6. rész
Csigalassúsággal telnek a napok a nagyszüleimnél, Anyu túlzott, méghogy a világ végére jöttem... Egy városnyira vagyok az otthonomtól, és mindentől, ami fájdalmat okozott ott nekem. De itt is bármit csinálok, csak ő jár a fejemben, és az a csók, életem legtökéletesebb csókja... Hogy lehet, hogy egyre fontosabb lesz nekem? Megpróbálom utálni, kizárni őt a fejemből, de ahogy még Anyu mondta, mielőtt eljöttem otthonról: mindenki ott lesz felejtehetetlen, ahol a leginkább el akarják felejteni. Bármit teszek, hogy ezt meghazuttoljam, mindig alul maradok az érzelmeimmel szemben. Utálom ezt. Utálom, hogy mindennél jobban szeretem. Legszívesebben haza mennék, éd a képébe ordítanám, hogy milyen fontos nekem. De attól tartok, hiába tenném, ő meg sem hallaná. Bármilyen hangosan tenném, hiába irnám ki bárhová, félek, hogy tudomást se venne róla. És ha tényleg Baekhyunt szereti? Nem láttam jeleket, amik azt mutatnák, hogy vonzódnak egymáshoz. Öt napja rágódom, és semmi eredmény, csak kezdek megőrülni.
- Szívecském, valaki keres telefonon- homlokráncolva veszem el nagyimtól a telefont, és emelem a fülemhez.
- Igen?- szólalok bele kissé félve attól, ki lehet a túloldalon.
- Kicsikém, nagy baj van- Anyu hangja aggódó, és biztosra veszem, hogy retteg valamitől.
- Történt valami?- felülök a napozószéken, és a napszemüveget leszedem magamról.
- Inkább történik. Most- hagy egy kis hatásszünetet, majd folytatja- Itt vagyok Luhanéknál, és...
- Nem érdekel- vágok közbe egyből, és hirtelen síricsend telepszik ránk. Egy ismerős hang hangos sírását hallom csupán a vonal túlsó végéről. Túl ismerős...
- Luhan teljesen kifordúlt önmagából, Sehun!-kezemből szinte kiesik a telefon, ahogy leesik, hogy a háttérben lévő hisztérikus zokogást produkáló hang, Luhané. Mi? Miről beszél? Ez...ez nem lehet ő...
- Anya, mi történt?!- teljes pánikba esem, hogy Luhannak szüksége van rám, és én nem vagyok ott... Mert önző voltam.
- Kiborult, hogy eltűntél, senki nem mondott neki semmit rólad...most...most meg a nevedet ismételgeti egyfolytában, mitnha...mintha...és...és...és egyszerűen a síráson kívül semmi más nem telik tőle...mi meg nem tudunk csinálni semmit vele, egysz...- elhallgat, ahogy Luhan hangosan, zokogva ejti ki a nevemet ismét. Félre értettem volna a dolgot? Talán ők nem is jöttek össze? Nincs köztük semmi, és Luhan most miattam van kikészülve?
- Anya, fél óra, oké? Fél óra múlva ott vagyok!- lecsapom a telefont, és bemegyek a házba, hogy összepakoljam mindenemet.
- Baj van, Szívecském?- kérdezi nagyi, ahogy megáll az ajtómban, és nézi, ahogy a cuccaimat dobálom bele a sporttáskába.
- Igen, nagyi. Nagyapa el tudna vinni? Élet-halál kérdés- egyből kimegy a szobából, és már hallom is a kulcsok csörömpölését.
- Siess vakarcs, én kész vagyok!- nagyapám sürgető hangjára egyből a vállamra kanyarítom a táskát, és szinte rohanok kifelé. Kb 26 perc az út úgy, hogy közben minden sebességkorlátot megszegünk, a többi kresszszabályról meg ne is beszéljünk. Nagyapa úgy vezet, mint egy állat, szabályosan szlalomozik az autók közt, és mint egy profi, úgy veszi az éles kanyarokat. Nem győzök kapaszkodni, de sokkal inkább lefoglal az, hogy 67 évesen, hogy vezethet még mindig így? Elképesztő. Kirobbanok a kocsiból, amikor a gumikat csikorgatva satufékkel áll meg Luhanék háza előtt. A vaskapu zárva, de én nem pazarolom az időt, egyszerűen átmászom rajta, és a bejáratiajtón is szó szerint berontok. Már rögtön a nappaliban hallom Luhan berögzült sírását, és azt, hogy valami mást is mond a nevemen kívül, csak kivenni nem lehet az összefüggő hangzavarból. A hang irányába megyek, ami nagyon úgy tűnik, hogy az ő szobájából jön. Az ajtó nyitva, amin egyből be is teszem a lábam. Szívszorongató látvány fogad; hárman vannak csupán a szobában Luhanon kívül, Anya, és az ő szülei, akik folyamatosan beszélnek hozzá, de közben le is fogják, hogy ne tudjon menekülni. Ezt hoztam ki belőle? Ez az én hibám lenne? A kurva életbe, igen! Az én művem. És mind ezt miért? Mert nekem nyaralgatni volt kedvem. Mert nem akartam a szemükbe nézni. Mert féltem attól, hogy nem kellek neki. És most mi a helyzet? A nevemet zokogja keservesen a párnájába, miközben két felnőtt fogja le, a harmadik pedig folyamatosan azt mantrázza, hogy mindjárt itt vagyok. Ahogy Anyu észrevesz az ajtóban, egyből lemászik a hatalmas ágyról, majd Mr, és Mrs. Xi is óvatosan elengedik, amitől minden bátorság összegyűlik bennem, és zokogó szívszerelmem mellé ülök, és hátára simítom kezemet. Egyből felkapja a fejét, és az ölembe veti magát, nyakamba borulva zokog tovább, miközben kitartóan ölelem magamhoz. Kettesben hagynak vele abban reménykedve, hogy nekem sikerül megnyugtatnom őt.
- Minden rendben lesz- suttogom fülébe, amitől, mint múltkor a tetőn a hangomat meghallva, ellök magától.
- Itt hagysz napokra, semmit nem mondasz, csak eltűnsz! Egy szó nélkül szívódsz fel azok után, ami köztünk történt!- zokogása alább hagy, és ismét ugyanolyan ingerülten beszél hozzám, mint legelőször- Hogy merted ezt csinálni velem? Miért csináltad ezt egyáltalán?! Mire volt ez jó?!- elüvölti a végét, és ökölbe szorítja kezeit- VÁLASZOLJ!- hátrébb húzódom, és érzelemmentes arccal meredek vissza rá.
- Ne add az ártatlant. Ne csinálj úgy, mintha olyan kurva fontos lennék neked- morgom egyre inkább bepipulva, ahogy a szemeimbe néz, és nem látok benne mást, csak haragot. Sértődötten morran egyet, és összepréseli ajkait.
- Miről beszélsz?! Van fogalmad arról, mennyire aggódtam? Hogy mennyire fontos vagy nekem, te szerencsétlen?!- valahogy az utolsó két szó már nem is foglalkoztat annyira. Fontos vagyok neki.
- És Baekhyun nem jött vígasztalni esetleg?- szemei dühödt szikrákat szórnak, amik lassan tüzet lobbantanak körülöttünk. Egyre melegebb van...
- Mekkora egy paraszt vagy! Kit érdekel Baekhyun, amikor miattad rágom a körmöm egész nap, és azon jár az agyam, hogy hol csesztem el!- üvölt vissza, de kisfiús külseje miatt egyszerűen csak még édesebbnek hat. Lehet, bennem van a hiba, hogy még most is egyszerűen tökéletesnek látom.
- Ugyan már, ne csinálj úgy, mintha nem így lennel... Baekhyun érdekesebb, nem igaz? Ő valahogy sokkal inkább megmozgatja a fantáziádat, vagy tévedek?!- homlokára bökök, de a következő pillanatban egy hatalmas pofon csattan az arcomon, ami után csupán két másodpercet kapok, hogy feldolgozzam a dolgot, mivel a pólómba markolva ránt le magához egy durva mozdulattal. Olyan szenvedéllyel csókol, mintha az élete múlna rajta, amit nem tudok nem viszonozni. Fürge ujjai hajamba túrnak, miközben én felsője alá török utat magamnak, és ott simítom tökéletes bőrét, ahol csak érem.
- Szeretlekh te rohadék...- morogja ajkaimra, amikre több, hosszabb csókot nyom, miközben ülő helyzetből feltérdel, majd a fejemet félre biccentve a nyakamat kezdi falni.
- Hhh, Luhan- nagyon nehezemre esik, de minden erőmet összeszedve végül sikerül eltolnom magamtól- Nem jó ötlet főleg úgy, hogy az ősök ki tudja, hol várják, hogy történjen valami- kisimítom szeméből a belelógó barna tincset. Ugyanúgy kapkodja a levegőt, ahogy én, és biztosra veszem, hogy pont leszarja a szüleinket.
- Történni is fog, de arról nem kell tudniuk- válaszolja egyre közelebb hajolva ajkaimhoz, amikre egyből rá is tapad, és pólóm alá nyúlva végig szántja hátamat először ujjaival, majd óvatosan körmeit is beveti, amitől egy elégedett sóhajt vált ki belőlem. Szenvedélyes csókjától ismét valami megmozdul bennem, és eszembe jut...; még nem mondtam el neki, amiért lényegében itt vagyok...
- Szeretlek- nyögöm, miután egy erősebb mozdulattal tolom el magamtól, és gyönyörű szemeibe nézek. Elmosolyodik, és hozzám simulva kezdi végig csókolni nyakam ívét- Luhan... Lu... Luhan!- szólok rá kissé hangosabban, amitől egyből leáll, és hátrébb húzódik- Tudom, mit csinálsz, és csak úgy megjegyzem, hogy ez a legalkalmatlanabb időpont erre.
Még tíz percembe kerül, hogy úgy, ahogy lebeszéljem mindkettőnket a dologról, hisz tényleg nem ez lenne a legtökéletesebb alkalom... Mikor nagyjából összeszedte magát, lassú léptekkel megyünk le a nappaliba,, de nincs ott senki. Vesz egy mély levegőt, mielőtt elindulna a konyha felé, ahová ösztönösen követem őt.
- Luhan- Édesanyja egyből feláll az asztaltól, és fiához sétál, akit aggódva mér végig- Jól vagy, Angyalom?- Anyuhoz sétálok, akinek arcára egy csókot nyomok.
- Hiányoztál- mondom halkan, nehogy még véletlenül megzavarjam Luhanéket.
- Te is nekem, Kicsikém. Örülök,hogy itt va...
- Mis Oh, Sehun nálunk aludhatna?- Luhan hatalmas bociszemeket mereszt Anyukám felé, aki reakcióképp hatalmas mosolyt varázsol magára.
- Ha Anyukádék belemennek, semmi kifogásom ellene...
Órákig beszélgettünk a konyhában üldögélve, és úgy érzem, végképp megismertem Luhant. A hírt, hogy mi egy pár vagyunk mostantól, nagyon jól fogadták, de szerimtem számítottak rá, hogy ez lesz a vége. Anya már az elején megmondta, hogy ez lesz a vége. Imádom, hogy igaza lett...
- Szerintem nekem most szükségem van egy minimum 16 órás alvásra- tarkóját vakargatva sétál vissza hozzám a fürdőszobájából egy szál pólóban, és boxerben, amivel rohadtul nem könnyíti meg a dolgomat. Megtorpan, és édesen elvigyorodik, ahogy eljut az agyáig, hogy megágyaztam.
- Én szívesen melegítem a melletted lévő helyet, de akkor siess- mormogom, miközben bemászom az ágyba, de akaratlanul is elmosolyodom, amikor mellém fekszik, és mint egy kiscica, úgy bújik oda hozzám. Fejét mellkasomra hajtja, és átölel, amit egyből viszonzok is, és magamhiz préselem törékeny testét.
- Jó éjt, Sehun- motyogja halkan, már szinte félálomban, amire muszáj vagyok egy csókot nyomni fejebúbjára.
- Jó éjt, Luhan...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése