Elérkeztünk a napig, hogy egy csomó idegennel kell együtt töltenem az estémet, mert apám szavaival élve „muszáj kapcsolatokat kiépítenem”. Ahogy felkeltem, talán még volt ehhez affinitásom, de mióta Wheein le sem szállt rólam egész nap, valahogy előjött bennem az a nem akarás, ami iszonyatosan megnehezítette, mire sikerült elkészülnöm.
Alig két perce érkeztünk, de már azt sem tudom, hová tűntek a húgomék, akikre rá sem ismertem. Én hoztam őket, ahogy megígértem, de nagyjából mindegyikük jó pár évvel idősebbnek tűnt annál, mint ami valójában, ezt pedig csak a ruhának köszönhetik.
Wheeinen egy ezüst, csillámos koktélruha van, felfogott hajjal és vörös rúzzsal együtt, ami miatt szinte fel sem ismertem. Viszont ami ennél is meglepőbb, az Yijeong látványa. Rajta is öltöny van nyakkendővel, és abban a pillanatban nem bántam tovább annyira ezt a giccses szart, amíg meg nem láttam.
Épphogy megint rájuk gondolok, lassan realizálódik bennem, hogy itt állnak tőlünk baromi messze, egy kész örökkévalóság, amíg megtalálja őket a tekintetem, és már nem tudok másfelé figyelni. Csalódnom kell magamban, mert megint elgyengülök.
– Az ülésrend hogy lesz a vacsoránál?
– Még nem tudom, majd megkérdezem. – Ahogy anya kérdez, apa úgy válaszol, amíg én nagyokat nyelve próbálom nem a húgomékat bámulni. Itt van Dokyuntól elkezdve Hwasáig mindenki, és ez jelenleg eléggé feszélyez.
– Kyungil?
– Hm?
– Rendben vagy? – Anya a karomhoz nyúl, de csak egészen addig, amíg felé nem nézek végre, ami rendesen fáj. – Minden oké?
– Miért ne lenne?
– Mert jelenleg nem vagy itt fejben. Szerintem igyál valamit – nyúl egy pohár pezsgőért maga mellé, amit inkább nem veszek el tőle. – Na, most miért?
– Anya, vezetek. – Elsóhajtom magam, megint feléjük pillantok, de egyből abbahagyom, mikor anya tekintete követi az enyémet. Azt hiszem, kezdem felkelteni a figyelmét, és ezt nagyon nem kéne. – Gyűlölöm ezt. Miért kellett így felöltöznöm?
– Mert ez egy elegáns hely, ahol egy nagy színvonalú eseményt rendeznek. Mégis miben akartál jönni, farmerben?
– Jobb lett volna – húzom el a számat, fél szemmel az ő halványzöld ruháját figyelem, és itt leszek hálás azért, hogy nem nőnek születtem. Szerintem az életben nem tudnának egy ilyen magas sarkúba beleimádkozni. – Már értem, miért nem jöttem veletek soha.
– Inkább szedd össze magad, mert itt van a cég elnöke, aki pont annyira a főnököd, mint amennyire az apádé – jegyzi meg még utoljára, majd egy mosolyt erőltet magára, mikor ideér felénk az, akiről fél pillanattal előbb még beszélt.
Elhamarkodott volt Dokyun bulijára azt mondanom, hogy az lesz életem legnehezebb estéje, mert ez már most felülmúlta azt.
Eltelt egy kerek óra, mi pedig még mindig itt állunk egy helyben, miközben egyre többen érkeznek meg, a hangzavar nagyobb még annak ellenére is, hogy halk zene szól. Még mindig itt beszélgetünk azzal az emberrel, akivel az apám úgy bánik, mintha minimum maga a pápa lenne, amit nem igazán értek.
Nem fogok másképp viselkedni vele, mint Donhae-vel.
– Kyungil, te nem is hasonlítasz annyira az apádra. – Nyíltan felé nézek, ahogy kiesik a nevem a száján, és magamra erőltetek egy őszintének látszó, kicsit fáradt mosolyt, amin még csak nem is látja, mennyire nem igazi. – Inkább anyád vagy.
– Tudom – rántom meg a vállamat a poharamat szorongatva, aminek még a gondolatáig sem jutottam el, pedig piszok szomjas vagyok. – Sokan mondják.
– És család? Gyerekek? Már házas vagy, nem? – kérdezi a homlokát ráncolva, ami miatt majdnem a vizembe fulladok, mikor nagy nehezen sikerül innom is belőle, és halkan köhögve próbálok nem meghalni, viszont a válasz még így sem megy.
– Kyungil nem az a házasodós fajta.
– Áh, akkor biztos összekeverlek valakivel. – Hoejin elmosolyodik anya hirtelen válaszára, aki történetesen a főnököm főnökének a főnöke, akit eddig mindig csak távolról láttam, de hogy őszinte legyek, egy kicsit sem feszélyez az, hogy vele kell beszélnem.
Bár rendesen figyelni sem tudok rá, mert Yijeong apját bámulom a szemem sarkából, akinek a jelenlétét mindennél jobban ki akarom zárni a tudatomból.
– Nem igazán kedvelem az ilyen komoly dolgokat – válaszolok végül én is, ami egészen megmosolyogtatja, de legalább nyílt vagyok. Ahogy észrevettem, ennél a cégnél ezt elég sokra tartják.
– Viszont a munkádban nagyon hatékony vagy, ahogy hallottam.
– Kyungil szereti a kihívásokat. – És már apa az, aki helyettem válaszol, amíg én elgyengülök, és megengedem magamnak, hogy elterelődjön róluk a figyelmem, amit egyből meg is bánok.
Kiszúrom Yijeongot, aki a nyakát piszkálva néz engem annyira messziről, hogy azt sem tudom, hogy talált meg. Próbálok nem rá figyelni, mert apáék elkezdenek valami másról beszélni, és tudom, hogy jelen kéne lennem, de csődöt mondok.
Még eltelik jó néhány perc, miközben próbálok felnőtt emberként viselkedni, aki felelősséggel bánik a munkájával, de aztán ismét megteszem; őt keresem. Még mindig engem néz, a száját harapja, majd úgy kapja el rólam a tekintetét, mintha tűz ütne ki bennem, amíg én a saját tenyeremet markolom.
Pár szót beszéltünk ma összesen, mert talán ő is pont annyira nem akart gyanúba keveredni a barátai és a családom előtt, ahogy én. Mégis kezdem azt érezni, hogy eldobom a kitartásomat, és csak kitartóan bámulom, mikor Hwasáékra magasról téve megint engem figyel a tömegen keresztül.
Csak arra tudok gondolni, hogy két napja komolyan képes volt azt írni, hogy hiányzom neki, én pedig rohadtul nem válaszoltam. Elegem van.
– Bocsánat.
– Mi a baj? – kérdezi anya halkan, mikor már fordulnék el tőlük, ami miatt muszáj egy kis önerőt erőltetnem magamra, és még egy gyenge mosolyt is kiszedek magamból, hogy meggyőzzem.
– Mi lenne? Mindjárt visszajövök.
– Jól van – bólint rá egy apróbb mosollyal, én meg csak egy gyenge pillantást váltok a főnökömmel, aki kitartóan beszél az apámmal már azt sem tudom, miről.
Mély levegőt veszek, ahogy Yijeongra nézve indulok el a hatalmas terem másik végébe, amitől teljesen összezavarodik, én pedig itt veszem rá magam, hogy már csakis magam elé figyeljek.
Az öltönyöm ujját igazgatom magamon, a nyakkendőmet próbálom elhúzni a nyakamtól, mert úgy érzem, nem kapok annyi levegőt, mint amennyire szükségem lenne. Elmegyek az egyik pincér mellett, ahogy az aulába kiérve lefordulok az egyik folyosón, és fogalmam sincs, hány ajtó mellett megyek el, mire sikerül rávennem magamat arra, hogy benyissak valamelyik szobába.
Talán egy használatlan ruhatár lehet, mindenhol fogasok, pár asztal van a falnak tolva, és annak ellenére, hogy nem is olyan kicsi, mégis úgy érzem, hogy nem fér el a négy fal között az feszültség, ami belőlem árad.
Idegesen járkálok fel-alá, a résnyire nyitva hagyott ajtót figyelem egészen addig, amíg nem hallom, hogy valaki megáll előtte. Pont úgy dermedek le én is, és lezsibbad mindenem, ahogy Yijeong lassan benyit, a tekintetünk pedig egyből találkozik.
El nem hiszem, hogy tényleg utánam jött.
– Gyönyörű vagy, baszki.
– Um. – Csak ennyi jön ki belőle, mikor gondolkodás nélkül megszólalok, a hajamba túrva fordulok el, majd vissza felé, és teljesen kiborulva nézem végig, ahogy beljebb lép, és olyan óvatosan csukja be az ajtót maga mögött, mintha bárki is meghallhatná. – Utánad jöttem.
– Észrevettem.
– Zaklatottnak tűntél.
– Mert az vagyok – nyögöm oda neki úgy markolva a saját tenyeremet, hogy már fáj, ő pedig fulladozik az erőtől, ami belőlem szivárog, és betölti a helyiséget.
– Mi a baj?
– Te vagy a baj. Rohadtul te vagy a baj. – Idegesen csattanok fel, de nem azért, mert haragszom, egyszerűen csak túltelitődtem. Értetlenül nézek a szemeibe, amíg ő azt se tudja, mit mondjon, mert kikelek magamból meg sem próbálva az ellenkezőjét. – Utánam jöttél, mert tudtad, hogy nem tudom megállni, és rád fogok mászni.
– Én…
– Ne is tagadd, mert tudom, hogy igazam van – sóhajtok fel csakis az arcát figyelve, amiről nem tudok leolvasni semmit azon kívül, hogy telibe találtam. – Miért ilyen cseszett nehéz távol maradnom tőled?
– Nekem sem könnyű. – A nyakára simít, mégis tudom, hogy éppen olyan határozottságot gyűjt magában, amivel megint le fog tarolni, mert mindig olyan rohadt kiszámíthatatlan. – Nem válaszoltál.
– Mire?
– Amikor írtam neked. – Kihúzza magát, igyekszik eltenni magában a szégyenlős, zavart énjét, amíg én értetlenül állok, és minden porcikámra szükségem van ahhoz, hogy ne rontsak neki.
– Pontosan azért nem írtam vissza, mert ezt a kicseszett helyzetet igyekeztem elhárítani – bámulok rá lehetetlenül, azt figyelve, ahogy a hatalmas szemeivel csakis engem méreget. – Próbáltam elkerülni, hogy felmásszak a szobádig, mert nem jött volna ki jól, ha az apád összetalálkozik velem az éjszaka közepén a saját lakásában.
– Most itt vagyok. – És tessék, egy pillanat alatt szedi össze magát, rám néz talán túl kitartóan is, de nem mond többet, hiába látom rajta, hogy tudna mit. Csak áll magabiztosan, mert tisztában van azzal, milyen hatással van rám, ez pedig végképp betesz.
– Gyere már ide – kapok a keze után, mikor végre felém lép, és levegőt venni sincs ideje, mikor a szájára marok, csak nyög a karomat markolva, mintha nem tudna megállni. Egy fél mozdulattal nyúlok a dereka után és rántom magamhoz teljesen, amitől pont úgy adja fel, mint én, mintha már tartani sem tudná magát.
– V-várj.
– Mire? – Próbálok levegőt venni, mikor hátrébb tol magától, hatalmasat nyel, és úgy néz a szemembe, mintha nem hinné el, hogy komolyan nem akarom kézzel-lábbal távol tartani.
– Mondd ki.
– Mit szeretnél hallani? – kérdezek vissza kiesve a fejemből annyira, hogy ne tudjam elhallgattatni egyből, ő meg addig szuggerál, amíg le nem esik, mit akar. Az én szívem pedig már majdnem átesik a mellkasomból az ő testébe, olyan hevesen dobban meg. – Hiányzol.
– Komolyan?
– Komolyan.
– Komolyan? – motyogja az állát felfelé tolva, lassan ölelve át a nyakam, és most ő az, aki előbb mozdul. Hiába válaszolnék, nem megy, mert ahogy a forró szája az enyémhez simul, belém fojt minden hangot, még az elégedett nyögésem is a torkomon akad. Az egész testemen apró borzongás fut végig, ahogy egyre szorosabban ölel magához, és annyira megszelídít, hogy egy másodperc alatt hagy el a zaklatottságom.
Tudom, hogy nem szabadna, hogy ez az egész már megint annyira tilos, de ahhoz túlságosan is élvezem, hogy erőt vegyek magamon. Hezitálás nélkül hagyja, hogy egyre inkább felé kerekedjek, a hátát markolva tűröm feljebb a hófehér inget rajta az öltönyével együtt, de őt nem zavarja.
Csak kapaszkodik belém, mintha levegő lennék, és mindenem szabályosan reszketni kezd erre az elmondhatatlan érzésre, ahogy felfal, az ujjai finoman beletúrnak a hajamba, és annyira szenvedélyesen érinti a számat, hogy szinte már fáj a gyönyör.
– Kyung… Jézusom! Fiúk. – Anya szinte elveszti a hangját, ahogy beront, egy pillanat alatt vált át a hangja érdeklődőből kiborulttá, mi pedig úgy rebbenünk szét, mintha villámcsapás érne. Yijeong a szája után nyúlva hajtja le a fejét, érzem, hogy remeg, miközben a haját próbálja rendbe tenni, én meg kapkodva igazítom meg a nyakkendőmet. – Mi a halál folyik itt?
– Anya, mondtam, hogy mindjárt…
– Elment az eszetek? Ti… – Tátott szájjal mered ránk, majd egy laza mozdulattal csukja be maga mögött az ajtót, és lép be a most túlságosan is fülledt szobába. Szerintem erre az életben nem gondolt volna. – Te teljesen megőrültél, kisfiam?
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Úgy, hogy megkérdeztem az egyik pincért látott-e. – A kis táskáját szorongatva néz engem, szinte tátott szájjal, ami azt a maradék esélyemet is elveszi attól, hogy sikerüljön kivédenem ezt az egészet. – Ti teljesen meghülyültetek?
– Kérlek…
– Kint van az összes főnököd. És ha ők nyitnak be? – Halkan beszél, miközben hirtelen magához tér, és sietősen lép Yijeong felé, igyekszik megigazítani az inget rajta, amit teljesen összegyűrtem. Mi meg csak állunk ledöbbenve, egy kis oxigénért küzdve, mert nem egészen ilyen reakcióra számított szerintem egyikünk sem. – Komolyan nem tudtok uralkodni magatokon?
– Bocsánat.
– Mégis miért kérsz bocsánatot? – kérdezi anya értetlenül, miután a kölyök zavart hangon megszólal, én pedig nem értem, miért nem borul ki. Csak csóválja a fejét, és olyan lehetetlen tekintettel mered rám néha, hogy egy árva szót nem tudok kiszedni magamból. Lebuktam. – Le vagyok döbbenve. Mégis, mi a szart műveltek?
– Mi nem…
– De, ti igen – áll meg egy pillanatra, majd visszafordul Yijeong felé, aki képtelen beszélni. Elmondhatatlanul zavarban van, alig mer anya szemébe nézni. – Felőlem máskor azt csináltok, amit akartok, de ez itt és most a lehető legrosszabb időzítés.
– Nem vagy ideges?
– Miért lennék? Mert kavartok?
– Kavarunk? – kérdezünk vissza egyszerre, mert ez annyira szokatlan szóhasználat anyutól, hogy nem tudunk elmenni mellette.
– Miért, mit csináltatok? Wheein egyáltalán tudja?
– Nem, de…
– Ne, inkább ne is mondd, ez a ti dolgotok. – Feltartja a kezét, amivel elhallgattat, felsóhajt, majd a szétrobbant fejét próbálja összeszedni, mert most talán jobban ledöbbentettem, mint ami lehetséges egyáltalán. – Nem tudom, mi volt ez, nem is tartozik rám, de ne itt. És ha más nyit be? Csak szedjétek össze magatokat, te Kyungil pedig húzzál ki, mert jelenésed van egy csomó fontos és befolyásos ember előtt. Majd ha beszélgettél minddel, felőlem úgy másztok egymásra, ahogy nem szégyellitek, csak legalább az ajtót zárjátok be.
– Anya, ne már.
– Gyerünk ki – hesseget kifelé, mikor végül rajtam is megigazít még néhány dolgot, kinyitja az ajtót, és utánam még a kölyköt is kizavarja, majd úgy zárja be mögöttünk az ajtót, hogy észhez sem térek.
Lehetnék ennél szerencsétlenebb?
– Anya, várj – nyúlok a karja után, mikor sietne is vissza a hatalmas terem felé, amire megáll, és rám villantja a szép arcát, amin egy kis haragot sem látok. Halál nyugodt, mégis rohan. – Ezt el ne mondd Wheeinnek.
– Miért tenném? Semmi köze hozzá – néz rám úgy, mintha megőrültem volna. – Nem tudom mi volt ez, de felnőttek vagytok, ez a ti dolgotok, senki másé.
– Oké.
– Oké. – Kifújja magát, ahogy én is, majd rólam a kölyökre néz, megint az arcához nyúl, hogy kisöpörje a haját a szemeiből, de ő nem képes lereagálni. Szerintem sokkot kapott. – Yijeong meg maradjon melletted.
– Miért is?
– Mert ha nem lenne a közeledben, akkor egész este őt követnéd, és most jó lenne, ha a munkáddal foglalkoznál a húgod legjobb barátja helyett. – Anya lemondóan sóhajt fel, a fejét csóválja, majd hátrál egy lépést, mert sietne vissza apához. Semmiről nem akar lemaradni, ahogy elnézem. – Azt hiszed, nem feltűnő? Egész este őt bámultad, apád meg azt sem tudja, hol vagy.
– Ez nem igaz.
– Nem tudom, feltűnt-e, de alig két perce kaptalak rajta – sóhajtja el magát megint, mert türelmetlenné teszem, és ezután már teljesen egyértelmű, hogy egy kicsit sem ideges emiatt. Talán csak összezavarodott, de azt nagyon. – Yijeong, megvagy?
– Igen.
– Rendben – néz rá végül, mikor ismét sikerül megszólalnia, ami után beáll az a fullasztó csend, ugyanis én még mindig remegek belül. Ez volt az eddigi legelképesztőbb csók, amit az eddigi életemben valaha is kaptam. – Gyerünk vissza, ezen múlhat a karriered kezdete, kisfiam. Majd később befejezitek.
Eltelt kemény pár óra, egy örökkévalóságig tartó vacsora, mióta anya ránk rontott, és esküszöm, úgy viselkedik, mintha semmi nem történt volna. Csak apámba karolva megy oda, ahová ő is, beszélget a fejesekkel, és néha-néha rám néz, mintha aggódna azért, hogy képtelen vagyok megemberelni magam.
Nem téved akkorát, mert csak a kölykön jár az eszem, aki egy jó fél órára magamra hagyott, de utána úgy jött vissza mellém, mintha mágnes vonzaná ide. Itt áll mellettem már megint valami kajával a kezében, de nem tud megszólalni, csak fürdik a belőlem áradó tehetetlenségben, amit ő vált ki belőlem.
– Nagyon puha a szád.
– Yijeong – rezzenek össze, mikor leesik, mi hagyta el a száját, elképedve nézek le rá, de ő nem viszonozza. Csak áll tovább szótlanul, amíg én azért küzdök, hogy ne válaszoljak erre. – Hagyd. Abba.
– Miért?
– Mert rohadtul összezavar a kiszámíthatatlanságod. Megint ilyen baromi pimasz vagy, de az előbb még meg akartál halni a zavartól.
– Mert az anyukád rajtakapott – nyögi be halkabban, annyira érzem, ahogy harcol benne a zavart, szégyenlős énje a merész, provokatív kis szeméttel, aki mindig próbál kiborítani. – Azóta sem kapok levegőt.
– Yijeong.
– És nem tudom, feltűnt-e, de leállt minden életfunkcióm, mióta megcsókoltál. Ez volt a legelképesztőbb dolog, ami valaha történt velem.
– Nem kéne Wheeinnel lenned valamelyik eldugott sarokban? – kérdezek vissza inkább le sem reagálva, mert már a gondolata is megijeszt, hogy nem csak én éreztem ezt annyira földöntúlinak. Miért kell folyton ilyeneket mondania?
Egyáltalán nem tudok kiigazodni rajta, végre hozzá kéne szoknom ehhez.
– Anyukád azt mondta, hogy maradjak a közeledben.
– És mióta vagy ilyen szófogadó? – Kihívóan szuggerálom, és egyből viszonozza is a tekintetemet, amit megbánok, mert annyira gyönyörűnek látom, hogy lebénul a mellkasom.
Bassza meg.
– Mi az?
– Mi lenne?
– Eltorzult az arcod – jelenti ki, ahogy elkapom róla a tekintetemet, miközben ő még mindig csak engem néz. – Mire gondolsz?
– Semmi közöd hozzá.
– Hát, mindenesetre óvatosan hergeld magad. Nehogy megint átlépd a határokat – rántja meg a vállát, amit csak a szemem sarkából látok, majd azt, hogy inkább az ismeretlen embereket figyeli tovább, mintsem engem.
– Milyen határokat?
– Tudod, a húgod legjobb barátja vagyok. – Mintha felpofozna, úgy mondja ezt ki, bennem pedig átszakad valami, mert már ideges sem tudok lenni.
Rájövök, hogy most azért olyan magabiztos, mert tisztában van azzal, mennyire tartom magam a rengeteg ember miatt, akiknek a nagy része egy épületben dolgozik velem. Kíváncsi lennék, akkor mennyire lenne ilyen határozott, ha már nem is akarnám visszafogni magam, és teljesen ki lenne szolgáltatva nekem.
Még belegondolni is fáj.
– Inkább csak egyél – morgom halkan, amire a vállát rántja, és már nem is tudom, hanyadik szendvicsének esik neki a mai este folyamán. Valahányszor ránéztem, mindig evett valamit még azok után is, hogy a vacsorán nem volt olyan pillanat, mikor üres lett volna a szája, ez pedig lehetetlen módon összezavar. – Mégis hogy a szarba fér el benned ennyi minden?
– Most ezzel arra célzol, hogy sokat eszem?
– Igen, pontosan arra – nézek felé teljesen ledöbbenve, majd inkább csak a többieket figyelem a szája helyett. Olyan, mint valami kemény drog, nem bírok leszállni róla.
– Zavar?
– A világért se.
– Akkor jó – rántja meg a vállát, megint olyan lehetetlenül gondtalan, miközben az én fejemben csak az jár, hogy az elmúlt két-három óra konkrétan öt percenk tűnt. Egész este beszélgetnem kellett másokkal, miközben ő itt állt mellettem majdnem végig, egy egészen kicsit talán hasonlítunk is a szüleimre. Anya se szakadt le apáról, bármerre mentek. – Legalább a kaja itt van nekem, ha már te nem vagy hajlandó le…
– A munkahelyemen vagyunk – szűröm a fogaim közt, ahogy félbeszakítom, ugyanis elfelejti, hogy mi történt pár órája, és megint előröl kezdi, én meg nem tudok már játszadozni. Rohadtul fel akarom adni, de tudom, hogy pont ez a célja, ezért úgy teszek, mintha még tartanám magam.
– Ez nem a munkahelyed – vágja rá ugyanolyan dacosan meredve előre, mint én, mert húzza az agyam. Ehhez ért a legjobban. – Bár az egyik főnököd nagyon helyes.
– Parancsolsz?
– Hogy is hívták? Donghae? – Az ingét igazgatva beszél, mert akaratlanul is kiül a hangjára az a lehetetlen forróság, azt hiszem eszébe jut, hogy nem is olyan régen még én próbáltam letépni róla.
– Nem tudsz a nadrágodban maradni? Bemutassam?
– Akár. – Megrántja a vállát, miközben tudja nagyon jól, hogy belül forrongok, hiába erőltetem magamra a nyugodtságomat. – Kicsit öreg nekem, de veled ellentétben őt talán ez nem zavarná.
– Tudtommal nem érdekelnek a férfiak – szólalok meg inkább le sem reagálva a cukkolását, de talán pont ezzel érem el azt a feszültséget a levegőben, aminek eddig még csak nyoma sem volt. – És mi van azzal a kislánnyal, ha már ennyire másfelé kacsintgatsz?
– Melyikkel? – néz rám értetlenül, majd csak a száját húzva fordul el a másik irányba, amivel annyira heccelni akar, hogy szinte már fel sem tűnik neki az, mennyire felhúz vele igazából. – Ja, persze. Amelyik megőrül értem?
– Amelyikkel a hátam mögött kavarsz.
– Komolyan még mindig itt vagy leragadva? – Egyből elhagyja az előbbi pimaszságát, és már csak hitetlenül néz engem, látom a szemem sarkából még úgy is, hogy én csak azt a rengeteg gazdag embert méregetem, akikhez semmi közöm, és hirtelen fogalmam sincs, mégis hogy kerültem ide. – Kyungil.
– Érdekel – rántom a vállamat most már én, mégis egyértelmű, hogy fele annyi lazaság nincs bennem, mint amire ő képes. – Ő már nem számít neked?
– Honnan vetted, hogy egyáltalán kavarok vele? Megőrültél? – Értetlenül kérdez, végre a századik vacsoráját is befejezve, ami nem értem, hogy fér el benne. Hogy ehet ennyit, miközben meg sem látszik rajta?
– Wheein mondta – nyögöm be a számat húzva, mintha nem is érdekelne. – Azt, hogy nagyon rád van kattanva.
– És azt nem mondta, hogy engem nem érdekel? – A tekintete az arcomon rugózik, én meg a lehetetlen gondolataimat nyelem főleg, mikor hangosan elmosolyodik. – Féltékeny vagy.
– Fogd be – morgom el magam, miközben fél kézzel az arcomat dörzsölöm, és már nem is akarok ránézni. – Ez egyáltalán nem vicces.
– Szerintem meg igen. Szeretem, mikor féltékeny vagy.
– Egyedül vagy vele. – Pont úgy harapom be a számat, ahogy ő is mindig, de ő nem szól rám, hogy hagyjam abba. – Múltkor se voltam észnél, mint egy éretlen, idióta kamasz. Pont olyan voltam.
– Csak védted, ami a tiéd.
– Te nem vagy az enyém – nézek rá egy fél pillanatra, de annyira rosszulesik, amit kimondok, hogy nem tudom két másodpercnél tovább tartani a tekintetét.
– Fogalmad sincs, mekkorát tévedsz.
– Nem félsz, hogy apád meghallja, milyen merész vagy? – Próbálok témát váltani, elterelni a figyelmet a tényről, hogy rendesen beleszédültem abba, amit mondott.
A hajamat túrom, még a torkomat is megköszörülöm, és tudom, hogy pont emiatt vágja le egyből, hogy milyen szétesett lettem miatta, ő mégsem teszi szóvá. Azt hiszem, meghúzza a határt, és nagyon hálás vagyok ezért.
– Merész lennék?
– Az ártatlan külsődhöz képest határozottan az vagy. – Rábólintok még annak ellenére is, hogy tudom, mennyire tisztában van magával. Tudja nagyon jól, hogy milyen tiszta, konkrétan a szöges ellentéte annak, amilyen én vagyok, mégis ilyen rohadt provokatív velem. – Mi lenne, ha végre nem próbálnál teljesen kiborítani, hanem valami másról beszélnél?
– Mégis miről?
– Mit tudom én. A suli? – rántom meg a vállamat, félig kicsit felé fordulva, és azt nézve, ahogy elveszi az egyik teli poharat a mellettünk álló asztalról, és lassan beleiszik. Mintha csak a téma elől menekülne.
– Ez egy kicsit éles váltás.
– Ez lett volna a célom.
– A suli szívás – morogja végül, egy pillanat alatt teljesen elveszem még az életkedvét is, mert talán ez az a téma, ami a leggyengébb pontja.
Nem tudom elfelejteni azt, mikor erről legutóbb beszéltünk, akkor még csak fel sem merült bennem, hogy egyszer ide fogunk jutni. Még annak ellenére is, hogy már akkor is elég furcsán éreztem magamat a közelében, bármennyire nem akartam észrevenni.
– Felvételizel?
– Igen, de nem fognak felvenni.
– Honnan veszed? – Kitartóan méregetem, és tartom a tekintetét addig a kemény két másodpercig, amíg képes rám nézni. – Nagyon okos vagy. Miért ne vennének?
– Mert úgy csinálom, hogy így legyen. – Elhúzza a száját, és végre elérünk odáig, hogy tartósan csak is az arcomat figyelje, mikor kiül rám az az eltakarhatatlan döbbenet. – Tudod, hogy nem akarom.
– De miért csinálod ezt? Miért nem mondod meg az apádnak azt, hogy nem ezt akarod?
– Mert gyáva vagyok – simít végig a nyakán, én meg meglátom benne azt a védtelen kisfiút, aki mindig lesz még akár negyven év múlva is. – Ezért.
– És akkor mégis mit tervezel? Életed végéig felvételikre jársz, ahol szándékosan elhasalsz?
– Elmegyek dolgozni, elköltözöm, és amikor már nem ő tart el engem, oda megyek tanulni, ahová én akarok. – Mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, olyan simán jön ez ki a torkán, amíg belőlem csak az az értetlen homlokráncolás jön ki. – Most mi az?
– Biztos szükség van erre?
– Igen.
– És az anyukád? – fordulok felé még jobban, mert egészen elfeledteti velem a tömeget, meg egyáltalán azt, hogy hol is vagyunk. – Tudom, hogy elég messze lakik, de ő biztosan támogatna. Nem?
– Arra esélyem sincs.
– Miért? – Erőlködöm, mert túlságosan érdekel, aminek meg kéne lepnie, de ez majd ráér azután, mikor visszatérek a hétköznapi életembe, és ugyanúgy pöröghet rajta az agyam, mint mindig. – Ha jól emlékszem, akkor eléggé nyitott volt mindig is, miért ne támogatna pont ebb…
– Meghalt – szólal meg kicsit halkabban, a torkát köszörülve néz el rólam egy egészen kis időre, majd úgy fordul vissza felém, hogy szinte pofon vágja az a lehetetlen, eltorzult döbbenet, ami kiül az arcomra.
– Mi?
– Még tavaly. Február tizenharmadikán. – Megrántja a vállát, egy pillanat alatt lerázza magáról az egészet, amíg az én agyam ismét kattogni kezd, és az összes létező emlékképem elém szökik.
Emlékszem, hogy elég csúnya válás volt a szüleié, és valamiért az apjához került, az anyukája pedig valahova Incheon közelébe költözött. Alig két hetente látták egymást, de mindig ott volt Yijeongnak, és így belegondolva talán azért nem jön ki még mindig a mostohájával, mert nem bírta elfogadni az anyukája hiányát.
Ez az egész most olyan, mint egy hideg zuhany.
– Nem tudtam, ne haragudj.
– Megkértem Wheeinéket, hogy ne nagyon beszéljenek erről. – A haja után nyúl, kicsit olyan, mint a húgom, mikor a sajátját piszkálja. – De túltettem magam rajta.
– Mi történt vele?
– Leukémiás volt. – Azokkal a hatalmas szemeivel néz fel rám, amikkel egy normális helyzetben egészen levenne a lábamról, de most túl zaklatott vagyok belül ahhoz, hogy elgyengüljek. – Pár hónappal azelőtt derült ki, hogy elment volna, már nagyon rossz állapotban volt.
– Sajnálom – suttogom el magam, mert ennél több nem telik tőlem, ő pedig elenged egy halvány mosolyt, mintha semmiség lenne, mégis látom a szemében, hogy még mindig nehezen beszél róla.
Nem mintha ez meglepő lenne, hiszen elvesztette az édesanyját még egy éve se, és pont ezért nem értem, hogy lehet ilyen… átlagos. Talán sokkal-sokkal erősebb, mint amit el tudok képzelni.
Lenéz maga elé, majd összerezzen, mikor észrevehetetlenül, de az ujjaim az övéhez érnek, a tenyere lassan az enyémbe simul, és érzem, mennyire ellazul, mikor megszorítom a kezét. Ez is alig fél másodpercig tart, mert olyan gyorsan engedem el, ahogy utána nyúltam, de még ez is bőven elég ahhoz, hogy a kelleténél közelebb érezzem magamhoz.
– Megvagy? Be tudsz menni a saját lábadon?
– Hagyjál már, csak három pohár pezsgőt ittam. – Wheein a karomra csapva vigyorog maga elé, mikor sikerül betessékelnem az üres lakásba, és máris a cipőjétől próbál megszabadulni. Nem tudom, honnan van magas sarkúja egyáltalán, de nagyon nem tetszik a gondolat, hogy ilyenje is van. – Inkább egyél velem, éhen halok.
– Egész este csak ettél, mi a rákból vagy te?
– Megkívántam az olasz kaját. – A hasához nyúlva nyög fel, úgy sétál ki a konyhába, én meg a nyakkendőmet meglazítva követem minden léptét. – Vajon hajnal egykor még van olyan étterem, ahonnan tudunk rendelni?
– Inkább feküdj le aludni.
– De nem vagyok fáradt.
– Honnan van ennyi energiád? – támaszkodom meg a pulton, csakis azt figyelem, ahogy ő a szekrényekben kutakodik, majd egy pillanat alatt mond le az olasz tészta gondolatáról, mikor megtalálja a müzlijét az egyik legfelső polcon. Felsóhajt, a pultra teszi, és egy laza mozdulattal ül fel mellé, még csak az sem zavarja, hogy egy iszonyat elegáns, szinte csillogó ruha van rajta.
Baromi hosszú nap volt, jó, ha tíz nevet megjegyeztem abból a rengeteg emberből, aztán még ott volt a kölyök is, akit nem mellesleg még haza kellett dobnom, és nagyon örülök neki, hogy nem itt alszik.
Pont arra lett volna szükségem, hogy forgolódjak reggelig a tudattól, hogy csak pár méterre van tőlem.
– A főnököd tényleg jól néz ki.
– Tényleg? – kérdezek vissza szinte a hangomba fulladva, ennyi minden után fel sem fogom azt, mégis mit mondott. Csak nézek rá értetlenül, azt sem tudva, ez mégis honnan jött neki.
– Yijeong hívta fel rá a figyelmemet.
– Yijeong?
– Ne legyél irigy – fintorog rám, ahogy megdob az egyik konyharuhával maga mellett. – Ahogy elnéztem az este, eszébe nem jutott más rajtad kívül.
– A kölyköt nem érdeklik a pasik – jelentem ki talán túl határozottan is, amire Wheein csak felvonja az egyik szemöldökét, a müzlis dobozába mosolyog, mert visszatart valamit, aminek még soha nem örültem ennyire.
– Ha te mondod.
– Inkább kérj bocsánatot. Említhetted volna, hogy meghalt az anyja, mielőtt elkezdem róla faggatni. – Egy nagyobb sóhaj telik tőlem, majd megteszek pár lépést, és végre leülök az asztal melletti kis székre, mert határozottan elfáradtam.
Wheein pedig lefagy, a száját beharapva néz rám, de én képtelen vagyok sokáig viszonozni.
– Fogalmam sem volt róla, hogy nem tudod.
– Mégis honnan kellett volna tudnom?
– Anyától? – kérdez elvékonyodott hangon, eléggé nyűgösen. – Yijeong még anno megkért, hogy ne nagyon beszéljek erről senkinek, mert nem akarta, hogy sajnálják, és te is koleszos voltál az egyetem miatt. Azóta nem is jutott eszembe, hogy egyáltalán szóba hozzam.
– Mindegy, már úgyis beleszaladtam.
– De már nagyon jól kezeli. Sshi nagyon erős. – Megrántja a vállát, hangosan rág közben, esküszöm, pont olyan nyugodt lesz egy pillanat alatt, mint Yijeong. Még annak ellenére is, hogy egyáltalán nem könnyű téma. – Apuék meddig maradnak még ott?
– Fogalmam sincs.
– Már az összes gazdag sznob hazament. – Tovább folytatja, mintha nem fogyna el az ébersége, amíg nekem lassan már leragad a szemem, annyira elfáradtam. – Remélem, anya nem iszik sokat, mert részegen iszonyat ciki.
***
Már megint kedd van, én meg azon kapom magam, hogy nagyon hosszú idő után már nem csak ketten ülünk a kávézóban, ugyanis Sihyoung is elért odáig, hogy megjelenjen. Nem is tudom, mikor láttam utoljára, de határozottan kisimult.
– Lenne egy ajánlatom.
– Mégpedig? – A poharamat markolva kérdezek vissza, miközben Sihyoung olyan örömöt ránt magára, hogy majdnem megvakulok tőle.
– A barátnőm szüleinek van egy nyaralója a tengerpartnál, és azt mondták, bármikor mehetünk. – Beharapja a száját, annyira izgatott lesz, még csak azt sem veszi észre, hogy a szemeimet forgatom. – Benne lennétek? Jövő hét hétvégén?
– Viccelsz? Mikor indulunk? – Jaeho elengedi magát, szerintem fejben már ott van, én viszont képtelen vagyok válaszolni. Annyi munkám van, hogy fogalmam sincs, mikor lesz annyi szabadidőm, hogy ez egyáltalán szóba jöhessen nálam.
– Bezzeg oda mennél, de amikor én hívlak, akkor baszod kitenni a lábad a lakásból.
– Mert Sihyoung nyaralni hív, te meg egy nyomorékokkal teli, sznob helyre. – Rám fintorog, mikor lecseszem, és olyan hévvel kapom vissza, hogy már nem tudok mit kiszedni magamból a gyenge mosolyomon kívül. – És egyébként milyen volt?
– Egész tűrhető.
– Szóval rámásztál? – kérdezi egyből a lényegre térve, amivel eléri, hogy ne tudjak sokáig ránézni, mert tudom, hogy most teljesen a fejembe lát.
– Egy kicsit – rántom meg a vállamat, Sihyoung meg csak ül nagyokat pislogva, nem értve, mi történik.
– Kire másztál rá? Miről maradtam le?
– Ha ránk is szánnál időt a nőd helyett, akkor most tudnád. – Jaeho fintorogva válaszol, én meg csak a szememet forgatom a hisztijére, amit egy pillanattal később már el is felejt. – Yijeongról van szó.
– Yijeong? – Sihyoung értetlenül kérdez vissza, majd egy pillanat alatt döbben le az arca, és úgy néz rám, mintha a világ dőlne össze benne. – Ezt most nem mondod komolyan. A húgod haverjával?
– Esküszöm.
– Mi a szar? – Jaeho helyettem is válaszol, a colos meg még inkább kiborul, miközben azt sem tudja, hogy csukja be a száját a sokktól. – Együtt vagytok?
– Nem – vágom rá gondolkodás nélkül, ami hirtelen mind a kettejüket elhallgattatja. – Nem vagyunk.
– Azért, mert egy fogyatékos vagy, Kyungil.
– Mi lenne, ha nem rólam beszélnénk végre? – Felsóhajtok, mikor megint ugyanott kötünk ki, mint mindig, mióta el mertem mondani Jaehonak, hogy érzek. Nem akarok már ezzel foglalkozni, legalább előttük nem, mert bőven elég, hogy már így is a fejemben kattog napi huszonnégy órában. – Miért nem basztatjuk inkább Jaehot?
– Jó ötlet. – Sihyoung egy halvány mosollyal rántja meg a vállát, én meg hálát adok azért, hogy leszállnak rólam. – Mi is van a nem létező szexuális életeddel?
***
– Kyungil! Kyungil! – Wheein a nevemet kiabálva trappol le a lépcsőn, ami annyira hangos, hogy leáll a szívem, és a tévé helyett már csak azt figyelem, ahogy a levegőt kapkodva siet ide hozzám a kanapéhoz.
– Jézusom, mi van már?
– Kapaszkodj meg.
– Minek? – vonom fel az egyik szemöldökömet, és a teljesen hétköznapi ruháit figyelem, amikben végre ráismerek.
– Hallottad?
– Mit?
– Apáék azért jöttek haza olyan későn múltkor, mert anya nekiesett Yijeong apjának. – A saját kezét gyűrve beszél nekem, amitől annyira ledöbbenek, hogy nyelni sem tudok hirtelen.
– Mi?
– Apa azt mondta, hogy anya kicsit többet ivott, és annyira felidegesítette magát, hogy odament hozzá, és mindent a fejéhez vágott. – Elképedve mered az arcomba, nem is tudom, milyen reakcióra vár. Ahogy arról sincs fogalmam, hogy egyáltalán erre van-e helyes válasz. – El sem hiszem, hogy nem voltam ott.
– Jobb is – szólalok meg végre egy kész örökkévalóság után, mikor sikerül megemésztenem, mit mondott. – Apa mondta?
– Először Yijeong nem olyan rég, aztán kérdeztem rá nála alig két perce.
– Ugye nem lett katasztrófa a vége?
– Nem tudom. – Kifújja magát, azt hiszem, ez a sietség sokkal inkább adrenalin benne, mintsem aggodalom, ami egy egészen kicsit összezavar. Nem értem, miért viselkedik így ettől.
– Gáz lesz belőle?
– Kétlem – rántja meg a vállát, látszólag annyira laza, hogy engem is teljesen lenyugtat vele. Tekintve, hogy mennyire pánikolt múltkor, most ezt határozottan jó látni tőle. – Yijeong azt mondta, hogy eléggé kiborult az apja, de közel nem volt olyan nagy vita köztük, mint amire számított.
– Bántotta őt?
– Nem.
– Oké – fújom ki magam elengedve a dolgot, mert elég ennyit tudom, innentől kezdve nem akarok azzal az emberrel foglalkozni. Tudom, hogy a kölyök nem akarja ezt az ellenszenvet, amit az apja iránt táplálok, de egyelőre még nem tudtam ezt feldolgozni.
Hadd vessem meg úgy, ahogy én akarom, és ha majd egyszer elmúlik, akkor elmúlik.
***
– És hogy vagy?
– Jól köszönöm. – Donghae egyből megrohamoz a tipikus vigyorával, mikor beteszem a lábam a tárgyalóba, ahol rajtunk kívül most nincsen senki. Hezitálás nélkül ül le a hatalmas asztalhoz, én pedig pontosan elé, kíváncsian várva azt, hogy mégis mit akar tőlem.
– Azért hívtalak fel, mert hosszas tárgyalások után úgy döntöttünk, hogy ideje lenne szintet lépned nálunk – csap bele a kellős közepébe, ami annyira ledöbbent, hogy fogalmam sincs, hová nyúljak magamon.
– Igen?
– Igen. – Halványan biccent, amíg én próbálom feldolgozni azt, ami elhagyja a száját. – Fent leszel a hetediken a komolyakkal.
– Azta. – Csak ennyi jön ki belőlem, ami után az ő nyelve elered, és szinte fel sem fogom, mikor a munkakörömről beszél, a fizetésemről, a projektekről, amikben sokkal nagyobb felelősségem lesz, mint ami eddig volt.
Vagy negyed óra eltelik így, még csak le sem esik neki, hogy alig tudok koncentrálni, mert csak az jár a fejemben, hogy hogyan mondom el ezt a szüleimnek.
– Szignózd minden lap alján, az utolsó oldalon pedig írd alá a teljes neveddel – mondja, miközben egy tollal együtt elém tolja azt a papírköteget, ami ezek szerint a szerződésem, és ez az egy mozdulat, ami visszahoz a való életbe. – Persze csak akkor, ha egyetértesz mindennel.
– Átolvashatom?
– Természetesen. – Donghae egy gyenge mosollyal dől hátra a székében, amíg én az apró betűket próbálom megfejteni, amiknek a lényege el sem jut az agyamig, annyira görcsöl bennem minden az izgalomtól. – Elég jó benyomást keltettél Hoejinre a vacsorán.
– Komolyan? Pedig nem igazán tudtam ott lenni fejben – húzom el a számat, miközben a toll mozog a kezemben, mert pár mondat után úgy döntök, hogy nem húzom tovább egyikünk idejét se. Most úgyis képtelen vagyok gondolkodni.
– Igen, láttam – mosolyodik el, mikor ránézek, valamiért jól szórakozik rajtam. – De profin eltakartad. A feleségemnek sem tűnt fel annyira, pedig ő a vesédig belelát általában.
– Zsúfolt napom volt.
– A barátod miatt? – Pont olyan lazán kérdez, ahogy én az előbb még viselkedtem, viszont ez a megjegyzése teljesen kibillent. – Bocsánat, tudom, hogy ez a magánéleted, és semmi közöm hozzá.
– Ő nem a barátom.
– Értem – bólint rá úgy emelve fel a szemöldökét, hogy egyértelmű lesz, mennyire nem hisz nekem. – Akkor biztosan a Dalai Láma volt, ha már annyira elképedve bámultad egész este.
– Ez nem vicces.
– Szerintem meg baromira – nevet fel halkan, mikor pont azt a savazást kapom, mint amúgy a barátaimtól is folyton. – Egyáltalán ez legális? Hány éves, tizenhat?
– Tizennyolc – javítom ki teljesen ledöbbenve, de csak a szemét vigyorába látom, hogy heccel. – Mostantól ez így fog menni?
– Mivel aláírtad az új szerződésedet, igen. – A fejét csóválva nyúl a papírok után, majd elém tol egy üres példányt, ami ezek szerint az enyém. – Remélem, bírni fogod, mert sokkal nagyobb a szám, mint ahogy eddig láttad.
***
Fogalmam sincs, mennyi az idő, csak azt érzem, hogy fejbe vág az a hangos szitkozódás, amitől felkelek, hirtelen azt sem tudom, mégis melyik földrészen vagyok, mikor nagy nehezen visszaszállok a testembe.
Felemelem a fejem, a hajamba túrok, és az órára nézve könyvelem el magamban, hogy alig van délután öt óra. Szombat lévén talán itthon sem kéne lennem, én mégis úgy elfáradtam a munkában, hogy egész nap fel sem keltem, viszont most, hogy becsapódik a bejárati ajtó, kénytelen vagyok összekapni magam.
Nem értem, mi történik, hiszen Wheein a lányokkal van, apa bevásárolni, egyedül anya van itthon rajtam kívül. Magamra kapok egy elnyűtt felsőt, hogy ne egy szál nadrágban tévedjek ki a szobámból, és kicsit talán sietősebbre veszem a tempót, mint ami jólesik.
A fáradt arcomat dörzsölöm, ahogy letrappolok a lépcsőn, viszont egy pillanatra teljesen leblokkolok, mikor meghallom Yijeong apjának a hangját. A vér megáll az ereimbe, és jó hosszú pillanatokra szükségem van, mire eljut az agyamig, mi történik.
Nem látom őket, mert kint vannak az előszobában, egyedül anya hátával szemezek, aki olyan feszülten és tehetetlenül ácsorog, hogy rá sem ismerek.
– Wu…
– Neked csak Sungwoo! – Üvölt vissza, ahogy anya próbálja csitítani, de ezzel is csak tovább hergeli. Mégis mi baja van? – Ki vagy te, hogy beleszólj a nevelési módszereimbe?
– Nevelési módszer? Ezt nevezed annak? – Anya felkapja a vizet, amíg én itt szobrozok jó pár méterre mögöttük, és fogalmam sincs, mit tegyek főleg, mikor meghallom Yijeong kétségbeesett hangját. Megteszek feléjük még pár lépést, de igyekszem távol maradni, mert nem kellek oda még én is.
A kölyök nem bocsátaná meg, ha hülyeséget csinálnék.
– Apa, hagyd ezt abba, és menjünk…
– Te talán nem kaptál egy józanító pofont sem a szüleidtől anno? Amitől megjött az eszed? – Folytatja, mintha a fia nem mondott volna semmit, akinek remeg a szája tiltakozástól, ami nem fér ki a torkán.
– Egy maradandó hegem sincsen apám józanító pofonjaitól, amit életemben kétszer kaptam, te pedig úgy ütötted a saját gyerekedet, mintha…
– Fogd be a szád, ne beszélj úgy, mintha te példás szülő lennél.
– Hé – szólok közbe, mikor olyan hangot üt meg anyával szemben, amit nagyon nem kellett volna, és talán ez az a pont, mikor végleg átfordul veszélyesbe az egész szituáció. Feléjük lépek, egészen addig meg sem állok, amíg anya mellé nem érek, viszont annyira felfordít belül, hogy Yijeongra most nem tudok figyelni. Mégis igyekszem tisztelettel beszélni vele, mert tudom, hogy a kölyöknek fontos, bármennyire is nehéz normálisnak maradnom. – Kétszer gondold át, hogyan szólsz egy nőhöz, Sungwoo.
– Te vagy a legutolsó, akinek szava lehet ebben.
– Az lehet, de ha az anyámmal bánsz így, akkor ne várd azt, hogy kussoljak a háttérben. – Anya egy pillanatra a karomhoz ér, hogy lenyugtasson annak ellenére is, hogy igazából nem akarok közelebb menni hozzá. Nem fogok olyan embert bántani, aki fontos Yijeongnak. – Te voltál az, aki idejött a mi otthonunkba, és kezdtél el üvöltözni, mint valami elmebeteg.
– Kettőnk közül én lennék az elmebeteg?
– Bántottad őt. – Ökölbe szorul a kezem, mikor megkérdőjelez, és hiába tudom, hogy vissza kéne fognom magam, és meghúzni a határt, nem megy. – Hogy tudsz ezzel a tudattal együtt élni?
– Komolyan te oktatsz ki engem? – Felcsattan, egyszerűen hagyja, hogy pont úgy uralkodjon el rajta az ideg, mint ahogy én tettem mindig. – Talán azt elfelejtetted, mégis hány gyerek életét tetted tönkre, valahányszor terrorizáltad őket?
– Apa!
– Én csak a fiamat ütöttem meg nevelési célzattal, te pedig egy tucat lelki nyomorékot kreáltál a durvaságoddal. – Rendesen pofon vágnak a szavai, amiket még úgyis a fejemhez vág, hogy Yijeong fulladozva nyúl utána, mintha ezzel visszafoghatná. – Nézz tükörbe. Nem hogy ugyanolyan, hanem még sokkal rosszabb is vagy nálam. És te hogy tudsz ezzel a tudattal együtt élni?
– Apa, fogd be! – Yijeong felcsattan, és megüt egy olyan szemtelen hangnemet, amit normál körülmények között biztosan nem tenne, de még ennek sincsen következménye, annyira a háttérbe szorul.
– Hiába próbálod elhitetni, hogy nincs veled baj, de romlottabb és ártalmasabb vagy, mint ahogy azt egyáltalán gondolni mered, Kyungil. – Csak mondja és mondja, egyszerűen annyira ledöbbent mindenkit, hogy eljegesedik a csend, én pedig érzem, hogy valami görcsbe rándul bennem. Képtelen vagyok megszólalni. – Nincs jogod beleszólni abba, mit csinálok a fiammal, ami nem mellesleg egyetlen egyszer fordult elő pont azért, mert olyan elviselhetetlen életet kezdett el élni, mint amilyen te is voltál.
– Sungwoo, állj le.
– Mindent megtettem volna, hogy ne olyan legyen, mint amilyen te vol…
– Húzz el innen – sziszegi el magát anya, ami olyan hatásosra sikeredik, hogy beáll a csend, de az indulat nem tűnik el. Az ajtó felé mutat, felé lép, amíg Yijeong összerezzen, én pedig megtörök, mert azt hiszem, összeomlik a magamban felépített világom. – Takarodj a házamból most azonnal!
***
Egy örökkévalóság eltelt, mióta olyan savazást kaptam a kölyök apjától, hogy nem szálltam vissza a testembe azóta se. Iszonyatosan rányomta a bélyeget a hangulatomra, annyira erős volt minden egyes szava, hogy csak álltam ott és próbáltam levegőhöz jutni.
Minden tönkremegy, amit a kezembe veszek, alig bírok koncentrálni, és csak arra tudok gondolni, hogy legszívesebben eltűnnék egy kis időre. Anya elküldte a lakásból, kiállt mellettem, én mégsem tudok a szemébe nézni azóta se.
Próbált beszélni velem, de én úgy kerültem, mint a tüzet, mert eluralkodott rajtam az a nyomasztó érzés, ami itt ül rajtam. Végigpörög az agyamon minden srác arca, akit valaha is bántottam, mert egy életre megjegyeztem őket, és csak az kattog bennem, hogy egy
– Kyungil, jó szarul nézel ki.
– Igen?
– Igen, húzzál haza. – Donghae a homlokát ráncolva figyeli az arcomat, miközben én a tervrajzokat méregetem a tárgyaló hatalmas asztalára kiterítve. Próbálom elemezni őket, de nem járok sikerrel. – Beteg vagy?
– Jól vagyok.
– Nem – csóválja meg a fejét, mikor ránézek, és tudom, hogy padlóhoz szegezi a hófehér arcom, ugyanis alig tudtam mostanában aludni. – Értem, hogy fontos a munka, de az egészséged az első. Betegnek tűnsz.
– Csak nehezen alszom.
– Az elmúlt egy évben? – kérdezi belehorkantva a szavaiba, majd már fordul is ki, mielőtt megfertőzöm, bár fogalma sincs arról, hogy nem beteg vagyok. – Gyerünk haza! Előbb gyógyulj meg, utána beszélünk egymással.
***
Napok óta majdhogynem csak a szobámban vagyok, mióta hazaküldtek a munkahelyemről, és még a telefont sem veszem fel, valahányszor a húgom, vagy Yijeong hívott, mert nem akarok velük beszélni. Teljesen visszazuhantam a fejembe, nem bírok se enni, se aludni attól a lelkiismeret-furdalástól, ami azóta a mellkasomat nyomja.
A kölyök apja a lehető legérzékenyebb pontomra tapintott, amitől azóta próbálok megszabadulni, mióta az eszemet tudom. Rossznak érzem magamat, visszajön az a letehetetlen bűntudat, amitől nyelni sem vagyok képes.
Emlékszem, anyuék mennyire pszichológushoz akartak vinni, én pedig kézzel-lábbal ellenkeztem ellene, de ebben a pillanatban bánom meg. Nem tudom kezelni saját magamat, még huszonnégy éves koromban se megy, és fogalmam sincs, mi lenne a helyes út, amin el kéne indulnom.
A sötétben ülök, a telefonom mellettem világít az ágyon, mert felvillan, valahányszor ír nekem valaki, de képtelen vagyok bárkivel is beszélni. Az arcomat dörzsölve próbálok magamhoz térni, mert egész nap aludtam, és még az sem bír szóra, hogy a mai nap folyamán vagy ezredszerre kopognak be az ajtómon.
Eltelik néhány pillanat, mire eláraszt a csend, viszont mikor nyikorog az ajtó, már magamon kívül emelem fel a fejem és nézek oda olyan haraggal, hogy hirtelen még az sem zökkent ki, hogy Yijeong az. Szerintem meg sem ismer, miközben félig az ajtófélfának dőlve néz csakis engem, az arcáról pedig teljesen lerí az, mennyire nyugtalan már a puszta látványomtól.
– Szia.
– Mit keresel itt ilyenkor?
– Ilyenkor? Délután négy óra van – néz rám a homlokát ráncolva, annyira elborzadva, hogy kellemetlenül érzem magam tőle. – Egyáltalán tudod, milyen nap van?
– Mit keresel itt?
– Téged. – A nyakára simít, beharapja a száját, mégis olyan határozottságot és erőt kap magára, hogy szinte rá sem ismerek. Lassan beljebb lép, becsukja az ajtót, de közelebb nem jön, mintha attól tartana, hogy elmenekülök. – Kérlek, beszélj velem.
– Menj. El.
– Nem.
– Yijeong…
– Nem – vágja rá kicsit hangosabban, miközben a bezárt ajtómnak dönti a hátát. – Napok óta nem tudlak elérni.
– Nem akarok beszélni.
– Senkivel se, tudom. – Láthatatlanul bólint, el sem szakítja rólam a tekintetét, én meg csak ülök tovább az ágyam közepén, a nyúzott arcomhoz nyúlok, a széthullott hajamhoz, ami csak tovább növeli benne az aggodalmat. – Wheein napok óta azzal bombáz, hogy valami hatalmas baj van veled. Nem veszed fel a telefont még nekem sem, egyszerűen elérhetetlen vagy.
– És?
– Belehal az aggodalomba, Kyungil. – Felsóhajt, szinte a fejét csóválja, mégis annyira határozott marad, amivel sikerül felém kerekednie. – Már az anyukád hívott fel, hogy jöjjek át.
– Anya?
– Még soha nem láttak ilyennek – teszi még hozzá egy hatalmasat nyelve, talán azt sem tudva, honnan közelítsen felém. – Azt remélte, hogy rám hallgatni fogsz.
– Hát rohadt nagyon tévedett.
– Kyungil. Ne taszíts el, legalább engem ne – suttogja el magát, miközben az arcomat méregeti, én pedig azt az égető érzést próbálom kidörzsölni a szemeimből. – Azóta beszéltem apával vagy ezerszer, és nagyon megbánta, amiket mondott neked. Csak védekezett, mert még soha nem állították ezzel sze…
– Nem. Érdekel. – Sziszegve túrok a hajamba, sikerül félbeszakítanom, és fürdök a pillanatnyi csendben, ami közénk költözik. – Menj el.
– Nem – csóválja olyan hevesen a fejét, hogy még a lába is elindítja, és szinte látom azt a lehetetlen aggodalmat az arcára égni, amíg eléri az ágyamat. Lassan felül rá, majd közelebb húzódik, én meg összerándulok, mikor a karomhoz ér. – Kyungil.
– Nem akarok társaságot.
– Még engem sem? – Oldalra dönti a fejét, az érintése csaknem akar eltűnni rólam, ami annyira jólesik, hogy egy pillanatra kapok levegőt. – Mégis mikor aludtál utoljára? – kérdezi az arcomat méregetve, mintha attól félne, hogy nem maradok egyben. – Nagyon rosszul nézel ki.
– Nem kell nézned.
– Mikor adod már fel végre? – húzódik közelebb hozzám, és már meg sem próbál visszafogott lenni, mert úgy ér hozzám folyton, mintha mágnesként vonzanám. – Miért tiltakozol ellenem még mindig?
– Mert túl jó vagy hozzám – nyögöm be annyira halkan, hogy belerekedek, és nem tudom, azért vág-e ilyen arcot, mert nem ismer fel, vagy csak szimplán felbosszantom ezzel az egy mondatommal. – Sokkal jobbat érdemelsz.
– Ezt már múltkor megbeszéltük.
– Attól még igazam van. – Hátrébb húzódom, ő pedig nem jön utánam, csak a homlokát ráncolva próbálja feldolgozni, hogy sokkal elutasítóbb vagyok, mint eddig bármikor. – Borzalmas vagyok.
– Nem igaz.
– Rossz ember vagyok.
– Fejezd be – nyúl a csuklóm után, mikor a hajamba markolok, és valamiért rávesz a gyengédsége arra, hogy ne kapjam el a kezem az érintése alól. – Hogy gondolhatod így? Apám azt sem tudta, miket beszél. Miért fáj ez neked ennyire? Teljesen kicsinálod magad.
– Ő az egyetlen, aki reálisan lát engem. Mióta felhagytam azzal a rengeteg gyökérséggel, amiket akkoriban csináltam, folyton azon voltam, hogy ne emlékezzek rájuk. Fogalmad nincs arról, mennyi erőlködésem ment már rá arra, hogy ne egy kibaszott szörnyetegnek lássam magamat. – Nem tudom, honnan, de kifolynak a gondolatok a számon, ami pont annyira sérti a fülét, mint az én számat, és azt hiszem, csak itt döbben rá arra, hogy nem csak a levegőbe beszélek. Komolyan gondolom. – Vagy egy tucat gyereknek tettem tönkre az életét. Bántottam őket, fogalmam sincs, mennyire akartak inkább meghalni, minthogy ártsak nekik. Ezt nem bírom elviselni.
– Apám rohadt nagyot tévedett – javít ki olyan kimérten, hogy megdermeszti a levegőt. – Veled egyformán dühös és meggondolatlan srácokkal verekedtél, akik ugyanúgy megnyugvást kerestek az erőszakban, és ez nekik erőfitogtatás volt, nem szenvedés.
– Nincs különbség a kettő között.
– Akkor közelítsük meg a másik oldalról – jön egy kicsit közelebb, mégis elenged, én meg nem tudok semmire gondolni, csak a bőre hiányára, ami miatt fázik a kezem. – Te elszenvedtél bármilyen lelki sérülést attól, hogy egy fair verekedésben néha alul maradtál? – kérdezi végül megállítva az időt annyira, hogy nem tudok válaszolni. – Megvédted magad, a számodra fontosakat, néha csak dacból csináltad. Nem elnyomni akartad őket, nem volt benned hatalomvágy, nem akartál feléjük kerekedni. Csak így eresztetted ki a gőzt, ahogyan ők is.
– Lelki nyomorékot csináltam belőlük.
– Ne dobálózz apám meggondolatlan szavaival, mert rohadtul azt sem tudta, miről beszél – csattan fel kicsit idegesebben, ami nem felém irányul, mégis van olyan hatással rám, hogy ne tudjak ellenkezni. – Annyira haragszom rá, mert már ott látszódott az arcodon, hogy belegázol a lelkedbe. Nem akartam, hogy ennyire megsérülj.
– Jól vagyok.
– Nem, nem vagy. – A fejét rázza, a keze az enyémre téved, és úgy mozdul az arcom felé, hogy csaknem lehunyom a szemem. – Ugye tudod, hogy nem tudnál olyat tenni, ami miatt elfordulnék tőled?
– Miért csinálod ezt?
– Mert szenvedsz, és ezt nem tudom elviselni – simít végig az arcomon, miközben olyan közel hajol, hogy érzem a bőre illatát. Csak nézi a kivörösödött szemeimet, és látom az arcán, hogy konkrétan fáj neki a látványom. – Kérlek, ne legyél ilyen szomorú. Nem bírom ki.
– Nem akartam őket bántani.
– Tudom.
– Nem kapok levegőt tőle. – Megremeg az arcom, mert felszínre tör minden elnyomott gondolatom, de az sem segít, hogy kimondom. Ő meg csak ül előttem, az arcomon ugrál a tekintete, és talán észre sem veszi magán, ahogy szétárad rajta az aggodalom. – Hogy lehetne ezek után szeretni engem?
– Ne mondd ezt.
– Semmi jó nincsen bennem.
– Nem, édes – mondja halkan, ahogy a hangom teljesen feladja, és már magamon érzem a tehetetlenségét, mert fogalma sincs, mit tudna tenni. – Ne mondj ilyet.
– Gyűlölöm magam.
– Ne – csóválja meg a fejét, miközben a forró tenyere az arcomról a hajamba csúszik, és már levegőt se tudok venni, mikor felém hajol, újra és újra a számra csókol, én pedig nagyon-nagyon hosszú napok után most először tudom ellazítani a feszültségtől begörcsölt izmaimat. – Szeretlek – suttogja az orrát az enyémhez érintve, majd csak egy halk szusszanással öleli át a nyakamat, mikor a számhoz forr, és egy olyan óvatos csókba invitál, amitől elveszik a fejem.
Csak azt érzem, ahogy lassan hozzám simul, az én karom a dereka köré fonódik, és már fogalmam sincs, melyikünk mozdul előbb, de pár pillanattal később már félig rajta fekszem. Hanyatt dől, de nem enged el, egyszerűen csak húz magával, és még akkor sem hajlandó kevésbé magához szorítani, mikor elereszti a számat.
Hatalmasat nyelek, miközben már gondolkodni sem tudok, csak a nyakába bújva keresek valami lehetetlen kiutat abból, ahogy most érzem magam. Ő meg csak fekszik tovább, a hátamat átölelve, fél kézzel a hajamat simogatva, mintha fel sem merülne benne az, hogy itt hagyjon.
– Muszáj aludnod egy kicsit, oké?
– Nem akarok.
– Itt maradok veled – motyogja félig a hajamba, engem meg kiráz a hideg attól a gyengédségtől, ahogy velem bánik. – Hogy lehetsz ilyen érzékeny?
– Nem vagyok az.
– Most mégis azért vagy a padlón, mert nem tudod elviselni a tudatot, hogy bántottál másokat hét évvel ezelőtt. – Gyengén formálja a szavakat, miközben az egyik térdét a combjaim közé zsúfolja, az ujjai rajtam játszanak szinte megállás nélkül, de még az sem segít abban, hogy széthasad a koponyám, annyira nyomja a tudatomat az a rengeteg minden. – Imádni való vagy.
– Fáj a fejem.
– Mert túl sokat agyalsz a régi dolgokon, amiknek semmi jelentősége nincs. – Elcsendesül a hangja, óvatosan a hátamat simogatja, amivel egészen eléri, hogy csak rá tudjak figyelni a lehetetlen elveim helyett. – Mellettem nem kell gondolkodnod. Majd én vigyázok rád.
