Őrjöngő sorscsapás 6. +18

Changmin [POV]

Ott hagytam. Egyszerűen elmentem. Shim Changmin, te idióta!

És mit értem el vele? Semmit. Semmit azon kívül, hogy szenvedek. Végül is rá kellett valamikor jönnöm, mit jelent számomra. De a rohadt életbe, nem így!

Ellökött magától. És azóta nem láttam, nem jött be, a többiek pedig egy épkézláb mondatot nem tudtak kinyögni vele kapcsolatban.

Gondolataimból a halk kopogás szakít ki, amire fel se emelem a fejemet, csak az éjjeliszekrényemen álló digitális órára pillantok. Péntek, este fél hét van.

– Gyere – szólalok meg végre, és folytatom az ágyazást, mikor rájövök, hogy a válaszomra kíváncsi. Halkan nyílik az ajtó, majd öt másodperc után valamivel hangosabban csukódik is be. Épp a párnákat rázom fel előre az alváshoz, amikor még mindig síri csend van. Lassan felnézek a vállam fölött, és Sandeult meglátva ki is egyenesedem, hirtelen, mintha nem hinném el, hogy valóban ő az. – Mit keresel itt?- kérdezem, ahogy kis léptekkel elindulok felé, majd megállok másfél méterre tőle.

– Hát... téged – motyogja lenézve a kezeire, majd ismét rám.

– Megtaláltál. És most? – Karjaimat összefonom mellkasom előtt tovább figyelve a szenvedő arcát. Nem haragszom rá. Magamra haragszom, hogy ott hagytam. Nem kellett volna, bármit mondott is.

– Én... – Szinte alig veszek levegőt, amíg elém sétál, majd megáll előttem pont úgy, hogy épp nem ér hozzám. Kínoz.

Megremeg alsó ajka, amibe beleharap, hátha elnyomhatja az izgalmát. Nem tudja.

– Nos? Mit terveztél? Idejössz és még egyszer a fejemhez vágod, hogy...

– Hiányzol. – Ahogy a szavamba vág, egyből befogom a számat. Hiányzol. Ezt mondta?

Felemelem az arcát, kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.

– Ezt most mondd. – Ettől kissé elmosolyodik, majd tenyereit az arcomra simítja, és egy hosszú csókot nyom ajkaimra. Mondanom sem kell... levegőt sem kapok, csak nézek rá teljesen lesokkolva.

– Hiányzol – ismétli el magát, és mielőtt lereagálhatnám a dolgot, máris a számra tapad.

Pillanatok lenek el, mikor rájövök, hogy épp csókol engem, úgy, ahogy én is akartam, annyira, annyira...

Lábait felemelve, és derekam köré fonva azokat, viszonzom a gyengéd csókot, amiről szinte egyből szenvedélyesre váltok át. Halkan felsóhajt, ahogy fenekére simítom a kezem, úrrá lesz rajtam olyasféle izgalom, amit talán már nagyon, nagyon rég éltem át utoljára.

Az ágyra dőlök vele, megtámaszkodom a feje mellett alkarjaimmal, aminek hála a szemeibe valami furcsa csillogás költözik. Én pedig hamar rájövök, miről van szó. Hogy mit szeretne.

– Biztos akarod? - Pihegem lenézve csillogó szemeibe, amiben látok valami megmagyarázhatatlant.

– Én téged akarlak. – Ettől elmosolyodom, ahogy lehúz magához, ám ajkai helyett nyakát kezdem csókolgatni, amit pólóm alá nyúlva hálál meg.

Cirógatni kezd gerincem mentén, amire jólesően morranok egyet. Egyre lejjebb haladva már kezd zavarni, hogy túlöltöztünk mindketten a ma esti teendőkhöz, amiért felülök a csípőjén.

Kétségbeesve, és talán kissé tétlenül néz fel rám, de egyből felgyorsul a légzése, ahogy leveszem magamról, majd róla a feleslegessé vált pólót.

Alsó ajkamba harapva mérem végig kiugró kulcscsontjától egészen nadrágja korcáig, amiből bokszere széle is kivillan. Lassan haladok visszafelé tökéletes felsőtestén, ahogy szemeibe nézek, tekintete kérdő lesz

– M... mi az? – Meglep, hogy hangja mélyen cseng, talán kicsit be is rekedt.

Ujjbegyeimmel épphogy érintem, végig szántom forró, puha bőrét, ő becsukott szemmel, és hangos sóhajjal válaszol.

– Gyönyörű vagy, tudod? – Lehajolok hozzá, kissé kipirult arcára csókolok, majd ott folytatom, ahol abbahagytam. Először ajkaimmal, majd nyelvemmel is végig járom ugyanazt az útvonalat rajta újra és újra, egy négyzetcentimétert sem hagyok ki.

Bal mellbimbójához érve ostromolni kezdem, amire egy nyögés-sóhaj kombinációtól remegnek meg húsos ajkai. Néha fogaimmal is súrolom, amitől egy hangosabb nyögése rázza meg a szobát, a lepedőbe markol maga mellett. Mosolyogva térek át a jobbra, majd ahogy végig róttam ugyanazokat a köröket azon is, tovább indulok.

Egy idő után lábai közé fészkelem magam, ujjaimmal oldalát cirógatom. Amikor úgy érzem, már eléggé ellazult, bokszeren keresztül lágy csókokkal kezdem behinteni a már amúgy is kőkemény tagját, amitől egy hangos nyögés kíséretében feljebb billenti csípőjét.

Belsőcombjára áttérve ízlelgetem mézédes bőrét, ami szinte lángol a vágytól. Türelmetlenségem miatt viszont hamar megszabadulok a még rajta maradt textiltől, amitől teljesen elvörösödik zavarában.

Nem hagyom tiltakozni, megragadom tövénél, és gyengéden masszírozni kezdem, ezzel egy kéjes nyögést váltva ki belőle.

Miért érzem úgy, hogy még nem ért hozzá így rajtam kívül senki sem? Rossz bevallani, de élvezem a gondolatot, hogy csak én érintettem eddig, ha így van egyáltalán. De egy valami biztos. Piszkosul izgató.

Apró csókokat nyomok makkjára, majd lassan számba eresztem teljes egészét, és egy nagyobbat szívok rajta.

– Mm, Changmin. – Fürgei ujjai tincseim közé túrnak, és egyre inkább kezd szűk lenni a gatyám. Széthúzóm a lábait, egyik ujjammal körözni kezdek fenekén, amire libabőrös lesz, kissé megremeg. Lassan nyomom fel középsőujjamat forró, forró fenekébe, de megállok, ahogy felszisszen. Tudom, hogy elég kellemetlen neki, de e nélkül még csak meg se forduljon a fejében a szex gondolata. Semmi áron nem okozok neki fájdalmat. Viszont ahogy mozgatni kezdem ujjamat, édes nyöszörgésbe kezd, egy idő után fokozva az élvezetet második, majd harmadik ujjammal is tágítanom, miközben egy egyenletes, gyors tempóban mozgatom számat férfiasságán. – Changmin! Kérlek... – Szinte könyörög, amire abbahagyom kényeztetését, majd megszabadítom magam alsónadrágomtól.

Már teljesen merev tagomat kezembe veszem, és makkomat nyílásának nyomva pár pillanatra megállok. Felnézek rá, szemeit szorosan összezárja, és ajkait egy vonallá préseli, tudom, hogy fél.

Feljebb kúszom, majd szabad kezemmel megtámaszkodom feje mellet, és homlokára csókolok, hogy a tudtára adjam; vigyázok rá.

– Nyisd ki a szemed. Látni akarom, miközben magamévá teszlek – búgom ajkaira, és sikerül elérnem a várt hatást, hiszen zavarba jön. Teljesen elvörösödik, de megteszi, amire kértem, és óvatosan átöleli a hátamat, mintha attól félne, hogy hirtelen eltűnök. – Sikíts, ha leálljak. – Homlokomat övének támasztom, amire kissé szorít karjai ölelésén. Mérhetetlen lassúsággal hatolok belé centiről centire, majd mikor tövig benne vagyok, szétpattannak ajkai, és egy hatalmas, kéjes nyögést hallat.

Megállok, nem kezdek mozogni, hagyom, had szokja az érzést. Látom az arcán a fájdalmat, és a szenvedést, viszont az enyémre csak az élvezet ül ki, ahogy teljesen rám feszül.

Hogy lehet ilyen rohadt szűk és... és forró?

Akaratlanul is felsóhajtok az észvesztő érzésre, bár ő még nem élvezi ennyire. Sőt... Nem bírja.

– Ah...

– Elég? – Válaszul csak hevesen megrázza a fejét, és egy hirtelen kedélyváltozás bekövetkezése után ajkaimra mar. A szenvedélyes csókváltás közben, egy idő után felnyomja csípőjét jelezve, hogy készen áll.

Másik alkarommal is megtámaszkodom feje mellet, így teljesen stabilan tornyosulok felette, és mozogni kezdek. Szinte már kínzó lassúsággal, amit pár lökés után ösztönösen gyorsítok.

Arca egyből átvált szenvedőből kéjessé, ajkai kissé szétnyílnak, és zihálni kezd.

– Hh, gyorsíts, gyorsíts, kérlek! – Kérését hallva egyből fokozom a tempót, aminek hála körmei a hátamba mélyednek. Jólesően morranok, majd sóhajtok egyet, ezzel csak még inkább felizgat. Össze-vissza csókolgatom az arcát, aminek hála elmosolyodik, és lehunyja a szemeit. Ki hitte volna, hogy ő, valaha így fog nyögdécselni alattam? – Ah, Changmin, annyira... jó! – Szinte felsikít, ahogy a végletekig gyorsítok, csípőjét minden lökésem előtt felemeli, így még mélyebbre kerülök benne. Én pedig csak sóhajtok és nyögök már csupán attól, ahogy hallom. – Igen, igen, ott, pont ott! – Hátraveti a fejét, amikor eltalálok egy pontot benne, majd sorozatban ugyanoda döfök újra és újra egyre erősebben, amíg az ő hangja is fülsüketítőbbé válik.

Imádom. Imádom hallani.

– Ordíts, kérlek, had halljalak – sóhajtom ajkaira, amire egy hatalmas, kéjes nyögéssel válaszol. Arca teljesen eltorzult a kéjtől, és teste egyre többször rándul össze, egyszerűen észvesztő látványt nyújt. Gyönyörű.

– Ah, Changmin! Szeretlek. – Háta hirtelen ívbe feszül, és szerintem az egész aktus alatt nem szorított ilyen erősen magához, mint most. Felsikít még utoljára, majd kettőnk közé élvez, én pedig, ahogy teljesen rám feszül,  még ennél is jobban, nem bírom tovább.

Még utoljára megdöfve benne kényes pontját én is a csúcsra érek, a nevét nyögve, jó mélyen benne. 

– Én is szeretlek. – Zihálva omlok rá, arcomat a párnába fúrom a feje mellett, miközben egy önelégült mosoly kúszik az arcomra, ahogy tudatosul benne, hogy ő az enyém... Csak az enyém.

Hogy milyen érzés ez? Felfoghatatlan.

Nagy nehezen lemászom róla, és az éjjeliszekrényembe nyúlva előhalászok egy-két nedves törlőkendőt, amivel megtisztítom magunkat, majd lekapcsolom a lámpát. Visszadőlök mellé az ágyra, és ezt kihasználva egyből közelebb húzódik hozzám.

Szemeimet forgatva húzom magunkra a kétszemélyes takarót, és átölelve törékeny testét magamhoz vonom. Neki pedig több sem kell, dorombolva bújik a nyakamba eredményképp, biztos vagyok benne, hogy épp olyan boldog, mint én. 

Őrjöngő sorscsapás 5.

Sandeul [POV]

„Holnap találkozunk.”

Ahogy Changmin elmegy, hangos sírásban török ki. A seprű keresésére indulok, amivel nagy nehezen össze is szedem a szilánkokat vele, majd a telefonomért nyúlok

– Szabadságot akarok kivenni – mondom remegő hangon, amit menedzserünk  meg is kérdőjelez.

– Sandeul, te sírsz? - Érzem az aggodalmat a hangjában, amire felszipogok, nem akarok róla tudomást venni.

– Csak erre a két napra, csütörtök, péntek, had vegyek ki... az Isten szerelmére, kérlek, könyörgök, oké? - Ismét elsírom magam, amire hyung magára veszi a gondoskodó apuka szerepét.

– Rendben Sandeul, bármit megteszek, kérlek, ne sírj. Jó? És miért sírsz? A szüleid halálának az évfordulója, igaz?

– Igen, igen így van! – mondom kicsit fellelkesedve a gondolattól, hogy nem kell elmondanom az igazat. – Vagyis... csak szeretnék egyedül lenni erre az időszakra, rendben?

– Persze, természetesen megértem, és megkapod ezt a két nap szabadságot. Pihend ki magad, majd megyek meglátogatni téged, jó? - Miután még beszéltünk pár mondatot, és letettük, percek telnek el, mire nyílik az ajtó. Hazajöttek a többiek.

– Junghwan, te mégis miért térdelsz a földön? Az ott üvegszilánk? Jesszusom, te sírtál?! – Gongchan egyből mellém térdel és egy pillanatra az arcomra simít, amíg el nem húzódom. – Changmin volt igaz? Mit csinált veled?

– Semmit Gongchan, semmit... ő nem tett semmit. – Nem akarom, hogy Changmin benne legyen. Hiába róla szól az egész. – Csak, tudod, mindjárt június tizennyolc, és a szüleim... kiborultam. – Nem tudok hazudni. De most megpróbálom végig a padlót bámulva, így hátha elkerülhetem azt, hogy most elmeséljek mindent.

***

– Sandeul, bejöhetek? - CNU meg se várja a válaszom, beül, leül mellém az ágyra, és a hátamat kezdi cirógatni. – Tudom, hogy ki vagy bukva a szüleid miatt... – kezdi épp olyan hangosan, hogy meghalljam a gndolataimon át. – De nem csak róluk szól ez az egész, igaz? Changminnel történt valami kettőtök közt, és azt szeretném, ha elmondanád nekem. Segíteni akarok neked – Nem hittem volna, hogy valaha megteszem, de felülök halkan szipogva, megtörölgetem a szemeimet, és összegyűröm az ölemben a takarót.

Azt hiszem, beszélnem kell. Ha nem akarom mindenkire a frászt hozni, dalolnom kell. Bármennyire nem akarom.

– Tényleg történt valami... – Felszipogok a végén, nem tudom, tényleg elmondjam-e... akkor olyan lesz, mintha tényleg megtörtént volna, ha kimondom hangosan. És nem tudom, akarom-e, hogy valóban megtörtént legyen.

– Nekem elmondhatod, Sandeul. Meghallgatlak. – Rám mosolyog, amitől tudatosul bennem, hogy valóban el kell mondanom. Nem csinálhatok úgy, mintha semmi nem történt volna.

– Amikor felébredtem, kint volt a konyhában, és épp főzött. Nekem... – veszek egy mély levegőt, lehunyom a szemem, hogy jól fel tudjam idézni magamban a történteket. – És elkezdtünk enni, aztán előállt az igazmondós játékkal, hogy folytassuk, amit még akkor kezdtünk, mikor részeg voltam. És minden jött egymás után, azt mondtam, hogy tökéletesnek látom, aztán azt mondta, gyönyörűnek tart... A végén már kilyukadtunk ott, hogy megkérdeztem, amikor részegen beállítottam hozzá, meg akart-e csókolni...

– És azt mondta, igen – fejezi be helyettem CNU, amire aprót biccentek. – De nem csak ennyi történt? Több is volt, igaz? – Válaszul ismét bólintok, amire felsóhajt.

– Azt is mondta, hogy az elmúlt napokban, és ma is számtalanszor őrülten vágyott rá, hogy őt idézzem.

– Várj, akkor nem veszekedtetek? Miért sírtál?

– Lesöpörte a poharakat a földre, azért törtek szét, aztán felültetett a pultra, és csókolgatni kezdett... – A számhoz emelem ujjaimat, még szinte most is érzem magamon azokat a kis csókokat. - De én eltoltam magamtól. Azt mondtam, nincs rá szükségem, és hogy nem függök tőle, azt akartam, hogy tűnjön el.

– És elment. – Hosszú hajába túr, ahogy felnézek rá. – Mondtál, tettél még valamit? Esetleg ő? Hogy törődött bele ebbe ilyen gyorsan? – Értetlenül mered rám, mintha nem tudná összerakni az egészet magában.

Én azt nem értem, miért nem akad fenn azon, hogy eddig... ki nem állhattuk egymást. Ennyire feltűnő volt, hogy megváltozott az egész?

– Mit tehettem volna? A tudtára adtam, miért nem lehet. A rajongókat cserbenhagynánk, ti mit gondolnátok, és... hogy tönkre tenne mindent.

– De ez nem igaz, Sandeul! Hisz te is tudod... A rajongókat nem hagyjátok cserben, a zenéket ugyanúgy gyártanátok, lennének koncertek, és legfőképp ez magánügy. A ti dolgotok, és nem tartozik senki másra rajtatok kívül. Ami meg minket illet... mi már rég láttuk rajtatok, hogy valami más. Vártuk már, hogy ti is észrevegyétek. – Megvonja a vállait, és kisöpri a hajamat az arcomból. – És nem hinném, hogy tönkre tenne bármit is. Nézz magadra, Junghwan. Össze vagy törve. Igenis szükséged van rá. – Durván törlöm le arcomról az újabb könnycseppet, amint ez eljut az agyamig, hirtelen utálom magamat ezért. Talán igaza van... Talán már nem vagyok elég egyedül saját magamnak.

– Nem akarom, hogy szükségem legyen rá – morgom lenézve a kezeimre, amire vállamra teszi a kezét.

– Pedig van, és ezt te is nagyon jól tudod.

***

Minden, ami tegnap történt teljesen kiütött estére. Nagyjából fél tizenkettő körül kelek, és akkor is csak inni megyek ki a konyhába.

Ahogy meglátom a maradékot Changmin főztjéből, ismét átfut az agyamon minden újra és újra. Tudom, hogy beszélnem kell vele, amit CNU is alátámasztott.

Viszont ezt egyelőre elvetem... Ahelyett, hogy egyszerre Changmin, és a szüleim miatt sírjak, úgy döntök, hogy visszafekszem egy kis altató segítségével. Az utolsó gondolatom is csak róla szól... ott van mindenhol. Mert nem értem magam, hogy juthattam el idáig.

– Sandeul, hé - Gongchan aggódó hangjára lassan nyitogatni kezdem a szemeimet, majd nyújtózom egyet. – Te egész nap aludtál? – Erre alig észlelhetően, aprót bólintok, és visszahunyom a szemeimet. – Na, ne, most ne aludj vissza! Changmin egész nap rólad kérdezősködött! Most szépen felkelsz, és átmész hozzá. Péntek van, és...

– Péntek?! – ülök fel hirtelen teljesen bepánikolva. – De... de nem lehet! Lehetetlen... - motyogva kelek fel, és megnézem telefonomon a dátumot. Péntek van. Kurvára péntek van! – Még szerdán bevettem három altatót... – Visszaülök az ágyamra, meredten bámulok magam elé, miközben Gongchan szája be sem áll.

– Várj, te végig aludtál majdnem két napot, Sandeul? Most azonnal felkelsz, és elmész hozzá. Most! – Amíg ő hitetlen hangon darálja a fejmosást, én durcázva kezdek el öltözködni, bár nem értem minek... odamegyek, és...? Mi lesz? Mit mondok neki? Azt, hogy sz...?

Őrjöngő sorscsapás 4.

Changmin [POV]

Vártam még tíz percet, hátha visszajön, de csalódnom kellett. Nem jött senki, ellenben én viszont hazajöttem.

Percekig csak álldogálok a bejárati ajtó előtt, mire végre benyitok. Mindenki a konyha ajtajából kukkant felém, Junsu grimaszt is vág, miután eltűntek a mosolyok.

– Sandeul? Már azt hittük... Ah – morogja magában, ahogy leesik neki, hogy csak egymagam vagyok. Pár pillanatig még a szájukat húzzák, de idejönnek megölelni, ami azért nagyon jólesik. Főleg egy... ilyen nap után.

– Mi van veletek? – Homlokráncolva megyek beljebb, miután visszaszivárog mindenki a nappaliba. Mit tehetnék? Követem őket.

– Hát... mindegy. Akkor mi tartott ennyi ideig? – Érzem magamon a kérdő tekinteteket, ezért végig nézek mindenkin, de senkit nem tudok megfejteni.

– Bent tartottak – vonom meg a vállaimat.

– Ha te mondod... - mormogja Yunho, majd témát vált, mikor rájön, hogy úgyse mondok semmit. Nem, mintha lenne mit. – A vacsorád a mikróban van.

– Nem vagyok éhes. Ma nem eszem – mondom, miközben elindulok a fürdő felé. – Jó éjt. – Elköszönök, majd miután beérek, beállok a zuhany alá, majd tíz perc után elvonulok aludni.

Reggel túlkésőn kelek fel, így csak tíz percem van elkészülni. A többiek már mind a kocsiban ülnek, amikor még csak a cipőmet veszem, így többször is a dudára tenyerelnek.

Mire kijutok, csak a szemeimet forgatva huppanok be az anyósülésre, egész úton csendben bámulok ki az ablakon.

Biztos vagyok benne, hogy feltűnt nekik, de nem vonták kérdőre a szótlanságomat.

Fent a mi részlegünkben már itt vannak a többiek, bár nem csodálom, késtünk. És amúgy is, a B1A4 mindig pontos.

– Reggelt – biccentek egy aprót, majd elvonulok Sandeullal közös termünkbe.

A számat húzom, mikor tudatosul bennem... Nincs itt. Biztos megint bezárkózott.

Lemondóan csapom be magam után az ajtót, majd leülök a kanapéra. Megmarad ugyanaz a feszült testtartásom, amit reggel óta sem tudok lerázni magamról.

Mi van velem?

Könyökömmel megtámaszkodom térdeimen, amikor halkan nyílik az ajtó. Mintha nem is én irányítanám magam, felkapom a fejemet, és egy halványan mosolygós Sandeullal találom szemben magam.

– Jó reggelt. – Szorosan mellém ül, és egy szendvicset ad a kezembe, amit először nem tudok mire vélni. – A madarak csiripelték, hogy tegnao sem vacsoráztál. – Hálás pillantással ajándékozom meg, amire édes mosolya még nagyobb lesz, majd lassan, ráérősen enni kezdek. – Nos, még mindig el szeretnéd mondani? – kérdezi, ahogy megettem a jól telepakolt szendvicset.

Vagy egy egész percig síri csend telepszik ránk, amíg össze nem szedem magam.

A gyomrom görcsben, a fejem zsong, és úgy érzem, a tüdőm szétszakad.

– Anyukám rákos – bököm ki hirtelen, amire megfagy a levegő. Most mondtam ki először hangosan... de még mindig nem akarom elhinni.

Nem beszélek erről senkivel, ugyanis nem tudok. Eddig nem tudtam.

Hirtelen két kart érzek a nyakam körül, akaratlanul is elmosolyodom, ahogy szorosan magához ölel. Viszonzom a szép gesztust, amire fészkelődik egy kicsit, mintha még közelebb is kerülne hozzám.

– Sajnálom. Úgy értem, tényleg, igazán sajnálom Changmin – mormogja halkan, ahogy elhúzódik tőlem. – És...  hogy van?

– Állítólag jó indulatú mellrák... de... aggódom miatta. – Ezt lereagálva lassan végig simít a karomon, amivel teljesen ledöbbent. A következő pillanatban pedig hirtelen húzódik el tőlem épp úgy, hogy nem ér hozzám, és lehajtja a fejét.

Nem értem, mi történik, de nem akarom zavarni. Zaklatottnak látszik.

Pár perc csend áll be, ami lassan már kezd fülsüketítő lenni, aztán... Megszólal.

– A szüleim meghaltak. – Erre egyből felé kapom a fejem, ahogy elhadarja ezt a három szót, de ő nem fordul felém. Miért... miért érzi úgy, hogy most neki is vallania kell? Én nem azért mondtam el neki, hogy utána az adósom legyen. Nem akarom, hogy ezzel... rosszul érezze magát. - Tizennyolc voltam...

– Nem kell elmondanod, Junghwan. – A combjára teszem a kezem, amire kissé összerezzen, de mintha meg se hallott volna, amit mondtam.

– Autóbalesetük volt. Nem akartam arra az esküvőre menni, ezért otthon hagytak... Csupán ezért élek most is. – A kezeit figyeli, miközben az arca teljesen eltorzul, az én szívem pedig kihagy egy teljes ütemet.

Egyszerre két szülőt elveszteni...a legrosszabb korban.

Tovább se néz rám, amit én megelégelek, és magam felé fordítom az arcát, ahogy közelebb hajolok hozzá.

– A legjobb dolog, ami történhetett az az, hogy nem mentél el arra az esküvőre. – Szavaimra könnyek gyűlnek a szemébe, de nem hagyom elhúzódni. – Sajnálom... – Végül elveszi a kezemet álláról, és szorongatni kezdi az ölében, ahogy lenéz rá.

– Anyukád meg fog gyógyulni. – Nagyot nyelve nyögi ezt ki, amire összeráncolom a homlokomat, és az arcára simítom a tenyeremet. Rossz ilyennek látni.

– Tudom – mondom, miközben hüvelykujjammal könnyeit törölgetem.

Hirtelen elhúzódik tőlem, majd feláll, megrázza magát, mintha mi sem történt volna.

– Kezdjünk... dolgozni. – Vesz egy mély levegőt és megtörölgeti a szemeit. – Meg van a szöveg?

– Egy része, de majd úgyis az alaphoz kell igazítani. – Aprót biccentek, majd felállok, hogy megkeressem azt a bizonyos lapot. Amikor a kezembe akad, odaadom neki, próbálok legalább egy mosolyt magamra erőltetni. – Hány alapot sikerült összehoznod?

– Kettőt... és egy felet – mormogja, majd eltűnik a fekete ajtó mögött, most viszont utána megyek én is.

– Had halljam. – Leülök mellé a másik székre, és sorban lejátszom őket.

Három óra múlva van egy tökéletes alapunk, amihez a szöveget igazítjuk, így úgy döntünk, felénekeljük, hogy legalább halljuk, milyen az összhang.

Erre pedig Junsu-t hívjuk be segítségképp, miszerint egyedül nem fogjuk tudni rendesen megcsinálni.

– Persze, menjetek csak, álljatok csak be a mikrofon mögé, addig én lejátszom az alapot. – A válaszára a hajamba túrva követem Sandeult, amíg meg nem torpan az egyik mikrofon előtt, véletlenül neki is megyek szerencsétlennek.

– Ne haragudj... – mondom, ahogy felém fordul, viszont ő egyből lesüti a tekintetét.

– Khm. – Junsu megköszörüli a torkát, majd megkopogtatja az előtte lévő keverőpultot, hogy jelezze; rá kéne figyelni. – Akkor kezdhetünk? – Erre válaszképp csak bólintok, magunkra vesszük a fejhallgatót, majd biccentek egy aprót, hogy nyomhatja.

A kinyomtatott szövegpéldányt én tartom magunk előtt, miközben a szemem sarkából őt figyelem, ahogy elkezd énekelni. Valahogy... nem illik hozzá a szöveg... nem is tudom.

Egy olyan ember szájából hallani, aki százszázalékosan a szerelem ellen van, hogy mennyire vágyik a másik után... Furcsa. És rossz... Nekem nagyon rossz.

Ötször is felénekeljük, amire azt mondja Junsu, hogy elég. Nem hajlandó ezzel tovább tökölni.

– Jól van gyerekek, mára elég lesz. Majd holnap is megpróbáljuk, akkor már biztos, jobban fog menni. – A tekintetéből leszűröm azt, mennyire nem érti, miért nem megy most, de nem akar belemenni a dologba. – Oké... – szólal meg végül ismételten, mikor senki nem mozdul. – Nekem vissza kell mennem a többiekhez, sziasztok. - Ezzel  pedig elmegy kettesben hagyva Sandeullel... Lassan felé fordulok, de ő csak igazgatja a felsőjét magán.

– Mondd csak, mégis mit csinálsz? – mosolyodom el, amikor már úgy tűnik, hogy teljesen megfeledkezett rólam.

Felkapja a fejét, és mintha... elpirult volna? Szóval zavarba jött. Édes.

– Te még mindig itt? Oh, én... én semmit... – húzza el a mondat végét, amire felvonom egyik szemöldökömet, de ő csak a kezeit bámulja tovább.

– Hát jó. – Kezeimet védekezőn fenntartva hátrálok pár lépést, majd megfordulok, és kimegyek. Otthagyom  magára.

– Mi folyik itt? – Épphogy kiteszem a lábam, Junsu nekem ront egyből, amitől majdnem megáll a szívem.

– Semmi – mondom vontatottan, és nagy szemekkel nézek vissza rá. Erre csak megforgatja a szemeit, majd belém karol úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Akkor most elmegyünk ebédelni... – Én naivan még bele is egyezek, viszont ez a hülye a büfé helyett a három saroknyira lévő gyors étterembe hurcol el, ahol az egyik ütött-kopott bokszba veti magát, én meg vele szembe. – És akkor most szépen dalolni fogsz.

– Jajj ne, az Isten szerelmére, kérlek, könyörgök, oké? – morgom az előttem levő kólát szorongatva.

– Changmin, már úgy is beszélsz, mint Junghwan! – mondja egy hatalmas vigyorral, majd egy sültkrumplit dob a szájába. – Szóval, hallgatlak.

– Mégis mit akarsz tudni? – sóhajtom lemondóan lejjebb csúszva a bokszban.

– Hogy mégis mi a ferde halálért nem vagytok még együtt?

– Mi? – akadok ki egyből, ugyanis nem értem, ez mégis honnan jött neki. Talán... ezért olyan furcsa mindenki körülöttem mostanság? – Mert egy, én és ő két különböző világ vagyunk. És kettő - most figyelj-, mert nem bírjuk egymást.

– Ugyan már! Ő is mondta, hogy nem utál téged, és biztos vagyok benne, hogy te se őt. Sőt... szerintem kedvelitek egymást. Mármint úgy. – Megvonja a vállait, majd megfeszül, ahogy gyilkos pillantást vetek felé. – Ne nézz így, látok, amit látok! És amit a többiek is. Meg... amikor felénekeltétek a számokat, végig vetekedett az arcának a színösszeállítása egy paradicsoméval. Még azt is megkockáztatom, hogy már történt köztetek valami.

– Nem! – kezdek egyből tiltakozni. - Semmi, ismétlem semmi nem volt köztünk.

– De lehetne...

– Kussolj, Junsu! – Mikor felemelem a hangom, dühödten néz fel rám a hamburgeréből, és összeszorítja a száját egy pillanatra. – Ah, bocsánat, csak rohadtul nem értem, miért élet-halálkérdés ez neked. Főleg úgy, hogy szemmel láthatóan nincs igazad.

– Itt nem arról van szó, kinek van igaza. – Megrázza a fejét, majd az asztalra könyököl. - Hanem arról, hogy így boldogok vagytok-e...

– Hogy? – Kezdi felkelteni a kíváncsiságomat a sok zagyvaság, ami kibukik a száján. Nem tudom, normális-e.

– Tudod, Sandeul nagyon más, ő nagyon különbözik a többiektől... – Mutatóujjával körözni kezd az asztalon, miközben engem figyel.

– Igen, erre már rájöttem. – Hátradőlök, továbbra is őt nézve, bár szívem szerint inkább itt hagynám.

– Nem Changmin, úgy értem, hogy ő tényleg, nagyon más. Tudod, ő nem cigizik... nem iszik... nem köti el taj részegen a bandájának a furgonját... – motyogja, majd felnéz rám. - Milyen furcsa, hogy miattad kivételt tett mindenben, nem gondolod? – Ezt felfogva összevonom szemöldökeimet, és lenézek az üres tányéromra.

– Nem furcsa. Nehezen visel el. – Erre csak halkan felsóhajt, majd beleiszik Sprite-jába.

– A te szemedbe mondta, hogy ez nem így van. – Megrázza a fejét, és feláll. – Csak egyértelmű, hogy kedvel téged, jobban, mint ahogy te azt hinnéd. - Ezzel pedig lezártnak tekinti a témát, látom a szemébe. – Indulhatunk vissza? – A kocsihoz érve a kezembe nyomja a kocsi kulcsot, amit hirtelen nem tudok mire vélni. Általában nem szereti, mikor én vezetek. Viszont nem utasítom el, az istenért se.

Csendben tesszük meg az első öt percet, majd megcsörren Junsu telefonja, ami megtöri a hallgatást.

– Szia Jinysoung... - Az utat figyelem továbbra is, de próbálok rá figyelni, mit mond. - Hh, nagyából kettő, három perc és visszaérünk. Mi? Mi van vele?... Várj, mi? Mi van Sandeullal? – Ennél a résznél már felvonom egyik szemöldökömet, és kifújom a bent tartott levegőt. Valami gáz van? Remek. – Oh, oké, oké, már csak egy saroknyira vagyunk... – mormogja a telefonba elhalkulva. – Nyugalom...Jin! Másfél perc, szia. – Ahogy leteszi a telefont, telibe fékezek a pirosnál, aminek hála, a biztonsági öv ellenére is előre bukunk mind a ketten.

– Mi van Sandeullal? – fordulok felé egyből, amire félve felém pillant.

– Ájultan találták meg a keverőpultnál. Valószínűleg csak a felvett számokat akarta visszahallgatni. – Halk sóhaj hagyja el a száját, majd a hajába túr. – Lehet, hogy vitt neked reggelit, de ő már tegnap sem evett. Állítólag. Biztos, csak legyengült. – Még a vállait is megvonja, de ahogy zöldre vált a lámpa, tövig nyomom a gázt, és szlalomozni kezdek az autók közt, ennek hála pedig minden lazasága eltűnik. – Jesszusom, Changmin, lassíts, lassíts már! – sipákolja az ajtóba kapaszkodva. – Kinyírsz minket, basszus! – Satuféket nyomok a kiadó épülete előtt, amire én csak felsóhajtok, Junsu pedig egyből kiszáll, bár remegő lábaitól nem halad egy centit sem előre.

– Fent találkozunk – mondom kissé gúnyosan elhaladva mellette, majd a lifttel felvitetem magam a huszonhetedik emeletre.

– Hol van? – kérdezem, ahogy belépek a DBSK feliratú ajtón. Válasz sem kell, abban a pillanatban meglátom őt a kanapén feküdve, már ébren.

– Ki tudja, mióta feküdt ott – mondja Jin teljesen letörve, ahogy mellém áll, én viszont letérdelek Sandeul feje mellett. Lassan pislog, szinte látszik, hogy a fáradtságtól azt sem tudja, merre van arccal. Szerintem aludnia kéne. Sokat.

– Jobb lenne, ha most haza vinném... – mondom halkan, miközben senkire nem nézek. Én minek maradjak bent, ha ő még csak eszméleténél sincs? Így sok mindent nem tudok kezdeni a duettel.

Óvatosan a vállára teszem a kezem, amire szavak nélkül megért, lassan felkel, majd rám egy pillantást sem küldve, kiindul, csak most tűnik fel, mennyire nyomott. És belegondolva... talán fogyott is, amióta együtt dolgozunk. Nem is keveset főleg, hogy alapból nem volt egy nagydarab.

Baro még az utolsó pillanatban Sandeul kezébe nyomja a mobilját, majd egy csókot nyom az arcára, amit hirtelen nem tudok hova tenni magamban.

Junghwan csak megy, nem ellenkezik, valószínűleg ő is tudja, hogy így nem dolgozhat.

Amint a folyosón elérünk a liftig, épp Junsu száll ki belőle, aki egy sejtelmes mosollyal néz Sandeulra, majd egyből rám is.

– Mi a helyzet?

– Meg ne szólalj – morgom, ahogy helyet cserélünk, alias én lépek be a liftbe, amíg ő a termünk felé indul.

Vajon miért nem evett? Nem ilyen felelőtlennek ismertem meg, főleg, hogy még egy banda is van, amit irányítania kell. Egyszerűen nem hagyhatja el magát, amikor nyakán van egy koncert. Vagy lehet, épp ez a baj? Egyszerűen nem volt ideje?

Ah, nem. Muszáj volt ennie, még ha csak egy-két falatot. Vagy direkt csinálta? Rosszat akart magának? Annyi kérdés!

Az út teljes némaságban telik, hozzájuk érve pedig beletelik pár percbe, amíg bejutok a lakásba.

Meglepetésemre nem vonul el a szobájába, csak lerúgja a cipőit, és a kanapéra fekszik, a tévét bekapcsolva pedig csak azt figyeli.

Nem tudom, mi van vele, hogy miért ilyen szótlan, és attól tartok, választ sem kapnék, ha rákérdezek.

Csak egy mély levegőt véve járom körbe a lakást, majd mikor sikeresen rábukkanok egy szekrényre benne több plusz holmival, kiveszek egy takarót. Szinte gondolkodás nélkül megyek oda hozzá, és betakarom, és épp kérdezném, hogy kér-e valamit, mikor meghallom, ahogy szuszog. Elaludt.

Talán nem is akart ma dolgozni, a háta közepére nem kívánta, ezért... ezért jött haza egy szó nélkül.

Még pillanatokig figyelem, mintha attól tartanék, hogy hirtelen már nem vesz levegőt... Majd inkább felkeresem a konyhát, és nekiállok egy kiadós ebédnek, hiába... nem igazán tudok főzni.

Muszáj ennie valamit, még ha le kell nyomnom a torkán, akkor is.

Lassan haladok, mivel, mint már említettem, a főzés nem az erősségem, de most még erre is hajlandó vagyok.

Alig nézek körül, de már így is látom, hogy dugig vannak a polcok, és a hűtő kajával, amikor hazajön, csak eszik... Nem értem.

Mikor túlteszem magam a kezdeti sokkon, a serpenyőért nyúlok, és megkavarom benne a húst, hogy ne égjen le az alja.

– Changmin, te komolyan főzöl? – Az álmos hangra megfordulok, és végig mérem tetőtől talpig a tulajdonosát, ahogy beljebb csoszog.

Talán egy órát, ha aludhatott.

– Ja, vagyis... valami olyasmi. – Erre a válaszra kíváncsian félre biccenti a fejét, ahogy mellém sétál, majd ujjával belenyúl a serpenyőbe, a kis húsdarabot a szájába teszi, és látványosam leszopogatja magáról a szaftot. Nekem pedig... hirtelen eláll a szavam. Megnémultam. Persze ő végig a még mindig sercegő ételt figyeli a tűzhelyen, még csak véletlenül sem néz rám.

– Ez pocsék. – Ráncolja az orrát, és mosolyogva néz fel rám, amitől nem igazán tudom, mit is mondhatnék. Mintha kisimultabb lenne.

Ah, az ég szerelmére... nem tudok kiigazodni rajta.

– Hát, nem az erősségem – mormogom lenézve a finomnak tűnő, de csak annak tűnő ételre, majd vissza rá.

– Igen, azt látom – nevet fel halkan, és kezét a mellkasomra simítja pár pillanatra, ahogy arrébb tol, majd elzárja a hús alatt a tüzet. Ez pedig épp elég, lenézek vékony ujjaira, aztán vissza rá, de kacagásától még egy mosolyt is csal az arcomra. – Na, jó, feláldozom magam, és eltűntetem, mielőtt még valakit megmérgezel vele. – Halk kacagása átmegy nevetésbe, amitől vigyorogva megrázom a fejem, és ellépve tőle leveszek egy fekete tányért a szekrényről. Mitől van ilyen jó kedve? Nem, mintha baj lenne. – Minek az? Csak egy evőpálcika kell, és még mosogatni sem kell annyit. – jókedvűen veszi el tőlem a tányért, és teszi vissza a helyére, majd helyette egy vágódeszkát vesz elő, és a serpenyőt a kezébe véve, leül az asztalhoz. – Nem jössz? – Fel sem néz rám, csak kíváncsian méregeti az előtte heverő ebédet. Szemeimet forgatva nyúlok be az egyik fiókba, előveszek két pár evőpálcikát, és leülök mellé, majd elé nyomom az evőeszközt. – Oh, köszönöm – mosolyog rám, enni kezd. Mindig ilyen volt? Valahogy nem erre emlékszem... Mintha teljesen kicserélték volna.

Inkább nem faggatom, csak vele együtt enni kezdek, de az első falat után elfintorodom.

– Ez tényleg borzalmas – morgom, és elveszem előle a serpenyőt, mielőtt még ételmérgezést kap a szerencsétlen. – Ne büntesd magad ezzel – kikapja a kezemből, és visszateszi maga elé, majd ismét a szájába dob egy falatot.

– Na, ne már! Nem azért gürcöltél, hogy ki legyen dobva. És amúgy is, nagyjából, úgy a huszonötödik falat után, már nem is olyan borzalmas. Már ha vagy olyan szerencsés, hogy nem érzel utána már ízeket – nevet fel halkan, amire arcon dobom egy húsdarabbal.

– Gonosz vagy, tudod? – morgom a kaja felé fordulva, amire a következő pillanatban visszakapom az előbbit.

– Azt hittem, azt is csak megjátszom. – Tudom, hogy poénnak szánta, de valahogy ez most nem tűnik valami viccesnek.

Nagyon nem.

– Tévedtem, és? Bárkivel előfordul. – Megvonom a vállamat, és tovább eszem, nem nézek rá. Nem játssza meg magát... tévedtem. Megeseik.

– Jah, ez is az egyik hátrány, ha veled van az ember. – Rám ölti nyelvét, amire elmosolyodom, majd felvonom egyik szemöldökömet reakcióképp. Hh, mintha annyira rosszul viselné a társaságomat.

– Te csak maradj csendben. A múltkor mintha még te neveztél volna tökéletesnek engem. – Erre a kijelentésre egyből elvörösödik, és lehajtja a fejét, amire alsó ajkamba harapva se tudom elrejteni önelégült vigyoromat. – Húha, mintha valaki felforrósodott volna a jelenlétemtől – cukkolom még egy kicsit, amire felkapja a fejét, és úgy néz rám, mintha azt jelentettem volna be, hogy pár órám van csak hátra.

– Héj, nem én akartam azon a  bizonyos estén a szádba matatni a nyelvemmel! - Felháborodva bokszol a vállamba ha lehet, még vörösebb arccal. Ráteszem kezem övére, ahogy az asztalra ejti a sajátját annak ellenére is, hogy úgy érzem, ez a megjegyzése kicsit erős volt.

– Oh, nagyon is akartál. – Ezt hallva azonnal kirántja enyém alól a kezét, amire kérdőn nézek rá, ő pedig csak lehajtja a fejét. – Én jövök. – Erre kíváncsi tekintettel néz fel rám, majd inkább a serpenyőt méregeti tovább helyettem. Annyira... összezavar. Mert furcsa.

– Tessék?

– Én jövök. Igazmondós, nem emlékszel? Te tetted fel az utolsó kérdést, de megzavartak minket, ezért félbe maradt a játék. Ezért most én jövök. – Én kihúzom magam, de nem épp a várt hatást érem el, ugyanis ő inkább összeszűkített szemekkel néz rám, majd tovább eszik.

– Oké – egyezik bele végül végig a húshalmot nézve. – Akkor hajrá.

– Még mindig tökéletesnek tartasz? – kérdezem egy kicsit elbizonytalanodva, amire kicsit elgondolkodik, passzoljon-e, de tudom, hogy választ ad. Nem akar veszíteni, ahogy én sem.

– Igen – sóhajtja, majd ajkai közé dob egy húscafatot ujjaival, majd a szaftot ugyanolyan módon tűnteti el, ahogy az előbb. Rohadjon meg, direkt csinálja. Bár igencsak kételkedem benne, de szeretném ezt hinni. – Na, de én jövök – motyogja egy kis hatásszünet után, elgondolkodik. Ismét. Ne húzd az időt az Isten szerelmére, Junghwan. – Mire gondolsz, ha rám nézel? – Végig a félig kiürített serpenyőben turkál, ahogy felteszi a kérdést.

Elgondolkodom. Nem is tudom, mit mondjak erre?

Az igazat Changmin, az igazat. Ő is ezt tette.

– Őszintén? – Az álla alá nyúlva felemel az arcát, amire kissé megszeppenve néz vissza rám.

– M... mit csinálsz?

– Kiderítem, mire gondolok. – Pár idegőrlő másodperc hallgatás után halk sóhajt hallat, érzem, hogy türelmetlen.

– Nos? – kérdezi enyhén remegő hangon, amit nem tud elrejteni előlem. Elveszem ujjaimat álla alól, majd veszek egy mély levegőt, kétszer átgondolom, válaszolhatom-e azt, amit nagyon, nagyon akarok.

Mondhatok neki ilyet egyáltalán?

– Ha hihetek magamnak, akkor azt, hogy... meglepően gyönyörű vagy – mondom végül, miután sikeresen ráveszem magam a dologra, aminek hála a szemei kissé kikerekednek, és hátradől a széken.

– Nem vagy szomjas? – Felpattan a helyéről témát váltva, és poharat kezd keresgélni. Én pedig mit tehetnék? Csak a homlokomat ráncolva nézem őt, nem értem, miért terel. Én csak őszinte voltam.

– Én kérdezek... – jelentem ki minden rezdülését kíváncsian vizslatva.

– Narancslé jó lesz? – Engem figyelmen kívül hagyva a hajába túr, ahogy benyúl a hűtőbe, látszólag nagyon nem akarja ezt folytatni.

– Ha most bármit megtehetnél, mi lenne az? – Épphogy felcseng a hangom, ő egyből megáll, a poharakat a hűtő egyik polcára teszi, és úgy kapaszkodik meg, mintha azon nyomban összeeshetne.

– Passz – mondja fél perc gondolkodás után, amire szemöldökeim felszöknek a hajamig a meglepetéstől.

– Na, ne már! Mégis miért? – Lassan felállok, de ő még mindig ugyanúgy áll egy helyen. Mintha kővé dermedt volna.

– Csak... mert. Passzolok. – Kijelentésére mögé sétálok, és derekára simítom tenyereimet, hogy magam felé fordítsam, de végül feladom. Félek, mit látnék a szemeiben.

Épp ezért inkább csak szobrozok mögötte, talán túl közel is hozzá.

– Tudod, ez mit jelent. Te kérdezel, és ha válaszolok, én nyertem. Még így is passzolsz? – Erre válaszul aprót biccent, amire magam felé fordítom végül. Jó, eddig bírtam.

Még a hűtőből áradó hideg sem képes most lehűteni jelenleg.

– Akkor viszont te jössz – mondom teljesen feleslegesen, amire beharapja alsó ajkát pár pillanatra.

– Akkor este... – Pár pillanatig csendbe marad, mintha erőt gyűjtene a kérdés többi részéhez – Meg akartál csókolni? - Ahogy elkezdődik a játék... lassan rájön az ember, hogy ezek a kérdések vagy intimek, vagy személyesek. És ez mindkettő, mintha belém akarna látni. Igaza volt akkor, este... Ez a játék nagyon eldurvulhat. De ahogy kiejti a formás száján az utolsó szót, egyből tudom a választ.

– Igen – vágom rá kis hatásszünet után. – Igen, meg akartalak. – Pár pillanatig csak farkasszemet nézünk egymással, mintha még akarna mondani valamit, szóra nyitja a száját, de aztán... eltol magától.

– Hát jó, tessék te győztél – jelenti ki kivéve a narancslevet és a poharakat a hűtőből, majd a pultra teszi őket.

– Nem csak akkor akartalak. – Hiába látom, tudom, hogy határt lépek át ezzel az egésszel, de nem érdekel. Csak hagyom, hogy másodpercekre ledermedjen, majd tovább folytassa tovább azt, bármit is csinált eddig. Úgy csinál, mintha meg se szólaltam volna. – A mai nap is... többször. – Remegő kézzel kezdi kiönteni a narancslevet, úgy tesz, mintha itt se lennék? Tényleg? Ezzel nem ér el semmit. – És az elmúlt kilenc napban is... Őrülten akarom. - Mintha valami filmet néznék, úgy gyorsítja a mozdulatait, mintha így átpörgethetné ezt a jelenetet. – Sokszor gondolkodom el rajta, hogy az ajkaid és a csókod milyen puhák, szenvedélyesek...  tökéletesek lehetnek, Sandeul.

– Fejezd be az Isten szerelmére, kérlek, könyörgök, oké?! - szipogva fordul felém, a pultra csapja az előbb felemelt teli poharat, amitől kiömlik legalább a fele. Felemeli a hangját, olyan tekintettel néz rám, mintha azonnal elsírhatná magát. Ó, istenem, csak azt ne. – Ne csináld már ezt velem! – üvölti el a végét, amire csak pislogni tudok.

Talán... sok voltam?

Hh, nem is törődöm ezzel, hirtelen mozdulok felé, lesöpröm mögötte a pultról a poharakat, amik hangosan csörömpölve törnek szanaszét a földön. Térdhajlatinál megragadva felültetem rá, és lábai közé állok, karjaimmal körbe fonom derekát, hogy ne tudjon elszökni.

– Te is akarod, igaz? – Kérdésemet követően remegő kezekkel simít az arcomra, majd hangosan felszipog, és egy csókot nyom a homlokomra. Teljesen, teljesen meglep vele.

– Nem szabad, Changmin – suttogja kissé berekedve.

– De akarod, Junghwan, nem? Akarod vagy nem? – Erre már nem álszol egyből, csak szorosan lehunyja szemeit, és bólogatni kezd.

– Akarom – suttogja egy könnycsepptől megszabadulva. Én pedig, mintha teljesen kivetkőznék magamból, két apró csókot nyomok ajkaira, aminek hála, mintha észhez térne. Ellök magától.

– Nem szabad! Nem érted? – Lemászik a pultról, épphogy nem ugrik bele az üvegszilánkokba a földön.

– Már miért ne lenne az? - Homlokráncolva nézem, ahogy sorban hullnak a könnyei, de nem nyúlok oda, hogy letöröljem. Olyan távolinak tűnik.

– Mert... mert nem. Nem szabad. Belegondoltál, hány rajongót veszítünk el, ha ez kiderül, Changmin? Hogy a többiek mit szólnak majd? Hogy hány másodperc alatt tennénk tönkre az egész életünket? – Kissé elgondolkodom mondandóján, de végül közelebb lépek hozzá, a vállára teszem az egyik kezem. Érzem, mennyire kellemetlenül éri magát így.

– Érzel irántam valamit? Bármit?

– Most... jobb, ha mész. Menj el! – Ennyit nyög ki pár másodperc hezitálás után lehajtva a fejét. – Menj már!

– Nem hagylak itt. – Mintha egyik szavam sem érne semmit, úgy érzem, feleslegesen erőlködöm.

– Kérlek, tedd azt – szipogja halkan felemelve arcát.

– Nem tehetem. Szükséged van rám, Junghwan... – Ezt hallva egész testében megfeszül, és nyel egyet. Már ebből tudom, hogy vesztesként jövök ki ebből az egészből.

– Nem ragaszkodom senkihez. Nekem nincs szükségem senkire. Nem függök senkitől. Úgyhogy most menj el. – Nem akarom elfogadni a szavait, annyira nem... Lenézek kettőnk közé, mintha most döfködte volna szét a mellkasom egy kibaszott késsel. Nincs szüksége rám. Akkor én miért hittem azt? Félreértettem valamit?

– Holnap találkozunk – lépek hátrébb végül elkomorodva, majd se szó se beszéd, lelépek.

Őrjöngő sorscsapás 3.

Sandeul [POV]

Több mint egy hét. Ennyi idő telt el azóta, mióta részegen megjelentem nála.

Csak a jó Istennek köszönhetem, hogy túléltem. Persze amióta a többiek fülébe jutott, hogy betintázva elkötöttem a furgont, teljes szigorban élek.

Jinyoung haragszik rám a leginkább, nem hajlandó még most sem szóba állni velem. Eszméletlenül sokat sírt annak ellenére is, hogy vele kellet aludnom négy éjszaka is zsinórban, hogy tudja, minden rendben velem. Aranyos.

CNU és Gongchan úgy figyelik minden rezdülésemet, mintha kötelező lenne, és Baro... Talán ő kezeli ezt a leglazábban, bár őt is sikerült magamra haragítanom.

A DBSK-ról ne is beszéljünk, úgy kezelnek, mintha családtag lennék főleg, mióta Junsuval aluttam. Eddig is ő volt a legközvetlenebb, de most még öcsinek is hív, hála annak a hat évnek, amennyivel idősebb nálam.

Changmin... Nos, az elmúlt kilenc napban majdnem láttam két kerek másodpercig összesen. Mindig tíz perccel hamarabb bent voltam, mint ő, bezárkóztam, és a zene szövegéhez gyártottam sorjában az alapokat. Aztán megvártam, amíg el nem megy.

Általában fél hat körül indultam a többiek után haza. Nem volt merszem a szemébe nézni. Ahogy most se. Gyáva vagyok.

Az első két nap próbált benyitni, hallottam, ahogy zörög a kilincs, de folyton magamra zártam a koromfekete ajtót. Egy idő után feladta. Bár halottam az ajtó gyanús hangját, ahogy befeszül, valószínűleg neki dőlt, ezt naponta ötször is képes volt megtenni, sőt valamikor a kilincsre is rátévedt a keze, de nem próbálta lenyomni. Hallottam. Mindent. A lemondó sóhajt, egy-két Changmin féle szitokszót, de soha nem szólt hozzám. Egyszer se mondta; „Héj, figyusz, baszod, miért nem vagy hajlandó kitolni a picsádat hozzám, és a szemembe mondani, mi bajod?”.

Hh, és ismét egy újabb napon vagyok túl, lassan szembe kell néznem vele, sajnos hamarosan már közvetlenül kell egymással dolgoznunk, amíg a szöveget összerakjuk a megfelelő alappal.

Csúcs.

Már így is olyan, mintha börtönben lennék, és valahányszor eszembe jut, hogy kimegyek hozzá még öt óra előtt, amíg még itt van, összerándul egy gombóccá a gyomrom, és ennek köszönhetően még csak enni sem tudok.

Szerencsére otthon dugig tömnek kajával, így csak másfél kiló ment le rólam.

Tönkre teszem magam. Miatta. Pedig azt mondtam, ő nem ér ennyit... Rájöhetnék már, hogy amit kimondok, az nem feltétlenül van úgy.

Fél öt van, én meg már hulla vagyok. Úgy döntöttem, lepihenek egy kicsit, fejemet a pultra döntöm, és halk szuszogásba kezdek.

Nem is tudom, mire, de hirtelen riadok fel, amire sikeresen magamra öntöm a megmaradt forrócsokimat. Leveszem magamról az összepiszkolt felsőt, majd a telefonomért nyúlok.

Teljesen kikerekednek a szemeim, ahogy eljut az agyamig, mennyi is az idő. Lassan este fél nyolc! Elaludtam! Basszus, basszus, basszus!

Fülemhez emelem a telefonomat, miután Gongchant kezdem tárcsázni, szerencsémre ő egyből felveszi.

– Szia, elaludtam. Hozol egy pólót? Mert leitt... ah, leöntöttem magam... – mormogom, miközben kirontok a teremből, de egyből megtorpanok. Changmin terpeszkedve ül a kanapén, nyugodt arccal néz fel rám. A kezem remegni kezd, ahogy tartom a telefont, a pólóm, amit szorongatok, csaknem a földön landol. – I... itt vagyok... igen... Gongchan, siess. az Isten szerelmére, kérlek, könyörgök, oké?! – Hirtelen befogom a számat, ahogy Changmin feláll, és elém sétál, majd elveszi a telefonomat, a füléhez emeli.

– Changmin vagyok. Nem, nem kell érte jönnöd, majd én haza viszem. Talán. – Ezzel pedig le is teszi, és visszaadja nekem a telefont, amit egyből a zsebembe tömök. Oké, szóval ezek szerint miattam ült itt egészen két és fél órát. Rám várt. De mi az, hogy talán hazavisz? Talán?! Ki akar nyírni? – Hh, mi nálad ez az egész? Valamiféle mantra? Sokszor hallottam már tőled. – A homlokomat ráncolom, és egyből elhátrálok, amint ez elhagyja a száját, de ő egyből utánam lép. Mi a halál?

– M... mégis mi? – Dadogva vonom fel egyik szemöldökömet, amire csak a szemeit forgatja.

– Az Isten szerelmére, kérlek, könyörgök, oké? – Útánoz engem, legalábbis próbál, amire fújtatok egyet reakcióképp.

– Én nem is így beszélek! – morranom le, amire halkan felnevet.

– De igen, pont így beszélsz. És őszintén, elég érdekes szóösszetétel. – Koszos pólómmal a kezemben próbálom takarni magam kisebb-nagyobb sikerrel, miközben ő beszél, de hirtelen elhallgat, mikor észreveszi, mit is csinálok.

– Jól van, Changmin, miért vagy még itt? – térek a lényegre hirtelen ellépve mellőle, kisétálok a két méteres körzetéből.

– Miattad. – Még a vállát is megrántja, az arcáról pedig semmit nem tudok leolvasni.

Ah, igen, ezt valahogy sejtettem.

– És miért? - motyogom lehajtva a fejemet, ahogy a csoki foltot kapargatom a halványzöld felsőmön.

– Kerülsz. Enyhén szólva. És ez zavar. Nem értem, miért csinálod. Úgyhogy, Junghwan, most szépen dalolni fogsz. – Ahogy erre nem szólok semmit vagy fél percig, lemondóan sóhajt, de nem tágít. – Mégis utálsz?

– Nem – rázom meg a fejem, majd lassan felnézek rá, ahogy közvetlenül elém lép. Túl közel. Nagyon közel.

– Akkor? Csináltam valami... rosszat? – Megfogja mindkét csuklómat és még közelebb húz magához, ha ez lehetséges egyáltalán.

Mit művel? Mit?! És én... miért hagyom?

– Te nem bírsz engem. Nem tudsz a közelemben megmaradni, a múltkori is teljesen bebizonyította ezt. Ez épp elég, nem? – Hiába négy kerek centivel magasabb... én még kisebbre zsugorodok előtte. Legalábbis akarok. Nagyon!

– És most? Úgy tűnik, hogy nem bírok meglenni a közvetlen közeledben?- Elengedi az egyik kezemet, és óvatosan derekamra simítja a sajátját, amitől a lélegzetvételem egyre csak gyorsul, ahogy forró tenyere perzseli a meztelen bőrömet.

Nem bírom.

Remegek egész testemben, most már én kapaszkodom meg benne.

– Látnád a szemeidet. Changmin. – Orrunk szinte összeér, ahogy még közelebb hajol. és a szemkontaktust is egyre csak mélyíti. Bárcsak... bárcsal abbahagyná ezt. – Ha látnád azt a gyűlöletet, és megvetést a szemeidben, amikor rám nézel. - Hátrébb húzódom, majd kibontakozom a szorításából, mikor összegyűjtöm némi önakaratomat. – Csak azt tudnám, miért csinálod ezt. –Ezeket a szavakat emésztve, kíváncsian kezdi vizslatni az arcomat, szinte kétségbeesve.

– Miről beszélsz? – Közelebb lép, de én reflexszerűen hátrálok a kezemben lévő pólómat nézegetve.

– Még, hogy én játszom meg magam... – mormogom, de biztos vagyok benne, hogy jól hallotta.

Megdörzsölöm a szemeimet, majd hajamba túrok fél kézzel.

Így állunk még pillanatokig, majd nagy szemekkel figyelem piszkos felsőm útját a padlóra, ahogy kiesik a kezemből, ami Changmin erős ujjai fogságába esik. Ahogy hirtelen megragad, nem jutok szóhoz.

Egy mozdulattal magához ránt, és szorosan ölel magához meztelen hátamra csúsztatva kezeit, én pedig pár pillanatig csak dermedten állok, majd lassacskán átölelem nyakát, amire jólesően morran egyet.

Nem tudom, mi ez, hogy mi történik, de... jólesik.

Arcát óvatosan az enyémnek dönti, az ő példáját követve én is lehunyom a szemeimet.

Egyelőre csak élvezem a közelségét. Bár nem tudom hova tenni ezt magamban... Nem tudom, miért csinálja.

– Azt mondtad, bármikor meghallgatsz, ugye? – kérdezi hirtelen, mintha megválaszolni készülne a magamban feltett kérdésemet.

– Igen... – Egyik kezemmel végig simítok lapockái közt, amire szorosabbra fogja karjai ölelését körülöttem.

– Muszáj beszélnem... valamiről... - morogja, amire hátrébb húzódom, és a szemeibe nézek.

– Miről? – Szaporán pislogok fel rá, látom rajta a stresszt, és talán a... fájdalmat. Tehetetlenséget.

– Kérdezted, miért vagyok letörve annyira majdnem két hete, emlékszel? – Válaszul aprót biccentek, amire elenged, és hátrébb lép tőlem. – Szóval...

– Sandeul! Sandeul, itt vagy?! – Gongchan lép be az ajtón kezében egy fekete, fehér pólóval, amivel csak azt éri el, hogy minden egyes izmom befeszül. Az ég szerelmére, de rohadt rosszkor. – Oh, bocs, ha zavarok, de legalább egy pólóval meg akartalak szánni. – Idesétál mellénk, majd a kezembe nyomja a felsőt, amit egyből magamra is kapok. – Menjünk haza, jó? Majd holnap beszéltek... – Sürgetve rángatja meg a kezem, amire felnézek Changminre.

Lemondóan sóhajt egyet, és a szemeit forgatja, ahogy inkább az ablakon bámul kifelé. Istenem, miért... sajnálom?

– Jó éjt srácok, akkor... holnap.

– Jó éjt! – Hagyom, hogy Gongchan előre menjen, és az "aranytorkú sexisten" felé fordulok egy bocsánatkérő mosollyal az arcomon.

– Ne haragudj...

– Semmi baj – sóhajt fel még egyszer, majd elhúzza a száját. – Majd holnap. – Megrántja a vállait, kinyújtja felém a kezét, de ahelyett, hogy megráznám, lábujjhegyre állva egy csókot nyomok az arcára, amivel kissé talán ledöbbenem.

– Jó éjt, Changmin. – Ezzel pedig ott is hagyom, meg sem állok a liftig, ami egyből megérkezik, miután megnyomom a hívógombot.

Amint beülök az anyósülésre Gongchan mellé, meglepő nyugodtság fogad. Attól tartok, ez csak a vihar előtti szélcsend.

– Mi volt odabent? – Szinte egész úton most szólal meg először, viszont valahogy sejtettem, tudtam, hogy valamikor rákérdez, de örülök, hogy most tette, amikor még kettesben vagyunk. És pont akkor, mikor már csak két percre vagyunk az otthonunktól.

– Semmi – vonom meg a vállaimat, amire megforgatja a szemeit.

– Ugyan, nekem elmondhatod – mondja egy biztató mosollyal.

– Lelki válságban van, vagy mi... – motyogom berögzülten bámulva az utat. Rá sem akarok nézni.

– És nem gyanús, hogy pont veled akarta ezt megbeszélni? – Ezt hallva felvonom egyik szemöldökömet, és felé fordulok.

–Ezzel mit akarsz?

– Ah, semmit – legyint egyet, majd leállítja a motort. – Megjöttünk- vigyorog rám, majd kiszáll a kocsiból.

Lemondóan indulok utána, majd felérve csak lustán lerúgom magamról a cipőimet. Fáradt vagyok, nagyon. Aludni akarok. Aludnom kell.

Hajamba túrva csoszogok a nappaliba, ahol nagyobbnál nagyobb mosollyal várnak engem.

– Hol jártál? – Baro kissé félre biccenti a fejét, majd felkuncog, amíg a többiek összenéznek pár pillanatra.

– Bent ragadtam. Fáradt vagyok... – Erre CNU csak sejtelmesen felvonja az egyik szemöldökét, már most boóiztos, hogy övé a következő szó.

– És minek kellett váltó póló? És mi lett azzal a „talánnal”, amit Changmin ígért a hazatérésedről? – Amint ezt az ő szájából hallom, egy pillanat alatt elmegy az életkedvem is. Ennyit Gongchan diszkréciójáról...

– Semmi olyan nem történt, ami kielégítené a ti fura szükségleteiteket. – morranom le az összeset, majd a fürdőbe viharzom.

Hiába szólnak ellene a szavaim, mégis... ő jut eszembe. Nem tudom, mit akar mondani. Nem tudom, miért ért így hozzám.

Meztelenre vetkőzve állok be a zuhany alá, és végig húzom ujjaimat ott, ahol ő is érintett... Egy pillanatra lehunyom szemeimet, és visszagondolok arra, amikor arca az enyémhez ért, és hallottam a szíverését... minden levegővételét.

Hirtelen megrázom a fejemet, képzeletben még pofon is vágom magam ezért. Elment az eszem. Bekattantam. Teljesen!

Ez biztos, nem normális dolog, amit... amit most érzek. Hisz kiugrik a szívem!

A meleg helyett inkább megengedem a hideg vizet, és hagyom, hogy szétmarjon a jeges érzés.

Miután nagyjából sikerül lehiggadnom, kiszállok, mielőtt teljesen át nem fagyok. Nincs kedvem kihűlni, és napokig az ágyat nyomni.

Megtörölközöm, majd ahogy fel is öltözöm, ami alatt egy bokszert és egy száz éves pólót értek, a szobámba masírozok. Azért imádkozom, hogy legalább egy kicsit tudjak majd aludni.