Végrevitt lehetetlen 3.

3. rész

Még hogy hívjam meg vacsorára... Anyu miket nem mondd. Luhan vagy az arcomba röhög, vagy oda rúg, ahová nem kéne, és elrohan, amikor felteszem a kérdést.
- Mr. Oh, kérem, figyeljen. Az egyetemen nem díjazzák, ha a diák ostobán bámulja az ajtót- történelem tanárom felé kapom a fejem, aki nagy kitartással néz engem- Vár valakit, vagy ennyire untatja a klasszikus ipari forradalom ismétlése?- kihúzom magam, amikor megszólal a kicsengő, és mintha semmi nem történt volna, Mr. Woong elkezd pakolni, majd kimegy még az osztály előtt. Ebéd szünet. Már éhen halok! Utolsók közt érkezem az asztalunkhoz, ahol szokásos helyemet foglalom el.
- Nem hiszitek el, mit tudtam meg- Baekhyun izgatottan veti magát a mellettem lévő székre, és szinte levegőt se vesz- Képzeljétek, kit akarnak Chanhyungék lelökni a suli tetjéről. Luhant- mintha áramütés ért volna, összerezzenek, és egyből felállok.
- És mégis mi a halál faszáért nem mész fel, mielőtt kinyírják te idióta?!- üvöltöm el magam, amitől mindenki felénk kapja a fejét, de nem zavartatom magam. Egyből felindulok a tetőre, és átgázolok a kisebb tömegeken, akik valószínűleg ugyanoda tartanak, mint én. A hangos szitokszókra oda se figyelek, csak rohanok a célom felé. Felérve egyből átveszi a hatalmat felettem az adrenalin, ahogy meglátom Chanhuyngékat Luhan körül, akik durva mozdulatokkal lökdösik őt a tető széle felé. Ezek bekattantak. Hogy juthat ilyen az eszükbe? Bele is halhat!- Kurvára ne érjetek hozzá!- üvöltve kezdek rohanni feléjük, de mintha meg se hallanának. Csupán hárman vannak, de ez akkor is kibaszás. Sőt. Undorítóak- Nem hallasz?!- egy erősebb mozdulattal rontok be közéjük, és Luhant védekezőn magam mögé vonom, aki szó szerint reszket.
- Menj arrébb, Sehun- kihúzom magam, így magasabbnak hatok Chanhyungnél.
- Mit csináltok, mi? Elment az eszetek?!- körülöttünk egyre nagyobb lesz a tömeg, sőt még a bandám is felbukkan. Nem szoktak belekeveredni ilyen ügyekbe, de nagy meglepetésemre mellém állnak. Segítenek. Megvédik Luhant... Nem engedem el a kezét, végig szorongatom magam mögött, nehogy a végén eltűnjön.
- Tegnap este rossz fát tett a tűzre. Megverte két bandatagunkat is, neked ehhez semmi közöd- tegnap este...baszki.
- Tegnap este én vertem meg a két gyökeret, nem Luhan. Ha valakin bosszútállni akartok, akkor azt rajtam tegyétek- védekezőn feltartja kezeit, és hátrál pár lépést.
- Te? Nem gondolod, hogy rossz döntés volt?- csak úgy köpi felém a szavakat, mintha átkot szórna.
- Felőlem most is lejátszhatjuk- hirtelen lépek közelebb hozzá elengedve Luhan kezét, amitől Chanhyung összerezzen, és elhátrál.
- Hagyjuk- köpi még utoljára, majd hátat fordít, és a két majommal az oldalán eltűnik a nagy tömegben.
- Mit néztek?- üvöltöm el magam a "szurkolótábornak", akik lassan szivárognak vissza az épületbe. Rohadékok, hagyták volna meghalni... Undorító, nyomorult férgek. Nincs rájuk jobb szó. Ahogy Luhan felé fordulok, egyből meglágyul a tekintetem, és elé lépek, vállára teszem a kezeimet. Még mindig ugyanúgy remeg, mintha szétesni készülne- Jól vagy?- apró könnycseppek indulnak meg a szemeiből, és megrázza a fejét. Nagyot nyelek, majd mielőtt meggondolhatnám magam, magamhoz rántom, és szorosan átölelem- Minden rendben, oké?- most már halk sírása miatt is reszket egész testében, de komótosan átöleli a hátamat. A fiúkra pillantok, akik szemmel láthatóan nem tudnak mit kezdeni magukkal, nincsenek ehhez hozzászokva. Fejemmel alig észlelhetően az ajtó felé bökök, amire egymást tolva indulnak meg befelé. Pár percig állunk még így, mire teljesen elhalkul, de egy tapottat sem mozdul- Jobban vagy?- hangomra, mintha teljesen kicserélték volna, ellöki magát tőlem, és átöleli magát.
- Köszönöm- motyogja alig hallhatóan, lehajtva fejét, és ő is befelé indul.
- Várj! Luhan!- utána sietek, és mielőtt bemehetne, derekánál fogva rántom vissza. Magam felé fordítom, majd felemelem arcát, kényszerítem, hogy a szemeimbe nézzen- Ráérsz este? Anyukám örülne, ha átjönnél vacsorára- még kicsit könnyes szemei tányér nagyságúra kerekednek, és szinte eltáltja a száját. A fekete szemfestéke halvány csíkot hagyva hagyja el arcát az utolsó könnycseppeket kísérve, amiket óvatosan letörlök.
- A...Anyukád?- aprót biccentek, de eszem ágában sincs elengedni állát- N...nem is tudom, Sehun... Nem tudom, hol laksz, és...és...- szabad ujjamat ajkaira teszem jelezve, hogy hallgasson, amit meg is tesz.
- Nyugodt lennék, ha a délutánt velem, és a fiúkkal töltenéd a Lee's Caffé-ba. Onnan mennénk át hozzám, oké?- pár pillanatig csak hezitál, amire felsóhajtok- Csak mondj igent, Luhan- végül aprót bólint jelezve, hogy benne van a dologban. Elmosolyodom. Ha valakit, akkor őt most nagyon biztonságban akarom tudni, és ez csak akkor lehetséges teljes mértékben, ha mellettem van. Ráadásul szerintem a fiúk kedvelik is őt, különben nem jöttek volna segíteni- Most elkísérlek órára, de tudod, hol vagyunk szünetekben, nem?
- De...- motyogja válaszként végül lehajtva a fejét.
- Akkor legyél szíves, gyere oda, oké? Nem akarom egész nap a körmömet rágni azért, hogy éppen ki akar kicsinálni.
Ahogy ígérte, az összes szünetet velünk töltöti. A fiúk nem közösítik ki, sőt úgy beszélgettek vele, mintha évek óta a banda tagja lenne. Luhan az a típus, akinek egy barátja sincsen, de éreztem, hogy velünk jól érezte magát. Lehet, én vagyok a paranoiás, de még a kávézóban is magam mellé ültetem.
- Minden rendben?- lassan felém fordul, amikor leesik neki, hogy hozzá beszélek. Bólint egyet, de nem is akárhogy. Olyan mosolyt villant felém, amitől esküszöm, még a szívem is kihagy egy ütemet. Az a mosoly, te jó ég...- Helyes- hátára simítom kezemet, és visszamosolygok rá. A szokatlan gesztustól egész teste megfeszül, amire elkapom a kezem. Mégis mit művelek? Nem viselkedhetek...így. Elment az eszem?! A végén még azt hiszi, pedofil vagyok. Meglepetésemre azt a pár miliméter távolságot is megszünteti köztünk, és alig érezhetően, de nekem dől. Eléggé zárkózott fiú, így egyből leesik, hogy így köszön meg mindent, amit érte tettem. Egy édes mosoly kíséretében. Egy rohadt édes, imádni való, gyönyörű mosoly kísé...Jesszus, Sehun, térj észhez! Egyre felszabadultabban beszélget a fiúkkal, amire ahogy elnézem, mindenkinek ugyanaz jár a fejében, mint nekem.
- Figyelj Luhan, jó lenne, ha máskor is velünk tartanál- egyedül én hökkenek meg, amikor a gondolatot Kai ki is mondja. Lenézek Luhanra, aki ugyanúgy meg van illetődve, sőt talán sokkal jobban is, mint én.
- Há...hát nem is...tudom...- tarkójára simít, majd lassan felnéz rám várva, hogy kimentsem a helytetből. Arra várhat.
- Még szép, hogy jön- válaszolok helyette gyorsan, mielőtt kimonadná, ami nagyon nem akarok most hallani tőle- Sőt a beavatást is akarja- szemei ismételten hatalmasra kerekednek, és szólalna meg, amikor a telefonom csörgése megelőzi. Pár szót beszélek csak Édesanyámmal, majd felállok, és lenézek Luhanra- Anyu már vár minket- ráérősen áll fel, majd miután elköszön mindenkitől, elindul kifelé.
- Beavatás?!- felháborodottan boxol bele a vállamba, ahogy kiérünk, majd puffogva halad tovább. Mindig ilyen durcis volt? Nem. Ő ideges, dühös és zárkózott volt. És ettől...attól, hogy megvédem, és magam mellett akarom tudni, így megnyílt volna? Hisz most is épp olyan sebezhetőnek tűnik, mint fent a tetőn.
- Ne aggódj már, semmi olyan nem fog történni, ami neked rossz lenne. A fiúk kitalálnak majd valamit, amit meg kell majd csinálnod. Ennyi az egész- megvonom vállaimat, amitől csak még jobban kiakad.
- Hh...de...hhhh!!- fellendíti kezeit még mindig az utat bámulva.
Egész úton hazafelé egy szót sem szólt többet hozzám, valószínűleg megsértődött. Eh, édes.
- Szia Anyu, megjöttünk!- mint mindig, úgy most is csak a konyhában ég a villany, ahová a lábaim ösztönösen be is visznek.
- Kicsikém!- egyből felpattan, és átölel, amit viszonzok is.
- Anyu kérlek, Luhan is itt van...- morgom halkan, amitől elválik tőlem.
- Szia. Oh Seo Hyun- mosolyogva mutatkozik be a mellettem állónak, amire mélyen meghajol Anyukám előtt.
- Xi Lu Han vagyok, köszönöm a vacsorameghívást- motyogja kissé hivatalos hangnemben.
- Ohm, milyen udvarias- Anya egy ezer wattos mosolyt villant rám- Erre semmi szükség- céloz a meghajlásra, majd leülteti Luhant az enyém melletti székre- Aranyos fiúnak tűnsz, Luhan. Sehun már sokat mesélt rólad- gyilkos pillantást vetek locsifecsi felé, aki a szemeit forgatja.
- Anya!- szólom le, és helyet foglalok helyemen, ahol már meg is van terítve. Anyu a legszebb porcelántányérokat készítette elő, a kristálypoharakról, és az ezüst evőeszközökről ne is beszéljünk.
- Ugyan már, Kicsikém- legyint egyet, majd lemegy a kamrába, ami a nappaliból nyílik.
- Kicsikém- Luhan vigyorogva bámul maga elé, amire fújtatok egyet- Apukád hol van?- lassan fordul felém, de lefagy a mosolya, amikor meglátja a reagciómat. Nem tehetek róla, mindig ez van, amikor szóba jön.
- Nem tudom. Születésem előtt két nappal lelépett valami fruskával- megvonom vállaimat. Komor, érzelemmentes hangomtól érzem, ahogy befeszül, így inkább témát váltok- És a te családod?- meglepi a kérdés, de számíthatott rá, hogy egyszer ígyis-úgyis felteszem a kérdést.
- Van két nővérem, és egy húgom. A szüleim szeretnek engem, de én vagyok a feketebárány a családban. Nem azt mondom, hogy ki vagyok közösítve otthon, csak... Úgy érzem, nem vagyok odavaló- csak úgy jönnek a szavak a szájából, mintha muszáj lenne, de örülök neki, hogy így megnyílik nekem. Pár pillanatig hallgat, majd kifújja a bent tartott levegőt- Húhh, szóval ilyen, amikor valaki ismer- elismerően hümmög is egyet, de reagálni sincs időm, mert Anya egy üveg borral tér vissza hozzánk.
- Azt már tudom, hogy csak 16 vagy, de mindd csak, szereted a bort?- leül megszokott helye helyett egyenesen elénk, ahol magának terített meg, és leteszi elénk az üveget, majd felpattan, és három borospoharat kapar elő a szekrény legmélyéről.
- Anya! Csak 16 éves, könyörgöm! Nem adhatsz neki alkoh...
- Igen, szeretem- mosolyogva vág a szavamba Luhan, amitől ismét fújtatok egyet- Hohóóó, Szilaj. Minden oké- vigyorog felém gúnyosan, amire lábába rúgok az asztal alatt. Meg se rezzen, csak ököllel viszonozza a dolgot, amit a combomba vág.
- Húha gyerekek, nem tudom, mi folyik az asztal alatt, de mielőtt valamelyikőtök még az asztal alá kerülne ki tudja, miért...khm...én még itt vagyok- Anya perverz megjegyzésére Luhan szája tátva marad, és teljesen elvörösödik zavarában
- Anya, ne már! Elijeszted...- morranok fel, amire halkan felkacag, és inkább kiszedi az előételt.
- Jó, én csak előre szóltam, mielőtt még elöttem gabalyodtok össze teljesen- kacagása lassan nevetésbe megy át, és leül az új helyére.
- Anyu! Ne. Már! Oké?!- Anya mindent tud rólam, főleg azt, hogy a fiúkhoz vonzódom, így ezt elég viccesnek találja. Egyedül van vele.
- Nyugi Kicsikém- legyint egyet, majd a kanalat a kezébe veszi- Jó étvágyat.
- Jó étvágyat- vágjuk rá egyszerre Luhannal, de nem nézünk egymásra. Ő zavarban van, én meg nem akarom, hogy Anyám folytassa. Nők... Lassan viszont baráti beszélgetésbe kezdünk, és egyre többször pillantok Luhan felé. Nem tudom megunni a látványt, ahogy mosolyog. Nem láttam még ilyen mosolyt, na.
Egész idő alatt felhőtlen volt a hangulat, bár mikor arra kerül a sor, hogy hazakísérjem Luhant, kínos csend telepedik kettőnk közé. Anyának kellett megszólalnia...Aish.
- Nos, köszönöm, hogy...hazakísértél- szólal meg először az egész út alatt, mikor a házuk elé érünk, és felém fordul- Üzenem Anyukádnak, hogy isteni volt a vacsora- halványan elmosolyodik, és lehatja a fejét. Uhm, de édes. Belegondolva, hogy viselkedett legelőször, amikor találkoztunk, az csak valami álarc volt, hogy távol tartson magától. De most...hmm.
- Szívesen, Luhan- mosolyogva hajolok arca felé, hogy egy csókot adjak arcára, de az utolsó pillanatban meggondolom magam- Jó éjt- mosolyogva viszonozza jókívánságot, majd bemegy.
Negyedórámba telik hazaérni, mint a múltkor, viszont most már Anyu kész, még gőzölgő teával vár a nappaliban. Ledobom magamat mellé a kanapéra, és a kezembe fogom a kis dohányzóasztalon pihenő zöld bögrémet.
- Luhan aranyos srác...- motyogja, de hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Igen, valami...olyasmi- mondom pár másodperc hallgatás után, mire felhorkant.
- Valami olyasmi? De hisz odavagy érte, Sehun- halkan felnevet, amikor felé fordítom a fejem, de ő csak a vállamra teszi a kezét.
- Miről beszélsz?
- Hajj, ugyan már, Kicsikém. Úgy néztél rá, mint aki bármelyik pillanatban rávetheti magát- lemondóan rázom meg a fejem, és belekortyolok a teába. Hülyeségeket beszél. Nők...- Na, meg te sem vagy közömbös számára...- felvonom egyik szemöldökömet, ez a legnagyobb marhaság az összes többi közül.
- Anyu, miről beszélsz?- szemeit forgatja, és hátra dől a kényelmes kanapén.
- Férfiak, ti mind vakok, és furák vagytok- mosolyogva rázza meg a fejét- Későre jár, és holnap még csak szerda, úgyhogy pihenned kéne, Kicsikém.

Sehun 
+ 
Luhan

=
HunHan
*O*