Életmentő törődés 1.

Hahaaaaaa! Még egy Exo-s ficisorozattal érkeztem nektek!^^ Mégpedig egy... TAORIS-SEL! \("*O*)/ *éljenzés* *tűzijáték* *szívárvány* *boldog mókus családok, és minden más*

Főszereplők: Tao (17 éves, 183 cm) x Kris (18éves, 188 cm) [TaoRis]
Banda: Exo

Tao [POV]

Az egyetlen pillanat, amikor hálát adok Anyámnak, hogy mindig ájulásig meghajtatott a küzdősportokban, az ez; a lehetségesnél is gyorsabban futok, amíg a kórházba nem érek, mivel legjobb barátnőm, Hyuna alutóbalesetet szenvedett. Soha nem örültem még annak ennyire, hogy maximális az állóképességem, bár fele ennyi edzéssel is elérhető lett volna ez a végeredmény... A lábaim sajgását már évek óta nem érzem, megtanultam kizárni magamból a kellemetlen fájdalmakat, legalábbis, ami a fizikai részét illeti. Épp edzésről szöktem el, csupán egyetlen SMS-t kaptam, de máris se szó se beszéd, eltűntem. Három autóval makdnem elüttetem magam, még a dudaszók sem érdekelnek. Ők is ugyanígy tennének, ha az egyetlen ember, aki őszintén megért, és mindig ott van, az most ki tudja, milyen állapotban fekszik a kórházban. Több járó-kelőt feldöntök útközben, de még a hangos szitokszókra sem reagálok. Dugják fel maguknak. A kórház parkolója mint mindig, úgy most dugig van, de egyből kiszúrom a neonzöld Toyota-t, ami Hyunáéké. A recepcióhoz már szinte repülök, és bevágok egy pityergő nő, és most már egy megvetően méregető férfi elé az utolsó pillanatban.
- Kim Hyun Ah. Őt keresem. Fél órája hozták be. Autóbalesete volt- úgy hadarom el, hogy alig érteni a lihegésemről nem is beszélve.
- Maga esetleg hozzátartozzója?- a nő egy hatalmas műmosollyal válaszol, ahogy felnéz rám a gépéből.
- A legjobb barátja vagyok- vágom rá türelmetlenül, amit ezer százalék, hogy fogott, de nem érdekli.
- Akkor sajnálom, de bizalmas információkkal nem szolgálhatok a maga számára- máris a számítógépe felé fordul, mintha már elmentem volna, és itt se lennék. A pultra csapok, és ingerülten leordítom a fejét, amitől síricsend lesz körülöttünk.
- NE SZÓRAKOZZON VELEM!
- Tao! Végre itt vagy!- Hyuna Anyja kisírt szemekkel siet felém, majd egy hatalmas szeretetteljes öleléssel ajándékoz meg- Gyere, épp most műtik- megragadja a csuklómat, és vonszolni kezd, de az én agyamban csak az az egy szó pörög. Műtik. Nem megyünk túl messzire, csupán a második emelet legvégébe, de mégis egy örökkévalóságnak tűnik, amíg odaérünk. A műtő előtt Hyuna Apja, nagyszülei, és egy idegen fiú áll, akik felénk kapják a fejüket. Épphogy megállok, kedvem még inkább elmegy, mivel meglátok egy hivatlan vendéget is...Min Seok.
- Te meg mit keresel itt?!- úgy üvöltöm le, ahogy a torkomon kifér, és közvetlenül elé állok. A családból mindenki rám mereszti a kikerekedett szemeit, de nem foglalkozom velük. Hogy képes ez idetolni a képét?!
- Mi ez a szívélyes fogadtatás?- egy undorító félmosolyra húzza ajkait, és amilyen gerinctelen, még közelebb is hajol hozzám.
- Takarodj innen! Hyuna...
- Hyuna pasija vagyok- vág a szavamba, amitől csak meg inkább felmegy bennem a pumpa, és szinte rávicsorgok.
- Fiúk, kérlek ezt NE itt...itt beteg vannak...- Mrs. Kim probál nyugtatgatni, de közelebb jönni nem mer.
- Te egy beteg, eltompult, undorító állat vagy. Takarodj innen, mert senki nem kíváncsi a nyomorult képedre- szűröm fogaim közt, amire csak gyilkos tekintettel válaszol.
- Most legyen elég!- Hyuna Anyja mennydörgő hanggal szakít félbe, mielőtt bármelyikünk is tovább folytatná.
- Hagyja csak, Mrs. Kim. Szemmel láthatóan Taoban egy szemernyi kis emberiség sincs- ökölbe szorítom kezeimet, és már lendíteném is az egyiket, amikor hirtelen két kar tapad a derekamra, és ránt el attól a paraszttól. Meg sem fordulok, csak értelmetlen erőlködést feccölök abba, hogy kijussak a vasmarkokból- Mit mondtam magáéknak folyton, hm? Ezt. Ez egy állat- folytatja tovább, és felém lendíti kezét de az egésznek Mr. Kim, Hyuna Édesapja vet véget.
- Elég legyen! Tao édes fiú, szinte a család része, úgyhogy fogd vissza magad. Neked meg ezerszer elmondtuk már, hogy ne menj többet Hyuna közelébe- Min Seok meg se rezzen a hangos beszédtől, csak egy gyilkos pillantást vet felém, és elém sétál.
- Még nem végeztünk- sziszegi az arcomba, amitől csak még inkább ki akarok törni a melegséget nyújtó karokból, de ezerszer erősebbnek bizonyul, mivel mozdulni is alig bírok. Min Seok tekintélytparancsoló léptekkel megy el, de nekem csak a hányinger tódul fel a torkomba.
- Jesszus, de erős vagy- a két kéz tulajdonosának hangjára viszont végre megfordulok, hogy megnézzem, ki az. Egy alighogy 190 centis fiú áll előttem, aki fogadni mernék, hogy majdnem egyidős velem. Szemei hatalmas fénnyel csillognak, és egy alig észrevehtő mosoly bújik meg ajkai szélén, amit ezer százalék, hogy a reakcióm váltotta ki belőle. Szótlanul nézek a fekete szempárba, hiába próbálok megszólalni, nem megy...
- Öhh, Tao... Te még nem is ismered Hyuna másodunokatestvérét, Wu Yi Fant- Hyuna Anyja mellénk lép, de semmi áron nem nézek el a ragyogó szemekből. Másodunokatestvér?
- Hívj csak Krisnek- kinyújtott kezére először csak lenézek, majd mikor leesik, hogy viszonzásra vár, erőtlenül megfogom azt.
- Huang Zi Tao- motyogom válaszként, majd mikor tudatosul bennem, hogy túl közel állunk egymáshoz, hátrébb húzódom tőle- De te nem...
- De igen, kínai vagyok- halkan felnevet, de az én arcomon még mindig a meglepettség tükröződik- De te is, ha jól látom- tetőtől talpig végig mér, amitől egyre nagyobb forróság gyülekedik a nyakamra- Nagyon örülök, hogy megismertelek végre. Sokat hallottam rólad- nem pazarlom az időt, hogy reagáljak, mivel nyílik a műtőajtó, és az egyik nővér lép ki rajta.
- Hogy van a lányom?- Hyuna Anyja aggódalommal a hangjában esik neki egyből, de választ nem kapunk, gyorsan tovább halad.
Másfél óra elteltével sem kapunk választ a kérdéseinkre, pedig sorban járkálnak ki-be az ápólók és ápolónők. Fasza. Ez aztán...
- Tao hoztam neked duplacsokis fánkokat. Biztos leesett a vércukrod, azért szédülsz. Kérlek edd meg őket- Hyuna nagymamája hatalmas szemekkel mered rám, és az ölembe adja a dobozt, ami dugig van pakolva tej-, és étcsoki bevonatú fánkokkal.
- Nem ehetek ilyeneket. Tartanom kell a versenysúlyomat, Mrs. Kim- válaszolom, és tenném le a mellettem lévő székre az édességet, de nem vagyok elég gyors...
- Huang Zi Tao! Mit merészelsz te enni?! A legjobb barátnőd miatt jössz be ide félbe hagyva az edzést, és közben ezt csinálod?- Anyám szemei szikrákat szórnak, ahogy közelít felénk, és egy határozott mozdulattal a kukába vágja a fánkokat- Ilyen szeméttel tömöd magad?! Elment az eszed?! Ennél kövérebb akarsz lenni, fiam?! És a versenyek?- nagyot nyelek, miután a csokis édességekről ránézek állítólagos Anyámra.
- Nem evett belőle!- Hyuna Anyja éles hangon csattan fel, és feláll férje mellől- És miről beszélsz?! Nézz már rá szegény gyerekre, kint vannak a bordái!- csuklómnál fogva ránt fel a székről, és egy mozdulattal felemeli a pólómat, majd végig húzza ujjait kiugró bordáimon. Oké, tény, hogy nem vagyok a legvastagabb...
- Neked ehhez semmi közöd...- sziszegi Jóanyám válaszként, és maga mellé ránt- Tao, mekkora szégyent hozol te rám?! Tudod, hogy milyen kínos volt, amikor felhívott az edződ, és közölte, hogy eltűntél? Egy megbeszélésemet kellett ott hagynom miattad!- évek óta ezalatt a szigor alatt éltem, és úgy érzem, ezt nem bírom már tovább. Mindig azt kellett tennem, amire azelőtt utasítottak, és azt kellett mondanom, amit a számba rágtak vagy ötezerszer. De ebből elég! Sok ez az egész egyszerre! Anyám szigora fojtogató hatással van rám...
- Nem érdekel! Nem érdekel a hülye megbeszélésed, nem érdekel a harcművészet, és nem érdekel a véleményed, Anya! Engem CSAK Hyuna érdekel, semmi más!- meglepetten pillog fel rám, és pár pillanatig egy szót sem tud szólni. Lassan nyílik a műtőajtó, és egy majdnem két méter magas férfi jön ki rajta, majd megáll előttünk.
- Az a helyzet, hogy jó hírekkel szólgálhatok. Csupán egyetlen bordája repedt meg, és a fejét ütötte be, viszont azt elég csúnyán. Az életveszélyen már túl van, de a fejsérülésével adódtak gondok. Két és fél órába telt, mire stabilizáltuk az állapotát. Jelenleg altatásban van, és az intenzívosztályon kap szobát, ahová most át is visszük. Egyszerre maximum hárman lehetnek bent nála, mivel a szobában egyedüli beteg lesz. Pihenésre van szüksége, úgyhogy kérem Önöket, hogyha magánál lesz, halkan beszéljenek, és ne traktálják felesleges információkkal, mivel a feje már magától is sajogni fog.

Legjobb barátnőm nagyszülei már fél órája hazamentek, így csak a szülei vannak bent nála. Kris kint maradt velem azzal a címszóval, hogy nem szeretné, ha egyedül maradjak ilyen állapotban, mivel az én Anyám nem beszédképes a dühtől. Magában forrtyog tőlem két székkel arrébb, és a falat bámulja.
- Azt hittem, szereted a harcművészetet- hirtelen szólal meg, amire még Kris is odakapja a fejét, de én meg sem moccanok.
- Szerettem a legelején, amikor még élvezettel csináltam- válaszolom a korterem ajtaját vizslatva.
- És most nem szereted?- Kris csak úgy kapkodja a tekintetét kettőnk közt, aki a korterem ajtaja mellett áll.
- Amióta téged csak a versenyek érdekelnek, nem. Ki nem állhatom- vallomásomra rám néz, de nem kímélem, megadom a kegyelemdöfést- Abba akarom hagyni.
- Tessék?- felé fordulok, és kétségbeesett szemeibe nézek.
- Anya. Évek óta nem ettem fagyit, egy kocka csokit nem hagytál, hogy a számba vegyek. Salátákon, tikkadt cukormentes energiaszeleteken és keserű narancsleven nőttem fel. Tizenhét éves vagyok és 40 kiló. Elég volt, úgy érzem, megfulladok- szemeibe lassan könnyek gyűlnek, majd feláll a táskáját szorongatva.
- Én most hazamegyek. Remélem, látlak ma még... Hyunának...meg jobbulást- ezzel sarkon fordul, és ahogy cipősarkának kopogása halkul, úgy alakja is egyre távolabbi. Halkan felsóhajtok, majd előrefordulok, de akaratlanul is elakad Krissen a tekintetem, aki meglepetten néz vissza rám.
- Felébredt!- Hyuna Anyja egy ezer wattos vigyorral nyitja ki az ajtót, de a könnyek még mindig a szemét égetik. Egyből felpattanok, és beviharzom mellette az ajtón. Legjobb barátnőm egy hatalmas fehér kötéssel fekszik az ágyában,més laposakat pislogva néz fel rám.
- T...Tao?- egy halvány mosolyra húzza ajkait, ahogy eljut az agyáig, hogy igen, én vagyok az.
- Hogy érzed magad?- egyből a mellé ülök az ágyra, és egy alig érezhető csókot nyomok még mindig gyönyörű arcára.
- Hallod, el ne sírd magad, Tao...amúgy csak a fejem, és az oldalam sajog- hangja annyira erőtlen, és gyenge, hogy csaknem felszipogok, de tartom magam.
- Mi akkor most kimegyünk, hogy Kris is bejöhessen, oké? Ha bármi baj van, a büfében leszünk- Mr. Kim hangja most nyugodt, de egyre halkul, ahogy kifelé halad. Végül Kris is bejön, így hárman vagyunk a szobában. Hyuna először csak járatja köztünk a tekintetét, majd rám néz végül.
- Örülök, hogy itt vagytok... Mondja végül, és a combomra simítja a kezét.
- Ki volt az a Min Seok?- Kris kérdésétől gyilkos tekintettel fordulok felé, amitől beharapja alsó ajkát. Pedig már majdnem sikerült nem elmondanom, hogy itt volt az a buzi...
- Itt volt? Tao, itt volt Min Seok?- legjobb barátnőm hangja teljesen kétségbeesetté válik, és szemeiből is csak az aggódalom tükröződik.
- Igen, de semmi nem volt...- válaszom végén halkan felsóhajtok.
- Semmi? Majdnem neki mentél
- Most már komolyan befoghatnád a szádat!- morranom le ingerülten Krist, aki lemondóan felsóhajt, majd leül a szomszédos ágyra.
Csupán fél órát töltünk bent legjobb barátnőmnél, mivel lejár a látogatási idő, és már be is sötétedett. Hyuna szülei bent töltik az éjszakát, így gyalog kell hazamennem, ami jóformán másfél-két órámba fog fájni. Hulla fáradt vagyok, de legalább a levegő lehült annyira, hogy kellemes legyen, ami nyáron elég ritka. Már tíz perce a kórház buszmegállójában ácsorgok a buszt várva, ami reményeim szerint haza is visz egy elég hosszú utazással.
- Tao! Tao!- Kris csak a nevemet ismételgeti, ahogy felém rohan, majd lihegve megáll. Kíváncsi tekintettel nézek rá, és halványan elmosolyodom, amikor még mutatóujját is felmutatja, hogy várjak. Amikor már kap levegőt, kiegyenesedik, és meglepetten fogadja a mosolyomat, aimről el is feledkeztem. Egyből letörölöm magamról, és beharapom alsó ajkamat.
- Mit szeretnél?- kérdezem végül, amitől bizonytalanul a tarkójára simít.
- Gondoltam, hazakísérhetnélek. Nem úgy tűnsz, mint aki bírja cérnával- baszod, de szépen fogalmaztad, hogy szarul nézek ki. Lenézek magamra, majd vissza rá.
- Én mindig így nézek ki. Hidd el, jól vagyok- nyel egyet, majd közelebb lép hozzám, és megfogja az egyik csuklómat. Ez meg mi a halált művel?!- Fura egy fazon vagy, Kris- motyogom lenézve kezeinkere hirtelen, majd képzeletben fejbe csapom magam. Hogy mondhatok ilyet? A végén még azt hiszi, Min Seoknak volt igaza, és tényleg egy állat vagyok.
- Csak hagyd, hogy elkísérjelek- nem is hagy reagálni, máris elkezd maga után húzni, amikor megáll melletünk a busz. Előkapom melegítőm zsebéből a bérletemet, és felmutatom a buszsofőrnek, aki csak egy fél pillantást vet rá. A busz legvégébe hurcol, majd hagyja, hogy legbelülre üljek, és helyet foglal mellettem. Rajtunk kívül csupán öten vannak, és száz százalék, hogy hárman alszanak is. Egy srácnak a fülébe fülhallgató, viszont egy idősebb nő újságot olvas a busz lámpájából szűrődő tompa fénynél.
- Nos, köszönöm, hogy...hazakísérsz. Vagy mi...- a végét elmotyogom, ahogy lenézek kezeimre.
- Mióta sportolsz?- ez annyira sablonnak hallatszana, ha nem lenne tiszta sor, hogy a harcművészetekről próbál kifaggatni.
- Idén kilenc éve- válaszom tömör, és ne, is vagyok hajlamdó ennél többet mondani.
- Az szép idő. Sajnálom, ami Anyukáddal...- lemondóan felsóhajt, majd rám néz- Bocsi, egyértelműen rossz téma- legyintek egyet, majd kibámulok az ablakon. Pár kínos percig csendben ülünk tovább, amikor a busz szinte átcsúszik a másik sávba. Beverem a fejemet az ablakba, ami hangosan koccan is a találkozásnál, majd teljesen Krisnek dőlök, ahogy a sofőr egyenesbe hozza a kocsit.
- Tao, jól vagy?- Kris aggódva teszi fel a kérdést, és a hajamba túr észlelhető sérülés után kutatva.
- Igen, megvagyok...- motyogom elhalkulva, majd lassan a szemeibe nézek. Ismét egy hang sem jön ki a torkomon, ahogy tekintetét enyémbe fúrja, és kitartóan állja a pillantásomat. Ahogy pislákolni kezd a lámpa, megrázom a fejem, és visszaülök rendesen. Az előttem sorakozó székeket bámulom, és csak azon jár az agyam, ez mi volt... Képzelődtem volna, vagy tényleg felcsillantak a szemei?