Életmentő törődés 7.

Tao [POV]

Kris karjaiban ébredni a legcsodálatosabb dolog a világon. Ő még egyenletesen szuszogva fekszik engem ölelve, és meleg lehellete a bőrömet perzseli. Arca ugyanolyan gyönyörű, mint máskor, és mintha kisimult volna. Ajkai résnyire nyitva vannak, ahogy levegőt vesz. Megunhatatlan látvány. Pár perce még azt is elfelejtem, mi vár rám... Hogy mi lesz velem. Ajkaira egy hosszú, forró csókot nyomok, és már hunynám vissza a szemeimet, amikor hangos beszéd, szinte ordibálás üti meg a fülemet. Óvatosan kikúszom mellőle, és lomha, álmos léptekkel megyek ki a nappaliba. Anyám dühödt üvöltözésbe tör ki Hyuna Édesanyjával. Rólam van szó. De utálom ezt! Bármikor egy légtérbe kerülnek ezek ketten, mindig egetrengető veszekedésben törnek ki. Miattam. Legjobb barátnőm mellé lépek, aki kissé félve mögém húzódik.
- Mit keresel, itt Anya?- hangomra mindketten befelyezik, és rám merednek. Mit akar még? Nem volt elég, hogy kibaszott otthonról?
- Jöttem, hogy kivigyelek a reptérre. Kínába mész Apádhoz- a kijelentéstől teljesen elfehéredek, bár számítottam rá. Gondoltam, hogy ez lesz... De csak egy valami érdekel: Kris. Nem hagyhatom itt. Nem fogom itt hagyni.
- Nem megyek Kínába- hevesen megrázom a fejem, és kihúzom magam, amikor Hyunáék hátrébb húzódnak. Tekintettel vannak arra, hogy ezt nekem, és állítólagos Anyámnak kell megoldanunk. Ők ebbe nem szólhatnak bele.
- Dehogynem, még szép, hogy mész! Már felhívtam, két óra múlva indul a géped- az összes izmom megfeszül, és szinte szikrákat szórnak a szemeim. Megutáltam a saját Anyámat. Ki nem állhatom. Nem kell sok ahhoz, hogy az ember így érezzen aziránt, akit imádnia kéne. De én annak a kis kevésnek a többszázszorosát kaptam 7 éves korom óta. Utálom a saját Anyámat. Velem van a gond, nem szabadna így éreznem iránta. Szeretnem kéne feltétel nélkül, de ezt elég nehéz, ha ő sem teszi ezt velem szemben.
- És most szépen eljössz. Az összes ruhád egy bőröndben vár a csomagtartóban- ökölbe szorítom kezeimet, majd hátrébb lépek. Hányingerem van a daját Anyámtól.
- Nem. Nem hagyom itt Krist. Szeretem őt- még én sem hiszem el, hogy kimondtam, de minek tagadjam? Szeretem Krist. Anyám arca még dühösebbé válik, míg Hyunáék köpni-nyelni nem tudnak. Beleszerettem! Tiszta röhej!
- Még pedig itt hagyod azt a buzit, és elhúzod a mocskos picsád Kínába, különben kicsinálom az a szerencsétlent- dühödten fújtatok egyet, és hátrébb lépek tőle, mielőtt lendülne a kezem. Tao! Nyugalom!
- Nem beszélhetsz így róla!- muszáj lehalkítanom a hangom, mielőtt Kris felébredne. Tudom, el kell köszönnöm tőle. Be kell mennem a szobába, hogy még egy núcsúcsókot adjak neki. A szemébe nézni, és biztatóan rámolyosogni, hogy 3 hét, és visszajövök hozzá. De nem tehetem, Anyám már a kezemet szorongatva hurcol kifelé. Hyunával kétségbeesett pillantást váltok, az arcán egy hatalmas könnycsepp csorog végig.
- Mondd meg neki, hogy ne haragudjon! 3 hét...- alig tudom befejezni a mondatot, ahogy becsapódik az ajtó, és kikapom magam Anyám szorításából. Jajj, Kris, annyira hiányozni fogsz... 3 hét. Hogy hívta egyszer Kris, amikor azt hitte, nem hallom? Hárpia. Tökéletesen illik rá. Utálom a saját Anyámat... Az anyósülés helyett hátra ülök, éd még csak Anyám felé sem nézek. Nem ellenkezhetek vele, különben rosszabb lenne a helyzet. Bár nem tudom, hogy fokozhatnák még a dolgot... Apámat 7 éve nem láttam. Elment, hogy vegyen kávét reggelre, de már napokkal azelőtt tudtam, hogy valami baj volt közte és Anyu közt. Egyikük sem viselte már az eljegyzési gyűrűjét, és nem beszéltek egymással. De amikor elment a sarki boltba, két hét múlva már rá kellett jönnöm, hogy soha nem jönn vissza. És Anya tudta ezt. Nem mondta el nekem. És most kell rájönnöm, nem azért hallgatott, hogy nekem könnyebb legyen, hogy védjen, hanem, mert nem érdekelte, én mit szólok hozzá. Akkoris már csak a harcművészet, és a versenyek érdekelték. A sok helyezés, hírnév, de én nem. Élvezte, amikor külföldön heteket töltöttünk, mert ottani versenyeim voltak. Ő wellnessezett, napozott, koktélozgatott, amíg én ájuládig hajszoltam magam, csakhogy büszke legyen az ő egyetlen kicsi fiára. Utálom a saját Anyámat... Most fosztott meg attól a személytől, aki alig két hónap alatt úgy beférkőzött a szívembe, hogy onnan már soha nem fogom tudni kikaparni. Nem is akarom, tény... De a gondolat, hogy ezalatt a három hét alatt akár még meg is utálhat, mert így mentem el, sírádra késztet. Nem Tao! Nem síhatsz. Nem sírhatsz ez előtt... Összeszorítom a fogamagat. Felnézek a magasba. Visszanyelem a könnyeimet, mikor már biztos vagyok benne, hogy elhárult a veszély, kinézek az ablakon. Ő hozza a bőröndöm, és szorosan mellettem sétál. Biztos akar lenni abban, hogy felszállok a gépre. Elszökhetnék. Könnyen megtehetném... De nem lehet. Az első, akihez az útja vinné; Kris. Nem sodorhatom őt veszélybe. Anyám fel is jelentehetné őt... Megtenné. Alüg érem el a gépet, amire összeszorult szívvel szállok fel. A könnyeim egyből kicsordulnak, amikor már egy ismerős arc sincs a közelemeben. Csak az jár a fejemben, hogy egyszercsak felbukkan a tömegben, a nevemet üböltözi, és felém siet. Magához ránt és úgy csókol, mintha az utolsó lenne. Telefon! Arcom kivirul a gondolatra, hogy nincs minden veszve... Írhatnék neki! Zsebembe nyúlok, de csalódottan könyvelem el magamban, hogy Hyunáéknál hagytam. Ott van a kanapén. És most csak magam vagyok... Nincs családom. Nincs senkim. Egyedül vagyok.

Ahogy a gép leszáll, kavargó gyomorral szállok le a gépről, és semmi más nem jár az agyamban, csak az Apám. Fel fogom ismerni? Ennyi idő után?... Igen. Az utolsó találkozásunknál teljesen magamba véstem a tekintetét; fekete szemeiből semmi mád nem sugárzott, csak a magabiztosság, nyugodság, de bűntudat nem volt benne. Ne, fájt neki, hogy itt hagy... Ezzel a hárpiával. Meglátom. Összefonódik azzal a bizonyos szempárral a tekintetem, ahogy egy fiatal cafkával a bal oldalán várakozik. Nem változott semmit. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a régi ütött-kopott farmerdzseki. A haja frissen nyírva, még meg is borotválkozott. Milyen figyelmes. 7 éve nem láttam őt. 7 éve magamra hagyott... Megállok előttük kifejezéstelen arccal, de ő halványan elmosolyodik. A lelkiismeret legkisebb szikrája is hiányzok belőle. Hányingerem van. 3 hét Tao, és megléphetsz! Gondolj Krisre... Ő várni fog! Istenem, már most megszakadni készül a szívem... Hiányzik. Szükségem van rá. Szeretem őt. Egy ölelést sem adhattam neki, még egy búcsúcsókot sem... Nem mondhattam neki, mennyire fontos nekem. Azt, hogy szeretem őt. Csak remélni tudom, hogy vár rám. Egy szót nem szólnak hozzám. Csak némán elindulnak, és én követem őket. Nem tudom, melyik szülőmtől undorodom jobban; a beteg, szívtelen hárpiára, aki az Anyámnak meri hívni magát, vagy arra a fazonra, aki az állítólagos Apám, aki 10 éves koromban elhagyott. Kitette a lábát az ajtón, és vissza sem nézett többet. Kris! Csak az ő mosolya játszik lelkiszemeim előtt. Ahogy lehunyja a szemét, felém hajol, majd olyan mérhetetlen gyengédséggel csókol, hogy cseppfolyóssá válok a gyönyörűségtől. Már biztos tudja. Tudja, hogy Kínában vagyok. Tudja, hogy három hétig nem láthat... 3 hét. Nem tűnik olyan hosszú időnek, mégis a szívem megszakad a távolságtól. Az ölébe akarom vetni magam, és csókolni, ölelni magamhoz. Istenem, de vágyom rá!
- Hallottam, valamilyen Kris gyerekről. Mondd csak, totál helyes, igaz?- még csak be sem mutatkozik a hülye fruska, aki hátra hajol, ahogy beülünk az autóba. Nyammogva rágja a rágóját, aés elvigyorodik. A kurva életbe, a nővérem lehetne! Nem szólok egy szót sem, de próbálom elrejteni a megvetést a tekintetmből- Nem buksz ebyáltalán a puncikra? Mert akkor elkísérhetnél alsrneműket venni. Úgy hallottam, a buz...a melegeknek jobb az ízlésük, és csípik az ilyenek- legszívesebben szemközt köpném, és kirontanék a kocsiból. De nem lehet. Pénzt kell szereznem valamilyen módon, dolgoznom kell, hogy teljen repülőjegyre. Nem olyan drága az, a három hét alatt maszek munkával talán összekaparom a pénzt. Össze fogom gyűjteni, ami elég ahhoz, hogy haza jussak. Krishez. Szeretem őt!!