5. rész
Az elmúlt két hónap kész gyötrelem volt a számomra... Amíg Key és Jonghyun összejöttek, én egyre inkább kerültem Minhot. Ezt éreztem jónak, hiába halok bele hamarosan a hiányába. A csókja végleg betett nekem... Végleg beleszerettem.
Az egész családja ott volt az előadásomon, kivéve ő. Pedig a szülinapja volt. Ha nem csak azért közeledett hozzám, akkor miért nem volt ott? Egyszer nem jött ide hozzám, nem mondta a szemembe, hogy megmagyarázza. Oké, tény, hogy elhajtottam volna, de ebből látszik, hogy egy kicsit sem érdekli, mi van velem. Rossz emberbe szerettem bele? Minho olyan tökéletesnek tűnt... Mert az is. Igen, talán az. de ha még sem? Ha csak annak látom, aminek én akarom?
- Szia. Hogy vagy? - Hatalmas meglepetésemre Jonghyun ül le mellém az asztalomhoz, ez pedig épp elég, hogy ne nyúljak többet az ebédemhez. Egyedül eszem ma, Key beteg.
- Én... én jól. És Key is jobban, ha ezért...
- Nem. Engem most az érdekel a leginkább, te hogy vagy. - Őszintének hangzik. Talán az is. - És ne mondd, hogy jól. Látom, hogy nem. - Szavaira az asztalon kezdek dobolni az ujjaimmal, egy pillanatra sem nézek fel rá.
- Pedig ez a helyzet - motyogom elfúló hangon.
- Minho nagyon aggódik miattad. - Nem értem, miért mondja ezt, mindenesetre felhorkantok, és kissé dühödten nézek fel rá.
- Ő küldött? Hát ez csodálatos... - A fejemet csóválom, de ezt is csak addig, amíg meg nem rázza a fejét, és közelebb hajol.
- Megtiltotta, hogy róla beszéljek veled. De... Aj, Taemin, tudnod kell, hogy nem bírja nélküled. Nem ismerek rá egyszerűen... Magába fordult, semmi nem érdekli, én... Azt hiszem, nagyon fontos vagy neki. - Látom rajta, hogy magával küzd, mivel ezek szerint ilyenről nem is beszélhetnénk, most mégis itt ül.
- Ha valóban fontos lennék neki, most ő ülne itt, és nem te.
***
- Mi volt ma? - Key egyből nekem esik, ahogy hazaérek abban a reményben, hogy beszéltem Minhoval.
- Semmi. - Kicsit füllentek, nem akarom elmondani neki a Jonghyunnal való beszélgetésemet.
- És... hogy érzed magad? - Leültet maga mellé a kanapéra, és a vállamra teszi a kezét.
- Jól vagyok. - Megrántom vállaimat, de végig a kis dohányzóasztalt bámulom magam előtt. Nem merek a szemébe nézni.
- Folyton ezt mondod! Mindig! Tudom, hogy hiányzik neked, miért nem mész oda, és mondod el neki? - Amint ez végül kirobban belőle, én egyszerűen felállok, és egy szót sem szólva felmegyek a szobámba.
***
Nagyon érzékeny téma lett számomra Minho. Ha szóba kerül bárhol, vagy bármikor, én egyszerűen lelépek. Nem bírom hallgatni... Olyan lehetetlen módon szeretem őt, hogy már elviselhetetlen.
- Kész vagy? - Anyu az ajtófélfámnak támaszkodva figyeli, ahogy a nyakkendőmet igazítom. Igen, ismét koncertem lesz, de ragaszkodtak hozzá, hogy már itthon felöltözzek. Fura. De mindegy, csak egy ing és farmer, nem akkora durranás az egész.
- Igen, anya- eléggé letört vagyok, napról napra egyre jobban, ahogy minden időmet Minho nélkül töltöm. Viszont próbálom ezt elrejteni a családom elől, őket mégsem terhelhetem ezzel.
- Édesem, szomorúnak tűnsz. - Anya elém sétál, és az arcomra simítja egyik tenyerét.
- Hamarosan túljutok rajta... - Ahogy ezt kimondom, egy pillanatra lenéz kettőnk közé, majd vissza rám. Nem hisz nekem.
- Biztos? - kérdezi kétkedve, aminek hála csak hevesen bólogatni kezdek, majd lesütöm a tekintetemet. Nem, soha nem fogok tudni túljutni rajta. - Aggódunk érted apáddal. Alig mész bárhová a zongoraórákon kívül. - A hangja kétségbeesett, hiába próbál nyugodt maradni.
- Minden rendben - mondom, amitől csak felsóhajt.
- Elkésel... - Végül belém karol, és elindul velem lefelé. Valamilyen oknál fogva egyedül Key jön velem, ő kísér el az előadásomra. Állítólag anyuéknak valami dolga van, bár, hogy őszinte legyek, nem veszem zokon.
Anyutól kapok egy csókot az arcomra, majd kimegyek a kocsihoz, legjobb barátom már a volán mögött ülve vár rám. Ahogy beülök mellé, meg sem szólal, ahogy én sem. Meredten figyeljük a sötét utat, amit csak az úttest mellett sorakozó lámpák világítanak meg.
- Minden oké? - Key csak egy fél pillantást vet felém, majd inkább az út felé fordul. - Egyre inkább magadba forulsz...
- Egy kis idő kell csak... - mormogom kinézve az ablakon, és ujjaimmal a térdemen dobolok, szinte el sem jut az agyamig, hogy megáll az autó.
- Ezt mondogatod két hónapja. Taemin, már csak nyolc hét, és végez a középsulival, azután pedig nagyon kicsi az esélye, hogy látod őt. És te is tudod, hogy amit iránta érzel, az nem fog elmúlni... - Ez a megszólalása eléri, hogy egy fájdalmas tekintettel nézzek rá, de ő ezt nem reagálja le. - Nem szállsz ki? Még parkolóhelyet kell keresnem. - Nekem több sem kell, körül sem nézek, úgy pattanok ki az autóból. Csak akkor nézek fel, mikor már biztosan állok a lábaimon.
Életemben nem jártam még itt, azt sem tudom, miért itt rakott ki. Egyszerűen csak elindulok annak az épületnek a bejárata felé, ami előtt Key megállt. Hallom felzúgni az autó motorjának hangját, ami miatt hátrapillantok, de amikor látom, hogy megfordul és elhajt, szinte az állam is leesik. Nem leparkolt. Key itt hagyott. Elment az a flúgos!
Azt sem tudom, a város melyik részén vagyok. Egyáltalán a városban vagyok még?!
Az épületben, ami előtt tanácstalanul állok, felgyulladnak a lámpák egy-két másodpercre, amitől látom, hogy csak egy kétemeletes kisház. De... Nekem ma koncertem van! Aish.
Talán, ha bemegyek, kérhetek segítséget, minimum azt, hol vagyok.
Kissé remegő lábakkal indulok meg az ajtó felé, hisz nem állhatok itt napestig. Félénken nyitom le a kilincset, hiszen hiába kopogok, nem jön válasz.
A lakásban félhomály fogad a gyertyáknak köszönhetően, hirtelen nem értem, mi ez. Gyertyák. Egy egész ösvény van kirakva velük, ami felvezet a lépcsőn.
- Hahó? - Becsukom az ajtót magam mögött, majd felindulok a gyertyasorok közt. Egyre gyorsabban veszem a levegőt, és a szívem is őrült tempóba kezd, ahogy meglátom, hogy a kis ösvény az egyik szobában ér véget. Elkap a vágy, hogy elrohanjak, mégis... Úgy érzem, itt a helyem.
Belépek a szobába, amiben egy ágy és a többi hálószobába szükséges tárgy van. És Minho. Ahogy meglát, nem tétovázik egy percet sem, közvetlenül elém sétál, de nem ér hozzám. Ezt mind nekem csinálta? Összebeszélt a családommal? Csak azért, mert...miért is?
- Nem bírtam már nélküled, Taemin. - Nem ér hozzám, csak áll előttem teljesen elveszve, ami miatt könny gyűlik a szemembe. Nem... Nem értek semmit. - Én...
- Mit akarsz tőlem? - A hangom megremeg, és csaknem hangosan kiszökik a torkomon a zokogás. - Mégis mit mondjak erre az egészre?
- Nem kell semmit, csak hallgass meg. - mondja halkan, én pedig nem szaladok el, nem hahyom itt, csak dermedten állok egy helyen. - Kérlek. - Erre viszont már lemondóan felsóhajtok, majd egy kis tétovázás után leülök az ágyra. Mellém ül. Ez a ház az övé lenne? Elköltözött otthonról? Ah, nem, az kizárt. Akkor... A Minseoké? - Én nem akartam kihasználni a helyzetedet múltkor. Én csak... Már olyan rég vágytam rád, tudod? - Rám pillant, majd kicsit arrébb húzódik, tudom, hogy nem akarja átlépni a határaimat. én meg egy szót sem tudok szólni. Mégis miről beszél, mióta vágyik rám? Erről a három hónapról? Ez semmi az én elmúlt másfél évemhez képest! - Évnyitón, mikor Jonghyun felfigyelt Keyre, nem ő volt az egyetlen, aki olyasvalakit látott meg, akitől elállt a szava. - Végül a szemeibe nézek, amiből a gyötrődést látom csupán. - Én már akkor tudtam, hogy te egyszer még az enyém leszel... de úgy tűnik, elhamarkodott döntést hoztam. - Előre fordul, és lenéz a lábaira, nem akarja látni az arcomat. Ez most komoly? Minhonak... Hogy van bátorsága ezt elmondani nekem? És nekem miért nem megy?
- Több mint másfél éve megveszek érted. - Olyan hirtelen csúszik ez ki a torkomon, hogy hirtelen fel sem fogom. Nem hiszem el, hogy tényleg kimondtam! - Szeretlek - nyögöm ki egy hatalmasat nyelve, amivel elérem, hogy megfeszüljön egész testében.
- Én is szeretlek. - A keze csak lassan csúszik a combomra, a másik pedig az állam alá, hogy maga felé fordítson. - Nagyon. - Ádámcsutkája lassan mozdul, ahogy nyel egyet, majd közelebb hajol, de nem teszi meg azt, amit már nagyon akarok. - Sajnálom.
- Érzem - suttogom, miközben felváltva nézek a szemeibe, amik felcsillannak egy fél pillanatra.
Innentől nem szól egy szót sem, lassan hajol felém, szinte... Szinte már megőrjít az, amire ajkai az enyémhez simulnak végre, és olyan vérlázító csókba hív, amitől testem-lelkem megremeg.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése