Olyan hirtelen jöttél! 6. +18

Bocsánat az időkimaradásért><'

Yoseob [POV] +18

- Elegem van belőled, vakarék! Bárcsak soha ne születtél volna meg!
Anyu utolsó szavai zsongnak a fejemben, miközben szorongatom arcom mellett a Junhyung illatú díszpárnákat. Már maga a kanapéja sokkal kényelmesebb, mint az az ágy, amiben én világéletemben aludtam. Az az ágy, amibe könnyeimet visszanyelve rogytam le a szívembe maró fájdalomtól. Akkor én is azt kívántam, bárcsak soha ne születtem volna meg. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, amiben reménykedtem, hogy ezt csak a pia mondatja vele, és szeret. És ha ez még nem lett volna elég, ott volt Junhyung... Tudom, hogy nem akart megbántani, de én mindig így reagáltam, mikor Anyu jött szóba. Azt is tudom, hogy a szavai mögött megbúvó kimondatlan lényeg, miszerint elfogadhatatlan körülmények közt élek, igaz.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokba temetkezve hamar elnyomott az álom még az alkohol szag ellenére is, viszont mikor felkeltem, mindenem nehéz volt, remegtem. Rossz érzésem támadt, ugyanis égett a villany, viszont síricsend volt. Nem hallottam az üvegek gyanús koccanását, a halk, elégedett sóhajokat kisebb-nagyobb kortyok után... Csoszogva, szemeimet dörzsölve indultam a lakókocsi másik végébe a konyhába, hogy megegyem a maradék kenyeret is.
Lassú könnycseppek csorognak ki szemeimből, ahogy visszajátszom magamban a jelenetet újra és újra. Emlékszem, ahogy a látványtól hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Ott feküdt a padlón...fal fehéren. Erősen megmarkolom a díszpárna selymes anyagát, ahogy hangomat tartom vissza. Nem tudom, Junhyung hol lehet, egyszer csak arra eszméltem, hogy nincs mellettem. Nem volt eddig elég lélekjelenlétem felkelni, és megkeresni Őt. Azt hiszem, soha nem éreztem magam még ilyen gyengének.
-A...Anya...- először csak suttogva, alig ejtve ki ezt az egy szót próbáltam választ kicsikarni belőle. Viszont mikor már egy halk morranás sem telt tőle, lábaim egyenes odavittek hozzá, és lerogytam, mintha kirántották volna alólam a talajt- Anya! Anya, kelj fel! Kérlek!
Minden önuralmam tovaszáll, ahogy szorosan összezárt szemeim előtt felvillan üveges tekintete, ahogy a lakókocsi falára meredt, és hangos sírásba torkollik erőlködésem. Még Junhyung arca is elmosódik, csak Anyunak azt a semmit mondó, komor arckifejezést látom, amilyen egész életemben is volt... Olyan távolinak éreztem. Mégis annyira közel volt...
- Cssh- hirtelen megérzek oldalamon egy meleg tenyeret, ahogy gyengéden simogatni kezd- Ne sírj, Yoseob- duruzsolja immár fülembe a nyugtató hang, amit apró, édes csókokkal hint be- Kérlek, ne sírj...- már olyan erősen markolom arcom előtt a díszpárnát, hogy ujjperceim is kofehérednek, csakhogy valamennyire visszafogjam hangomat. Valamiért olyan kínosan érzem magam. Beállítottam azzal, hogy csókoljon meg. De Ő nem tette. Nem csókolt meg, visszautasított. Egyszerűen, mintha meg se hallotta volna, mit kérek, miért könyörgök. Akartam, hogy megcsókoljon...megint érezni akartam a pillangókat a hasamban, azt a kellemes melegséget a mellkasomon, amit ajkai édes játékával váltott ki belőlem. Még most is beleborzongok, mikor visszagondolok arra, ahogy magához ránt, és mohón falni kezd, mintha soha többé nem lehetne lehetősége erre. Akkor én utasítottam el... Akkor még nem mertem bevallani, hogy igenis Junhyung fontosabb a kelleténél, hogy...teljesen beleszerettem- Minden rendben lesz- búgja lágy hangon fülembe, miközben keze már mellkasomon pihen- Enned kell, Yoseob- hirtelen eltűnik mellőlem, az az érzésem támad, hogy ez az egész csak álom volt. Ijedtemben felkapom a fejem, és egyenesen azokba a hipnotikus, gyönyörű szemekbe meredek, amiktől még könnyeim is elapadnak.
- Nem vagyok éhes- rázom meg kicsit a fejem, ahogy tekintetemet is lesütöm. Nem hazudok, most egy falat nem menne le a torkomon.
- De muszáj enned- csóválja a fejét, ahogy a dorgáló stílusával együtt ismét magamra hagy. Elégedetlen arckifejezéssel nézem végig, ahogy kisétál, majd ahogy nem látom tovább, visszadőlök a párnák közé. Meg tudnám szokni, hogy mindig ilyen vígasztalásban legyen részem. Még mindig ég a bőröm mindenhol, ahol csak hozzám ért, alig bírom visszatartani az elégedett sóhajomat. Besüpped oldalamnál a kanapé, mire a plafonról odakapom tekintetemet, majd lassan felülök, ahogy Junhyung tekintete az enyémbe fúródik.
- Azzal mit akarsz?- célzok az ölében csücsülő tányérra, amin behatárolhatatlan kinézetű ételhalom tornyosul, miközben végig abba a gyönyörű szempárba nézek.
- Megetetlek- kúszik közelebb hozzám egy ártatlan kiskutya arckifejezésével, amivel mondanom sem kell, egy pillanat alatt levesz a lábamról. DE! Én nem engedek, csak rázom a fejem jelezve, hogy nem akarok enni- Yoseob...kérlek- szorosan mellém ül, lábunk teljesen összesimul, amitől hirtelen levegőt venni sem tudok. A villát már a szám elé tartja, majd ajkaimnak nyomja egy kicsit, mikor még össze is préselem azokat- Szétfeszítsem az állkapcsod? Ezt akarod?- szigorú tekintettel mered rám már szinte fenyegetően, amivel eléri, hogy akaratlanul is szétnyissam ajkaimat- Helyes- mosolyodik el elégedetten, és egyből a számba tömi a villára felkotort tejfölös húst rizzsel.
- Finom- motyogom félig teli szájjal, ahogy már a következő falatot szuggerálom, hiába érzem úgy, hogy több ételt nem tud befogadni összeszűkült gyomrom.
- Örülök, hogy ízlik- szabad keze, ami nem épp a a villát szorongatja, lábamra téved, és simogatni kezdi azt- Aggódom érted- ez a mondat olyan váratlanul ér, hogy megállok rágás közben, és nagy bociszemekkel nézek rá.
- Nem kell- motyogom fejemet csóválva, majd lenézek kezére, ami egyre feljebb téved lábamon- Jól leszek- lenyelem a számban maradt falatot, és nem szólok többet egészen addig, amíg fülsüketítővé nem válik a csend- Jól vagyok...
- Nem- állam alá nyúlva emeli fel arcomat, amit aggódó tekintettel kezd méregetni- Nem vagy jól, Yoseob- közelebb hajol hozzám, már szinte érzem magamon édes, forró leheletét- De én majd rendbe hozlak. Boldognak akarlak látni- szíven érint utolsó mondata, amit egy édes, lassú mosollyal mutatok ki. Le sem veszi ajkaimról csillogó szemeit, viszont ahogy arcom felé nyúl, tekintetét enyémbe fúrja- Olyan ritkán látom ezt a gyönyörű mosolyodat...- gyengéden megérinti alsó ajkamat, majd hüvelykujjával végig simít rajta. Zavaromtól adódóan elfordítom fejemet, ahogy édes mosolyom ostobá változik a bókra.
- Nem kérek többet- váltok témát hirtelen, mielőtt csak tovább fokozná a dolgot, majd az ölében csücsülő tányérra lesek, amiről csak az az egy falat hiányzik mindössze.
- Yoseob...
- Mondtam, Junhyung. Nem vagyok éhes- kezdek bele a morgásomba, amivel félbe is szakítom, mielőtt megint le akar nyomni egy falatot a torkomon.
- Jól van, Yoseob, jól van...- mormogja 'dühösen' bámulva le ölébe- Akkor mit szeretnél csinálni? Aludni, vagy filmezni egyet...- száját húzva sorolja a lehetőségeket a tányér egyik pontjából a másikba kotorva a hús darabokat.
- Hát...például...újítsuk fel a házat- rántom meg vállaimat, amire hitetlen tekintettel kapja felém a fejét.
- Nem, ez nem jó ötlet- rázza meg a fejét, miközben komolly tekintettel néz rám végig- Pihenned kéne. Nem akarsz aludni még egy kicsit, hm?
- Én csak...- kezdek bele hülye dadogásomba egyből, bár nem igazán értem, mit vártam magamtól-...csak el akarom terelni a gondolataimat- alsó ajkamat rágcsálva bámulok le kezeimre, és az újra kiszökni próbáló könnyeimet tartom vissza. Azt hiszem, még nem is fogtam fel teljesen, mit veszítettem... Az Édesanyámat, azt a személyt, aki a mindenem volt, bárhogy is bánt velem. Bármennyire nem szeretett. Mert Ő nem szeretett engem...- Csak álljunk neki, oké?- állok fel szemeimet dörzsölve, mielőtt ismét kiszöknének a nagy, sós könnycseppjeim.
- Rendben- áll fel végül Ő is egy kisebbet sóhajtva, majd a tányérral együtt eltűnik a boltíves átjáró alatt. Idegesen ácsorgok egészen addig, amíg vissza nem tér immár üres kezekkel- Nos...biztos vagy ebben? Mégsem lenne jobb, ha lepihennél?- szemeimet forgatom csupán, miközben pulóverem ujját gyűrögetem, és megpróbálom visszatartani elégedetlen sóhajomat.
- Akkor hol kezdjük? Nem értem, mégis mit akarsz ezen felújítani...- terelem a témát, miközben lassan körbeforgok végig a beremdezést bámulva-...hisz annyira gyönyörű minden.
- Azt mondod?- meglepetten néz körbe Ő is, majd fintorogva egyet végül a szemeimbe néz- Szerintem lehetne jobb is...
- És azt hogy tervezted?- egyik ujjamat végig húzom a hófehér kanapé háttámláján, amit szinte ezer százalék, hogy nem rég vett valószínűleg ugyanúgy a felújítás miatt.
- A falak...vörösre akarom festeni őket. Mélyvörösre- valamiért egészen zavarba jövök, ahogy azt az egy szót kimondja, amitől le is hajtom a fejemet, hogy eltakarjam a dolgot. Olyan furcsán mondta...mélyvörös. Hh, lehet, én kattantam be...vagy csak ezért van ez, mert már mindent, amit Ő csinál, egyszerűen tökéletesnek, érdekesnek vagy épp...izgatónak találok.
- Mélyvörösre...- ismétlem elmotyogva azt az egy szót, majd megköszörülöm torkomat-...akkor meg kéne venni a festéket vagy mi- simítok tarkomra, ahogy mindenhova nézek csak rá nem, mikor elég nyíltan kezd bámulni nem zavartatva magát.
- Az már megvan- megrántja vállait, majd végre megmozdul rólam elkapva tekintetét. Ah, adta az Ég... Már kezdtem kényelmetlenül érezni magam. A szokásos Mr. Pasi léptekkel slisszol a két ablak közt álló antik két ajtós szekrényhez, amit egy laza mozdulattal ki is tár. Megnémulva nézem a hatalmas fegyvereket, késeket, amik ott függnek nem valami sok biztonság érzetet adva nekem. Lehajol, majd kikap két 10 literes festékes vödröt, ami ugyanolyan mélyvörös színben pompázik, mint ami valószínűleg benne van festék is- Ki kéne takarni a bútorokat, elhúzni azokat a faltól, neked átöltöznöd, és utána kezdhetünk is- alig hallom meg szavait, miközben leblokkolva bámulom azt a bazinagy géppisztolyt, ami csak simán ki van támasztva. Az az egyetlen, ami nincs a szekrény falához rögzítve. Junhyung követi a tekintetemet, majd mikor rájön, mitől is némultam meg, fapofával visszacsukja mindkét ajtaját- Akkor kezdhetünk?
- Kipróbálhatom?- kérdezem immár kíváncsian fürkészve most igencsak meghökkent arcát.
- Tessék?- kérdezi fejét előrébb tolva, és furcsa fejet vágva, mintha félre hallott volna.
- Azt az...izét- mutatok a szekrény felé, miközben továbbra is ártatlanul bámulok Junhyungra- Kipróbálhatom?
- Yoseob- halántékát maszírozva sétál elém közvetlenül ott hagyva a festékes vödröket. Hitetlenül bámul rám, ahogy összefonja karjait mellkasa előtt, miközben én köpni-nyelni nem tudok hirtelen közelségétől- Az egy M1A1 géppisztoly, köznyelven Tommy Gun, nagyon hatékony, közelharcra fejlesztett dög, ami minden bizonnyal olyan erősen rúgna vissza, mikor lősz vele, hogy a te állapotodban kitörné a vállad. Szó sem lehet róla- csóválja a fejét, amire én alsó ajkamat biggyesztem- Ne nézz így rám. Semmi pénzért nem adok egy olyan gyilkológépet a kezedbe- jelenti ki teljesen megkeményedett arcvonásokkal, ahogy észre veszi rajtam a könyörgés gyanús jeleit.
- Naa! Csak kíváncsi vagyok. Vigyázni fogok, de tényleg!- hatalmas kiskutyaszemekkel bámulok fel rá, amivel csak azt érem el, hogy felvonja egyik szemöldökét- Csak had fogjam meg!
- Nem ajánlom, hogy akár egy ujjal is hozzáérj- morogja vontatottan, majd megpördül, és visszaindul a festék felé. Mr. Pasi a láthatáron!- Még az kéne, hogy kinyírd magad...- vágyakozva meredek továbbra is a szekrényre, miközben Ő leszedi a vödrök tetejét, és kicsit megrázza azokat. Tényleg felkeltette az érdeklődésemet... Milyen lehet egy olyan döggel lőni? Vajon milyen érzés lehet?- Mondtam! Eszedbe ne jusson- morran fel ismét, ahogy észre veszi, hogy megállás nélkül odabámulok.
- Oké, oké Mr. Pasi, fogtam az adást- kezeimet védekezőn felemelve csóválom meg fejem, majd végül eléggé meglepett arcára nézek.
- Mr. Pasi?- kérdezi eléggé meghökkenve, már szinte önelégülten elvigyorodva- Mivel érdemeltem ki ezt a csodás becenevet?- kérdezi végül egy elégedett görbülettel azon a szívdöglesztően helyes arcán.
- Mert egy állat vagy- vágom rá egyből elhadarva a mondatot, mielőtt kicsúszna ajkaimon az igazság. Az, hogy teljesen levesz a lábamról azzal a kemény, betörhetetlen, férfias viselkedésével- Nehogy elhidd, hogy olyan nagy szám vagy!- nyújtom ki rá nyelvemet, amire vigyora pimasszá válik, és hozzám vágja pólóját, miután leveszi magáról azt.
- Miért, talán nem?- feszíti be vigyorogva összes izmát, amitől minden kis részlet jól kirajzolódik egész felsőtestén. Te...jó...Isten... Szóra nyitom számat, de egy árva kis hang sem jön ki a torkomon, csak megbabonázva bámulom Őt egyszercsak azon kapva magam, hogy elindulok felé. Hirtelen megtorpanok, majd megköszörülve torkomat végül hátrébb is lépek. Nem bírok a szemeibe nézni, se rá...már így is túlságosan az agyamba vésődött a látványa.
- M...most akkor k-kezdünk vagy mi?- dadogom egyre inkább kimeredve az ablakon, nehogy még véletlenül ennél is jobban remegjenek a térdeim. Miért az a csók jár a fejemben? Miért akarom azt megint, újra és újra?
- Akár kezdhetünk is- hallom hangjában azt a furcsa hangsúlyt, amitől biztosra veszem, hogy mosolyog. Egészen biztos, hogy jól szórakozik rajtam- Nem öltözöl át? Vedd fel a pólómat nyugodtan- céloz itt a padlón heverő ruhadarbra, amit az előbb nekem dobott.
- Mármint előtted?- nézek rá eltorzult arccal, amitől hümmög egyet, majd felém villantja ezer wattos mosolyát.
- Én azt egy szóval nem mondtam- csóválja a fejét, majd vesz egy mély levegőt, amitől mellkasa kidülled. Direkt csinálja- De most, hogy így mondod...nincs mit takargatnod elöttem, nemigaz?- biccenti odalra fejét, amitől a gyomrom kissé összeszűkül, és egyből Anyu jut eszembe...Anyu és Yunho. Yunho volt a bácsikám, Anyu bátyja, az egyetlen támaszom kiskoromban. Az a férfi volt az, aki miatt életben maradtam...és az, aki meg akart fosztani tőle. Yunho meg akart ölni. Néhány öltés helye még most is látszik hasamon, a hegek a bordáimnak feszülő bőrömön. Szorosan összezárom a szemem, majd egy nagyot nyelve kezdem lassú mozdulatokkal levenni magamról a pulóvert a pólókkal együtt. Nem akarok takarni előtte semmit, nem akarom, hogy bármiféle titok legyen kettőnk közt még akkor is, ha barátságon kívül több nem lehet köztünk. Ahogy megszabadulok felsőimtől, a kanapéra hajítom azokat, majd hátat fordítva Junhyungnak felveszem a földről a világos szürke pólót. Nem merek ránézni, nem tudom, látta-e egyáltalán azokat a sebhelyeket...de az arcát akkor sem akarom most látni. Gyorsan magamra kapom a felsőt inkább, majd egy mély levegőt véve visszafordulok. Csaknem hátra esem, mivel Junhyunh közvetlenül előttem terem végig most eltaksrt felsőtestemet pásztázva. Hezitálás nélkül tolja fel rajtam a pólót, és veszi szemügyre egyre inkább a rajtam éktelenkedő, halvány hegeket.
- Mi történt?- hangja halk, mégis kissé indulatos, miközbem továbbra is felvillanó, aggódó tekintettel pásztázza kilátszódó bordáimat.
- Hosszú történet- rántom meg vállaimat, ahogy próbálom lejebb húzni magamon a két számmal nagyobb pólót, de Ő nem hagyja.
- Ne takard el- egy pillanatra felnéz szemeimbe, majd közelebb is hajol, ahogy ujjait végig húzza hakvány hegeimen- Ki volt ez, hm? Ki mert hozzád nyúlni?- teljesen elkomorodik, viszont ennek ellenére hangja lágy marad. Derekamat átkarolva húz közelebb magához, de épp csak annyira, hogy még lássa mellkasomat.
- Most...most nem akarok...- motyogom végig félig lesütött pilláit bámulva arra várva, hogy hátha a szemembe néz. Ennyit arról, hogy nem akarok titkokat...hh, aish! Azt hiszem, erről még nem tudok beszélni, hiába volt két éve már. Nem szól egy szót sem, valószínűleg leesett neki, hogy nem tudok erről beszélni még. Egyszerűen csak magához húz, és szorosan átölel, így félig meztelen felsőtestem övéhez simul. Oh, Jesszus! Most fogok összeesni!
- Jobb lenne neki kezdeni- csókol végül hajamba lehunyt szemekkel, majd nagy nehezen ellép tőlem hatalmas űrt hagyva bennem. Most olyan üresnek érzem magam... Tarkójára simítva bámul engem még egy darabig, ahogy én megigazítom magamon a pólót, majd kikerülve engem elindul az ecsetek keresésére.
     Nem tudom, hány órába telt, mire végül kifestettük a hatalmas nappalit, aminek a közepére lett tolva az összes bútor letakarva, hogy még véletlenül se legyenek festékesek. A lényeg az, hogy iszonyatosan jól mutat, sokkal otthonosabb a szoba az új, mély színtől.
- Mi a baj?- hosszúra nyúló csend után Junhyung végül hozzám szól, de én továbbra is csak az előttem álló borospohárba bámulok. Hála a 'igyunk egyet' kijelentésének már lassan egy órája a konyhában ülünk, bár most már sokkal szívesebben aludnék.
- Nem akarok oda visszamenni- suttogom rekedt hangon, miközben a mini lakókocsi összes kis zeg-zugát jól visszaidézem fejben- Anyu ott van mindenben. A kanapéban, a falakban, az ágyában, az ott maradt ruháiban...mindenben Őt fogom látni- hangom elcsuklik a végére, szinte már könnyek égetik a szemem. Mostantól ez így fog menni? Egy pillanat alatt képes leszek depresszióba esni? Junhyung hiába terelte el a gondolataimat órákra, hiába nevettetett meg többször is, ez mind feledésbe merül, ahogy Anyu az eszembe jut. Hiányzik...hiányzik az Anyukám.
- Nem kell oda visszamenned- állam alá nyúlva emeli fel arcomat, és néz szemeimbe- Maradj itt velem- húzódik közelebb hozzám végig államat tartva- Vigyázni akarok rád, melletted szeretnék lenni- mélyíti egyre inkább a szemkomtaktust, majd azt a szívdöglesztő félmosolyát villantja felém.
- Túl sokat ittál- célzok arra a két pohár borra, amit egészen valószínű, hogy meg sem érez, viszont nekem muszáj valamire fognom azt, hogy ilyen közvetlen és törődő velem- Le kéne feküdnöd- pillantok ki az ablakon, ahol már kezd feljönni a Nap mindent narancsárga színbe öltöztetve. Lassan vezetem vissza rá a tekintetemet, percekig csak némán szemezünk egymássak, mire még közelebb hajol hozzám. Fáradtnak tűnik. De végülis nem csodálkozom...hisz beállítottam hozzá este hat körül, órákig csak babusgatott, utána neki álltunk festeni, mert féltem, milyen álmok gyötörnének, ha álomra hajtanám a fejem. Egész éjjel nem aludt miattam semmit.
- Akkor gyere velem- mormolja már csak pár centire tőlem, majd megáll. Csókolj már meg, az Isten szerelmére! Gondolataim hiába vágyakoznak ezután, az eszem akkor is tudja, hogy erre semmi esélyem. Végül csak egy kis puszit kapok orromra, majd lemászik a bárszékről, és a kezemet megragadva húz maga után. Még mindig meztelen hátáról levenni sem tudom tekintetemet, az is épp olyan kidolgozott, mint minden más rajta. Hiába terjeng az egész földszinten az átható festékszag, én akkor is csak az Ő édes, férfias illatát érzem. Szinte fel sem eszmélek, már a hálószoba küszöbén teszem át a lábam, ahol tátott szájjal nézek körül; a falak kávé barnák, minden bútor hófehér, és az ágya is hatalmas, csaknem már három személyes- Itt vagy velem?- lóbálja meg előttem egyik kezét vigyorogva, amire fejemet rázva térek vissza a való világba.
- Ja...igen, persze...- makogom zavartan, ahogy szemeibe nézek végül.
- Vetkőzz, és feküdj le- erre a 'kérésre' szemeim kissé kikerekednek, és eltorzult arccal nézek fel rá, amitől elneveti magát- Mármint...vedd le a nadrágod, és a pólód, aztán bújj be az ágyba- halk nevetése olyan jól esik fülemnek, hogy szinte még én is elmosolyodom tőle. Követve utasítását leveszem magamról farmeremet, majd az összemázolt pólóját is, és befészkelem magam a hatalmas takaró alá, amit egészen nyakamig húzok. Pár pillanatba sem telik, mire besüpped mellettem az ágy másik fele, majd egy igencsak izmos kar ölel át. Hátam teljesen meztelen mellkasának simul, ahogy magához húz, majd szinte szétroppant- Jó éjszakát- búgja tincseim közé fúrva orrát, miközben engem átölelő karját még szorosabban fonja körém.
- Jó éjszakát- motyogom lehunyt szemekkel, ami után légzésem egyenletessé válik, és halk szuszogásba kötök ki, miután elnyom az álom.
     Arcomon csattanó, édes kis csókok ébresztgetnek, amire egy nyűgös morranás telik csak tőlem.
- Jó reggelt- hallom Junhyung hangját, ahogy felcseng két puszi között, miközben pocakomat cirógatja.
- Muszáj felkelnem?- fúrom acomat egyből a puha párnába, amibe fájdalmasan bele is nyögök.
- Attól tartok, igen. Muszáj enned valamit- hirtelen eltűnik mellőlem, már csak az ágy sem süpped be úgy- Már megcsináltam, lent vár a konyhapulton- fél szemmel lesek fel rá csupán, miközben az agyam pörögni kezd. Fel van öltözve. Mi a fene?
- Mész valahova?- motyogom el a kérdést hátamra fordulva, és végig nézve azt, ahogy még pulóverét is magára kapja.
- Igen, fodrászhoz. Miszáj mennem, már így ismkét időpontot lemondtam- túr bele csaknem fekete tincseibe, majd édesen rám kacsint, amitől szívem kihagy egy fránya ütemet- Boldogulsz nélkülem?- csak bólintok egyet, majd visszazuhanok a párnák közé lehunyt szemekkel- Héj! Nem visszaaludni!- csak rosszallóan morranok egyet, miközben ismét átadom magam annak az Isteni érzésnek, ami az álomvilág felé rángat- Hh...kérlek, egyél makd, oké?- már alig hallom a hangját, azt hiszem, nem aludtunk többet pár óránál. Egy lágy csókot nyom homlokomra, ami nekem végképp betesz, és ismét álomba merülök.
     Nyammogva nyitom ki szemeimet, amikor már minden álom kiszökik szemeimből, és lassan felülök. Junhyung itthon van már? Mennyi lehet az idő? Egy nagyobb nyújtózkodás után végül kimászom az ágyból, és lecsoszogok a konyhába, ahol a pulton még mindig ott van a reggeli letakarva. A látványra gyomrom megkordul, amit egy elégedetlen sóhajjal nyugtázok. Igen, éhes vagyok. Nagyon. Percek alatt magamba termelem a nagyobb adagot, majd elmosogatok magam után, hogy ne Mr. Pasinak kelljen. És most? Junhyung még nincs itthon, én meg unatkozom... Számat húzva indulok vissza az emeletre, egyenesen a fürdő a cél, hogy felfrissüljek egy kicsit. Azt tudom, hogy a hálójából nyílik egy, így azt veszem használatba. Már az ajtóban megszabadulok boxeremtől, majd egyből beállok a zuhany alá. Csak a meleg vizet nyitom meg, ami egy idő után forrívá válik, így ugyanúgy perzselni kezdi bőrömet, mint Junhyung érintése. A gondolatra hátamat neki döntöm a falnak, és csak lehunyt szemekkel élvezem a rám zúduló vízzuhatagot. Hirtelen bevillan a kép, ahogy ott ál előttem befeszített izmokkal, és azzal a szemtelenül szívtipró mosolyával. Furcsa melegséget érzek összegyülemleni ágyékomba a gondolatmenetnek hála, ahová le is fordítom tekintetemet. Jézusom! Nekem...nekem most...áll?! Hatalmasat nyelve nyúlok a tusfürdő után, majd miután megfürdetem magam, egyből kilépek a zuhanytálcáról, és lekapom a fogasról az egyetlen egy törölközőt. Egyből a derekam köré tekerem, mintha ezzel eltakarhatnám merevedésemet...én kis naív. Lassú léptekkel indulok vissza a szobába, de lábam hirtelen megáll az ágy mellé érve. Annyira mocskosnak érzem magam...még a kezem is beleremeg, de most nem foglalkozom ezzel. Egyszerűen csak leszedem magamról a törölközőt, amit a következő pillanatban már az ágyra is hajítok, majd letelepszem mellé. Kezeimet lassan végig vezetem egész testemen, miközben óvatosan az ágy háttámlájának döntöm hátamat lehunyt szemekkel. Én még soha nem csináltan ilyet...soha nem értem még magamhoz úgy. Szaggatottan szívom be a levegőt, ahogy ujjbegyeimmel épphogy csak végig simítok már teljesen feléledt férfiasságomon, ami rándul egyet az érintéstől.
- Uhm- összeszorított ajkaimon keresztül is kicsúszik halk nyögésem, amitől egészen zavarba jövök. Hh, csak magam vagyok... Junhyung nincs itthon. Egyedül vagyok. Egyáltalán megtehetem ezt az Ő ágyában? Nagyot nyelve teszem túl magam a gondolaton, miközben ujjaimmal megállás nélkül cirógatom az érzékeny, vékony bőrt ágyékomon- A...ahh!- halk nyögésem megakad torkomon, viszont ahogy makkomat kezdem dörzsölni, hangom betölti az egész szobát. Hátam kissé ívbe feszül, miközben zihálásban kötök ki a szokatlan, mégis felülmúlhatatlan érzésre, ami lassan felül kerekedik rajtam- Ah, Isteh...nemh...- szabad kezemmel a lepedőbe markolok magam mellett, mikor ujjaim szorosan ráfonódnak már csaknem lüktető merevedésemre. Először csak lassan, majd pár rántás után egyre gyorsabban húzogatom a bőrt fel-le, ezzel néha már-már kéjes, túlfűtött nyögéseket csalva ki magamból- Junh...hyungh...- hiába próbálom visszanyelni, olyan gyorsan csuszik ki ajkaimon annak a félistennek a neve, hogy nem tehetek ellene. Lábaimmal a lepedőt taposom, gyűröm magam alatt, miközben ujjaimmal is erősem belekapaszkodom, mintha forogna velem az egész világ- Ah!- fejemet hátra vetve folytatom tovább saját kényeztetésemet már szinte teljesen elszállva. Gerincemen végig fut az a kellemes, mégis piszkosul izgató bizsergés, ami végül ágyékomban telepszik meg egyre inkább hajszolva a csúcsra- Ah, Junhyungh! Ig...enh...igenh!- alsó ajkamat már szinte véresre rágom, ahogy éles fogaimmal egyre durvábban csapok le rá egyáltalán nem kímélve azt. Bár még így se bizsereg úgy, ahogy az Ő csókja után még tegnapelött...- Ah! Junh...hyungh, mhh!- csípőm ösztönösen billen fel újra és újra, miközben ujjaim is egyre szorosabban markolják lüktető férfiasságomat kíméletlemül kényeztetve azt- Igenh, ah Junhyungh...- a halk nyikkanásra szemeim kipattannak, majd hatalmasra kerekednek, ahogy megpillantom az ajtóban ácsorgó, ledöbbent Mr. Pasit. Hezitálás nélkül rántom magamra a mellettem heverő törölközőt, miközben úgy lihegek továbbra is, mintha lefutottam volna a Maratont. A fenébe, rajta kapott. É...és most? Mégis mit csináljak? Hogy vágjam ki magam a helyzetből?! Köpni-nyelni nem tudok, ahogy teljesen ledöbbent tekintetét enyémbe fúrja, viszont Ő velem ellentétben próbálkozik a beszéddel, de tőle sem telik néma tátogáson kívül többre. Ledöbbenve nézem a fodrász keze munkáját, ami már szinte magáért beszél. Szőke lett...és piszkosul szívdöglesztő. Még a megszokottnál is. Mondanom sem kell, ez sem segít, hisz légzésem nagyon nem akar lenyugodni, arról nem is beszélve, hogy ahogy megpróbálok feljebb ülni, a törölköző durva anyaga végig dörzsöli merevedésemet, amivel meggondolatlanul egy nyögés csúszik ki torkomon. Arca megrándul, majd eltorzul, ahogy még kezeit is ökölbe szorítja.
- Itt volt elég- mintha csak magának morogna, ahogy már pólójától megszabadulva indul meg felém hatalmas léptekkel. Minden pár pillanat alatt zajlik le, mégis mintha évek telnének el... Tányér nagyságúra kerekedett szemekkel nézek rá mindvégig, és hiába akarok menekülni, azt hiszem, lebénultam. Feleszmélni sincs időm, a következő pillanatban már vállamnál fogva nyom le a párnák közé és nehezedik rám egész testével.
- Ah- ismét egy nyögést produkálok, ahogy ajkaival kíméletlenül ostromolni kezdi nyakamat, miközben oldalamat markolássza. Először próbálom eltolni, legurítani magamról, de sokkal erősebbnek, és nehezebbnek bizonyul, mint amivel én bírni tudok- Junhyungh...neh...- keze lassan felfedező útra indul testemen, amire sóhajok hada szökik ki belőlem- Neh...ne csihná...- belém fojtja a szót ajkaival, ahogy enyéimre tapasztja azokat, és követelőzőn próbál mozgásra birní- Neh!- sóhajtom a csókba, ahogy keze egyre lejebb ér rajtam, amibe egész testemben beleremegek- Igh...enh!- nyögök fel újra, ahogy mervedésemre fonja ujjait, és ránt rajta egyet.
- Piszkosul felizgatsz- búgja fülembe legerotikusabb hangján, miután elszakad ajkaimtól, és egyre könyörtelenebb tempóban hajszol az orgazmus felé- Nyögd a nevem!
- Junhyungh- zihálom ismét kissé ívbe feszülő háttal, miközben szemeimet szorosan összezárom.
- Hangosabban!- adja ki az utasítást a legizgatóbb hangon, amit életemben hallottam, miközben egy nagyobbat ránt rajtam.
- Junhyungh!- sikításomtól egy hangos, elégedett morranás szakad fel torkából, majd ismét ajkaimra tapad, így tompítva további nyögéseimet. Most már hezitálás nélkül viszonzom csókját, miközben ujjaimmal a lepedőbe markolok.
- Érj hozzám végre, Yoseobh...- sóhajtja elválva tőlem, miközben merevedését combomnak nyomja, amit még a farmeren keresztül is jól érzek. Kérésére kezeim ösztönösen indulnak felfedező útra hátán, amit simogatni, ölelni, szorítani kezdek attól függően, hogy éppen mit vált ki belőlem. Halk morranások hadát intézi fülembe, miközben abbahagyja kényeztetésemet, és lassan feltérdel. Kapkodva próbál megszabadulni nadrágjától, amit a túlfűtöttségnek hála nem sikerül összehoznia. A történtek miatt remegő kezekkel nyúlok oda, hogy segítségére siessek. Végül még sliccét is sikerül lehúznom, miután kigomboltam azt a fránya, zavaró ruhadarabot, amit Ő pár pillanat alatt le is szed magáról, majd a szoba másik végébe hajít. Hatalmasat nyelve nézem kidomborodó boxerét, ami tökéletesen megmutatja nekem, hogy Mr. Pasinak nem csak a szája nagy... Junhyung hirtelen megragadja egyik kezemet, és az anyagon keresztül merevedésének nyomja, miközben követelőzőn kap ajkaim után. Párhuzamban nyögünk fel, miután hátra dönt, és én maszírozni kezdem már lüktető, feléledt férfiasságát- Yoseobh- nyögi nevemet, ahogy csípőjét kissé előre billenti. Egy idő után viszont többet akar, kezemet bevezeti boxerébe, és ráfonja ujjaimat legnemesebb testrészére- Ah...annyira édesh vagy...- sóhajtja ajkaimra, ahogy szorosan tartva kezemet mozgatni kezdi magán. Hangja, és az, hogy én okozok neki ekkora örömöt, csak még inkább fokozza vágyamat, és már nem tudok betelni vele. Folyton ajkai után kapok, ahogy megpróbál elválni tőlem, amit néha halk morranással, vagy egy apró kis mosollyal értékel. Szabad kezével felhúzza egyik lábamat, majd miután végig cirógatja egész testem, fenekem felé veszi az irányt. Először épphogy ánuszomnak nyomkodja mutatóujját, amivel halk nyikkanást vált ki belőlem, majd lassan belém is vezeti azt. Mellkasom ismét abban az őrült tempóban kezd fel-le emelkedni, ahogy végül második ujját is megérzem magamban, amiket egy idő után mozgatni is kezd bennem. Ahogy ollózik ujjaival, egy nagy nyögés-sóhaj kiséretében egy erőteljesebbet rántok rajta, amitől torokhangon morran fel. Harmadik ujjánál már szorosan összezárom szemeimet, ez már sokkal inkább fáj, de tudom, hogy ez semmi ahhoz képest, amit majd érezni fogok, mikor teljesen elmerül bennem.
- Csináldh...kérlekh!- könyörgésemre egyből eltűnik belőlem összes ujja, aztán megérzem, ahogy lábaim közé fészkeli magát, és makkját nyílásomnak nyomkodja- Ah...csak csináldh ah...már!- feszítem be összes izmom, mikor még mindig nem csinál semmit.
- Lazulj el- hajol le hozzám, és kezdi lágy csókokkal behinteni mellkasomat- Lazíts, különben nagyon fájni fog- búgja kéjes hangon két csók közt. Kérését teljeseítve nagy nehezen ellazítom mindem izmom amennyire csak tudom, és mély levegőket veszek. Megremegek lágy csókjaira, amik egyre feljebb érnek, miközben mérhetetlen lassúsággal, centiről centire kezd belém hatolni.
- Ah, Jesszush!- markolom meg vállát, mikor tövig belém ér, mire megáll. Úgy érzem, szétszakadok!
- Sikítsh, ha elégh...- sóhajtja ajkaimra, majd gyengéd csókba hív, miközben kisebbeket lök, amivel nagyobbnál nagyobb nyögéseim váltják egymást- Fájh?- dönti homlokátbenyémnek, mikor egy nagyobb lökésénél felszisszenek.
- Imádomh, hogy...ah, teljesen megtöltesz, ah!- nyögdécselem átölelve vállát, majd arcomat nyakába fúrom. Szavaimmal egy visszafojtott sóhajt sikerül kicsalnom belőle, amitől kellemes libabő fut végig karjaimom- Kérlekh, gyorsabbanh...- kérésemet teljesítve fokozza a tempót, így kis lökései hamarosan erőteljes döfésekbe mennek át- Mégh...gyorsabbh...anh! Mégh!
- Ah, Yoseobh- egy állatias, vad hörgés hagyja el torkát, ahogy a végletekig gyorsít, és markolja mellettünk a lepedőt. Lágy csókokat nyomok selymes bőrére, ahogy egyre szorosabban préselem magamnak izmos testét.
- Ah, otth! Ponth otth!- nyöszörgöm kéjesen, ahogy eltalálja bennem kényes pontomat, hátam is ívbe feszül- Meginth! Odah megint!- ismét ugyanoda döf most már sokkal erőteljesebben, amitől egy visszafojthatatlan sikolyt vált ki belőlem.
- A nevemh, Yoseobh, nyögd ah...nevemh!- arcát enyémnek dönti, majd hevesen lecsap ajkaimra.
- Junhyungh!- nyögöm a csókba hangosan, ahogy az eddigieknél is nagyobbat, erősebbet döf. Bőrünk találkozását gyanús, izgató csattanások jelzik, amibe beleremeg mindkét lábam- Igenh, Junhyungh!- vetem hátra fejemet utolsó döfésénél, ami segít átlépni annak a vatázslatos gyönyörnek a küszöbét.
- Édesh...Yoseobh...- lök még párat, mikor már Ő sem bírja tovább, így elmegy bennem a lehető legmélyebben. Egész testében rám nehezedik, ahogy kezei feladják, és pihegve dönti arcát nyakamba- Yoseobh...- halkan szólít meg, miután nagyjából önuralmat eröltet magára, és megtámaszkodik egyik kezével fejem mellett-...én szeretlek- simít végig szabad kézfejével arcomon. Szívem ennél is gyorsabb tempóra vált, már azt hiszem, hogy a végén meg is áll. Karjaimat nyaka köré vezetem, és lejebb húzom magamhoz, ahogy átölelem Őt. Nekem még soha...senki nem mondta ezt. Engem még soha senki nem szeretett.
- Én is szeretlek- búgom ajkaira lehunyt szemekkel, majd lassú csókba hívom.
Életemben először nem vagyok magányos.
És soha többet nem is leszek...

Olyan hirtelen jöttél! 5.

Junhyung [POV]

Nem akartam ott hagyni...féltem, hogy ott marad egyedül. Az Anyjával. Azzal a nővel, akinek a lelkét ki kéne tennie ezért az imádni való fiúért, ehelyett Ő...Aish! Hogy beszélhet így vele? Miért nem becsüli meg legalább egy kicsit azt a kincset, ami a birtokában van? Ha Yoseob... Ha az enyém lenne, mindent megadnék neki. A tenyeremen hordoznám, a mindenem lenne.
- Figyelsz te rám?- GiKwang hangjára csak morranok egyet, miközben tovább szemezek a pohár whisky-mben úszkáló jégdarabokkal.
- Nem- mormogom számat húzva, mire a vállamat paskolva ül le mellém a bárszékre.
- Yoseob tényleg erős srác. Ha az Anyja mindig így beszél vele, amit te elmeséltél, és még bírja cérnával...akkor nála kitartóbb embert még nem láttam- igen, én sem. Sem édesebbet, sem gyönyörűbbet... Ott kellett volna maradnom, hogy a támasza lehessek. De...tiszteletben kellett tartanom a kérését- És tényleg nagyon aranyos- erre a kijelentésére felé kapom a fejemet, és zavart tekintettel meredek rá.
- Ezt meg honnan tudod?- hangomban ott van az a hitetlen hangsúly, amitől nem tudok szabadulni, bármennyire próbálom elrejteni.
- Amikor suliból hazafelé tartott, leszólítottam- rántja meg vállait egy bugyuta fintorral, ahogy elkapja előlem a whiskyt, mielőtt felemelném és beleinnék- Nem kéne innod, van már épp elég gondja így is az alkoholizáló emberekkel, Junhyung- morran le, miközben lemászik a bárszékről, és a mosogatóba önti az aranyló italt.
- Mit számít ez? Ő nem akarja, hogy az élete része legyek- csóválom a fejem szomorúan, ahogy minden férfiasságom tovaszáll, és papuccsá változom egy pillanat alatt. Ez a fiú mit ki nem hoz belőlem...
- Milyen hülyeségeket beszélesz, mi?- néz rám olyan tekintettel, mintha nőtt volna még egy fejem és három karom legalább.
- Nem láttad Őt. Mindennél jobban akarta, hogy eltűnjek onnan- temetem homlokomat a pulton támasztott kezembe.
- Mert valószínűleg nem akarta, hogy lásd az Anyját. Te sem hagynád tárva-nyitva előtte az ajtót, ha ilyen szülővel élnél együtt- morogja vissza, ahogy ismét leül mellém, majd felsóhajt- A másik fele, hogy nem láttad, amikor rólad beszélt. Konkrétan felragyogott- hallom hangjában, hogy elmosolyodik az emlékre- Nagyon hálás mindenért, amit érte tettél. Le sem lehetett kaparni azt a vigyort az arcáról- végig ujjaival dobol a márványpulton, ahogy sorban folynak ki szájából a szavak- Hm, és nagyon édes arca van. Nem mindig látni ilyen tiszta szépséget...
- Eszedbe ne jusson- szűröm fogaim közt vontatottan, ahogy felemelem fejemet, és szúrós pillantással meredek rá.
- Nem, nem is...Yoseob nem érdekel úgy!- kezd heves tiltakozásba, majd egy hatalmas vigyort enged szabadjára- De téged igen, lépned kéne- veregeti meg a vállam, amitől fájdalmasan felnyögve borulok a pultra, ahogy eszembe jut a főző óra- Ez meg mi volt? Csináltál valamit?- hangja hirtelen kétségbeesetté válik, egyből megérzem magamon a tekintetét.
- Megcsókoltam- motyogom lehunyt szemekkel, visszagondolva arra, hogyan száguldott a vér az ereimben, ahogy azok az édes ajkak...
- Mi?- kérdezi vissza fennhangon, közelebb hajolva hozzám.
- Megcsókoltam!- morranok fel hangosan, miután kiegyenesedem. Teljesen elképed egy pillanatra, majd szaporán pislogva fordul előre, mintha nem hinné el, amit mondtam.
- És ezt csak most mondod...- csóválja a fejét sértetten- Akkor már mindent értek... Az a szegény pára teljesen odavan érted- nagyot sóhajtva száll le a bárszékről, ahogy csörögni kezd a telefonja- Hh, Doojoon...ilyen későn...- mormogja, majd inkább felveszi azt, és pár pillanatig döbbenten áll, ahogy a vonal túlsó végén hadarásba kezd a másik. Látszik rajta, hogy az egész teste befeszül, és rám pillant szeme sarkából- Hogy mi?- hangja kissé elvékomyodik, ahogy visszakérdez, majd szinte homlokon csapja magát- Aish, DooJoon!- morranja le a másikat ingerülten, és egyre indulatosabban- Nem, nem mondjuk el neki, és ez parancs- veszi fel egy pillanat alatt a kemény főnök szerepét- Most semmi féleképpen- halkítja le hangját végül, mintha így nem hallanám, amit mond, miközben ismét ideles szabad kezét ökölbe szorítva.
- Mi történt?- kérdezem homlokráncolva, ahogy bontja a vonalat, és elindul kifelé.
- Semmi- hadarja el ezt az egy szót idegesen, miközben a bakancsával nyűglődik, hogy minél hamarabb magára tudja venni.
- GiKwang! Újabb támadás volt?- lépek közelebb hozzá, hátha felnéz a szemembe, de Ő végig lefelé bámul.
- Igen- komorodik el végleg, majd megragadja a csuklómat, ahogy én is öltözködni kezedek ezzel leállítva engem- Nem jöhetsz, Junhyung.
- Mégis miért nem?- préselem egy vonallá ajkaimat, amitől kihúzza magát, és felszegett állal lép hátrébb.
- Mert a főnököd vagyok, és azt mondtam, hogy most itthon maradsz!- emeli fel hangját, majd a következő pillanatban már csapódik is utána az ajtó. Dermedten állok végig hallgatva, ahogy felzúg az autó, és lassan halkul, ahogy a gázra lép, és elhajt. Még soha nem játszotta ki a főnök kártyát. Még soha nem volt olyan, hogy amikor lehetőségem adódik vele menni, akkor Ő itthon hagy. Történt valami... Visszaviharzom a konyhába, ahol a vonalastelefont felkapva máris tárcsázni kezdem GiKwang számát. Nem veszi fel. Egyből kinyom, valahányszor próbálom. Se Doojoon, sőt még HyunSeung sem hajlandó felvenni azt a tetves mobilját, Doongwoon-ról meg inkább nem is beszélek. Felhúznak! Miért csinálják ezt? Mégis miért?! Talán...talán Yoseobbal történt valami? Baja esett? Gondolkodás nélkül kapom fel a kocsikulcsomat, és miután bekapcsolom a riasztót, a vörös dögöm felé veszem az irányt. Yoseob egyszer így hívta...csak véletlenül csúszott ki a száján, de pont illik erre az autóra ez az elnevezés. Mély levegőket veszek, miután be is övezem magam, és egyre szorosabban markolom a kormányt. Nem lehetek ideges, nem feszülhetek be. Ha balesetet szenvedek, Yoseob-ra senki nem fog vigyázni. Én, mint őrangyala viszont mindig ott akarok lenni...fogni a kezét, és...csókolni azokat a tüzes, vadító ajkakat. Oké, lehet, hogy ez csöppet túlmegy egy őrangyali megbizatáson, de az a helyzet, hogy mindenki bekaphatja. Yoseob mellett akarok lenni...és azt szeretném, hogy ezt Ő is így akarja. Végül meggondolatlanul taposok a gázra, így az autó kilő, és teljesen a bőrülésbe préselődöm. Nem tudom, mégis mikor mentem át Schumacher-be, de legalább olyan profin veszem a kanyarokat, mint Ő fénykorában. Az adrenalin csak egyre magasabbra szökik ereimben, miközben konkrét zihálásban kötök ki a tesztoszteron túltengéses pillanataimnak hála. Ah, Egek, ezt piszkosul élvezem. Részben az ilyen pillanatok ébresztenek rá, miért is lettem titkosügynök, hisz egy ilyen ember élete folyamatos stressznek, ezzel együtt izgalomtól túlfűtött perceknek, akár óráknak van kitéve. Alig 6-7 perc, amíg ebben a tempóban elérek a nyomornegyedbe, ahonnan már csak egy köpésnyire vagyok Yoseob-ék lakókocsijától. Satufékkel állok meg előtte, majd az övet szinte letépve magamról kipattanok, és mennydörgő léptekkel indulok az ajtó felé. Előtte viszont megtorpanok, és fújtatva araszolok kissé hátrébb, mielőtt hangos dörömbölésbe nem kezdek. Mit művelek? Valószínűleg itthon van, alszik, és semmi baja. Valószínűleg minden rendben vele...igaz? Végül halkan bekopogok, de semmi választ nem kapok. Se egy feloltódó villanyt, se halk lépteket...se egy, 'Takarodj ta vakarék'-ot Yoseob Anyukájától. Vagy negyed órán keresztül állok így a végén már könyörtelenül ütlegelve ezt a fránya ajtót, mikor mögöttem fény gyúl fel.
- Yoseob nincs itt- az öreg női hangra egyből megtorpanok, és tetőtől talpig végig mérem. Csupán egy hálóing, és egy vékony kis papucs van rajta, csodálom, hogy nem fagy halálra.
- Nem tetszik tudni, hol lehet?- egyre inkább nagyobbra szökik bennem az aggódalom a gondolatra, hogy kint volt, és megtámadták... GiKwang is ezért ment el, ezért akarta, hogy otthon maradjak. Nem vagyok hülye, de úgy tűnik, hogy Ő igen. Mit gondolt, békében, nyugodt szívvel fogok elaludni?
- Hát Kedvesem, arról nekem fogalmam sincs- rázza meg fejét, amitől hosszú, ősz tincsei is repkedni kezdenek főleg, ahogy a szél is rákezd. Odasétálok elé, hogy valamennyire visszahúzódhasson a lakókocsijába, meg ne fázzon, és ne kelljen olyan hangosan beszélnie- De az Anyjával összeveszett. Azt hiszem, az egész utca hallotta, amikor azt mondta Yoseobnak, hogy 'Takarodj a házamból'- egy pillanatra nem látok, nem hallok semmit, csak az jár a fejemben, ahogy Yoseob teljesen összetörve baktat az utcákon korom sötétben. Nem szabadott volna eljönnöm...vele kellett volna maradnom.
- És semmi hír róla? Úgy értem...
- Nem, sajnálom. De én a maga helybén, Kedvesem, fényévekre elkerülném azt a lakókocsit- a végén átmegy suttogásba, ahogy mögém kezd mutogatni, majd lassan becsukja az ajtót. Nem. Nincs az az Isten, hogy én bármilyen szinten is távol maradjak Yoseobtól.

Talán ha két órát aludtam mindössze... A nyomormegyed negyedét végig jártam autóval, hátha rátalálok, de mikor már GiKwangék a telefonjukat is kikapcsolták, hogy ne hívogassam Őket, feladtam. Hazamentem. Lefürödtem, aztán az ágyba zuhantam... Nem volt lélekjelenlétem tovább zaklatni senkit. És most halál kómásan ülök a kávémba bámulva, miközben a szívemet szanaszét szaggatja a tudat, hogy talán Yoseob bajban van. Egy húzásra legyűröm a kávémat, hiába van görcsben a gyomrom, ez kell, nehogy bealudjak órákon. Végül kezembe kapom a kulcsaimat, és miután beizzítom a riasztót, elindulok az iskolába. Nem tudom, mit csinálhatnék...tehetetlennek érzem magam. Hatalmas önuralom kell, hogy ne kanyarodjak a nyomornegyed felé, és be ne kopogjak Yoseob-ékhoz, hátha otthon van. De mivel ebben kételkedem, hogy így lenne, inkább megyek egyenesen a középiskola irányába. Úgy tűnik, ma mindenki az idegeim ellen van, mivel a hatalmas dugónak hála, amibe belekeveredek, lekésem az első órám felét, és negyed kilenc körül tudok leparkolni a vörös dögömmel a suli parkolójába. Pillanatokig még csak bámulok ki értelmetlemül a fejemből, csak kis idő múlva jut el az agyamig, hogy nem vagyok egyedül. Ott, a bejárattól méterekre DooJoon-ék állnak, mind a hárman, és...Yoseob? Úgy rontok ki az autómból, hogy csoda, ki nem tépem az ajtót a helyéről, majd miután becsapom magam után, trappolva, hangos léptekkel indulok meg feléjük.
- Mégis mi a faszom történt, mi?! Egyikőtök sem volt képes egy kurva SMS-t sem küldeni, hogy Yoseob-nak semmi baja?- morranok rájuk ingerülten végig mérve mindenkit, majd megakad a tekintetem Yoseob-on. Úgy takarja az arcát a hajával, és a kapucnijával, hogy csak az orrát lehessen látni egy kicsit. Biztos fél a szemeimbe nézni...helyes. Most rá is haragszom. Majd ha találkozom GiKwanggal...kinyírom. Torokra megyek. Hagyták, hogy órákon át szenvedjek...
- Semmi- böki ki végül Doongwoon megkeményedett pillantást váltva Yoseobbal.
- Tényleg semmi, Junhyung...- egyikük sem néz a szemembe, még DooJoon sem, csak zsebre vágja a kezét, és az égre mered. Mindenki nyugodtnak tűnik, teljes lelkibékével...csak Yoseob nem. Ő most furcsa. Nem is tudom...mintha titkolna valamit.
- Menjünk órára- Yoseob egyből sarkon fordul, szemmel láthatóan menekül, amit HyunSeung csak fejcsóválva értékel.
- Mik azok a foltok az arcodon?- szólal meg végül, amire Yoseob megtorpan, és ökölbe szorítja kezeit. Nekem sem kell több, egy pillanat alatt előtte termek, lerántom róla a kapucnit, és kisöpröm haját az arcából. Eltorzult arccal méregetem övét, amit néhol véraláfutások, zöld-lila foltok tarkítanak.
- Mi történt?!- vakkantom le ingerülten, miközben tekintetem elsötétül, és csupán a kis foltokat látom rajta. Semmi mást.
- Előbb-utóbb, Yoseob, előbb-utóbb- veregeti meg HyunSeung az előttem álló, megszeppent Yoseob vállát, ahogy elhaladnak mellettünk, majd végül eltűnnek az iskola lengőajtói közt.
- Ezt a parasztot...- csóválja meg a fejét végig a földet bámulva, amit én megelégelek, és álla alá nyúlva emelem fel arcát.
- Mi történt?- kérdezem immár lágyabb hangon, hátha válaszol, de csak kétségbeesetten mered vissza rám- Yoseob...ne akard, hogy DooJoon-ékat kérdezzem. Igazán jársz nekem egy tisztességes válasszal a tegnap este után. Tudod, hogy mindent felkutattam miattad? Hiába dörömböltem negyed órán át a lakókocsitok ajtaján, hiába jártam körbe a kurva környéket kocsival, hiába hívogattam bárkit is, te el voltál tűnve. Úgy tűnik, fogalmad sincs, mennyire aggódtam érted!- a végére kicsit felemelem a hangom, de még akkor is hatalmas önuralom kell, hogy ne üvöltsek.
- Ne haragudj...- suttogja remegő állal, miközben szemei egyre nagyobb fénnyel csillognak az összegyülemlett könnyektől.
- De igen, haragszom. Egyáltalán hol töltötted az estét?- megfogom csuklóját, nehogy még a végén menekülni tudjon.
- HyunSeung-nál...- motyogja azokat az édes ajkakat alig mozdítva.
- És mit kerestél nála?- teszem fel a következő kérdést egyre türelmetlenebbül.
- Tegnap este...csak megtámadtak, Ők meg ott voltak, és...E-ennyi- dadogja alig rakva össze normálisan a magyarázatát, majd a végén még a vállát is megrántja.
- Csak megtámadtak? Ennyi?- hihetetlen, milyen lazán kezeli a dolgot... Csak megtámadták. Ah, és ha DooJoonék nem azt a környéket figyelik este? Ha nem oda lettek volna beosztva? Meg is halhatott volna! Csak egy hajszál választ el attól, hogy ne rántsam magamhoz, és csókoljam meg úgy, mint...tegnap. Mintha egy év telt volna el azóta. Nem szól egy szót sem, én meg nem erőltetek semmit, így csak eleresztem a csuklóját, és visszaindulok az autóm felé.
- Junhyung...várj! Junhyung!- hangjára sem torpanok meg, csak akkor, mikor megragadja a csuklómat, majd elém lép. Feleszmélni sincs időm, ahogy hirtelen átöleli hátamat, és arcát nyakamba rejti- Ne haragudj- motyogja forró leheletét bőrömre fújva, mire már én sem tudok nemet mondani...viszonzom az ölelést, és úgy szorítom magamhoz, ahogy az tőlem telik- Haza viszel?- emeli fel végül arcát nyakamból, és néz rám nagy, nagy szemekkel. Inkább nem kérdezem, ma miért akar lógni, de valahogy sejtem a választ. Az Anyjáért aggódik...
- Rendben, de előtte eljössz hozzám, és eszel valamit- meg sem várva a válaszát beültetem az anyósülésre, majd én megkerülve az autót behuppanok mellé. Egész út alatt egy szót sem szól, csak miután kiszáll, és tátott szájjal mered a vöröstégla épületre, amiben én élek.
- T...te itt laksz?- kérdezi teljesen elképedve, amire csak biccentek egyet- Hát ez...hatalmas. Hatalmas, és gyönyörű- egy halvány mosoly kúszik arcomra, ahogy hátára simítom kezemet, és elkezdem a bejárat felé terelni.
- Látnád belülről. Bár mint tudjuk, az nincs teljesen kész- célzok itt a házfelújításra, amire a kezét kezdi tördelni lehajtott fejjel.
- Jah...igen, ami azt illeti... Már le kéne dolgoznom a kabát...- hirtelen elhallgat, ahogy beérünk, és teljesen megszeppenve néz körbe minden kis részletet alaposan a fejébe vésve-...árát- motyogja végül befejezve a mondatot, majd felém kapja a fejét- Ezen mit akarsz te felújítani?- hitetlen hangjától halvány mosolyom hatalmas vigyorrá növi ki magát, még alsó ajkamat beharapva sem tudom elrejteni.
- Sok mindent- rántom meg a vállaimat egyszerűen, majd beindulok a konyhába. Hallom magam után a halk csoszogását, ahogy követ, majd hirtelen megáll, amikor én a hűtőben kezdek kotorászni. Azt hiszem, bármit szívesen megeszik...úgyhogy pirítok serpenyőben kenyeret, sajttal, amíg elkészítem az ebédjét, amit haza vihet majd magának, és az Anyukájának. Már épp a kenyeret rakom elé, amikor felül az egyik bárszékre még mindig a berendezést méregetve. Kissé elmosolyodom, és szakad meg a szívem egyszerre, ahogy egyből enni kezd végig jóleső morranásokat kiadva magából. Mikor ehetett utoljára tisztességes ételt?
- Szóval egy titkosügynök fizetéséből egy kisebb villa is kitelik, hm?- a kérdésre kiesik kezemből a serpenyő, és hitetlen tekintettel meredek rá. Köpni-nyelni nem tudok, azt hiszem, a levegő is bennem akadt egy pillanatra.
- Mit mondtál?- szólalok meg végül hatalmasat nyelve, amire csak a szemeit forgatja.
- Junhyung...komolyan azt hitted, el tudod titkolni előlem?- szóval tudja, hogy nem egy középiskolás tinédzser vagyok... Komolyan, mi történt tegnap este, amiről lemaradtam?
- Honnan tudod?- lépek közelebb hozzá, amire megrántja vállait a következő falatot méregetve.
- Azt hiszem, a zsaruk gyenge idegzetűek. Csak egy hisztit kellett lerendeznem, és GiKwangot egy pillanat alatt betörtem- rántja meg vállait megint, majd rám vigyorog- Mindig tudtam, hogy titkolsz valamit, és a tegnap este után már betelt a pohár, túl furcsák voltak a fiúk...gondoltam, te soha nem mondod el. Hát ott voltak a többiek- rendesen elképedek azon, amit most éppen bevall nekem, majd inkább túllépve a sokkon visszafordulok, felveszem a serpenyőt, és tovább csinálom az ebédjét. Milyen hisztit rendezhetett le, hogy GiKwang elmondta neki? Ő komolyan veszi a munkáját...mindennél komolyabban. Az egyetlen, amire gondolni tudok, hogy megkapta az engedélyt, miszerint Yoseob előtt felfedhetjük az inkognítót. Már csak az a kérdés, GiKwang mikor kérte ki azt- Most mit csinálsz?- édes, halk hangját hallva szinte még azt is elfelejtem, hogy min járt még az előbb az eszem.
- Az ebédet. Ha kész, elcsomagolom, és haza viheted magatoknak- hirtelen csend telepedik ránk, még csak azt sem hallom, hogy levegőt vesz, ezért muszáj vagyok megfordulni.
- Erre semmi szükség...- makogja fejét csóválva, mire felvont szemöldökkel válaszolok.
- Yoseob. Csont és bőr vagy, és most már nem vagyok hajlandó nézni, ahogy éhezel! Főképp, ha már az Anyád olyan, amilyen- olyan hirtelen csúszik ki a számon, hogy először azt sem tudom, mit mondtam. Viszont mikor az Ő arca eltorzul, nekem is leesik...átléptem egy határt. Azt a vaskos, vörössel meghúzott határt, amit valószínűleg még senki más nem lépett át.
- Neked. Ehhez. Semmi. Közöd- szűri összeszorított fogai közt, miközben lemászik a bárszékről, és gyilkos tekintettel mered rám.
- Yoseob...- ahogy idegesen fújtat egyet, nem mondok többet, csak tovább nézek most dühös arcába.
- Az, hogy én milyen körülmények közt élek, kivel élek és hogy hogyan élek, az rád nem tartozik!- megbántottam. Nagyon, nagyon megbántottam. Azt hiszem, én mondtam a szemébe először ezt...ilyen nyíltan. De bennem semmi rosszindulat nem volt. Én nem akartam...
- Yoseob, ne haragudj...- egyből megindul a lábam, ahogy kiindul, majd megtorpanok, amikor kezét a kilincsre teszi- Hova mész?
- Az Anyámhoz- morogja gúnyosan, majd már csak azt látom, ahogy csapódik utána a bejáratiajtó. Remek. Kellett kinyitnom azt a nagy számat... Lemondóan túrok a hajamba, és megyek vissza a konyhába, hogy befejezzem az ebédet, amit neki magával kellett volna vinnie. Ahogy elkészül a tejfölös hús, és hozzá a rizs, egyszerűen csak letakarom, és a nappaliba megyek, ahol levetem magam a kanapéra. Elkedvtelenedve kapcsolom be a TV-t, és váltogatom a csatornákat, amíg gondolataim ismét visszaterelődnek Yoseob-hoz. Ez a fiú sokat jelent nekem... Sokkal többet, mint valaha bárki. Mindig vele akarok lenni, egyfolytában fogni a kezét, magamhoz ölelni. Azt hiszem, beleszerettem. Szemeim leragadnak egy idő után, és elérhetetlen álmodozássaimmal altatom el magam.
Kint már megy le a nap, amikor arra kelek, hogy valaki eszeveszett bódon dörömböl az ajtómon, miközben a nevemet ismételgeti.
- Junhyung! Ny...nyisd ki!- mikor eljut az agyamig, hogy Yoseob hangja szűrődik át az ajtón, egyből felpattanok, és a bejáratiajtóhoz rongyolok, amit a következő pillanatban már fel is tépek. Hatalmas, könnyes szemekkel mered fel rám, amik kivörösödtek a sírástól, elázott arcára a kétségbeesés ül ki, miközben szaggatottan szívja be a levegőt, hogy lecsillapítsa magát.
- Mi történt?- húzom be magamhoz egyből, amitől a lába összecsuklik, és ha nem kapom el, akkor a földön köt ki- Yoseob, mi történt?!
- Csókolj meg!- vágja rá egyből, miközben egyre erősebben kapaszkodik felsőmbe, ahogy kezei és lábai kezdik feladni a harcot ismét, hiába tartom szorosan derekánál fogva. Reszket. Egész testében reszket.
- Yoseob...- suttogom elképedve ennek az összetört angyalnak a nevét egyre inkább azon vacilálva, leteperjem-e. De nem...azt hiszem, ezt nem tehetem meg.
- Csak csókolj meg!- hajol közelebb, miközben hangja megcsuklik, és újra előtör belőle a sírás. Miért kér ilyet? Miért?! Egy kicsit sem közeledett felém...soha.
- Mondd el, mi történt- lábammal becsapom a bejáratiajtót, majd kérését figyelmen kívül hagyva beterelem a nappaliba. Azt mondta...azt mondta, csókoljam meg? Szinte beleremegek a gondolatba, de túl zaklatottnak tűnik, nem használhatom ki a helyzetet. Leülök a kanapéra, és ölembe húzom egyre jobban reszkető testét, amit át is ölelek- Miért sírsz? Mi történt?- faggatom tovább, mikor csak a felsőmet markolássza, és nyakamba bújva áztat el könnyeivel.
- A...Anyu...- ujjai már szó szerint kifehérednek, majd hirtelen elengedi felsőmet, és tenyerét felcsúsztatja mellkasomon egészen nyakamig-...meghalt- érzem, ahogy minden szín eltűnik az arcomról, és ledermedve bámulok le felhúzott lábaira- Csak te vagy nekem- kapkodva átkarolja a nyakam, miközben ismét, most az eddigieknél sokkal hangosabban tör fel torkából a sírás.
- Yoseob...mi történt? Hogyan...- nem tudom kimondani, már így is a szívem szakad meg, hogy ilyen összetörtnek látom. Rá sem ismerek...mérhetetlenül gyengének és sebezhetőnek tűnik most.
- Elitta a máját...teljesen...- egyik keze felvándorol tincseim közé, amikbe bele is markol- Én annyira szerettem Őt!
- Tudom- cirógatom ott, ahol csak érem, miközben lágy, gyengéd csókokat hintek hajára- Minden rendben lesz- suttogom lehunyt szemekkel, ahogy egyre szorosabban ölelem magamhoz.
- Énekelj nekem- a kéréstől a homlokomat ráncolom, majd inkább nem kérdezek rá, csak halkan rákezdek arra, ami először az eszembe jut- Ne hagyd abba...- motyogja még mindig patakokban folyó könnyekkel. Lassan elcsendesedik, miközben arcomat fejebúbjára döntve énekelek, majd szimplán csak dúdolok neki.
Annyira édes...
Az én gyönyörű, égből pottyant, összetört angyalom.

Olyan hirtelen jöttél! 4.

Gyerekek, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de hát én...kiborultam. Nagyon a szívemen hordom Yoseob sorsát...és a szívem szakad meg érte:') minden egyes fici megírásánál. Ez kegyetlen.xd na de! Itt a kövi rész:33

Yoseob [POV]

Junhyung...megcsókolt. Megcsókolt! Még most is bizsereg tőle mindkét ajkam, és szédülök a hatalmas sokktól. Alig egy perce, hogy még egy hatalmas pofont is leosztottam neki, de nem tudom, azt miért. Csak...megijesztett! Hogy csókolhatott meg? Hogy tehette ezt? Miért csinálta? A sok megválaszolatlan kérdéstől, és attól, hogy már lassan megint egy napja nem ettem, megremeg a lábam. Mivel muszáj leülnöm, még elcsoszogok pár métert, majd a titkárság előtti egyik székbe rogyok. Táskámat a lábam mellé ejtem, majd arcomat tenyereimbe temetem, amibe fájdalmasan bele is nyögök. Miért viszonoztam azt a csókot? Aish! Egy hónapja van itt, és ezidő alatt folyton a nyomomban volt nap, mint nap, mégsem tett egy lépést sem felém, nem jelezte, hogy ez egyszer be fog következni. Csak úgy megtette. Csak úgy megcsókolt... Összezavar! Még mindig érzem a gyengéd csók ízét, átjárja a szám, amitől beharapom alsó ajkam, mintha ezzel eltűntethetném. De nem. Csak tovább kínoz és kényeztet egyszerre ez az egy vérlázító érzés. Mikor úgy érzem, már nem csuklik össze a térdem, lassan felállok, és a táskámat felkapva elindulok a kijárat felé. Gondolom, nem nagy gond, ha most nélkülem tesiznek a többiek, a sportokban sosem voltam annyira kiemelkedő. Nem nézek senkire, végig a lábam elé meredve koslatok át a parkolón, miközben magamra veszem a kabátomat. Aish, miért volt velem olyan közvetlen és törődő mindig? Miért csak én voltam az, aki után ment folyamatosan...akinek a társaságát kereste? Mit látott bennem? Úgy érzem, titkol valamit...valami nagy dolgot. És én tudni akarom, mi az. Beleremegek, valahányszor belegondolok, ahogy magához rántott...és...ah, ezt nem hiszem el! Nem akarok erre gondolni, nem akarom, hogy az a csók megtörtént legyen! De az...és valamiért a lelkem is beleremegett. Jól esett. Élveztem...
- Nocsak, csak nem egy iskolakerülővel hozott össze a sors?- szólít le egy pasi, ahogy mellém érve autójával lelassít, és az én tempóban gurul mellettem.
- Nem, biztos úr- mormogom, ahogy fél szemmel a rendőrautóra lesek. Oké, az utolsó órát ellógtam, de volt már olyan, hogy ekkor indultam haza, mégsem állított meg senki sem azzal a váddal, miszerint lógok az iskolából.
- Helyes. Mondd csak, hogy hívnak?- zsebre vágom a kezeimet, miközben továbbra is a földet vizslatom, az Istenért sem néznék most rá.
- Yoseob- motyogom államat a kabát alá rejtve. Szemem sarkából pillantok csak oda; helyes arcán egy sejtelmes mosoly bújik meg, mintha ezt eddig is tudta volna.
- Yoseob...ez nem a legbiztonságosabb környék- válaszolja, mire csak a homlokomat ráncolom. Hát igen, ezzel én is tisztában vagyok. És így belegondolva nem is csoda, hogy egyre több rendőr járkál ezen a környéken a hajnalban történt támadás után. Amikor megláttam a suliban az egyik kuka mellé hajított újságban a cikket, amiben arról írtak, hogy a Namsan körúti parkban, a lakókocsinktól egy köpésre majdnem megöltek valakit, kirázott a hideg. De egy percre sem futott át az agyamon, hogy velem bármikor is...az történjen.
- Tudom...mivel itt lakom- mormogom a választ, mintha tök egyértelmű lenne. Végülis az is...csak rám kell nézni. Teljesen lerí rólam, hogy a nyomornegyedben élek.
- Mi lenne, ha haza dobnálak, hm?- a kérdésre megtorpanok, amire Ő is a fékre tapos. Hitetlenül nézek csillogó szemeibe, amik ugyanúgy mosolyognak, mint ajkai.
- Nem szállok be idegenek mellé- mondom határozottan, amire nyílik is az anyósülés felöli ajtó.
- GiKwang-nak hívnak. Most már nem is vagyok annyira idegen, nemigaz?- kacsint rám egyre nagyobb vigyorral az arcán- Na. Pattanj csak be- paskolja meg a szabad ülést maga mellett, amire úgy bámulok, mintha lángolna- Szállj be, kérlek- egy pillanat alatt komolyodik meg, amitől egyre nagyobb bennem a késztetés, hogy elrohanjak. GiKwang. Így hívják, ugye? Istenem, Ő egy rendőr... Mi rosszat tehetne velem? Atyaég...valószínűleg elment az eszem.
- Legyen- motyogom, ahogy végül nagyot sóhajtva pattanok be, és beövezem magam. Ahogy becsukom az ajtót, máris a gázra lép, majd lehalkítja a rádiót.
- Hol laksz?- kérdezi gépiesen, mintha olvasná valahonnan, amitől az az érzésem támad, hogy tudja Ő azt nagyon jól... Ettől az embertől kiráz a hideg. Mindenestre megadom a címem, ezután csendben bámulok ki az ablakon, nem szólalok meg. Rajtam kívül elég sokan járkálnak még egyedül, nem értem, miért pont engem akar haza vinni, hogy ne érjen támadás. Hh, most ez mindegy, legalább nem kell a hideg levegőn baktatnom percekig- Nem szólsz egy szót sem...- állapítja meg a nyilvánvalót, majd miután nem válaszolok, rám néz- Yoseob...te tényleg nagyon sovány vagy- mér végig egy pillanatra, amitől hatalmas ráncok jelennek meg homlokomon. Felé kapom a fejem, de Ő már ismét a szélvédőn kifelé meredve koslatja az utat.
- Ezt hogy érted?- bámulok rá kétkedve, amitől egy ráérős vigyor jelenik meg arcán ezzel eltűntetve a komolyságát. Tényleg nagyon sovány vagyok. Úgy mondta, mintha...már beszélt volna rólam.
- Tudod, van egy közös ismerősünk ám- kezd dobolni ujjaival a kormányon, ahogy vigyora egyre pimaszabbá válik.
- Valóban?- hitetlen hangsúlyomtól csak egy bólintás telik tőle, majd fejét oldalra biccenti.
- Junhyung rendes srác- a vér megfagy az ereimben, hirtelen egy szó sem csúszik ki a számon. Szóval Ő...Ő ismeri Őt? Jesszusom! Ez most egy rossz vicc, ugye?
- Te...ismered? Mióta?- kíváncsiságomból adódóan már meg sem kísérlem visszafojtani magamba a kérdéseket. Akkor...ez megmagyarázza, GiKwang miért olyan közvetlen velem, Junhyung mesélhetett rólam. De honnan tudta, hogy én vagyok a 'nagy Yoseob'? Egyszerűen csak az utcán sétáltam, Ő meglátott...és ez rá is vette arra, hogy leszólítson?
- Mindig is ismertem- jelenti ki egyszerűen, vállát lazán megrántva. Olyan laza, hogy mindjárt szétesik- Sokat mesél rólad, be nem áll a szája- harapja be alsó ajkát egyből, mintha olyat mondott volna, amit nem szabadott volna. Szóval Junhyung beszél rólam...sokat. Úgy kell visszatartanom ostoba vigyoromat, majd kezemet ismét zsebembe bújtatom, mielőtt ajkaimhoz kapnék, amik már nem is sajognak annyira attól a bizonyos csóktól... Életem legjobb csókjától. So Ji ennek a közelébe nem érne soha...soha - De tényleg rendes srác, nem?- sandít rám, ahogy vigyora lassacskán eltűnik, és ismét eléggé komolynak tűnik.
- Ami azt illeti, igen...az- motyogom, majd a számat húzom a gondolatra, hogy ott hagytam...egy olyan csók után. És felpofoztam... Gratulálok, Yoseob - Mindig segít nekem, próbál felvidítani...mindig a kedvemben akar járni. Mintha csak azérr gürcöone annyit, hogy mosolygásra bírjon- csak úgy áradnak belőlem a szavak, miközben magamnak is bevallom a dolgot. Jó érzés kimondani, és nem tagadni végre egyszer, valahára. Junhyung tényleg rendes srác...aranyos, és törődő. És olyan piszok helyes, hogy azt már bűntetni kéne. Belegondolva, milyen nehezen érte el minden egyes alkalommal, hogy akár egy pillanatra is felfelé görbüljenek ajkaim, Ő nem adta fel...csak tovább hadarta a favicceit, vette magára Mr. Pasi szerepét újra és újra.
- Mi az a vigyor, ha?- biccenti felém fejét, ekkor veszem észre azt a bugyuta vigyort saját arcomon, amit a gondolatmenet váltott ki belőlem.
- Áh...semmi- legyintek is egyet, miközben arcomat lassan a kabát mögé rejtem, mintha fáznék, de csak lángoló, valószínűleg már kissé vörös testrészemet rejtem el előle.
- Ühüm...semmi- motyogja mosolyogva, majd hirtelen megáll az autó- Hát...megérkeztünk- villant felém egy ezer wattos vigyort, amit le sem reagálok, csak kicsatolom az övemet- Jó, hogy végre megismerhettelek.
- Köszönöm a fuvart- motyogom halkan, majd meg sem várva a választ kipattanok, és berongyolok a lakókocsiba- Szia, Anya- csukom be magam mögött az ajtót, de nem jön válasz. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor hallom, hogy GiKwang elhajt, de ez egyből eltűnik, ahogy egy ismeretlen férfihang üti meg a fülem. Lassan beljebb indulok, majd megpillantom Édesanyámat, aki épp valami fószerrel alkudozik. A pasi mellett két hófehér szatyor hever, amiben látszólag alkoholt rejtő üvegek sorakoznak. Szóval Anya ettől szerzi az alkoholt...ez a férfi üti egyenként bele Anyám koporsójába a szögeket- Itt meg mi folyik?- nézek haragos, mégis félénk tekintettel az ismeretlen férfire, mire mindketten felém kapják a fejüket. Hirtelen megcsap az orrfacsaró alkohol szaga, ami mindkettejükből egyaránt árad, bár most Anyu nem részeg...annyira. Látszik, hogy bőven van benne most is, de nem itta le magát ájulásig. Hál' Istennek.
- Semmi közöd te vakarék- vakkant le Jóanyám, ahogy tekintete elsötétül, nyelve is megbotlik olykor-olykor. Hiába próbálom figyelmen kívül hagyni Anyám lekezelő, bántó stílusát, annyira szíven talál...annyira fáj.
- Ő kicsoda?- ejtem ki kezemből a táskámat félénken, ahogy még közelebb lépek hozzájuk, és leveszem a kabátomat is, de csak óvatosan.
- Ez meg ki?- szólal meg végre a férfi is eléggé furcsa hangsúllyal ejtve ki minden egyes szót Anyámnak intézve azokat.
- Csak valami csavargó, akit befogadtam, de egy élettelen semmirekellő- a gyomrom egyből összerándul, szinte megszédülök azokra a szavakra, amik most Anyám száján buknak ki. Megremeg az állam, majd mielőtt hangos sírás fakadna ki a torkomon, szám elé kapom a kezem. Minden egyes szava egyre jobban talál szíven, egyre jobban fáj... Ez elviselhetetlen. Nem bírom el szavainak a súlyát, úgy érzem, beszakad a mellkasom. De nem sírok. Nem hagyom, hogy gyengének lássanak, nem hagyhatom, hogy sebezhető legyek. Ennél is jobban. Hátrálok pár lépést, de mintha észre sem vennék, hogy távolodom. Ahogy hátam az ajtónak ütközik, remegő kezekkel felkutatom a kilincset, majd megpördülve feltépem azt. Könnyeim már épp elindulni készültek, mikor azt a személyt találom magam előtt, akinek soha, semmilyen körülmények közt nem szabadna ilyen állapotban látnia.
- Junhyung...- ajkaimmal párhuzamban hangom is vészjóslón megremeg a visszafolytott sírástól, miközben hatalmas szemekkel nézek fel az előttem állóra.
- Yoseob- arca egy pillanat alatt vált át kétségbeesetté, ahogy meglát, és bizonytalan hangon szólok hozzá- Mi a baj?- a csuklómat megfogva húz oda magához, miközben válaszként csak a fejemet rázom jelezve, hogy semmi- De hát mindjárt sírsz...- kezdi törölgetni még száraz arcom, majd elcsendesedik, amikor meghallja Édesanyám és az ismeretlen férfi hangját, ahogy újra beszédbe elegyednek.
- Semmi...csak most menj el- csuklik el a hangom fájdalmasan, és próbálnék hátrálni, de nem enged, derekam köré csúsztatja egyik karját, és magához von.
- Yoseob- arca komollyá változik, még hangját is lehalkítja, de nem értem, miért. Mintha nem akarná, hogy ott bent megtudják, hogy Ő most itt van. Egy pillanat alatt változik át Mr. Pasivá, amitől kisugárzása még ennél is lehengerlőbb, szinte még a lábam is beleremeg- Csak mondd el. Ők bántottak? Csináltak valamit?- pillanatokig csak hallgatok, majd egyszerűen megrázva a fejem válaszolva a kérdésekre- Akkor?
- Csak az a férfi...- motyogom lenézve kettőnk közé, nem tudom, mit reagál, ha kimondom. Mennyire fog elítélni? Mennyire fog lenézni?...- Anyának megint alkoholt hozott, és...Anyu meg...- halkan felszipogok, amiből mintha levenné, hogy nem akarom az Anyám közelében látni azt a férfit. Hirtelen elenged, majd belépve mellettem az ajtón a hang irányába lép. Hezitálás nélkül lépek utána, majd csak az ajtótól egy méterre nézem lebénulva, ahogy Anyám 10 másodpercenként a szájához emeli a vodkás üveget, miközben az az idegen férfi már teljesen lerészegedve dől a falnak, mivel már ülve sem tudja tartani magát. Junhyungnak most nem szabadna ezt látnia, soha nem is szabadott volna...soha. Megszeppenve, mégis kissé megkönnyebülve nézem végig, ahogy Mr. Pasi a pólójánál fogva rántja fel a földről az idegen férfit, és kezdi kivonszolni innen.
- Óva...óvatosan, vakarcs!- nyelve botladozik, már attól tartok, le is nyeli. Junhyung a neki szánt jelzőt hallva egy nagyobb tockost oszt le a pasinak, aki szitkozódva hadonászni kezd felé.
- Ajánlom, hogy ne gyere vissza- Mr. Pasi kemény hangját hallva lábam megremeg, amitől kénytelen vagyok egyet arrébb lépni, és lerogyni az alkoholtól bűzlő kanapéra- Hülye barom- vágja ki az ajtón, majd utána becsapja azt, és felém fordul. Ahogy tekintetünk találkozik, övé meglágyul, és lassan megteszi felém azt három lépést, ami elválasztott minket- Ne sírj- guggol le elém, és kezdi kiszökő könnyeimet törölgetni.
- Köszönöm...- motyogom elhaló hangon, ahogy megremeg a visszatartott, hangos sírástól-...mindent...de most jobb lenne, ha elmennél. Az Anyám...nem fogadó képes- suttogom, hogy a fent említett mégcsak véletlenül se hallja meg.
- Yoseob, nem hagylak magadra, látszólag eléggé felzaklatott az a férfi- hajol kicsit közelebb hozzám, ahogy tovább törölgeti egyre nedvesebb arcomat. Ha tudná...ha tudná, hogy nem a férfi, hanem a saját Anyám szavai bántanak annyira. Letagadta, hogy a fia vagyok...úgy beszélt rólam más előtt, mintha csak púp lennék a hátán, mintha...
- Kélrek, menj el- mondom kissé hangosabban félbeszakítva a kínzó gondolatmenetemet, amitől egyre kissebb darabokra törik már így is szanaszét tépett szívem.
- Ki van itt?- hallom Anyám alkoholtól bizonytalan hangját, majd Junhyung vállá felett látom is, ahogy megpróbál felállni.
- Anyu, ne, el fogsz esni- pattanok fel egyből, és felé sietek, hogy segítsek neki.
- Takarodj te szerencsétlen- vakkant fel, ahogy karomba marva lök el magától, de ettől a mozdulattól a földön landol- Most...most nézd meg, mit teszel velem- morog tovább, amit én figyelmen kívül hagyva segítem fel karjánál fogva- Nem kell tőled semmi, te sem kellesz- fél kézzel támasztja a falat, ahogy óvatos léptekkel indulok meg vele a kanapé felé. Junhyung először elképedve bámul felénk, majd feláll, és a segítségünkre siet. Anyu másik oldalára állva átöleli derekát, hogy biztosabban léphessen előre- Ez meg ki?- morogja, miközben felnéz Mr. Pasira, aki elkomorodva mered a kanapéra, amire sikeresen pár lépés után le is tudjuk fektetni Anyut- Egy helyes fiú- jegyzi meg a nyílvánvalót, ahogy máris magához húzza az alkoholos üveget, ami már ki van ürülve, de úgy tűnik, ez nem zavarja- Az összes ugyanolyan. Felcsinálnak 16 évesen, aztán ott hagynak egy szaros, visító nyomorulttal. Az összes egy féreg...- mintha meg se hallanám Őt, csak betakargatom, nehogy megfázzon. Pár pillanattal később már magáról mit sem tudva, csukott szemekkel heverészik a kicsi kanapén magához ölelve az alkoholos üveget. Engem soha...soha nem ölelt így át, soha nem ért hozzám. Viszont egy vodkás üveg... Mindenhová nézek, csak Junhyungra nem, aki az előbb még megvető pillantásokkal súlytotta Anyukámat.
- Menj el. Kérlek- törlöm le egyből újra kicsorduló könnyemet, ahogy arrébb araszolok mindkettejüktől. Most mit gondolhat rólam? Mit gondol, mégis milyen ember vagyok, ha az Anyám ilyen?
- Nem akarok- a kijelentéstől csak lehajtom fejemet, és átölelem magam, nem merek a szemeibe nézni. Félek, mit látnék benne.
- Nem szabadott volna ezt látnod...sem hallanod- csóválom a fejem, majd veszek egy mély levegőt, de egyből a hányinger jön rám az alkohol szagától- Hagyj magamra most, oké? Egyedül akarok lenni- törlöm meg szemeimet, majd ránézek, ahogy közvetlenül elém lép. Két keze közé fogja arcomat, és egy hosszú, forró csókot nyom homlokomra.
- Én bármikor itt leszek neked- suttogja ajkait homlokomhoz érintve, majd egy kis várakozás után elmegy. Ahogy hallom felzúgni autójának motorját, majd egyre távolodni azt, már nem fogom vissza magam. Nem is tudnám tovább...évekig visszatartott, fájdalmas sírásom megfékezhetetlen módon fakad ki belőlem, ahogy szobámhoz csoszogok, majd az ágyba rogyva párnámba fúrom arcomat. Láttam rajta a megvetést, ahogy Anyámra nézett... Pedig Anyu nem rossz ember. Csak kétségbeesett. Hosszú, hosszú évek óta.
Szemeim lassan, alig akarnak kinyílni, nem is emlékszem, mikor aludtam el. A fejem zsong a sok sírástól, a gyomrom görcsben van, miközben éhes is vagyok. Gyengének érzem magam. Az egész lakókocsi fényben úszik, vagyis Anyu felébredt. Nem tudom, emlékszik-e bármire is, ami nem rég történt, mindenesetre bennem egy életre nyomot hagyott. Lassan feltápászkodom, és a konyhába csoszogok, hogy egy kis mogyoróvajas kenyeret lenyomjak a torkomon. Anyu a kanapén ülve emelgeti szájához egyre sűrűbben az üveget rólam tudomást sem véve, miközben én gyorsan megkenem a kenyeret, amit lassan majszolni is kezdek. Ah, Istenem, de jól esik...ehetek. Végre.
- Soha többé ne hozd ide azt a fiút. Világos?- Anyu hangjára megállok a rágásban, majd egy hatalmasat nyelve tűntetem el a falatot a számban. Szóval emlékszik...bár ki tudná elfelejteni Junhyungot?
- Nem én hoztam ide. Magától jött...- motyogom az utolsó falatokat kiélvezve. Miután a kenyér kis maradéka is eltűnik, eltakarítok magam után.
- Ne hazudj!- vakkant fel túl hangosan is, amire homlokráncolva meredek rá. Miért hazudnék neki? Nincs miért...hisz bármit teszek, nem érdekli.
- Mondom, hogy ne hazudj!- villant felém gyilkos szemeket, miközben egyre szorosabban fonja ujjait az üveg nyaka köré- Te is takarodj utána! Nem kellesz ide, nem kellesz nekem. Mindig csak nyűg voltál- valami elpattan bennem a szavak hallatán, miközben úgy markolom a pult szélét, hogy belefehérednek ujjperceim.
- Én voltam nyűg? Mikor viselted a gondomat? Mikor foglalkoztál velem akár fél percre is?- lépek közelebb hozzá eleresztve a kis pultot- Mindig én vigyáztam rád, én tartottam rendet, én csináltam mindent, amíg te ájulásig ittad magad!- tekintete ennél jobban is elsötétül, ahogy életemben először állok ki magamért vele szemben. Engem is meglep...de ez kellett. Ez már évek óta nyomja a lelkem, de úgy tűnik, mind hiába.
- Tűnj a házamból!- üvölt fel, amire mint egy süketnéma, ledermedve állok- Takarodj!- az utolsó pillanatban sikerül elhajolnom a kiürített üveg elől, amit felém hajít. Mielőtt kezébe fogná a másikat, és ugyanígy járna el, kapkodva rontok ki, majd csapom be magam után az ajtót. A kabátom. Nincs rajtam... Dideregve ölelem át magam, miközben elindulok, nem tudom merre...csak el onnan. Korom sötét van, ráadásul piszkosul hideg is, ami nem válik a javamra, hisz amelett, hogy reszketek, azt is figyelnem kell, hova lépek. Annyi minden történt ma...; Junhyung váratlanul megcsókolt, aztán GiKwang... Aish, az idegen férfi Anyámmal, akit végül Mr. Pasi tűntetett el... És most ez. Anyu kidobott otthonról. Nem tudom, mikor mehetnék vissza, nem tudom, egyáltalán visszamehetek-e. Pulóveremet markolászva haladok előre a Namsan körúti parktól minél messzebb. Nem szabadna most kint lennem. Hisz az elmúlt időben történt támadások egyre gyakoribbak, és egyre súlyosabban sérültek meg áldozatok. A gondolatra is beleremegek, hogy esetleg én... Megrázom a fejem, majd inkább témát váltok magamban, mielőtt még bevonzom a dolgot. Én ezt...én ezt nem tudom feldolgozni. Junhyung miért jött el hozzánk? Talán GiKwang beszélt vele? Vagy a csók volt az oka? Mit akart? Aish! Mindenesetre elkerülni nem tudom...egyrészt mert nem akarom, másrészt meg még mindig nem dolgoztam le a kabát árát. Még mindig lógok neki egy kis segítséggel a ház felújításában... A gondolatomat a járdára fagyott hó szakítja félbe, ahogy fejem fájdalmasan koppan rajta, miután egy súlyos, tompa tárgy ütközik tarkómnak. Ijedten bámulok fel arra, aki megtámadott, de hiába, nem látok semmit belőle. A vér egyre gyorsabban kezd száguldozni ereimben, ahogy kaparva magam alatt a jeget menekülni próbálok.
- Neh!- rezzenek össze, ahogy hajamat megragadva tart, sokkal erősebbnek bizonyul. Egy szót sem szól, meg sem mukkan, csak a földre szorít. Nem tudom, mit akar, nem tudom, ki ez...nem tudom, hogy menekülhetnék meg! A félelemtől, és az adrenalintól, ami végig söpör rajtam, kirántom kezemet magam alól, és felrántva azt a gyomrába könyökölök. Halkan nyikkanva kap oda, így engem eleresztve, amit egyből kihasználok, és minden erőmet összeszedve kúszni kezdek. Hallom, ahogy morog, majd utánam kap, lábamat megragadva húz vissza. Eszembe villan a két évvel ezelőtti, fájdalmas nap, amikor ugyanígy az életemért harcoltam. Akkor megmenekültem, akkor még nem voltam ennyire...gyenge. De most nincs nálam pisztoly, nincs amiért odakússzak, hátha megmenthet...nincs rendőrség, ami hangosan szirénázva áll meg a lakókocsi előtt, nincs, ami megmenthetne. Nincs semmi. Csak én. Minden pillanatok alatt lezajlik, mégis, mintha hosszú órákba telne. Én kapaszkodom, vergődöm, ahogy tudok, majd ahogy túljutok a kezdeti sokkon, segítségért kiáltok. Látom, ahogy egy-két lakókocsiban felgyúlnak a villanyok, de senki nem jön segíteni. Senki nem akar egy rendőrségi ügybe belekeveredni...valószínűleg mindenkinek van valami rossz múltja, amitől félnek, hogy kiderül- Kérem, valaki!- visítok fel fülsüketítő hangon, ahogy hirtelen a hajmba markol, de hangom eltompul, ahogy arcomat a félig fagyott latyakba nyomja. A körmömmel szántom a jeget, miközben átjár az elviselhetetlen borzongás a hidegtől, és a tehetetlenségtől egyaránt. Nem tudom mire vélni, mikor hirtelen eltűnik rólam, de gyorsan kihasználva az alkalmat újra menekülni kezdek magam mögé sem nézve.
- Ne! Ne félj!- az ismerős hangtól megtorpanok. Ledermedve fordulok meg, és nézek fel az ismerős alakra, amíg mögötte ketten küzdenek a férfivel, aki megtámadott.
- Dongwoon?- kérdezem teljesen elképedve, amire leguggol elém, hogy közelebbről végig mérhessen.
- Yoseob...- makogja elképedve, majd túljutva a kezdeti sokkon végül felsegít, és rám adja a kabátját- Mindjárt megfagysz! Nagyon kihültél- kezd el ott dörzsölni, ahol csak tud, csakhogy felmelegedjek egy kicsit.
- Ti...ti meg...- nagyot nyelve nézem, ahogy Doojoon is felénk siet, miközben valamit a csizmájába dug-...n-nálad pisztoly van?- kérdezem teljesen megrémülve a gondolattól. Rosszul láttam? Istenem, mondd, hogy igen!
- Yoseob, mégis mit keresel itt kint ilyenkor?!- kérdésemet teljesen figyelmen kívül hagyva szegezi nekem sajátját, majd fájdalmasan felnyög- Nem, ennek Ő nagyon nem fog örülni- mormolja magában, majd felkapja a telefonját, és tárcsázni kezd valakit, mielőtt kérdőre vonhatnám. Ki az az Ő ? Ki nem fog örülni? Lemaradtam valamiről? Még arrébb is sétál, hogy még véletlenül se halljak semmit- Elmenekült az a barom...nem hiszem el- szólal meg ismét a harmadik félnek szenteve szavait, aki nem más, mint...HyunSeung? Én nem...én már nem értek semmit. Mit keresteket itt mindhárman? Egyszerre? Dongwoon még csak HyunSeungék felé sem néz suliban, most...most meg...
- Ne, Yoseob, ne sírj!- fakad ki tanácstalanul Dongwoon, ahogy hirtelen kifakadnak belőlem a sós könnyek, ezzel együtt a sok stressz is, az ijedség, a sokk.
- Vigyetek haza!- tolom el magamtól remegve, ahogy ölelne át.
- Az egyetlen hely, ahová most menni fogsz, az a kórház. Ki tudja, hol sérültél meg!- morran rám ellent mondást nem tűrő hangon Doojoon, amitől az összes szín eltűnik az arcomon. Én NEM mehetek kórházba! Anyunak csak még több kiadás lenne, ráadásul gondoskodnom kell róla.
- Jól vagyok...de tényleg!- nézek rájuk kétségbeesve, majd nyelek egy hatalmasat, mielőtt könyörgésbe kezdenék- Kérlek, ne...csak kórházba ne. Bárhova, csak oda ne- összenéznek, mintha telepatikusan beszélnék meg egymás közt a sorsomat.
- Rendben, akkor...akkor HyunSeung hazavisz magával, ott alszol- DooJoon kijelentése nem úgy hangzott, mintha visszautasíthatnám. Ám legyen. Végülis nem kórház...holnap mehetek is haza.
- O...oké- motyogom fejemet lehajtva, miközben szorosabbra húzom össze magamon a kabátot.