró leheletét, amitől ismét felforr a vérem, és megremeg a térdem, hiába fekszem a fagyos földön. Szemeimet most önként nyitnám ki, de már nem engedelmeskednek nekem, miközben mindenem könnyűvé válik, csaknem lebegek, egyedül leszakadni készülő vállam ragaszt a földhöz - B…Bhuwakul…

- Szeretlek - ajkaimat alig hagyja el azaz egy szó, máris utolsó, szaggatott lélegzet vételemet élvezem, ami után végleg megszűnik körülöttem minden.

Vállam sajgását, és mellkasom súlyát érzem csak, és azt a kellemes meleget, ami körül ölel. Nem tudom, mi történik, nem értem, miért nem tudom kinyitni a szemeimet. A halk pityegések, és összemosódó mormogások lassan tisztulni kezdenek, és végre saját lélegzet vételemen kívül mást is hallok.

- Kérem, vége a látogatási időnek. Távozzanak - egy idős, fáradt hang az, ami legelőször kitisztul, és visszhangzik a fejemben. Fogalmam sincs, miről beszél, és hogy kikhez. Hiába próbálom kinyitni szemeimet, úgy ragadnak össze, mintha pillanatragasztóval lennének összekenve. Miről beszél…? Kórházban lennék?

- Nem lehetne kivételt tenni? - Youngjae. Youngjae itt van! Hangja elcsuklik a kérdés végére, majd halkan felszipog. Sír. Miért? Mi történik?!

- Sajnálom, de nem. A betegnek pihenésre van szüksége - legszívesebben homlokomat ráncolnám, de semmim nem reagál erőlködésemre, ami kezd idegesíteni.

- Már három napja...- hallom a fogcsikorgatott választ, amitől a vér száguldozni kezd ereimben, és egészen biztos, hogy felnyögnék, ha képes lennék rá. J-Jackson az! Jackson itt van! Ki akarok törni, fel akarok pattanni, hogy magamhoz ránthassam, és úgy ölelni, ahogy még soha, de még ujjaim sem mozdulnak, mintha kővé dermedtem volna.

- Igen, három napja minden este hét órakor eljátssza ugyanezt. Kérem, menjenek el- hallom ismét azt a fáradt hangot, ami egy csöppet sem szimpatikus nekem. Érzem, ahogy ujjak fonódnak enyéimbe, amitől bennem akad a levegő, és hirtelen őrült mód forogni kezd velem a világ, mint mindig, amikor Jackson hozzám ér. Ő fogta volna meg a kezem? Na jó, most már valaki igazán felvilágosíthatna, mégis mi történik!

- Nem érdekel! Nem hagyom itt! - hangja most közvetlenül mellettem cseng fel, így már biztosra veszem, hogy Ő tette felém ezt a szívmelengető gesztust - Itt akarok lenni, amikor felébred, látni akarom, ahogy kinyitja a szemeit, és…- egy pillanatra elcsendesedik, majd megérzek valami meleget és puhát arcomon, amitől legszívesebben sikongatva felpattannék, és a nyakába vetném magam. Oh, Jesszus! Jackson Wang arcon csókolt! Eddig ez csak egyetlen egyszer fordult elő kamerák előtt, azóta se soha… Amit nagyon, nagyon bánok! Mit meg nem tennék azért, hogy többször lehessen ebben részem-…rám mosolyog. Látni akarom, ahogy felragyog az arca- hüvelykujjával bütykeimet kezdi cirógatni, hallani a hangján, hogy kissé elmosolyodik.

- Ezzel én már nem tudok mit kezdeni. Ha két perc múlva nem hagyják el maradéktalanul a szobát, hívni fogom a biztonságiakat- a fáradt morgás most kissé ingerülten cseng fel, majd egy hangos ajtócsapódás után abbamarad.

- Hülye paraszt - Jackson csak egyre jobban szorítja kezemet, majd puha bőrének nyomja azt. Hiába szorítanám meg viszont, a testem nem engedelmeskedik.

- Jackson... Komolyan menni kéne. Te sem akarod, hogy kitiltsanak Bhuwakul mellől, igaz? - Mark hangja halk és rekedt, szinte suttogásnak lehet nevezni. Miért sír Ő is? Mi történt?!

- Nem. Nem megyek el innen! Nem hagyom magára...- jön a sértett válasz mellőlem -…annyira fáj így látnom Őt…- suttogja, amitől ha tehetném, egy hatalmas mosolyra húznám ajkaimat, és gyűlnének könnyek a szemembe egyszerre. Miért nem mozog semmim? Pedig annyira magamhoz akarom ölelni, megmondani neki, hogy jól vagyok, és minden rendben velem. A tudtára akarom adni, hogy a puszta tény, hogy gondol rám, hogy mellettem akar maradni, biztonságérzetet ad, boldoggá tesz.

- Jackson, kérlek! Miért csinálod ezt megint, hm? - JB hangja kemény, de mintha kicsit mégis csak aggódó lenne- Tegnap is ezt csináltad, és azelőtt is…miért nem megyünk csak haza? Holnap is bejöhetünk hozzá- úgy érzem, Ő sem akar elmenni, mégis siettet, mintha nem akarna így látni. Hangja olyan furcsán cseng, amit még soha nem hallottam tőle. Lelkiismeret furdalása lenne? Miért?

- Nektek fogalmatok sincs - válaszol Jackson minden feltett kérdést figyelmen kívül hagyva - Nem tudtok ti semmit…

- Nem értelek - jön a válasz leader hyung-tól, már egyáltalán nem sürget, azt hiszem, csak kíváncsi…ahogy én is. Hirtelen besüpped mellettem az ágy, amitől őrült mód forogni kezd velem a világ, már szinte minden hang elmosódik. Pillanatokba telik, mire nagyjából csillapodik a zsongás a fejemben, de úgy érzem, bármelyik pillanatban ismét minden csendessé, és üressé válhat.

- Azt mondta, szeret…ez volt az utolsó szava hozzám - hangja ismét kezd elmosódni, szinte már alig értem mondanivalója végét, mikor végül már nem hallok mást a fülsüketítő csenden kívül.

        Tüdőm egyre nehezebbé válik, és kezdem érezni fejem tompa zsongását, amit az egyre hangosodó csipogások kísérnek. Ujjaim egyszer csak roppannak egyet, ahogy lassan ökölbe szorítom azokat, majd egy mély levegőt véve lassan kinyitom szemeimet. Mozgok…el sem hiszem! A fejemet el akarom fordítani, és a testem engedelmeskedik nekem, lassan körülnézek. Látásom csak lassan tisztul ki, bár hiába, hisz korom sötét van, amúgy sem látok semmit.

- Ümh…- nyögök fel vontatottan, ahogy megpróbálkozom a felüléssel, de hamar feladom a küzdelmet, így csak leszarva mindent meredek a most fekete plafonra. A gépek csipogása gyorsul jelezve, hogy életfunkcióim visszaállnak az átlagosra, amit én egyelőre nem észlelek. Igen, kórházban vagyok. És nem vagyok egyedül, rajtam kívül még van egy valaki a korteremben. Mi történt velem? Beletelik még pár pillanatba, mire rájövök, hogy egyik vállamat hófehér kötés díszíti, és fejemet egy nagyobb seb, amit még a temérdek fájdalomcsillapító ellenére is fáj. Mi a fene… Jackson. Jackson itt volt, emlékszem rá! Az izgatottság felülkerekedik rajtam, és már csaknem felkelek, hogy keressek egy telefont, és felhívjam, mikor rájövök, hogy gyakorlatilag 3-4 kábel lóg le rólam. Eszem ágában sincs a nővérhívót nyomogatni, mivel tudom, hogy nem engednének felkelni, nem hagynák, hogy felhívjam a bandát. Beszélni akarok velük, tudnom kell, mi történt velem. Miért kerültem én ide? Nagy nehezen ülőhelyzetbe szenvedem magam, és kinyújtva ép karomat megnyomom a csipogó gépen azt a bizonyos gombot, amitől az kikapcsol. Miután biztos vagyok benne, hogy nem kezd folytonos sípolásba, leszedem magamról az infúzióval együtt, majd óvatos, kimért mozdulatokkal teszem le lábaimat a földre. Veszek pár mély lélegzetet, mielőtt rájuk is állnék, és elmormolok halkan egy gyors imát. Végül az éjjeliszekrénybe kapaszkodva küzdöm fel magam álló helyzetbe, de lábaim úgy remegnek, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék. Nem mehetek ki a folyosóra…lehet, hogy este van, de nem tudom, mennyi az idő, és hogy merre induljak telefon után. Hatalmas levegőket véve próbálom megtartani egyensúlyomat, aminek ellenére kezem is remegésben tör ki. Le vagyok gyengülve, már azzal az egy ép kezemmel is alig tartom magam. Miután nagyjából összeszedem magam, elkezdek kutakodni az ágyam melletti kis szekrényen, de ahogy sejtettem, sehol nincs a telefonom. Magamban elejtve egy-két szitokszót végül feladom, és csak kétségbeesetten kezdem járatni a tekintetemet a szobán. Aztán szemem megakad azon a holdfénytől csillogó, szögletes tárgyon, ami éppen alvó ’szobatársam’ szekrényén pihen. Megszáll a kisördög, és hiába tudom, hogy nem szabad, az én lábam megindul, és bizonytalanul, de elvisz a kis szekrényig, amiről felkapom a készüléket. Sokáig csak szemezek a billentyűzettel, majd végül ahogy eszembe jutnak, lenyomom a helyes sorrendben a számokat, majd tárcsázom azt. Kissé reszkető kézzel emelem a fülemhez, és hallgatom, ahogy kicseng.

- Haló? - ahogy meghallom azt az ismerős, most piszok fáradt hangot a vonal túloldalán, a szívem hevesen verni kezd, és csaknem összecsuklik a lábam - Ki az? - ismét beleszól, amivel ráébreszt, hogy bele kéne szólnom.

- J…Jackson…én vagyok az - hangom olyan szinten be van rekedve, hogy alig lehet felismerni, arról ne is beszéljünk, hogy az izgalomtól egy oktávval feljebb is szökik. Csend telepszik ránk, mintha nem tudná, hirtelen mit mondjon.

- Ki? - kérdezi gyanakodva, majd nyel egy hatalmasat. Hh, valószínűleg iszonyatosan fáradt lehet…úgy hívtam fel, hogy még csak az időt sem néztem meg.

- BamBam. Bhuwakul vagyok - jelentem ki, miután megköszörülöm a torkom, így hangom sokkal tisztábban cseng.

- BamBam?- hirtelen, mintha nem hinné el, hogy tényleg az én hangomat hallja- Kunpimook Bhuwakul? Te…

- Mégis hány BamBam-et ismersz? - morranok rá, majd fújtatok egyet, de a lábam nem bírja tovább, így a földre huppanok. Fájdalmasan felnyögök, hisz fejembe nyilall a fájdalom a hirtelen mozdulattól, miközben őrült mód forog velem a világ - Idejössz? Én…látni akarlak - hangom akaratom ellenére is könyörgőn cseng, de ez most egy cseppet sem izgat. Egyszerűen látni akarom Őt! Egyik pillanatról a másikra már csak a síri csend fogad, miszerint bontotta a vonalat. Idejön. Tudom, hogy idejön! Nem szorongatom tovább a telefont, óvatosan visszateszem a szekrényre, majd megpróbálok felkelni, de a lábam nem engedelmeskedik nekem, mintha teljesen lebénult volna. Fejemet hátra döntöm, egyenesen ’szobatársam’ ágyának szélére, és várom, hogy összegyűljön annyi erőm, hogy legalább az ágyamig eljussak. A hideg kezd futkosni a hátamon, és megborzongok, ahogy eszembe villan, mikor a kezemet fogta…az arcomra csókolt abban a hitben, hogy úgy sem vagyok magamnál, nem tudhatom, Ő mit csinál. Ezt miért nem csinálja soha, amikor magamnál vagyok? Miért nem közeledik felém? Komolyan nem látja, mennyire megveszek érte? Ezt mégis hogy adhatnám a tudtára? Egyszerűen csak…essek neki? Bújjak hozzá, csókoljam meg, és ne eresszem el, amíg nem spaklival vakar le magáról? Mit tehetnék? Aish! - Miért vagyok ennyire szerelmes? - morgom magamnak a kérdést alig hallhatóan. Kétségbeesetten túrok hajamba, mikor nyílik az ajtó, egy pillanatra még a levegő is bennem akad. Ha az orvos, vagy egy nővér az...nagyon, nagyon le leszek cseszve.

- BamBam - Jackson hangjától ismét megremeg a lábam, még szerencse, hogy a földön fekszem - Mégis mit keresel te a földön? - hangja aggódón cseng, miközben máris mellém siet, és leguggol - Rosszul vagy? Hívjak orvost? - nem válaszolok egyik kérdésére sem, csak átkarolom ép kezemmel, és arcom a nyakába fúrom.

- Mi történt velem? - hangom elcsuklik, majd szaggatottan szívom be az illatát. Hirtelen rám jött a sírhatnék, de fogalmam sincs, hogy miért. Óvatosan a karjaiba emel, majd kettőt arrébb lépve máris az ágyamra ültet.

- Nem emlékszel? - válaszul csak a fejemet rázom, nem vagyok hajlandó elengedni. Csend telepszik ránk, miután leül mellém, és hátamat cirógatva húz magához teljesen - Autóbalesetünk volt, Bhuwakul. Nem voltál beövezve, és kiestél az autóból. Mindenki megúszta egy-két karcolással, kivéve téged...- hangja teljesen elhalkul, majd egy olyat szorít rajtam, hogy gerincem roppan egyet. Bennem akad a levegő, és hiába próbálok visszagondolni rá, semmi nem jut az eszembe - BamBam, annyira buta vagy! - nyögi fájdalmasan, és egy hosszú csókot nyom fejem búbjára - Azt hittem, elveszítelek - egy hang nem jön ki a torkomon, nem tudok mit mondani. Kíváncsi vagyok, hány lányhoz rohanna így az éjszaka közepén... Tudom, naiv vagyok, de megnyugtat egy kis időre, mikor ilyen gesztusokat tesz felém.

- Aludj velem - bököm ki végre nyakára fújva forró levegőmet, amitől alig érezhetően megborzong. Érzem, ahogy hezitál, és már csaknem elhúzódik, mikor megmarkolom a kabátját tarkójánál - Kérlek - halk sóhajt hallat, és egy szó nélkül rúgja le magáról a cipőit, majd óvatosan hátra dönt.

- Miért engem hívtál? - kérdezi, miközben elhúzódik, és elkezdi lehámozni magáról a kabátot, amit később az éjjeliszekrényre tesz. Csendesen, a szavakat keresgélve nézem végig ténykedését egyre inkább azon agyalva, őszintén megmondjam-e.

- Téged akartalak - suttogom végül lehajtva fejemet, mivel az igazságot, ami mindig is itt lebegett kettőnk közt, most hangosan kimondtam, és félek a reakciójától. Egy pillanatra megáll, majd inkább szó nélkül fészkeli magát mellém, egyszer sem néz bele a szemembe. Nem szabadott volna kimondanom? Talán ezt már nem bírja el a kapcsolatunk? Kissé forogni kezd velem a világ, mintha kirántották volna alólam a talajt, mikor hirtelen bevillan, amikor a kezemet szorongatva azt mondta, hogy én...szerelmet vallottam neki. Az volt az utolsó szavam, hogy szeretem Őt. Tényleg ezt mondtam volna? Ennyi idő elteltével volt merszem? - Istenem - halkan felnyögve húzom magamra a takarót, és neki vontatottan hátat fordítva duzzogásba kezdek. Elment az eszem...miért nem gondoltam arra, hogy ezzel mindent elronthatok? Hisz Ő nem így érez, Ő nem szeret viszont.

- BamBam - Jackson hangja üti meg a fülem, amire lehunyom szemeimet, és próbálom kizárni magamból. Mindez hiába, úgy visszhangzik bennem, mint minden egyes alkalommal - Mi a baj? - megérzem oldalamon tenyerét, gyengéden simogatni kezd a takarón keresztül.

- Mindent elrontottam, igaz?- suttogom, miközben arcom előtt a párnába markolok, és próbálom visszatartani a torkomból feltörni készülő zokogást. Nem szól egy szót sem, keze is megáll kényeztetésemben, de nem veszi le rólam. A tény egyre nagyobb súlyként nehezedik rám, azt kívánom, bárcsak soha többé ne ébredtem volna fel. Pár könnycsepp kicsordul szemeimből, és halkan felszipogok, már nagyon nehezen tudom visszafojtani a sírást.

- Miért sírsz? - hangjából a teljes kétségbeesés cseng ki, miközben oldalamnál fogva óvatosan a hátamra fordít, és hatalmas  szemekkel méregeti arcomat. Nem szólok egy szót sem, mivel attól félek, ha kinyitom a számat, a hangos sírásom bukik ki, és nem a válasz - Bam…

- Te is nagyon jól tudod! - vágok a szavába egyből, mielőtt belekezdene a hegyi beszédbe - Miért akarod, hogy kimondjam? - az Istenért se néznék bele szemeibe, végig a plafont bámulom megállás nélkül. Mellkasomnál a takarót markolászom ép kezemmel, csakhogy levezessem valahogy a feszültséget.

- Mert hallani akarom - a válasza annyira ledöbbent, hogy már akkor se tudnám kimondani, ha akarnám. Tekintetemet lassan övébe fúrom. ahogy szemeibe nézek, és megpróbálom kiolvasni belőle, vajon mire gondol. Nem megy. Mindig is ez volt…soha nem tudtam rájönni, mi játszódik le benne, és felettébb felbosszant - Mondd a szemembe…- simít végig arcomon, amitől testem-lelkem megremeg, és alig kapok levegőt.

- Szeretlek - mondom ki jól hallhatóan. Már fejezném be azzal, hogy ’tudom, hogy te engem nem’, mikor ajkait enyéimre nyomja, és lágy csókba hív. Szemeim először hatalmasra kerekednek, de mikor tudatosul bennem, hogy nem szándékozik hamar elválni tőlem, halkan szusszanva hunyom le azokat, és viszonzom a mézédes csókot. Halkan nyögve vezetem fel izmos hátán kezemet egészen tincsei közé, amibe bele is markolok. Úgy érzem, menten elájulok, remeg mindenem, és azt hiszem, a hetedik Mennyországba juttatott.

- Én is szeretlek- hirtelen már nem viszonzom csókját, miután csókunkba suttogja vallomását, amitől hátrébb húzódik és kérdőn néz rám - Mi az? - hajamat kezdi cirógatni, miközben szemeivel keze útját követi.

- De…az a sok lány…- vizslatom arcát zavartan, mire végre a szemembe néz, és közelebb hajol.

- Te attól a sok lánytól soha nem lettél féltékeny, bármennyit is hívogattam ide-oda. Soha nem figyeltél fel rám. Pedig annyira vágytam rád - suttogja már ajkaimra, majd ismét abba a térdremegtetős csókba hív, bár most már sokkal vadabban, mint az előbb. Mindent csak azért csinált, mert féltékennyé akart tenni? Legszívesebben fejbe verném magamat, majd Őt is, mert ahelyett, hogy nyitott volna felém…Ő inkább…AISH!- Amióta megláttalak, csak vágyakozom utánad, Bhuwakul - mormogja immár fülembe, amibe bele is csókol, majd kezét lassan, óvatosan fenekemre simítja. Halkan nyikkanva rándulok össze, és hessegetem el a kezét.

- Jackson! Van még itt valaki…- mormogom rosszallóan a szomszéd ágyban fekvő egyedre, amire egy rosszkisfiús mosoly a jutalmam.

- Ő még annyira sincs magánál, mint amennyire te voltál - a legkisebb sajnálat sincs benne a hangjában, miközben nyakamba hajolva harapdálni, szívogatni kezdi bőrömet.

- J…Jacksonh…- szólok rá immár hangomat kissé felemelve, de szemeim akaratlanul is leragadnak -…egy kórházban vagyunk - emlékeztetem, de aki mint pont leszarva a tényt, csak egyre hevesebben kezd falni - Egy KÓRHÁZBAN!

- Úgy nézek ki, mint akit érdekel? - mormogja, ahogy végül felül, és elkezd megszabadulni pulóverétől, majd pólójától is, amiket a földre hajít - Épp eleget vártam már rád - fordul felém, amivel belém fojt minden szót, és levegőt egyszerre. Eszméletlen felsőteste most szemtől szembe köszön vissza rám, amit az ablakon beszűrődő holdfény világít meg félig - Itt a szemem - állam alá nyúlva emeli fel arcomat, amitől kénytelen vagyok szemeibe nézni. Mosolyog. Kissé elvörösödöm, és legszívesebben lehajtanám a fejem, de nem engedi - Édes vagy - arcom felé nyúl, majd megcirógatja azt, és egyenesen arcom felé hajol, ami előtt megáll pár centire - A legédesebb, és leggyönyörűbb, akit valaha láttam - apró csókokat hint ajkaimra, miközben lassan felhúz ülőhelyzetbe, és elkezdi lehámozni rólam a kórházi pizsamámat.

- Jackson…ezt nem szabad…- motyogom lehajtott fejjel végig azt nézve, ahogy már mellkasom is szabadon van. Hirtelen felemelem fejemet, így mellkasa pár centire van tőlem, amit lélegzet visszafojtva figyelek. Szemem megállapodik végül az 5-6 centis, vörös folton, amitől a mellkasom elnehezedik, és megszédülök. Most, ilyen közelről látom csak rendesen…- Azt mondtad, csak én sérültem meg - makogom mutatóujjammal végig simítva vastag csíkon. Kezét enyémre simítja, és egy hosszú csókot nyom homlokomra.

- Te is megúsztad volna ennyivel, ha be lettél volna övezve- mormogja rosszalló hangsúllyal hangjában, majd ismét ajkaimra mar, miközben ujjai megállás nélkül cirógatják ép, be nem kötözött vállamat. - Ki akarom élvezni minden egyes porcikádat…- búgja két csók között, amikkel arcomat árasztja el -…újra...és újra...- végül hanyatt dönt, majd egy nemes mozdulattal végképp leszedi rólam a kórházi hálóinget, amit az egyre nagyobb ruhakupacra dob az ágy mellé. Hirtelen arra eszmélek, hogy meztelenül fekszem előtte, mivel a kórházi pizsama alatt nem volt semmi alsónemű. Hatalmasat nyelve próbálom magamra húzni a takarót, de Ő még időben rajtakap, és még a takarót is lelöki az ágyról - Biztosíthatlak, hogy...- szinte már vérlázító lassúsággal kezdi behinteni a kötés alól kivillanó mellkasom, amiket halk sóhajokkal kísérek -...egyszer még hozzám jössz. Egyszer még a feleségem leszel - szívem eddig még soha nem tapasztalt gyorsaságban kezd verni, amit szinte már szabad szemmel is látni. Ajkait fél mosolyra húzza, miközben végig szemembe nézve szívemre nyom egy hosszú csókot. Áram cikázik végig egész testemen, talpamtól ölemen át egészen fejem búbjáig, úgy érzem magam, mintha repülnék.

- A...ah feleséged?- vonom fel kissé szemöldökömet, de az a hatalmas, édes gesztus, amiben az előbb részesített, most elnyom minden mást. Nem tudom, hogy mutathatnám ki, hogy az az egy csókja felfoghatatlanul jól esett, amit majd' kiugró szívemre hintett.

- Hát nem is én fogok fehérben állni az oltár előtt, Baby BamBam - hajol feljebb vigyorogva, és egy gyors, de annál édesebb csókban részesít. Enyhe célzás, miszerint az ágyban én töltöm be a nő szerepét...de őszintén nem zavar. Soha nem képzeltem el másképp a dolgot, hisz szemmel láthatóan Jackson domináns típus, egy olyan férfi, akinek megengednék bármit. Úgy érhet hozzám, ahogy akar, hisz tisztában vagyok vele, hogy bármit tesz, az örömöt okoz - Csak képzeld el azt az öt majmot koszorúslány ruhában - nevet fel halkan, valószínűleg maga elé képzelte JB-éket. Ettől én is kissé elmosolyodom, de ez a görbület hamar lefagy arcomról, mikor ujjat megérzem ágyékom vékony, érzékeny bőrén játszadozni. Halk nyögésem kitartóan cseng elnyomva vele szobatársam gépeinek csipogását. Szemeimet ösztönösen lehunyom, és halk sóhajtozásban kötök ki, mikor ujjbegyei egyre közelebb érnek egyre keményebb férfiasságomhoz. Másik kezével csípőmet kezdi cirógatni, és néha apró csókokat nyom combomra - Te is érzed? Mikor egymáshoz érünk...- váratlanul makkomhoz érinti nyelve hegyét, majd rácsókol, amitől hangosan felnyögök -...mindenem megremeg.

- Igenh – ismerem be, miközben megmarkolom magam mellett a lepedőt, és fejemet oldalra döntve hangosan pihegni kezdek. Nekem ez már túl sok, én ezt nem fogom bírni…- Jacksonh, fejezd…beh- könyörgésem visszhangzik a szobában, ami ráébreszt arra, hogy én tulajdonképpen nem akarom, hogy abbahagyja. Azt akarom, hogy érjen hozzám, hogy suttogjon kedves szavakat a fülembe, és egész este úgy öleljen magához, mintha soha nem akarna elengedni. Mintha meg sem hallana, szétfeszíti lábaimat, majd fenekem alá nyúlva felemeli csípőmet, lehajol, és apró csókokkal kezd behinteni. Úgy érzem, szét fogok robbanni, ezer darabra… Egy pillanatra felemelkedik, amíg leszedi magáról nadrágját boxerével együtt, majd visszatérdel lábaim közé.

- Akarsz engem…- nyom egy erőteljesebb csókot tagomra, aminek hála pihegésem zihálásba torkollik, és már csaknem minden önuralmam tovaszáll. Még annak ellenére is, hogy nem vagyunk egyedül a szobában…

- Igenh - válaszolok egyből, nem mintha kérdezte volna. Határozottan kijelentés volt.

- Szükséged van rám - végül váratlanul fenekembe nyalint, amitől eddigi legnagyobb nyögésemet produkálom. Igen, szét fogok esni.

- Igenh! - szinte sikítom, ami ráébreszt, hogy csendben kell maradnom, mert még a végén valaki bejön megnézni, mit művelünk. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam… Nyelvével egyre beljebb hajol, miközben ujjai ráfonódnak tagomra, és kényeztetni kezdenek - Ah…Jacksonh…kérlekh, siess! - célzok itt a tágításomra, amit egy halk morranással reagál le. Kissé vonakodva, de végül felemelkedik, és először csak egy ujjával hatol fenekembe, amit óvatosan mozgatni is kezd ezzel visszafojthatatlan nyögéssorozatot csalva ki torkomból. Lágy csókokkal borítja hasamat, miközben lassan belém nyomja második ujját is, amivel olykor-olykor ollózni is kezd- Ah, Jesszush…- vetem hátra fejemet, mikor harmadik ujja már feszítő, kissé fájdalmas érzést szí bennem - Jacksonh…

- Készen állsz rám, Babyh BamBam?-  kérdés eleve zavarba hoz, de mikor kihúzza belőlem ujjait, és megérzem nyílásomnál makkját, érzem, hogy egyszerűen lángra kap az arcom.

- Ih…genh…- nyöszörgöm szorosan összezárt szemekkel, amitől biztos vagyok, hogy egy hatalmas, önelégült vigyor jelenik meg arcán. Épphogy csak belém nyomja makkját, megáll, és óvatosan nehogy kicsússzon belőlem, felém tornyosul. alkarján megtámaszkodik két oldalt fejem mellett, és lágy csókokat kezd arcomra nyomni, hogy elterelje a figyelmemet.

- Az enyém vagy - egy határozott, kisebb lökéssel máris beljebb kerül fenekemben, amitől nyögésem szinte összedönti a falakat- Örökreh - lök még egyet, így már tövig bennem van, puha bőrünk találkozik egymással. Hála a fájdalomcsillapítóknak, nagyobb fájdalmat nem érzek annál, mint mikor tágítani kezdett - Ah, Istenehm, de szűk vagyh - sóhajtja fülembe, miután arcomat nyakába hajtom, és oda zihálok tovább. Ép kezemmel átölelem nyakát, miközben ajkaimat folyton nyakára nyomom jelezve, hogy mozogni kezdhet. Egyből veszi az adást, és máris egy erőteljesebb mozdulattal indít, ami után gyors tempóban folytatja tovább. Lábaimat dereka köré fonom attól félve, hogy egyszer csak eltűnik, és felébredek eddigi legszebb álmomból.

- Mindig annyirah…akartalakh! - nyögdécselem visszafogva hangomat, de az így is felerősödik, mikor szavaimat egy már durva, erős mozdulattal nyugtáz.

- Nemh tudom lassanh csinálnih…- nyögi fülömbe, majd egy állatias morgás hagyja el torkát -…nem megyh! Megőrjíteszh! - érzem, ahogy párnámon ökölbe szorul a keze, hogy valamennyi önuralmat erőltessen magára, de sikertelenül, hisz a tempó egyre vadabb lesz, mikor végül eltalál bennem egy pontot, amitől ajkaimat össze kell préselnem, nehogy kicsússzon rajtuk sikolyom - Otth? Ott jóh? - az a tipikus férfias kisugárzása ismét teljesen lehengerel, ahogy nyakán kitagadnak az erek, és hangos zihálása betölti a szobát. Még egyszer oda döf most sokkal durvábban, amitől sikolyom most kitör majdnem megsüketítve Jacksont.

- Ah, igenh - fogaimat kicsit nyaka hajlatába mélyesztem, mikor végig söpör rajtam az a bizonyos kéjhullám, ami egyre inkább a gyönyör felé repít - Mindjárth…- úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. Talán így is van…talán csak miatta vagyok itt még mindig. Egy hatalmasat döfve végre átrepít a gyönyör küszöbén, amitől csillagokat látok, és kettőnk közé élvezek. Nem kell sok neki sem, hangos nyögésemhez az Ő férfias, mélyről jövő hörgése társul, miközben bennem ér el a csúcsra. Egész testében rám nehezedik, és hangosan piheg, miközben én hátát cirógatom.

- Szóvalh…- emelkedik fel rólam félig, hogy a szemembe tudjon nézni-…innentől csak az enyém vagy, igaz?- ostoba, felesleges kérdésére szavakkal nem válaszolok, csak nyakát átkarolva lehúzom magamhoz, és ajkaira tapadok, amiket követelőzőn falni kezdek.

Csak az Övé…