Mark [POV]
Rohan. Én meg utána. Ott hagytam BamBaméket, akik valószínűleg még mindig értetlenül bámulnak utánunk. Egy idő után feladom, hogy a nevén szólítsam, mivel nem az, hogy nem halja, nem érdekli... Valami történt. És én tudni akarom. Zaklatottnak tűnt, és mintha az arcát törölgette volna. Sírt? Csak tizenöt méter az előnye, de mintha egyre csak távolodna. Nem lehet! Nem téveszthetem szem elől! A lábaim kezdik feladni, és össze-vissza kapkodom a levegőt, de nem állok meg. Nem állhatok meg. Nem értem, miért... De tudnom kell, mi kavarta fel ennyire. A támasza akarok lenni. Ahogy felérünk a tetőre, belém hasít a gondolat; miért jött fel ide? Nem tudja, hogy itt vagyok. Látom rajta, teljesen magába van fordulva, és mintha semmi mást nem is hallana a környezetéből. Lassú léptekkel megyek utána, de egy idő után megállok. Mit csinál? Szinte elájulok, amikor kilendíti az egyik lábát, szédülök. Ugrani fog? Basszus, nem várom meg, amíg kiderül! Épp megindul a lábam, amikor lendül, és az utolsó pillanatban ragadom meg a karját. Majdnem kicsúszik az ujjaim közül, de ahogy megérzem bőrömön az övét, olyan szorosan tartom, hogy valószínűleg összeragadunk. Nagyot puffanva esünk a földre, ő egyenesen rám. Zokog. Az egész teste remeg, és amikor már azt hiszem, lebénult, felkel rólam. Attól félek, ismét ugarni készül, ezért egy mozdulattal visszarántom, és magam alá gyűröm. A hatlmas szemei most enyémbe fúródnak, és a könnyeken kívül nem látok mást, csak... Tétlenséget, haragot, fájdalmat, szenvedést... Pillanatokig így fekszünk, amire végül felül, így kénytelen vagyok én is kiegyenesedni, így a csípőjén kötök ki. Ajkai remegnek, mintha fázna, de abban a pillanatban könnyei ismét útnak indulnak. Reflexszerűen ölelem át a nyakát, és a hajába túrok. Próbál eltolni magától, de hamar feladja, és inkább a felsőmbe markol, mintha leszakítani készülne rólam, arcát a nyakamba fúrja. Mi történt, ami ennyire képes összetörni valakit? Valakit, aki mindig komor, és magába fordul... Sokan mondják, hogy biztos nincsenek érzései... De a fenébe! Vannak... Forró lehelete a nyakamat perzseli, amitől végig fut rajtam a kellemes borzongás. Mit gondolhat rólam? Mennyire néz flúgosnak, hogy így ölelgetem? Már fojtogató erősséggel szorítom magamhoz, képtelen vagyok elengedni. Nem tudom elengedni! Hangja egyre halkul, de hirtelen újból új erőre kap, amitől a szívem szétszakadni készül.
- Én itt vagyok neked- hangom nem több csupa suttogásnál, de engem meglep, hogy képes vagyok kimondani. Atyaég, most aztán még hülyébbnek néz! Hogy mondhattam ezt? Hisz az eomúl öt hétben, mióta itt vagyok, csak kerül engem... Miért mondtam ezt?! Hülye, Mark! Hülye! Egy szót sem szól, hallgat. Rosszat mondtam volna? Ujjai lassan elengedik pólómat, és csak simán az oldalamra simítja őket. Nem mozdul. Én sem. És most? Egy egész örökkévalóságig itt fogunk ülni? Basszus, én benne vagyok! Haját kezdem cirógatni, és államat fejebúbjára támasztom, amitől mocorogni kezd. Mélyen magamba szívom az illatát, amitől muszáj vagyok beharaoni aksó ajkamat. Jesszus... Miért reagálok így? Nem szabadna. Nagyon nem.
- Mi a baj?- kérdezem, mikor végleg elcsendesedik. Hangom még mindig halk, még egy kicsit be is rekedt. Nem szól egy szót sem... Mondj már valamit, az ég szerelmére!- Bennem megbízhatsz- folytatom, ahogy hátrébb húzódóm, és ismét a szemeibe nézek. Tekintete még mindig ugyanolyan, de most mintha azt kérdezgetné magában, valóban megbízhat-e bennem- Tuti jó fej vagyok. Nem mondom el senkinek- egy x-t rajzolok szívemre, majd az övére is, amitől egészen halványan elmosolyodik. Most látom először mosolyogni... Ah! Mosolyoghatna többet is, maradjunk ennyiben... Vesz egy mély levegőt, és elfordítja a fejét.
- Köszönöm...hogy nem hagytad...- oh. Hát erre nem igazán számítottam. Azt hittem, dühös rám, mert nem hagytam ugrani. Meg akarta ölni magát! Már a gondokattól is kiszárad a torkom, és szédülök.
- Mondd el, mi történt- kisimítom homlokából a tincseit, makd leesik... Túlzásba estem. Nem viselkedhetek így! Mint egy nyomulós fruska! Gyorsan lemászom róla, és elétérdelek, ráülök sarkaimra- Meghallgatlak- felém fordul, és kíváncsian méregeti az arcomat. Mire gondolhat? Mi járhat a fejében?
- Nem tudom, traktálhatlak-e ezzel...- ő...most épp megnyílni készül nekem. Azt csinálja, amit még soha senkinek nem tett meg Jacksonökén kívül.
- Engem érdekel, JR. És látom rajtad, hogy szétrobbansz, ha nem adod ki magadból- mintha tekintete hitetlen lenne, mintha... Nem értené, hogyan látom rajta. Helyes. Nem kell mindenről tudnia...
- Anyám kórházba került- nem reagálok semmit, csak kitartóan várom a folytatást. Viszont amikor nem mond többet, felsóhajtok.
- Én ezt nagyon sajnálom, Jinyoung. De én azt akarom hallani, amitől arra a döntésre jutottál, higy megölöd magad. Hallani akarom az egészet. A-tól z-ig- alig láthatóan megrázza a fejét, majd a tarkójára simít.
- Erről még nem beszéltem senkivel...- hangja rekedt, és fájdalmasan cseng, és ettől még rosszabbul érzem magam.
- Épp ez a baj- a térdére simítom a kezemet, amitől egész teste megfeszül, így inkább elkapom róla. Fasza... Már azt sem bírja, ha hozzáérek. Lehetne ennél rosszabb a dolog?
- Apám másfél éve autóbalesetet szenvedett. Meghalt...Miattam- szemeim kikerekednek, és az összes szín eltűnik az arcomról. Nem katona, nem menekül a hatóságok elől, és nem lépett le... Az ő Apja meghalt.
- Miattad?
- Bonyolult- elhúzza a száját, és oldalra néz.
- Hidd el, képes vagyok felfogni- halványan elmosolyodik, makd rám néz. Azok a szemek...
- Vacsorát főztem, mert Anya nem ért rá, és el kellett mennie a boltba, mert nem volt otthon minden hozzá. Elaludt a kormánynál- összeszorítja ajkait, de én őszintén nem értem, ez miért lenne az ő hibája... Nem szólok közbe, majd a végén- Ekkor Anya egyrr többet kezdett dolgozni, én intéztem mindent otthon. Főztem, takarítottam, bevásároltam. Magyarul mindent, amit régen ő szokott. Helyette megtettem mindent, amit tudtam. Neveltem Yoorat... De most beleroppant a dologba- egy pillanatra elhallgat, amíg összeszedi magát- És ma amikor hazasiettem a húgomhoz... A fejemhez vágta, hogy az én hibám minden; Apánk halála, hogy Anya kórházba került. Azt mondta nem tettem elget érte...- a földet kezdi bámulni. Sajnos- Aztán azt mondta, nem mehetek be hozzá a kórházba, bárcsak soha ne születtem volna meg...- a végén felszipog, de érzem, ahogy egy hatalmas súlytól szabadul meg. Megkönnyebbülten szívja be a levegőt, majd ismét rám néz- Nem bírtam egyedül, és így csak még nehezebb lesz... Ebbe bele fogok roppanni, mint Anya. Egyedül nem bírom- suttigásnak is alig nevezhető az utolsó pár szó, amitől egy hatalmasat kell nyelnem. 17 éves, de máris ennyi mindent kellett átvészelnie... Nem értem, higy bírta eddig- Most biztos őrültnek nézel.
- Nem- megrázom a fejem, és közelebb kúszom hozzá- Az Apád halála NEM a te hibád, JR. Ne hibáztasd magad azért, ami történt. Te minden tőled telhetőt megtettél Anyukádékért, és ezt te is jól tudod. Yoora meg szeret téged. Láttam, hogy felnéz rád, amikor vitted haza egy hete. Zaklatott, ahogy te is... Ő még nem tudja ezt úgy feldolgozni- hallgatok pár pillanatig, amíg összeszedem a gondolataimat. Mit mondhatnék neki, amit el is hisz nekem?- Szeret téged, és várja, hogy hazamenj. Mindenki másképp gyászol- látom, ahogy harcot vív magában. Csak azt nem tudom, mi zajlik le benne- Ami meg azt illeti... Szívesen segítek nektek. Bevásárolok, hazahozom Yoorát a suliból... Főleg, amíg Édesanyád lábadozik. Segítek a házimunkában, hogy könnyebb le...- ajkaimra teszi mutatóujját, amitől kénytelen vagyok elhallgatni.
- Ezt nem kérhetem tőled, Mark- a szívem hatalmasat dobban, ahogy meghallom a nevemet a szájából. Jesszus...
- Nem kell kérned- megfogom a csuklóját, és eltolom- Megteszem. Látom rajtad suliba, mennyire le vagy épülve. Rád férne egy kis pihenés, és Anyukádnak egy új munka. Segíthetek állást keresni, amivel kímélné magát...
- Miért teszed ezt értem?- a kérdés kizökkent, és hirtelen nem tudok mit mondani. Mit mondhatnék? A választ én sem tudom...
- Nem tudom. Csak hagyd, hogy segítsek neked.
A házuk szép. Látszik, hogy az Édesanyja alaposan megdolgozik érte. Ami azt illeti, nagyon megkedveltem a családját. A húga aranyos. Sírva borult a bátyja nyakába, amikor bocsánatot kért tőle... 13 éves, de sokkal nagyobb esze és szíve van, mint a felnőttek többségének. Az Anyukájuk új munkát keres, amíg ágynyugalomra van ítélve, és ami engem illet... Mindent megteszek, hogy nekik könnyebb legyen. Remélem, én is olyan kedvelt személy vagyok náluk, mint amennyire ők belopták magukat a szívembe. Mss. Park nem győz köszönetet mondani a sok segítségért. A tanulás és barátok mellett bőven van rájuk időm. JR is sokkal kisimultabb, és mosolyog... Folyton mosolyog, amikor velem beszél, amit a többiek el sem akarnak hinni. De én csak gyönyörködöm a csillogó szempárban, és a szívdöglesztő mosolyban. Időközben mintha közelebb kerültem volna Jinyounghoz... Lehet, csak képzelődöm. Hisz mit akarna tőlem egy ilyen srác? Egy olyan, mint ő...
Én többet akarok. Ez egyértelmű. Legalábbis én tudom, hogy több akarok lenni számára, mint egy fiú az iskolából, aki segít a családjának, hogy talpra tudjanak állni. Én a szerelme akarok lenni. Most már értem, az emberek miért futnak így a szerelem után, ugyanis...
Szerelmes vagyok.
Feltétel nélkül és visszavonhatatlanul beleszerettem.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése