Sors, mint forgatókönyvíró - 10. rész

Sziasztok:) Elnézést a nagy, nagy kimaradásért, hogy az utolsó előtti részt ilyen későn hozom. Jó tudom, hogy úgy volt, ez az utolsó... de az elmúlt hetekben változott a terv és még bővíteném plusz egy fejezettel ezt a sztorit:D

Remélem, nem felejtettétek el sokan ezt a kis történetet, mindenesetre most itt a befejezése.

Jó olvasást^^

Sors, mint forgatókönyvíró – 10. rész

A szívem őrült mód tombol, a fülemben dübörög a vér, a fejem szétfeszül, ahogy anyám megalázó tekintetével állok szemben, ahogy a mellettünk elhaladó emberek mind megbámulnak.

A színdarab, ami az egyetem eddigi talán legnagyobb sikerét hozta, semmit nem számít hirtelen, ahogy a saját anyám mutogat, ordít és szitkozódik a diáktársaim, a tanáraim előtt. A családom előtt.

– Neked elment az eszed? Megszégyeníted a családot, és még ide is hívsz, hogy végig nézzem?! – Már vagy harmadjára emeli a kezét, hogy megüssön, de apa az, aki minden egyes alkalommal megállítja.

Rajta nem látok haragot, sem megvetést, csupán csak teljesen érzelemmentes arccal, mégis meglágyult tekintettel fogja vissza az anyámat, aki minden egyes mondata végén szinte megindul felém.

Hoseok a szülei mellett áll, úgy tűnik, olyannyira leblokkolja őket anyám viselkedése, hogy köpni-nyelni nem tudnak jelenleg.

Elhátrálok, a nyakamat húzom be, valahányszor bántani akar, miközben a hang bennem reked, és a sírás határán vagyok. Megint.

Egy ilyen darab után, ah... nem. Ilyen hónapok után, mikor jelentősen többször csókoltam meg egy fiút, mint kellett volna, aki nem mellesleg az agyamra megy minden egyes alkalommal, most rohadtul nem erre van szükségem.

Nyugalmat akarok, magányt, csak magammal lenni.

Eltűnni a világ elől.

– Anya, légy szíves, halkabban. – Szinte dadogok, ahogy a hangom is elhal, a nyelvem csaknem elakad, és már remegő állal meredek a szüleimre, akik talán soha nem voltak még ilyen távol tőlem érzelmileg.

Úgy érzem, utálnak.

– Te ne akard menteni a seggedet, Jungkook! Te vállaltad, hogy mocskos meleget játszol egy ilyen szutyok darabban, úgyhogy vállald a következményeit. – Anya sziszeg, majd ordít, szinte csaknem már átkokat szór, miközben az emberek egyre inkább távolabb kerülnek tőlünk, már a két méteres távolságot is tartják.

Én pedig úgy érzem, ennek az egésznek vége... Itt hagyhatom a rohadt egyetemet Hoseokkal és... és Jiminnel együtt. Aki itt áll a tömegben, és idebámul.

Én csak úgy csinálok, mintha nem venném észre, hiszen attól félek, ha idejön, ő csúnyább agymosást kap anyámtól, mint én. És ő ezt nem érdemli meg.

Jimin a karjait a mellkasa előtt fonja össze, a homlokát ráncolja, és olyan arckifejezést ölt, amit még csak behatárolni sem tudok. Megaláznak előtte, de nem veszem észre. Mintha itt sem lenne... Őt védem ezzel. Kész, ennyi, pont. Addig jó, amíg távol marad, hiába akarom, hogy legalább ő kirángasson innen.

Csendben, továbbra inkább magamba fordulva tűröm, ahogy a családom megaláz, földig tipor, majd elmennek hatalmas csendet és ürességet hagyva maguk után.

– Jungkook... – Hoseok kétségbeesett, elakadó hangját hallva csak megcsóválom a fejem és a hajamba túrva fordulok felé. A szeme az arcomat kutatja, a száját pedig szóra nyitja, de egy hang nem jön ki belőle ismét.

– Csak... menjünk haza, rendben? – Megremeg az állam, hiszen a hisztérikus sírásom, ami leginkább a nőkre jellemző, most kitörni készül. Borzalmas érzés.

Unokatestvérem egy szó nélkül, a vállamat átkarolva terel át az emberek közt, csak fél szemmel lesek Jiminre, ahogy elhaladunk mellette. Mintha az idő lelassulna, ahogy a kezem a felsőjét súrolja, de nem kapok utána. Ő sem utánam, egyszerűen csak... hagy elmenni.

***

Két hete és egy napja már, hogy az előadás olyan borzalmasan végződött – legalábbis számomra. Anya az óta nem keresett, valahányszor hívtam, nem válaszolt. Egyszer sem.

Őszintén, nehéz... ez az egész.

Igen, én menekültem előle, idejöttem, elköltöztem, egész életemben távol akartam lenni tőle. Mert megfojtott, bezárt és nem hagyta, hogy éljek.

De most... most, hogy nem határol be többet semmit az életemben, most, hogy önszántából taszít el, nem hagy aludni éjjelente, nem hagy enni.

Rosszul érzem magam tőle, úgy érzem, hogy minden minimális támaszt és biztonságérzetet, ami eddig volt, elvesztettem. Már nem kereshetem őt ezek szerint. De nekem... annyira hiányzik. Legalább ordibáljon, szitkozódjon, nem érdekel. Csak beszéljen velem.

A levegővételem ismét remegésbe fullad, a szemeim égnek, és úgy érzem, itt, mindenki előtt tör fel belőlem a kétségbeesettség.

Az elmúlt időben, minden egyes nap egyedül vagyok, senkit nem akarok magam körül.

Hoseok is jön, beszélni akar, a társaságomat élvezni, de én még őt is elhajtom. Az összes barátom távol van tőlem, a magánéletem pedig süllyed és elveszik, már nincs semmi, ami motivál. Egyedül azért kelek csak fel reggelente, hogy végig csináljam ezt az egészet... Hiszen elkezdtem. Tönkretettem vele jelenleg mindent, és ha már ez megtörtént, nem hagyom elúszni a jövőmet is. Épp azért muszáj, hogy végig csináljam.

A vizsgák közelednek, én tanulok, a megszokott lazításokat a haverokkal inkább hanyagolom.

A szobám a legfontosabb, a füzeteim, amiben a jegyzetek vannak, a színdarab szövege, ami miatt rommá dőlt minden. Hiába kellett volna széttépnem, kidobnom, elégetnem, még mindig az asztalomon pihen.

Nem tudom, miért, de képtelen vagyok megválni tőle.

– Leülhetek? – Az ismerős hang rángat ki gondolataimból, majd a tulajdonosa a válaszomat meg sem várva ül le mellém, tartva a távolságot.

Az én szívem pedig majd’ kiugrik, a lélegzetvételem felgyorsul, és nem tudom hirtelen, mi tévő legyek. Nem hogy emberrel, de még vele is nagyon rég beszéltem.

– J-Jimin... egyedül akarok lenni – bököm ki végül a tarkómra simítva, és a füzetemet bámulva, amiben a szavak már teljesen összefolynak. Mintha minden értelmét vesztette volna hirtelen. – Nem hallod? – Korholásom élét veszti, amikor ő a szokásos cukkolása helyett csak halk sóhajt hallat, és a hajába túr.

– Miért kerülsz mindenkit? – Nem nézek rá, de érzem, ahogy egyenesen engem bámul, amíg félig lehajtott fejjel én a füzetembe temetkezem.

Az udvaron most alig vannak, aminek a közeledő hidegfront az oka, a szél szinte fagyasztó, rajtam pedig csak egy pulóver van. Viszont valamiért nem fázom.

Mintha... forrna belül a vérem, ami melegen tart.

– Nem akarok erről beszélni – szólalok meg végül halkan, mégis morogva, hiába nem akarok ellenséges lenni, ez a stílus már belém itta magát az elmúlt időben.

Ah, most beszélek vele először a színdarab eljátszása óta, hiszen csak most próbál beszélgetni velem. Nem tudom, miért várt eddig, vagy, hogy egyáltalán miért próbálkozik, mindenesetre ismét... összezavar.

– A családod az oka? – Ő meg csak folytatja, hiába kértem meg, mintha teljesen hidegen hagyná.

Az én kezem meg ökölbe szorul, mély levegőt veszek, hogy ne fusson ki a számon az üvöltés, ami már nagyon érik. Nem miatta, hanem... a feszültség az oka. Az utálat, amit a világ felé táplálok, a kétségbeesettség, a tehetetlenség. Sírnék, üvöltenék, tombolnék legszívesebben. De nem tehetem.

– Komolyan süket vagy, vagy csak ekkora paraszt, hogy kurvára nem hallod, amit mondok? – Szinte sziszegés csak, ami elhagyja a szám, ami tőlem eléggé szokatlan.

Ah, igen, előfordult már, hogy hasonlóképpen beszéltem vele, de... soha nem volt ilyen komoly.

– Ne rám haragudj, nem én tehetek erről. Komolyan nem értem, hogy egy erős, vidám, jó társaságú, kellemes emberből hogy válhattál ilyen antiszociálissá. Kérlek, csak egy kicsit engedj a ridegségedből, és beszélgess ve...– Meg sem várom, amíg befejezi, egyszerűen csak felállok, és minden indulatomat magamba fojtva ott hagyom a hidegben, mély levegőket véve nyomom el magamban az idegességet és sietek a következő órámra, ami csak hét perc múlva kezdődik, igaz, de inkább az üres teremben üljek egyedül, mint kint Jiminnel.

Aki mellett furcsán éreztem magam.

***

Telnek a napok, a vizsgaidőszak lassan itt van, én pedig hivatalosan is átváltottam magányos farkas üzemmódra. És jólesik.

Jó érzés, hogy senki nem zaklat, senki nincs a terhemre, és nem kell olyan helyzeteket megoldanom, amik miatt napokig stresszelek. Csak tanulok.

Sokat, minden nap, talán többet, mint egész életemben eddig.

Hoseok pedig próbál betörni, az óta még inkább, mikor Jimin megpróbált beszélni velem. Talán az a hülyegyerek mondta el neki, nem tudom... De nem hagy békén. Elhív mindig, mindenhova, folyton azt hajtogatja, hogy Jimin is ott lesz.

Mintha érdekelne.

Nem értem, miért csinálja ezt... Hiszen mostanában az a tömény emberundorom, ami eluralkodik rajtam, nem hagyja, hogy egy társaság szerves része legyek. Egyszerűen nem megy.

– Jungkook, Jungkook, Jungkook... – J-Hope hangja cseng fel az ajtóm túloldaláról, amit én csak a számat húzva reagálok le. Megint itt van. Nem... nem hagy békén. Mégis mit akar elérni ezzel? – Nem jössz be a városba enni? Keresünk egy jó kínait és elvonulunk a Han-folyóhoz. Na? – Hallom, ahogy a csukott ajtómnak dől, ami recseg és nyikorog, szinte már sikít attól, hogy megint gyötörve van. Ahogy én is.

– Szállj már le rólam! – morranok fel idegesen, a legridegebb hangommal, ami hatására kint síri csend lesz.

Unokatestvérem elhallgat, pillanatokig meg sem nyikkan, majd, mikor már azt hiszem, feladja, az ajtó kinyílik, és Ő jelenik meg benne teljes aggodalommal és tehetetlenséggel az arcán.

– Miért csinálod ezt? – Látom, a szemeim előtt történik, ahogy lehull róla a magabiztosság látszata, és a puszta aggodalom marad csak.

Több mint három hete már, hogy átváltottam az új életmódomra, ami eddig meglepően könnyen ment, mégis... nem hagyja nyugodni a lelkem.

Hiszen én tényleg nem ilyen ember voltam.

– Menj ki. – A hangom elcsendesedik, hatalmasat nyelek, és a füzetet markolom az ölemben, ami már lassan megadja magát.

Hoseok pedig csak néz... aggódva, tehetetlenül, áll, mint aki a padlóhoz ragadt. Rossz maga a tudat, hogy miattam ilyen.

– Akkor gyere velem. – Ahogy visszavág, én hirtelen nem tudok mit mondani, egyszerűen csak a fejemet csóválom, és a jegyzeteim fölé görnyedek ismét, amikbe az elmúlt napokban is folyton csak menekültem. – Jungkook...

– Egyetlen... egyetlen egy okot mondj, hogy miért éri meg nekem, hogy innen kitegyem a lábam. – Haragos, türelmetlen tekintettel fordulok vissza felé, amint ismét belekezdene a hegyi beszédébe, ami miatt megáll, gondolkodik, inkább pillanatokig egy hangot sem ad ki.

Valamiről nem tudok.

– Az anyád felkereste Jimint az egyetemen. – Hirtelen azt hiszem viccel, szinte el sem jut az agyamig az, amit mond, csak ülök nagy szemekkel meredve magam elé, remegő szájjal, ami a ki nem mondott szavaimmal küzd.

Reménykedem benne, hogy csak poénkodik, szórakozik velem, viszont amint a tekintetem az övébe téved, látom a komolyságot benne.

És a félelmet, hogy... mit reagálok erre.

– Hazudsz – jelentem ki végül, hiszen ez az egész annyira... abszurdnak tűnik. – Egyáltalán honnan veszed ezt?

– Jimin SMS-t írt pár perce, hogy plusz órákat vett a vizsgák miatt, és az anyád egyszer csak... felbukkant. Kizárólag hozzá ment és nem téged keresett. Reméltem, hogy jössz velem és sikerül odacsalnom téged, de...

– A kurva életbe... – Ismét szitokszó hagyja el a szám, mint mostanában túl sokszor, nem mintha lett volna bárki, aki hallhatja. Egyszerűen csak felkelek, nem hagyom, hogy Hoseok befejezze.

Kiterelgetem unokatestvéremet az ajtómból, kikerülve őt pedig a bejárati ajtó felé igyekszem. Nem hagyom, hogy az anyám másokat is tönkretegyen.

Ezt akartam elkerülni három hete is, mikor... mikor az összes barátom és tanárom előtt a földig tiport. Hogy Jimint bántsa.

Ezt akartam a legjobban elkerülni, hiszen ő tehet erről a legkevésbé.

Magamra rántom a cipőmet, és gyors tempóra váltva igyekszem az egyetem felé, ahol remélem, még ott az anyám, ugyanis... beszélni akarok vele.

Elmondani neki, én mit érzek, hogy ő hogyan hagyott magamra és ítélt el mindvégig, miközben és foggal-körömmel küzdöttem azért, hogy tovább tanulhassak.

Ő soha nem állt mellettem.

Vagy ötvenezer módon lejátszom a fejemben azt, hogyan adom a tudtára, hogy én vagyok az egyetlen, aki megsértődhet, mikor elérek az egyetemig, a szívem pedig abban a pillanatban kezd őrült módon dobogni.

Mintha megfojtani készülne, a torkom a kétszeresére dagad, a mellkasom összemegy, a kezeim pedig remegnek. Hiszen tudom, hogy az egyetlen, aki ma is meg lesz alázva, az én vagyok.

Hirtelen azt sem tudom, merre induljak, amint beteszem a lábam a főbejáraton, viszont nem is kell. Az első, ami a szemeim elé tárul, az az, ahogy Jimin az egyik ital automatának dőlve issza valószínűleg a kávéját, és már félig lehunyt pillákkal próbál túlélni. Fáradt, de piszkosul.

És nem is csodálom, hiszen pénteken már lassan este hatkor nem az a vágya az embernek, hogy az egyetemen rohadjon még mindig.

Viszont egy hatalmas probléma van. Hol az anyám?

– Te ezt most komolyan csinálod velem? – Hirtelen szalad ki ez a számon, ami hatására felém kapja a fejét, hiába van távol tőlem, nincsenek emberek, akik zajt csináljanak. – Azt mondtad, itt az anyám.

– Itt is volt. – Ködös tekintettel mered rám, úgy mér végig tetőtől talpig, hogy még ránéznem is nehéz. Elfordítom a fejem, hogy véletlenül se lássam a tekintetét. – És az apád is. – Amint kiürül a műanyag pohár, a kukában landol, Jimin pedig elindul felém, amitől már most bennem reked a levegő. Miért érzem ilyen furcsán magam? Annyira... kiborító! – De azt nem hittem volna, hogy ma még téged is látlak. – Megáll előttem, a mellkasa előtt fonja össze a karjait, és kissé félre biccentett fejjel mered rám tovább, szinte már kutakodva.

Én pedig érzem, ahogy az arcomra forróság kúszik, és szóra nyitom a szám, de egy szó nem jön ki rajta.

– Nem is miattad jöttem. – Szinte suttogok, amit egy hatalmasat nyelve próbálok megemészteni, bármennyire is próbáltam, nem ment a hangos beszéd.

Jimin túl közel van, én pedig hetek óta nem voltam emberhez ilyen kis távolságra.

– Pedig én örültem volna neki. – Egy halvány mosoly fut végig a száján, de ez is csak egy töredék másodpercig, amitől szaggatottan kapok levegő után.

Nem értem, mi történik, egyszerűen csak úgy érzem, életképtelen vagyok. Most akkor sem tudnám itt hagyni, ha vért izzadnék érte. A lábam csak remeg, de nem mozdul.

Eszembe jut a csók, amit a fél egyetem látott sok emberrel együtt, akik mind számítanak ebben a szakmában, de... én mégis úgy éreztem akkor, mintha életem egyik legintimebb pillanatába nyertek volna betekintést.

Igen, csókolóztam az előtt már többször is Jiminnel, talán kétszer, ha jól emlékszem. De mégis olyan volt, mintha a legelső lett volna, egyszerűen furcsa volt, szokatlan és tilos. Nagyon, nagyon, nagyon tilos.

– Elegem van az emberekből... – A fejemet csóválva a hajamba túrok végül, ahogy félig lehajtott fejjel felsóhajtok, és próbálok ennél többet is mondani, de nem megy. Valamiért megnémultam.

– Ezt sajnálattal hallom, ugyanis nekem hiányzik a hisztid. – Amint ez kicsúszik a száján, egyből tudom, hogy ez nem vicc. Most nem poénkodik, nem szórakozik velem. Halálosan komolynak hangzott.

Ezt már le sem reagálom, csak veszek egy mély levegőt, és a fejemet csóválva hátrálok tőle pár lépést, miközben úgy nézek rá, mintha elment volna az esze. Talán nem is tévedek akkorát.

– Mit... mit akart tőled az anyám? – Végül sikerül figyelmen kívül hagynom előbbi megszólalását, amit ő csak a fejét csóválva reagál le és a vállát rántja, mintha semmiség lenne az egész.

– Biztos itt akarod ezt megbeszélni? – Még a fejét is oldalra billenti, amire válaszul csak egy mély levegőt veszek, és őszintén elgondolkodom azon, miért vagyok még mindig itt. Megfogadtam, hogy nem állok szóba egyetlen egy emberrel sem, ha csak nem feltétlenül muszáj, erre tessék... Jimin ezt is elrontja.

– Tudod, mit? Nem... Nem érdekel... – A fejemet csóválom hevesen, ahogy még hátrálok pár lépést, majd sarkon fordulva arra készülök, hogy elmenjek innen.

És össze is jön... Félig.

Épphogy kiteszem a lábam a hideg levegőre, a nevem cseng fel mögülem, öt ujj csavarodik a csuklómra és úgy állít meg, mintha ezerszer több erő lenne benne.

– Jungkook, ne menj el! – Hallom magam mögül a hangot, amitől kiráz a hideg, a lábaim megtorpannak, én pedig hatalmasakat nyelek. – Nekünk... beszélnünk kell, nem gondolod? – Jimin úgy beszél, mintha ez eddig is teljesen egyértelmű lett volna, pedig én, hh... nem így vettem észre. Nekem nem kell beszélnem senkivel sem. – Ah, jól van. Ha kell, a hátaddal közlöm... – Vesz egy mély levegőt, pár pillanatra megáll, amíg én még mindig a hátamat mutatom neki. Nem tudnék a szemeibe nézni, azt hiszem. – Én nem... Nem tudlak kiverni a fejemből.