2. rész
A "Majd találkozunk"-ból semmi nem lett, három napja se híre se hamva. Őszintén kezdek aggódni miatta, féltem. Nem tudom, miért, vagy egyáltalán mitől, hisz számtalan oka lehet annak, hogy nem jött suliba. Semmi kedvem bent lenni, sokkal inkább mennék, és megkeresném. Csak az jár a fejemben, hogy milyen jól éreztem magam vele. Még Junghuyn, és Byul sem volt ilyen hatással rám soha. Jun...különleges fiú, és hülye lennék futni hagyni őt. De mégis hol lehet?! És ekkor...
- Üdv, Mr. Lee- mosolyogva lép be a terembe és hajol meg a fizika tanár előtt. Egyből felülök a széken, és kiegyenesedem, hogy jobban lássam. Édes arcát mint mindig, úgy most is sötét barna haja keretezi, szemei csillognak, egyszerűen ragyog. Kíváncsian fűrkészi az arcokat, majd ahogy meglát, mosolya kétszer olyan nagy lesz, és int nekem egyet. Viszonzom a köszönést, de alsó ajkamba harapva se tudom elrejteni önelégült vigyoromat. A tanár ráérősen sétál oda hozzá, majd suttogva kezdenek el beszélni egymáshoz.
-Kit?- Mr. Lee meghökken azon, amit Jun valószínűleg mondott, és felvonja egyik szemöldökét- Oké, hát...rendben- biccent egyet, majd az osztályra néz, kissé sietve néz végig mindenkin, aztán megakad rajtam a tekintete- Jaejoong, elmehet- szemeim kikerekednek, ahogy int is felém, majd Junra nézek, aki izgalmában egyik lábáról a másikra áll, és egy magabiztos mosollyal néz rám. Belesöpröm táskámba a cuccaimat, és Junhoz sétálok, aki megragadja a csuklómat, és kivonszol a teremből egy gyors köszönés után. Mikor kiérünk egyenesen a nyakamba veti magát, és szorosan átölel, amitől szemeim egy kissé kikerekednek, hisz eddig elég rendesen tartotta a távolságot. Viszonzom a szép gesztust, hihetetlenül jól esik, hogy ilyen közel tudhatom magamhoz.
- Mi ez a kitörő öröm, hmm?- homlokráncolva válok el tőle, de az a kitartó mosoly még mindig ött ül ajkai szélén.
- A madarak csicseregték, hogy nagy álmod, hogy építész legyél, és elintéztem az ösztöndíjadat. Csak gratulálni akartam hozzá- szám is tátva marad, úgy mondja, mintha azt mesélné, hogy mi történt a piacon.
-Hogy mit csináltál?- térek magamhoz pár pillanat múlva, bár még nem teljesen- És mégis hogy csináltad? És miért csináltad?!- beharapja alsó ajkát, majd ugrik egyet izgalmában, mielőtt belekezdene.
- Ezt ne itt beszéljük meg!- megragadja a csuklómat ismét, majd vonszolni kezd maga után. Komolyan, mégis honnan tudta? Oké, tény, hogy álmodoztam róla...sőt akartam, és a tanulmányi eredményem is megfelel hozzá, viszont a családi okok miatt nem pályázhattam meg az ösztöndíjat, és saját kasszából meg soha az életbe nem telne rá. De ez... Alig ismer, és...egyszerűen nem hiszem el, hogy igaz. Ahogy kiérünk az épületből, kirántom magamat szorításából, amire lassít a léptein, és maga mellé ejti karját. Mellé lépek, és lassan megfogom a kezét, ami eléggé meglepetten éri, mivel kissé megfeszül, de szorít fogásán. Kb hat perc alatt érünk oda a villanegyedbe, ahol a hálószobák száma fogadjunk, hogy minimum 7. Megállunk egy krém színű, három emeletes villa előtt, majd kis ricsaj után nyílik is előttünk a hatamas vaskapu. Minden léptét követem befelé, amíg meg nem torpan a nappaliban.
-Várj meg itt, oké?- meg se várja a válaszom, egyből eltűnik az egyik boltíves ajtó mögött. Nem tudok betelni a látvánnyal. Minden modern, elegáns, de mégis egyszerű. Csak a legszükségesebb dolgokkal van berendezve, talán egy-két plussz darab, ami otthonosabbá teszi az összhatást. Két perc múlva tér vissza hozzám egy 2 literes fantával, és egy csomag csokival- Gyere- meg se áll, máris felindul a lépcsőn, én meg persze egyből utána megyek. A harmadikra érve szinte kiköpöm a tüdőmet, amit egyből kiszúr. Megáll az egyik ajtó előtt, majd felém fordul, és leteszi a földre a csokit, és az üdítőt- Azt hittem, jó kondiban vagy- mosolyogva megütögeti a mellkasomat, majd rajtam hagyja meleg tenyerét, ami alatt szívem nagyon nem akar visszaállni a megszokott tempójára. Lassan mér végig tetőtől talpig, ahogy én legelőször, két hete- Legalábbis nagyon úgy tűnik- jó ha ezt tovább folytatja, rávetem magam. Esküszöm, neki esek. A gondolatmenet végére sem érek, egyből benyit valószínűleg a szobájába, és az ágyára hajítja a cuccokat. Becsukja az ajtót mögöttem, miután belépek, és leül az ágyára. Én a kávé színű foteljébe huppanok, amire mintha kissé csalódott arcot vágna. Élvezem, hogy egy kicsit 'kínzom' akár így van, akár nem.
- Hallgatlak- előre dőlök egyre csak mélyítve a szemkontaktust, amire lesüti tekintetét, mintha még mindig képes lenne zavarba jönni miattam.
-Szóval... Hallottam, amikor az osztályfőnököd, és az igazgató rólad beszélnek és arról, hogy nem tudsz építész lenni a pénz miatt. Aztán becsatlakoztam a beszélgetésbe, mindenbe beleavattak a témával kapcsolatba. Láttam a rajz órán készített vázlataidat, és akkor hívtam a szüleimet...- kissé kikerekedett szemekkel hallgatom a szónoklatát, esküszöm, hogy lecsúszok a fotelből. Hívta a szüleit. Hogy nekem...- Tudod, sokat beszéltem rólad nekik, és amikor elmondtam nagyjából, hogy miről van szó, egyből belementek...- elmosolyodik egy egészen kicsit, ahogy rám néz, és félre biccenti a fejét- Megszereztem a papírjaidat a versenyeken elért helyezéseidről, a tanulmányaidról, és elutaztam erre a pár napra, hogy az egyetemre vigyem. Két napig rágtam a fülüket, amire végre hajlandóak voltak megnézni a papírokat. Viszont, amikor a rajzaidat vettem elő, tudtam, hogy megnyertem őket- egyre gyorsabban beszél, ahogy felállok, és felésétálok- Mondták, hogy ígéretes vagy, és hogy talán, ha a szüleim kifizetnének egy összeget, akkor...magyarul megkaptad az ösztöndíjat, és...- nem folytatja, mivel ahogy mellé térdelek, és a mutatóujjamat ajkaira teszem, egyből elhallgat. Pillanatokig csak szemezek vele, majd leülök, és lábaim közé húzom.
- Köszönöm - kisimítom gyönyörű szemeiből a belelógó tincseket- Nem tudom, hogy hálálhatnám meg ezt neked és a családodnak, Jun- arcomra simítja kezeit, és meglepetésemre egy alig érezhető csókot nyom ajkaim szélére.
- Megérdemled, Jaejoong. Ami a szüleiddel történt...
- Te honnan tudsz a szüleimről?- hátrébb húzódom tőle, és lesöpröm magamról kezeit- Te kutakodtál a papírjaim közt, igaz? Nem csak a rohadt eredményeim kellettek- dühödten állok fel mellőle, amire megragadja a karomat.
- De... Én csak jót akartam! És én...
- Ennél mélyebbre nem is süllyedhettél volna...
-Várj, hyung! Kérlek!- meg sem hallom már, amit épp nekem mond, szinte kirohanok onnan. Hogy kutakodhatott az életemben? Hogy volt ehhez képe?! Két óra, és már mindenki az én életemmel lesz elfoglalva miatta. Miben fogadunk, hogy ő is olyan kétszínű, ostoba balfasz, mint a többiek? És ez az egész...? Beetetett volna?
- Hyung! Kérlek!- már az utcán vagyok, amikor utol ér, és elém vág.
- Mégis mit akarsz még?!- megvetően meredek vissza rá, amíg az ő szemeibe könnyek szöknek. Hirtelen mozdul felém, és átöleli a hátamat.
- Nem akartalak megbántani, de tudnom kellett mindent ahhoz, hogy elintézzem az ösztöndíjat. Maradj itt hyung, kérlek!- arcát vállamra dönti, és halkan felszipog- Én csak azt akarom, hogy boldog legyél! Nélküled olyan magányos vagyok...- és most? Erre mit lépjek? Magamban, mélyen tudom, hogy nem hazudik. Képtelen lenne rá...hisz ő is épp annyira van egyedül, mint én. Lassan átölelem hátát, ami hatására egyből szorosabban nekem préseli magát- Mondj valamit, akármit! Kérlek!- ahogy továbbra sem szólalok meg, belemarkol felsőmbe- Kérlek!
- Jobb lenne vissza menni, mindjárt leszakad az ég- célzok az apró esőcseppekre, amik sötét foltokat hagyva ruhánkon tűnnek el végül.
- Leszarom- arcát nyakamba fúrja, és apró csókokat nyom rá, amitől halk sóhaj tör fel a torkomból- Így most jó...- cirógatni kezd gerincem mentén, ezzel csak ingerel... Egy erősebb mozdulattal tolom el magamtól, és nyakamra simítom tenyerem, ahol ajkai érintettek.
- Ezt még egyszer ne, ha nem akarod, hogy rád vessem magam- szemei tányérnagyságúra kerekednek, de most elvörösödött arcát meg sem próbálja elrejteni.
- Én nem...tudtam, hogy ez...neked...bocsanát...- zavarában ajkaihoz nyúl ujjaival, és végig simít rajtuk.
- Ezzel nem segítesz- elkapja kezét, és háta mögé rejti, majd összerezzen egy nagyobb mennydörgésre.
- B...be kéne menni! Most!- összeszorítja ajkait, és sietősen beindul.
- Jun, te félsz a vihartól?- mosolyogva állok meg mögötte, ahogy beérünk, de nem fordul felém, csak fújtat egyet- Nah...ne szégyeld- magam felé fordítom még mindig vigyorogva- Olyan édes vagy- nevetek fel halkan, amitől összeszűkített szemekkel hagy magamra.
- Viccesnek találod?
- Igen, eléggé- lomha léptekkel követem őt a kanapéig, amire le is ülök, szorosan mellé.
- Jól van...- puffogva fordul előre, és összefonja karjait mellkasa előtt. Magam felé fordítom arcát, és közelebb hajolok hozzá, amitől durcizása alább hagy főleg, amikor alig pár centire állok meg előtte.
- Mondd csak, tudsz adni egy pohár vizet?- kérdésemtől kifújja a bent tartott levegőt, majd a vállamba boxol.
- Azt hittem megcsókolsz, te paraszt!- fújtatja sértődötten, és feláll mellőlem.
- Akartad volna, mi?- vigyorgom önelégülten, amire csak legyint egyet, és ismét eltűnik. Kis aranyos, hogy behisztizett. Ilyenkor olyan édes...
- Tessék- ismét elmosolyodom, amikor arcán még mindig a sértődöttség tükröződik. Had cukkoljam még egy kicsit... Ahelyett, hogy elvenném tőle a poharat, derekánál fogva az ölembe ültetem- Mit csinálsz?!- megpróbál felkelni, de olyan szorosan fonom körbe karjaimmal, hogy mozdulni sem bír.
- Ne rám haragudj azért, mert többet akarsz ennél- felvonja egyik szemöldökét, de arca kissé vörös lesz zavarától.
- Nem akarok többet...- úgy szorongatja a poharat, hogy lassan kifehérednek ujjpercei, és arcán sokkal inkább a kitartást látom, mint sem az önbizalmat.
- Szerintem meg igen...- komoly arccal hajolok közelebb hozzá, amitől ajkai kicsit szét nyílnak, és ekkor esik le, hogy tényleg akar...többet akar.
- H...honnan veszed?- végig simítok hüvelykujjammal alsó ajkán, amitől egy pillanatra lehunyja szemeit.
- Tőled. Szinte teljesen lerí rólad...- egy csókot nyomok ajkaira, ami hatásáta hátra hőköl, és megpróbál lemászni az ölemből.
- Hülyeségetek beszélsz...elment az...eszed, hyung- telefonom csörgésére kénytelen vagyok elemgedni.
- Igen? Mit akarsz Junghyun...mi közöd hozzá?...ahj...Junnál vagyok...igen, Junnál...akkor megyek haza, amikor én akarok...remek...szia, máris ott vagyok- ezzel leteszem, és az én édes, szívtipró ukefiúm felé fordulok- Mennem kell. Byulék valamit be akarnak jelenteni...- elhúzza a száját, majd lenéz a kezében szorongatott pohárra.
- Rendben...de...remélem, jössz majd a házibulimba...a címet már tudod- felemel arcát, és egy hosszú csókot nyomok ajkaira, de most nem húzódik el tőlem.
- Itt leszek
Szokásos módon amikor hazaérek, még húsz percet várok Junghyunékra, és rohadtul elegem van már...
- Beszélnünk kell erről a...Jun gyerekről- felvonom egyik szemöldökömet, és felülök a leppukadt kanapén. Be se teszi a lábát, még csak egy 'szia'-t se kapok, de ezt a fejemhez tudja vágni...
- Mégis miért?- nem ül le, csak megáll a TV előtt, hogy ne azt bámuljam végig.
- Nem tetszik, hogy folyton vele lógsz...miatta egy percnyi időd sincs ránk, Jae.
- Ő az egyetlen, aki hajlandó foglalkozni velem, mióta ti titokban egymásba fonódtatok Byullal, és le vagyok szarva- kissé felemelem a hangomat is, de nem mozdulok. Ha felállok, még a végén neki megyek...
- Te meg... Nem ez a lényeg! Az a kölyök elvesz tőlünk...komolyan, mit eszel rajta? Öt méterenként találsz egy olyat, mint az...- összeszorítom ajkaimat, ezt nem vele fogom megbeszélni. Semmi köze Junhoz, és ahhoz, amit iránta érzek...semmi.
- Jun különleges. Ő más, mint...
- Leszarom!- miből is gondoltam, hogy végig hallgat?- Mondok neked valamit, Joong. Vagy ő, vagy mi. Egy hónap múlva eljössz te is a bulijába, és elmondod neki, hogy elfelejthet téged egy életre...akkor talán visszakapsz minket, és a régi életedet, Jae.
Jun
+
Jaejoong
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése