JR [POV]
Rám mosolygott. Megint. Nem. Ez így nem mehet tovább! Igen, tetszik, és igen talán ő az én kulcsom. Lehet, hogy ő... De nem. Nem kerülhet közel hozzám. Érzem, hogy ő tudna irányítani. Tudom, hogy tudna, hisz a plázában is majdnem összejött neki... Attól a mosolytól már szinte levett a lábamról. Ez nem tetszik. Nem engedhetem meg, hogy bárki akár egy mosollyal is befolyásolhasson. De utálom magam, hogy így reagáltam rá! Egy mosoly, és ismét megmozdult bennem valami. Ott hagytam, pedig mást csináltam volna szívem szerint. Hogy mit akartam? Az arcára simítani, szemeibe nézi, és úgy csókolni, ahogy még soha senkit. Tudni akartam, milyen édesek az ajkai, milyen szorosan a karjaim közt tartani. Ezt mind úgy, hogy egy hónapja láttam először. Nem tartom furcsának, hogy így érzek, így gondolok rá, mivel már az első pillanatban tudtam, hogy ez lesz a vége. Mindenesetre megpróbálok nem beleszeretni, hatalmas hiba lenne ugyanis. Ha beleszeretnék...már ezer százalék, hogy nem tudnék ellen állni neki. Már így is nehéz, hisz a lábam minden alkalommal oda akar vinni hozzá, a karjaim ölelni akarják és ajkaim követelőzőn birtokba akarják venni övéit. De nem lehet. Nem lenne időm rá a húgom és Anyukám mellett, és abban is biztos vagyok, hogy nem szívesen hallgatná az én hülyeségeimet.
Távol kell tartanom magamtól...
- Mr. Park- az igazgatónő ismét szoros konytba fogta a haját, és az arca is változatlanul komor. Ahogy belép a matek óra kellős közepén, mindenki felé fordul, nem tudni, kihez szól. Rajtam kívül még hat embernek ez a vezetékneve az osztályból- Park Jinyoung- teljes nevem hallatán felállok a helyemről, visszanézek a szemeibe- Jöjjön ki, kérem- egyből utána indulok, majd ahogy becsukom az ajtót magam mögött. Arcán kis tanácstalanságot látok, szemei is felveszik az együttérzés szikráját- Sajnos rossz hírt kell magával közölnöm. Az Édesanyja kórházba került- mintha gyomron vágtak volna, a hányinger felkúszik a torkomba, de tovább nem tud menni a hatalmas gombóc miatt. Forog velem a világ, és egy pillanatra a fülem is csengeni kezd.
- Hogy van? És a húgom?- akaratlanul is megremeg a hangom, és a kelleténél hangosabban beszélek, amitől nyílik a könyvtár ajtaja, és lepisszegnek. Ó, kuss legyen! Várható volt, hogy ez fog történnni, Anya agyon hajszolja magát. Soha nem pihen, ha meg igen, nem eleget. Megszakad érte a szívem... Imádom az Anyukámat.
- Az információim szerint a gyengélkedőben van, és már jobban. De egy ideig nem szabad megerőltetnie magát. A húga... Nos, ő már otthon van, a bébiszitterrel, ő értesített erről- nyel egyet, és a vállamra teszi a kezét- Sajnálom.
- Haza kell mennem! Most!- zaklatott hangommal nemigen tud mit kezdeni, csak csitítgat, de meg sem hallom. Anyának szüksége van rám. A húgom meg... Egyből elkezdek rohanni, hiába szól utánam az igazgatónő többször is, én csak megyek, amerre a lábam visz. Haza. Haza kell mennem! Yooranak szüksége van rám! Két perc alatt hazaérek, de a látvány még rosszabb, ami a szemem elé tárul; Yoora szinte hisztérikus sírását még a bébiszitter sem tudja csillapítani, csak az arcát cirógatja, és már ő is a zokogás határán van.
- Yoora- hangomra felkapja a fejét, én egyből mellé térdelek, magamhoz ölelem. De ő ellök. Az arca dühös, és a szemei szikrákat szórnak.
- Ez a te hibád!- teli torokból vágja a fejemhez, hiába vagyok tőle húsz centire. A szavai szíven találnak. Az enyém? Értetlenül nézek rá, amitől lök rajtam egyet, így hátra dőlök- Nem tettél eleget érte!- én...én mindent megtettem. Próbáltam segíteni rajta, de ehhez két ember kell. Anya nem akarta, hogy segítsek, hiába volt szüksége rá. Főztem, takarítottam, mosogattam, teregettem, mindent megtettem, gondoskodtam Yooráról hogy ne neki kelljen. De ennél többet nem tudtam... Valóban az én hibám lenne? Én tehetek arról, hogy az Édesanyám kórházba került?
- Yoora, én...
- Ne! Ne mondj semmit!- a végén még egy hatalmas pofon is csattan az arcomon, és tovább orditozik- A te hibád! Több törődésre volt szüksége! Nem tettél meg mindent, Jinyoung! A te hibád!- könnyei egyre nagyobb cseppekben csorog le szép arcán, a hangja is megcsuklik.
- Én mindent megtettem, én tényleg próbálkoztam...- beletúrok a hajamba tanácstalanságomban, és beharapom alsó ajkamat. Mark. Valahogy csak az ő nevét látom magam előtt. Ezért nem közeledhet felém... Ezt ő soha nem értené meg. Soha senki nem értené meg. Ezért maradok egyedül...
- Nem próbálkoztál eléggé, JR!- ököllel a padlóra csap, majd feláll.
- Yoora, kérlek nyugodj meg. Bemegyünk hozzá...
- Nem! Te nem jöhetsz! Ne gyere az Anyám közelébe- csak úgy szűri fogai közt a szavakat. Elvesztettem... A húgom utál. De miért? Ő is tudja, mennyire igyekeztem. Mindent meg akartam adni neki. Mindent!- Apa is miattad halt meg! Te tehetsz az autóbalesetről is! Ha nem kellett volna neked az a vacak tejdzín a vacsihoz, most itt ükne, és törölgetni a könnyeimet! Apa miattad halt meg!- belemarkolok térdemnél a nadrágomba, és lehunyom szemeimet. Apa miattam halt meg. Hirtelen beugrik elém az az éjszaka...amikor minden elkezdődött.
- Jinyoung, mondd csak, mit csinálsz, fiam?- a hangjából kicsengett a fáradság, de mosolygott. Odajött, megölelt, és beledugta az ujját a tűzhelyen készülő hústömegbe.
- Vacsorát, Apu. Anyu megkért rá- mosolyogva válaszoltam neki, és egy csókot nyomtam az arcára. Mosolygott. Boldog volt. Nem tudom, miért, de az volt. A szeme ragyogott. Belenéztem a hűtőbe, de lemondóan sóhajtottam egyet- De úgy tűnik, elfogyott a tejszín- fintorgott egyet az orrával, és máris a kezébe kapta a kocsikulcsait.
- Azt nem hagyhatjuk, hogy éhen maradjon a család, nemigaz?- még egy mosolyt kaptam tőle, és már itt se volt.
Két órával később kopogtattak az ajtón. Nem, dörömböltek. Anyu nyitott ajtót, és még emlékszem, ahogy az arca pániktól torzult el. Két rendőr állt az ajtóban, és elmondásuk szerint rossz hírt kellett közölniük.
Az Apám meghalt.
Autóbaleset.
Elaludt a kormánynál.
Az egyetlen éppen maradt tárgy a kocsiban a pénztárcája, és a doboz tejszín, amit nekem akart hazahozni, hogy kész legyen a vacsora. Nem sírtam. Soha még csak egy könnycseppet sem ejtettem. Akkora volt a fájdalom, hogy csak üresség kongott bennem. Egyedül éreztem magam, tudtam, hogy az én hibám. Ettől kezdve fordultam magamba, és pszichológusok tömkelege tömködte azzal a fejem, hogy nem én tehetek róla.
Tudtam, hogy fáradt volt, mégis hagytam elmenni. Hagytam meghalni...
- Sajnálom, hogy a bátyám vagy! Bárcsak soha ne születtél volna meg! Tönkretettél mindent!-, s ezzel fogja magát, és felrohan a szobájába. A bébiszitter kikerekedett szemekkel néz rám, majd mellém kúszik.
- Nem... Nem gondolta komolyan! Jinyoung... Alszik rá egyet, és...- meg aem várom, hogy befejezze, elmegyek. Kirontok a lakásból, és arra megyek, amerre a lábaim visznek. A pláza felé veszem az irányt, amerre már sokan tartanak, mivel már kicsengettek az utolsó óráról. Mindenem remeg a dühtől. Utálom magam. Én tehetek mindenről. Yoorának igaza van... Ha én nem főzőcskézek, akkor Apa nem hal meg és Anya sem feküdne kórházba. Az én hibám. Az egészről én tehetek! Életemben először csorog le egy könnycsepp az arcomon, amit egy durva mozdulattal törlök le magamról. Beviharzom a plázába, és a tető felé veszem az irányt. Ha én nem vagyok, minden sokkal könnyebb... Átrontok három fiú közt, akik utánam szólnak.
- Jinyoung?- Mark hangja kétségbeesett, és aggódó, ahogy a nevemet ejti ki, de én csak megyek előre az emberek közt a könnyeimet törölgetve- JR!- hangja egyre távolibb, hiába igyekszik utánam. Pár méterrel arrébb már egyáltalán nem hallom, és csak átrontok az emberek közt. A kezeim remegnek az adrenalintól, és szétárad a testemben, ahogy egyre magasabbra térek. A személyzet rosszalló pillantására ügyet sem vetek, csak a tűzlépcsők felé igyekszem, amik felvisznek a tetőre. Három lengőajtón megyek át, mire rátalálok. Innen már nincs visszaút; olyan rohanásba kezdek, amitől sajog a lábam, de eszemben sincs megállni. Megyek előre. Arra számít az ember, ha megcsapja a friss levegő, lehiggad. De nem. Engem csak még jobban a tető széle felé terel. A lépteim lelassulnak, majd megtorpanok a tető pereménél. Lenézek a hat emelet magasból, és az esélyeimet latolgatom. Egyik lábamat a semmibe lógtom, amitől kissé megingok. Ha földet érek mennyire fog fájni? Nagyon. De ezer százalék, hogy semmi nem lenne a bennem uralkodó káoszhoz képest. A húgom utál, Anyámnak is jobb nélkülem. Egy éhes szájjal kevesebb, Yoorára is több ideje lenne. Ők a legfontosabbak nekem; ők a mindenem. Épp ezért... Megteszem. Mark... Bárcsak még egyszer utoljára láthatnám a mosolyát... A ragyogó szemeit, és hallahatnám a hangját. Csak még utoljára. De ez most képtelenség... Ő nincs itt, csak a lelkiszemeim előtt látom az arcát. Veszek egy utolsó, mély levegőt, ökölbe szorítom a kezeimet, és előre lendülök...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése