Őrjöngő sorscsapás 5.

Sandeul [POV]

„Holnap találkozunk.”

Ahogy Changmin elmegy, hangos sírásban török ki. A seprű keresésére indulok, amivel nagy nehezen össze is szedem a szilánkokat vele, majd a telefonomért nyúlok

– Szabadságot akarok kivenni – mondom remegő hangon, amit menedzserünk  meg is kérdőjelez.

– Sandeul, te sírsz? - Érzem az aggodalmat a hangjában, amire felszipogok, nem akarok róla tudomást venni.

– Csak erre a két napra, csütörtök, péntek, had vegyek ki... az Isten szerelmére, kérlek, könyörgök, oké? - Ismét elsírom magam, amire hyung magára veszi a gondoskodó apuka szerepét.

– Rendben Sandeul, bármit megteszek, kérlek, ne sírj. Jó? És miért sírsz? A szüleid halálának az évfordulója, igaz?

– Igen, igen így van! – mondom kicsit fellelkesedve a gondolattól, hogy nem kell elmondanom az igazat. – Vagyis... csak szeretnék egyedül lenni erre az időszakra, rendben?

– Persze, természetesen megértem, és megkapod ezt a két nap szabadságot. Pihend ki magad, majd megyek meglátogatni téged, jó? - Miután még beszéltünk pár mondatot, és letettük, percek telnek el, mire nyílik az ajtó. Hazajöttek a többiek.

– Junghwan, te mégis miért térdelsz a földön? Az ott üvegszilánk? Jesszusom, te sírtál?! – Gongchan egyből mellém térdel és egy pillanatra az arcomra simít, amíg el nem húzódom. – Changmin volt igaz? Mit csinált veled?

– Semmit Gongchan, semmit... ő nem tett semmit. – Nem akarom, hogy Changmin benne legyen. Hiába róla szól az egész. – Csak, tudod, mindjárt június tizennyolc, és a szüleim... kiborultam. – Nem tudok hazudni. De most megpróbálom végig a padlót bámulva, így hátha elkerülhetem azt, hogy most elmeséljek mindent.

***

– Sandeul, bejöhetek? - CNU meg se várja a válaszom, beül, leül mellém az ágyra, és a hátamat kezdi cirógatni. – Tudom, hogy ki vagy bukva a szüleid miatt... – kezdi épp olyan hangosan, hogy meghalljam a gndolataimon át. – De nem csak róluk szól ez az egész, igaz? Changminnel történt valami kettőtök közt, és azt szeretném, ha elmondanád nekem. Segíteni akarok neked – Nem hittem volna, hogy valaha megteszem, de felülök halkan szipogva, megtörölgetem a szemeimet, és összegyűröm az ölemben a takarót.

Azt hiszem, beszélnem kell. Ha nem akarom mindenkire a frászt hozni, dalolnom kell. Bármennyire nem akarom.

– Tényleg történt valami... – Felszipogok a végén, nem tudom, tényleg elmondjam-e... akkor olyan lesz, mintha tényleg megtörtént volna, ha kimondom hangosan. És nem tudom, akarom-e, hogy valóban megtörtént legyen.

– Nekem elmondhatod, Sandeul. Meghallgatlak. – Rám mosolyog, amitől tudatosul bennem, hogy valóban el kell mondanom. Nem csinálhatok úgy, mintha semmi nem történt volna.

– Amikor felébredtem, kint volt a konyhában, és épp főzött. Nekem... – veszek egy mély levegőt, lehunyom a szemem, hogy jól fel tudjam idézni magamban a történteket. – És elkezdtünk enni, aztán előállt az igazmondós játékkal, hogy folytassuk, amit még akkor kezdtünk, mikor részeg voltam. És minden jött egymás után, azt mondtam, hogy tökéletesnek látom, aztán azt mondta, gyönyörűnek tart... A végén már kilyukadtunk ott, hogy megkérdeztem, amikor részegen beállítottam hozzá, meg akart-e csókolni...

– És azt mondta, igen – fejezi be helyettem CNU, amire aprót biccentek. – De nem csak ennyi történt? Több is volt, igaz? – Válaszul ismét bólintok, amire felsóhajt.

– Azt is mondta, hogy az elmúlt napokban, és ma is számtalanszor őrülten vágyott rá, hogy őt idézzem.

– Várj, akkor nem veszekedtetek? Miért sírtál?

– Lesöpörte a poharakat a földre, azért törtek szét, aztán felültetett a pultra, és csókolgatni kezdett... – A számhoz emelem ujjaimat, még szinte most is érzem magamon azokat a kis csókokat. - De én eltoltam magamtól. Azt mondtam, nincs rá szükségem, és hogy nem függök tőle, azt akartam, hogy tűnjön el.

– És elment. – Hosszú hajába túr, ahogy felnézek rá. – Mondtál, tettél még valamit? Esetleg ő? Hogy törődött bele ebbe ilyen gyorsan? – Értetlenül mered rám, mintha nem tudná összerakni az egészet magában.

Én azt nem értem, miért nem akad fenn azon, hogy eddig... ki nem állhattuk egymást. Ennyire feltűnő volt, hogy megváltozott az egész?

– Mit tehettem volna? A tudtára adtam, miért nem lehet. A rajongókat cserbenhagynánk, ti mit gondolnátok, és... hogy tönkre tenne mindent.

– De ez nem igaz, Sandeul! Hisz te is tudod... A rajongókat nem hagyjátok cserben, a zenéket ugyanúgy gyártanátok, lennének koncertek, és legfőképp ez magánügy. A ti dolgotok, és nem tartozik senki másra rajtatok kívül. Ami meg minket illet... mi már rég láttuk rajtatok, hogy valami más. Vártuk már, hogy ti is észrevegyétek. – Megvonja a vállait, és kisöpri a hajamat az arcomból. – És nem hinném, hogy tönkre tenne bármit is. Nézz magadra, Junghwan. Össze vagy törve. Igenis szükséged van rá. – Durván törlöm le arcomról az újabb könnycseppet, amint ez eljut az agyamig, hirtelen utálom magamat ezért. Talán igaza van... Talán már nem vagyok elég egyedül saját magamnak.

– Nem akarom, hogy szükségem legyen rá – morgom lenézve a kezeimre, amire vállamra teszi a kezét.

– Pedig van, és ezt te is nagyon jól tudod.

***

Minden, ami tegnap történt teljesen kiütött estére. Nagyjából fél tizenkettő körül kelek, és akkor is csak inni megyek ki a konyhába.

Ahogy meglátom a maradékot Changmin főztjéből, ismét átfut az agyamon minden újra és újra. Tudom, hogy beszélnem kell vele, amit CNU is alátámasztott.

Viszont ezt egyelőre elvetem... Ahelyett, hogy egyszerre Changmin, és a szüleim miatt sírjak, úgy döntök, hogy visszafekszem egy kis altató segítségével. Az utolsó gondolatom is csak róla szól... ott van mindenhol. Mert nem értem magam, hogy juthattam el idáig.

– Sandeul, hé - Gongchan aggódó hangjára lassan nyitogatni kezdem a szemeimet, majd nyújtózom egyet. – Te egész nap aludtál? – Erre alig észlelhetően, aprót bólintok, és visszahunyom a szemeimet. – Na, ne, most ne aludj vissza! Changmin egész nap rólad kérdezősködött! Most szépen felkelsz, és átmész hozzá. Péntek van, és...

– Péntek?! – ülök fel hirtelen teljesen bepánikolva. – De... de nem lehet! Lehetetlen... - motyogva kelek fel, és megnézem telefonomon a dátumot. Péntek van. Kurvára péntek van! – Még szerdán bevettem három altatót... – Visszaülök az ágyamra, meredten bámulok magam elé, miközben Gongchan szája be sem áll.

– Várj, te végig aludtál majdnem két napot, Sandeul? Most azonnal felkelsz, és elmész hozzá. Most! – Amíg ő hitetlen hangon darálja a fejmosást, én durcázva kezdek el öltözködni, bár nem értem minek... odamegyek, és...? Mi lesz? Mit mondok neki? Azt, hogy sz...?