Őrjöngő sorscsapás 1.

És az ígért Sandeul x Changmin első része!:D Legelőször Sandeul szemszögét olvashatjátok, de legközelebb már Changmin lesz a soros^^

Jó olvasást!:333

Főszereplők: Sandeul, Changmin

Bandák: B1A4, DBSK

Sandeul [POV]

Az ütős koncertünk után természetesen egyből a kisbuszunkba terelnek minket, ahol az első nyugodt perc beálltakor már mindenki nagyban húzza a lóbőrt. Kivéve én, az agyam még pörög.

Ennyi idő szenvedés után... próbák, a programok, koncertek szervezésén átesve nem hittem volna, hogy a szívem lehetne ennél is nyugodtabb.

Egy visszafojthatatlan mosoly kúszik önelégült arcomra a gondolattól, és lehunyt szemekkel lejjebb csúszom a mályvaszínű bőrülésen. Újra játszom fejben az összes számot, amit velünk együtt énekeltek végig, a sok sikongató tini lányt, ahogy ugráltak a zene ritmusára.

– Tényleg, nagyon szeretlek titeket! – mondtam a koncert utolsó száma után, amire hangos üvöltözés kezdett neki.

Elég valószínű, hogy hamar elaludtam, mivel már a házunk előtt kezdem nyitogatni szemeimet, ahogy Baro halkan ismételgeti a nevemet. Ezer wattos mosolya köszön vissza rám, amire akaratlanul is elvigyorodom, az ő jókedve mindig olyan ragadós.

– Már mindenki bement, szóval szedd magad, Sandeul. A menedzser nagyon mondani akar valamit. – Ezt hallva az ajkamat biggyesztem, úgy kászálódom ki a kényelmes autóból, majd raperünk után vonszolom magam.

Beérve lerúgom magamról a cipőmet, a kabátom a fogason landol, és a nappaliba megyek, ahol egyből a túlméretezett kanapéra vetem magam CNU és Gongchan közé, akik kérdő tekintettel merednek menedzserünk irányába.

Teljesen elkényelmesedve ül a fotelben, bár megesküdnék rá, hogy valami nincs teljesen rendben. Ez pedig be is bizonyosodik, hiszen ahogy mindenki elfoglalta a helyét, az arca elkomolyodik, hatalmasat nyelve néz mindenkire, csak rám nem.

– Két dolgot szeretnék közölni veletek. – A hangja meglepően mélyen cseng, én pedig hiába kutatom a tekintetét, ő nem néz rám. – Először is, nagyon jók voltatok ma, és nagyon örülök a telt háznak, ez az egyik. A következő, hogy egy másik bandával lesz egy közös koncertetek másfél hónap múlva, amire holnaptól kezdetek el készülni. Közösen. Tánc, és énekórák tömkelege áll előttetek, úgyhogy mindent bele. – A többiek csak elmosolyodnak ezen, de nekem itt nagyon nem tetszik valami.

Összeszűkített szemekkel nézek menedzserünkre, aki szemmel láthatóan félve húzza össze magát, sejti, mi lesz a következő kérdésem.

– Melyik banda az? – kérdezem kissé megfeszülve, aminek hála kérdőn néznek rám.

– DBSK. – Hosszú pillanatok telnek el síri csendben, mire ezt kimondja, viszont amint eljut az agyamig, mivel sértette a fülemet, szinte szikrákat szór a szemem és szólalnék meg, de egyszerűen a hirtelen sokktól nem tudok mit mondani. – És ez kijelentés volt, a szerződést már aláírtuk, Junghwan. Úgyhogy, Sandeul, próbálj meg együtt dolgozni velük, mert nem akarjuk, hogy rosszul jöjjetek ki ebből.

– Akkor minek szerződtettél velük?! – Amint megtalálom a hangom a néma tátogásom közepette, szinte elüvöltöm magam, az erek is kidagadnak a nyakamon.

Debütálásunk óta harcban állunk a DBSK-val, bár igaz, személyesen még soha nem találkoztam velük. Neten, Twitteren és blogokon megy köztünk a vérben úszó csata már nagyon, nagyon rég.

Rohadt életbe. Miért pont ők?

Rám egyáltalán nem jellemző gyilkos pillantásokat vetek menedzserünk megkeményedett vonásaira, egy hajszál választ el, hogy szét ne szedjem. Nagyon nehezen fojtom vissza a dühömet, ahogy lassan állok fel helyemről, majd elindulok a fürdő felé. Egy hangos csattanással vágom be magam után az ajtót, és szinte letépem saját magamról a ruháimat, amiket szanaszét dobálok a nagy helyiségben.

Hogy képzeli, hogy az én belegyezésem nélkül ír alá bármit is? Hisz a leader én vagyok, és az én véleményem ugyanúgy számít, mint az övé! Nem tudom, mit tenne fordított helyzetben. Viszont a kezem meg van kötve, nem tudok tenni semmit.

Beállok a zuhanyrózsa alá, és megengedem a jéghideg vizet, ami végig marja felhevült bőrömet, ahogy először lassú cseppekben kezd végig csorogni meztelen testemen. Szinte szétfagyok, de legalább lenyugszom úgy, ahogy. Nem tehetek mást, jópofiznom kell majd.

***

Reggel a szokásosnál is tovább készülődöm, lelkem legmélyén húzom az időt. Nem akarok szemtől szembe állni velük, mert egyszerűen nincs kedvem hozzá. Nem azért, mert gyáva vagyok, hanem csak... Mindig konfliktuskerülő voltam, soha nem hagytam, hogy mások felhúzzanak. De valahogy Changminnek mindig sikerült, még, ha neten is... És utálom érte. Utálom, és kész.

– Sandeul! – Gongchan üvölt fel hozzám a földszintről, mivel én még mindig a másodikon gubbasztok, a szobámba. Ugyanis... Nem. Ez nem fog menni. – Ne akard, hogy a hajadnál fogva rángassunk le! – Erre a kijelentésre reflexszerűen húzom el a számat, majd csak egy fájdalmas nyögést hallatok kínomban.

Minden életkedvemet a szobámban hagyva, lemegyek, mindenki tekintetét kerülöm. Nem akarom, hogy lássák; képes lennék megfutamodni. Pedig de. Minden további nélkül, ami egészen biztos, hogy teljesen lerí rólam még így is.

Megvárom, amíg mindenki kiszállingózik, a lakást bezárva pedig követem őket. Morogva szállok be az autóba utánuk, és magamban, mélyen azért imádkozom, bárcsak lerobbanna az autó alattunk. Vagy felrobbanna. Ez az, akkor aztán biztos, nem lesz közös koncert. Nem kéne eszeveszett üvöltözésbe kezdenem egy kis beszólás miatt.

Ah... bárhogy is játszódik ez le a fejemben, tisztában vagyok vele, hogyha szemtől szembe kerülök velük, akkor nem kezdem szítani a tüzet, reflexszerűen hátrálok, és tűröm, had sorozzanak, csakhogy ne legyen vita. Utálom. Nagyon.

Legnagyobb elkeseredésemre tíz perc alatt ott vagyunk, remegő lábakkal kászálódom ki az eddig biztonságot nyújtó, guruló alumínium dobozból, majd caplatok el a liftig magam mellett a bandával.

Egész végig egy szót nem szólunk egymáshoz, mivel biztos vagyok benne, hogy az értelmetlen dadogáson kívül más nem telne tőlem, így inkább ők sem erőltetnek semmit. Ahogy beszállunk a liftbe, megnyomom a kerek kis gombot, amin a huszonhetes szám virít, majd lassan elindulunk felfelé.

A gyomrom szabályosan kavarogni kezd, úgy érzem, megfulladok. Vagy ha ez nem, akkor hányni fogok. Egészen biztos.

Lassacskán felérünk, Jinyoung a hátamra simítja egyik tenyerét, ahogy mellém lép. Mintha érezné, tudná, mire gondolok, hogy mi jár a fejemben. Nem akarja, hogy megfutamodjak. Aish... de hogy tehetném, ha itt a bandáról van szó?

Hisz a B1A4 az életem. A mindenem. És a srácok...ők a családom, amiben évekig hiányt szenvedtem.

Biztatóan rámosolyogok, ami eléggé meglepi, de a végén viszonozza, amivel igaz, enyhítenie kéne a feszültségemet, de nem... Nem jön össze.

Magam elé bámulok, miközben a folyosón koptatjuk a padlószőnyeget, viszont ahogy megtorpannak, kérdőn fordulok előre, a platina színű ajtó felé, amin a DBSK felirat díszeleg.

Valahogy így képzeltem el a világ végét is.

Mosolyom még nagyobb lesz, de még az őszinteség legkisebb szikrája is hiányzik belőle. Nem mehetek be csüggedt képpel, különben az első pillanatban megtalálnak.

Mintha nem is én irányítanám magam, lenyomom a kilincset és belépek. Körül sem nézek a fényűző teremben, egyből az első ember felé indulok, és kinyújtom a kezem. Nem akarom senki tekintetét magamon. Nem akarok itt lenni.

Az előttem állónak esze ágában sincs elfogadni kinyújtott kezem, inkább magához ölel, amitől szemeim kissé kikerekednek, hirtelen köpni-nyelni nem tudok.

Mi a vér?

– Szia, Junsu vagyok. – Egy százas vigyorral mutatkozik be nekem, ahogy elenged, amire az én mosolyom akaratlanul is felvesz egy őszinte árnyalatot.

Hát, nem épp ilyen fogadtatásra számítottam.

– Junghwan vagyok, de hívj csak Sandeulnak. – Csak nézek rá bután, szinte a homlokomat ráncolva, mintha órák telnének el, mire rájövök, miért is viselkedik így velem. Most esik le, miért ilyen közvetlenek velem.

Így belegondolva mindig csak Changminnel voltak összetűzéseim. Persze dereng Junsu neve is, biztos vagyok benne, hogy vele is szócsatáztam néhányszor, de messze nem volt akkora súlya, mint Changminnel.

– Már nagyon vártunk titeket – Az előbb bemutatkozott Yunho kicsit félrebiccentett fejjel néz végig rajtunk újra, amíg mindenki más is bemutatkozik, viszont az én agyam kattog és zakatol.

Nem eggyel kevesebben vannak? Itt van Junsu, Yunho, Jaejoong és Yoochun. Talán a főgyökeret elütötte valami út közben?

– Hát én rohadtul nem vártam senkit. – Épphogy a gondolatmenetem végére érek, meghallom azt a hangot, amitől feláll a nem létező szőr a hátamon.

Tudtam, hogy nincs olyan szerencsém.

Lassan, kimérten a hang irányába nézek, ahol Changmin az ajtófélfának dőlve összefonja karjait a mellkasa előtt.

A megjegyzését lereagálva csak felhúzom egyik szemöldökömet, de akaratlanul is oldalra fordítom a fejem, ahogy igencsak feltűnően mér végig tetőtől talpig.

– Choikang, vegyél vissza – sziszegi feltételezésem szerint legalábbis Jaejoong a legfiatalabbnak közülük, amire az a paraszt szúrós pillantása áttéved rá, elrugaszkodik az ajtófélfától és elsétál mellettem, szinte fellök a vállával.

Lassan bandám felé nézek, akik feszülten toporognak egy helyen, és mind a berendezést bámulják, mintha itt se lennének. Remek, milyen segítőkészek.

– Ne álljatok csak úgy. Gyertek, csináltunk reggelit. Gondolom már éhen vesztek. – Junsu kedvességén és közvetlenségén nem csak én lepődöm meg, szemmel láthatóan a többiek pedig még el is lazulnak kissé.

Ahogy telik az idő, lassacskán baráti beszélgetésbe kezdenek a kanapén ülve. Egyedül én nem nyúlok a szendvicsekhez, sem a kávéhoz, csak szobrozok teljesen befeszülve.

Nem hiszem el, hogy komolyan itt vagyok.

Ha nem... ha nem lenne Changmin, esküszöm, még benne is lennék a dologban most már. De így?

– Úgy hallottuk, te vagy a leader a csapatban, Sandeul. – Yunho édesen rám vigyorog, de én nem tudok ellazulni, csak értetlenül nézek rá, amíg el nem jut az agyamig, hogy a beszélgetésbe invitál.

– Igen, az vagyok. – motyogom halkan, amire a főgyökér felhorkant, és felvonja egyik szemöldökét.

Most veszem észre, ahogy felkelti magára a figyelmet, hogy engem néz, mintha egy börtönben ülnék, és ő lenne a biztonsági őr... Ugrásra kész állapotban.

– Nem nézel ki vezető típusnak... Sőt, biztos vagyok benne, hogy a szoknya sokkal jobban állna. – Erre a megjegyzésére önkontrollom tovaszáll, mintha soha nem is lett volna. Hogy merte?

Komolyan, miért kell ez?

– De még úgy is több férfiasság lenne bennem, mint benned valaha is - szűröm fogaim közt idegesen, de rá sem nézek, csak felállok. Soha, senki nem volt még arra képes, hogy egy fél pillanat alatt így feldühítsem. Hh, neki még ez is megy. – Elnézést. – Elmorgom ezt az egy szót, majd ezzel a lendülettel ki is megyek a teraszra, és előhalászom a cigis dobozomat a pulóverem zsebéből, majd kikapok egy szálat az öngyújtóval együtt.

Őszintén, világéletemben undorodtam a cigarettától, viszont miután debütáltunk, annyi stressz ért, hogy néha-néha hozzányúltam egy-két szálhoz.

Ez a doboz is már lassan fél éve rohad nálam, de aligha hiányzik a fele.

Percek telnek el, majd talán már negyed óra is, miközben a lenti forgalmat figyelem, és azon jár az agyam, hogy én is lehetnék ott lent... Élhetnék egy unalmas életet, egy olyat, amitől talán nem mennének tropára az idegeim.

– Nem fog menni – morgom a telefonba, miután a menedzser felveszi, nem is emlékszem, mikor vettem rá magam, hogy felhívjam.

Hatalmasat szívok a cigiből, lehunyom szemeimet, ahogy a nikotin teljesen átjárja mindenemet. Ellazít.

– Dehogy nem fog menni. – Ezt hallva kissé talán ökölbe szorítom szabad kezemet, és egy vonallá préselem a számat, hogy még véletlenül se akadjak ki hangosan. – Sandeul, te dohányzol? – kérdezi végül, ahogy hangosan kifújom a füstöt, de mintha meg se hallanám.

– Changmin egy seggfej. – mormogom tovább, hallom, ahogy nyílik mögöttem az ajtó, de nem foglalkozom vele. – Changmin utál. Utálom. Túl nagy a szája, nem tűröm, hogy így beszéljen velem. Nem a kutyája vagyok.

– Sandeul, könyörgök, hogy szedd össze magad! Ne hagyd, hogy felhúzzon, és nézd a jó oldalát. Lehet, hogy jól kijöttök majd a végén. – Ez épphogy elhagyja a száját, én csupán felhorkantok, és rágyújtok immár a második szálra is.

– Hallod magad, hyung? Én és Changmin, mint barátok? Ugyan már!

– Junghwan, ne hisztizz. Próbálkozz!

– De ne... Hyung! Rohadj meg... – A végén felmorranok, ahogy elteszem a telefonomat, és tehetetlenül könyökölök a korlátra.

Kinyomta. Kinyomta a rohadt telefont.

– Na, mi van, már ő sem tud elviselni? – Amint ezt a hangot meghallom, egy kellemetlen fintorba rándul az arcom, és próbálom megőrizni a visszafogottságomat.

Abban reménykedtem, talán CNU jött utánam, Baro vagy Jinyoung, de sajnos csalódnom kellett. Changmin halk morgására végül lassan fordulok felé, szinte megölöm a tekintetemmel.

Hát, ez az önmegtartóztatás nem olyan egyszerű dolog.

– Mi. A. Vért. Akarsz? – sziszegem halkan, ugyanis attól tartok, ha nem tenném, a végén még üvöltésben kötök ki.

Komolyan, mit tud, hogy egyik pillanatról a másikra így képes kiborítani?

Hh, őt láthatóan szórakoztatja az állapotom, alsó ajkába harapva se tudja elrejteni a gúnyos vigyort, amitől csak még inkább felmegy bennem a pumpa.

– Hisztis.

– Jól szórakozol? – Ajkaimat összeszorítom pár pillanatra, amint elnyomom a cigit, a csikket pedig a dobozába erőszakolom vissza, mielőtt a torkán nyomom le.

– Igen, felemelő érzés veled beszélgetni. – Vigyora csak még nagyobb lesz, mintha csak tovább akarna ezzel idegesíteni. – Gondoltam, végig nézem, ahogy leveted magad a huszonhetedik emeletről. – Megvonja a vállait, és lenéz az alattunk elsuhanó autókra, majd lassan, kimérten vezeti vissza rám a tekintetét.

– Arra várhatsz... Nem érsz annyit. – A dobozt a zsebembe tömöm, ahogy azt kezdi méregetni, mintha meglepné, hogy cigizem.

Hát, ezt talán még meg is értem... hiszen ki nézné ki belőlem?

– Oh, én nagyon türelmes vagyok. – Egész testével felém fordul, majd rám villantja százas vigyorát, amitől valószínűleg lányok milliói bomlanak. De engem már nem hat meg annyira.

– Csukd be a szád, olyan vagy, mint egy fogyatékos. – Erre a megjegyzésre szeme mintha kissé megrezdülne a döbbenettől, de más jelét nem mutatja annak, hogy sikerült egy picit kibillentenem a szexi rosszfiú szerepéből.

Elemelem róla tekintetemet, a velünk szemben lévő épületek sorát vizslatom tovább. Inkább ez, mint ő.

– Kérlek szépen, csupán ez a mosoly keresi a fél fizetésem.

– Akkor elég szar lehetsz a szakmában – vágom rá egyből, mintha nem is én mondtam volna.

Rá sem nézek, csak sarkon fordulok és bemegyek magára hagyva őt.

Innentől kezdve teljesen kivetkőzök a kellemes, barátkozós énemből és távolságot tartok, egyedül Jinyounggal vagyok hajlandó szóba állni.

Így telnek a percek, már lassan egy óra is, mikor az ajtó nyikorog, majd több tompa hang is jelzi, hogy vendégek érkeztek.

Épphogy a hátam mögé nézek, egyből megpillantom menedzserünket, aki várakozón néz rám. Biztos attól félt, hogy valami hülyeséget csinálok, és inkább idejött, miután rám vágta a telefont.

Már épp szólalnék meg, mikor felbukkan mellette egy számomra ismeretlen férfi, akinek az arcán hatalmas vigyor ül. Épp, mint Junsuén.

– Donghae vagyok, a DBSK menedzsere. – Amint felém nyújtja a kezét, én megrázom azt, viszont a mosolyt nem viszonzom, amiért zavarában hátrébb lép egyet. Nem a... leghatározottabb.

– Azért jöttünk, hogy átbeszéljük a szerződést veletek. – Ez épphogy elhagyja menedzserünk száját, bemutatkozás nélkül, szenvedve rogyok vissza a helyemre, amire mindenki más is idejön, a fotelba telepedik. – A szerződés egyértelműen kimondja, hogy három számot kell készítenetek koreográfiával együtt. És kiosztottuk, ki melyik részét fogja megcsinálni. Az egyik számot Yunho és CNU fogja szerezni, azonban Jaejoong és Gongchan fog koreografálni. A másikat Jinyoung és Junsu, amit Baro és Yoochun koreografál. Végül, de nem utolsó sorban. – Hyung itt rám néz, és oldalra biccenti a fejét egy pillanatra. – A harmadik szám Changmin és Sandeul feladata lesz, ami egy duett lesz kettőtöknek. A koreográfia nélkül. Ugyanis úgy értesültünk, hogy ti ketten jöttök ki a legkevésbé egymással... ezért össze lesztek zárva a következő másfél hónapra.

– Hyung, az Isten szerelmére kérlek, könyörgök, csak ezt ne, oké?! – Felállok, és nyugodt hangom ellenére gyilkos tekintettel meredek rá, nem, mintha meghatnám vele.

– Junghwan. Nincs apelláta. Ha azt akarjátok, hogy jól sikerüljön az a bizonyos koncert, akkor félre tesztek minden sérelmet, és kész.

– De alapból nem is akartam azt a rohadt koncertet! – Felemelem a hangomat, amitől az arca eltorzul, érzem, hogy az ő türelme is már a végét járja.

– Ne beszélj így, menj és kezdjétek.

– De...

– Gyerünk! – Amikor már a hangját emeli fel, én fújtatva kelek fel, majd indulok meg az egyik ajtó felé, amin be is rontok, majd becsapom magam után.

Igen, most hisztis vagyok, ami rohadtul nem szokásom, de felidegesít.

Viszont nyugtat a tudat, hogy az egyik próbaterembe tévedtem be. A falon lógó tükörben figyelem, ahogy Changmin utánam jön és letelepszik a bőrkanapéra végig engem nézve.

– Tény, hogy nem vagyunk oda egymásért... – jegyzi meg, ahogy előveszi telefonját és pötyögni kezd rajta, még csak véletlenül sem néz rám.

Igazán jó társaság.

– És...? – Lassan felé fordulok, így várom a választ, amire felkapja a fejét, egyenesen rám mered. Mintha a világ legostobább embere lennék, esküszöm.

– Ja, semmi, csak ennyit akartam. – Megvonja a vállát, és elterül a kanapén, amíg én állok, és az egyik ajtóra meredek, amin egy csillag van, ami szinte biztos, hogy egy stúdiót rejt.

– Csúcs. Össze lettem zárva egy elmebeteg, egoista gyökérrel másfél hónapig – morgom leginkább magamnak, mintsem neki, és leülök az egyik sarokban lévő fotelba, ami pont passzol a kanapéhoz.

Ismét egy gúnyos, önelégült mosoly jelenik meg az arcán, hála a kiborulásomnak.

– Édes jelzőket aggatsz rám – vigyorogja, amitől köpni tudnék jelenleg. – Bár kihagytad a helyeset, szívdöglesztőt, aranytorkút és a sexistent. – Mondja és mondja, én pedig csak a szemeimet forgatom, ahogy rám kacsint. Felfordul a gyomrom.

– Aranytorkú sexisten... – ízlelgetem a szót pár pillanatig, majd felhorkantok. – Flúgos balfasz. Mintha ez jobban illene rád. – Megvonom a vállaimat, majd felállok, de nem nézek rá. – Kezdenünk kéne. Van egy olyan sejtésem, hogy igen eltérő az ízlésünk.

– Oh, igen, nekem van, neked nincs. – Amint ezt kimondja, a jobb szemem tikkel, és hirtelen ismétlem magamban a reggelit; hogy merte?

– Milyen... stílusra gondoltál? – Túllépek a sértő megjegyzésen, és leülök a kanapé karfájára.

Nem, nem, nem szabad magamra vennem, nem ér annyit.

– Hh, nem is tudom. Talán valami szerelmes szutyok. Az általában bejön a sikongató tiniknél. – Felül, majd megvonja a vállát, miközben úgy néz rám, mintha a világ legnagyszerűbb ötlete pattant volna ki a fejéből.

– Nem. Azt inkább mellőzzük – mormogom halkan. – A szerelem felesleges, és pocsék. Egyedül a szenvedésről és a magánytól való rettegésről szól. Nem akarom. – Mondandómra felvonja egyik szépen ívelt szemöldökét, és hátra dől, végig engem nézve. Hirtelen nem tudom, mi játszódhat le bennem.

– Hh – sóhajt fel egy halvány biccentéssel. – Jó, akkor legyen az, milyen szar szerelembe esni. Szóljon a szenvedésről. Amikor elhagynak, egyedül maradsz, de te még mindig vágysz a másikra... – Megvonja a vállait, és a hajába túr, egy pillanatra magára pillant a tükörben, majd vissza rám. Mindeközben én csak ülök és... nézem.

– Legyen – sóhajtom, és elindulok egy toll és papír keresésére, amit az egyik szekrény fiókjában meg is találok.

Egész normális, ha nem játssza az önelégült gyökeret. Mikre nem gondolok? Ő mindig ugyanaz az egoista főgyökér marad. Mindig.

Firkantgatni kezdek szavakat, csupán csak jelzőértékűeket, amik lassacskán értelmet kapnak, ahogy a rímek is összefonódnak. Hirtelen viszont eltűnik kezeimből, amire riadtam kapom a fel a fejemet.

– Na, még nem fejeztem be! – Hallom a saját hangomban a kislányos nyafogás élét, de őt ez most egy cseppet sem izgatja. Homlokráncolva olvassa át újra és újra a szöveget, majd szemöldökeit felvonva lepillant rám a lap fölül.

– Hát ez pocsék – morogja az orra alatt. – Vagyis jó, ha zenei alapnak gitárt, dob püfölést és mélyről jövő orbitális hörgést képzeltél el. Már csak az utállak, és a dögölj meg hiányzik a végéről – horkantja el a végét. – Ezt... – meglengeti a papírt. – Nem adhatjuk ki. Az üzenet kissé zavaros, és ami kiolvasható belőle az az, hogy milyen kicseszett szar minden. Tizenéves rajongóink vannak, akik ezután vagy vágdosni kezdik magukat, vagy másnap már koromfeketébe öltözve és szegecses platformos bakancsban róják majd az utcákat iskolakerülésképp. – Ezt hallva megforgatom a szemeimet és visszaveszem tőle a lapot, ami még csak válatnak sem mondható.

– Először is nyár van, nincs mit kerülgetniük. Másodszor meg, nem tehetek róla, így jön ki az utálatom feléd – mormogom halkan négyszer is félbe hajtva a papírt, majd zsebre vágom.

– Furcsa vagy, Junghwan. – Ahogy kiejti a nevem, felkapom a fejem. Az ő szájából iszonyatosan furcsán hangzik. Mintha az átokszórás és a csodálat közt lebegne. De nem az a térdremegős, meghalok-érted, hanem, amikor valaki rácsodálkozik valamire féle csodálat.

Meglepettségemből egy pillanatot sem kapott el, mivel időközben a megcsörrent telefonjának szenteli százszázalékos figyelmét. Ahogy leteszi, ismét felém fordul, és érzelemmentes arccal mér végig.

– Mi az? – kérdezem a homlokomat ráncolva, mikor még fintorog is egyet. Hirtelen olyan... feszült lett.

– Te szépen bemész oda megkomponálni a zene alapját. – Rámutat arra a bizonyos csillagos ajtóra, miközben beszél. Vajon onnan is nyílik még egy ajtó valahová? – Addig próbálok valami szöveget összefaragni, amit majd használhatunk. Addig sem kell téged néznem... – Az utolsó mondatot szinte suttogja, de éppen jól hallottam. Mintha telefonálás közben a tűrhető, kissé már emberi énje eltűnt volna. – Próbáld meg ne halál hangulatúra csinálni, mert már így is felfordult a teljesítményedtől a gyomrom. – Amint befejezi, a kifakadását, én csak pislogok párat, nem értem, mi lelte. Nem tudom hova tenni.

Viszont a helyett, hogy tovább agyalnék, és még jobban felcseszném, inkább felállok és bevonulok a csillagos  szobába. Legalább itt nyugtom van. Azzal foglalkozhatok, amit imádok... Semmi gyűlölet. Semmi rosszindulat. Semmi Changmin.

Csaknem délután ötkor állok fel, és mondom azt, hogy elég. Már golyóznak a szemeim, és minden egyes próbálkozásom a fülemben cseng, annyiszor hallgattam vissza.

Összeszedem szétbombázott cuccaimat, és kimegyek. Papírlapok halma fogad szanaszét a szobában, amíg Changmin a telefonján beszélget valakivel igencsak üzleties hangnemben, és mintha ingerült lenne. Feltartja mutatóujját jelezve, hogy várjak, és még ne menjek el. Nekem viszont eszem ágában sincs várni. Viszont állok még egy helyen pár pillanatig, és végig mérem.

A haja szanaszét áll, valószínűleg túl sokszor túrt bele az idegtől, időközben hófehér ingjén a felső három gomb kicsúszott a helyéről, így szabad belátást nyerve meztelen mellkasára, amíg fekete nyakkendője a mályva bőrkanapén hever.

Idegességében fel-alá járkál, és néha hallat egy-két csendesebb szitokszót, amiért nem győz bocsánatot kérni. Ahogy elemzem magamban a dolgot, és arra a meghatározásra jutok, hogyha leállok vele beszélgetni, akkor leszedi a fejem, úgy döntök, hogy nem várok tovább. Fogom magam és csendben kisurranok az ajtón.

Csörgő telefonomért nyúlok, amin elhúzom a zöld kis kört, majd a fülemhez emelem azt, mikor tudatosul bennem, ki az.

– Sandeul, hol vagy? Mindenki téged vár. Már a kisbuszban vagyunk. – Felgyorsítom lépteimet Gongchan hangjára, attól tartva, hogy a főgyökér utánam siet, bár magamban, mélyen tudom, hogy erre semmi esély

– Pár perc – mormogom, majd leteszem a telefont, miután beszálltam a liftbe. Nem értem, mi történt vele... Chaqngminnel.

 Hogy én tehetek-e a hirtelen hangulatváltozásért, vagy egy másik balfasz dúlta úgy fel az idegrendszerét a telefon másik végén...