Add meg magad, Szerelem 3.

Hát igen...a második rész is hosszasra sikeredett... Tulajdonképpen hosszabbra, mint az első.
Hh.
Remélem, nem unjátok, mert ez is hasonlóan hosszú lesz x33 <3

Youngjae [POV]

Éjszaka közepe van, én meg a fejemre szorított párnámmal próbálom kizárni a szavakat, amiket nekem, vagy épp rólam mondott. Félénk, édes és nagyon...nagyon gyönyörű. Miért? Miért mondta mindezt?! Oké, flörtölt. Ez tiszta sor. De miért akarna flörtölni velem, pont VELEM a világ valószínűleg legszívtipróbb pasija? És még Anyuék csodálkoznak, hogy az elmúlt 6 napban olyan voltam, mint egy nyamvadt bábu! Zeloékról nem is beszélek inkább, azzal nyüstöltek egyfolytában, hogy hívjam fel, hisz a száma a telefonomban pihen arra várva, hogy tárcsázzam is. Ugyan, kérlek, Ő kérte el az én számom, vagyis NEKI kell hívnia engem. Ez így van, nem? Jesszus, mégcsak azt sem tudom, miért agyalok rajta ennyit! Ah, letagadni sem tudnám, hogy tetszik nekem. Vonzódom hozzá. De ki nem? Valószínűleg lányoknak és fiúknak is egyaránt megakad rajta a szeme. Talán mégsem volt jó ötlet elmennem arra a 'kerti partira', ami mellesleg sokkal inkább hasonlított egy ünnepségre. Apu állítása szerint még beszédet is mondtak, pincér is volt, arról ne is beszéljünk, hogy rajtunk kívül az udvaron egy szent lélek nem volt. Órák óta forgolódom, kár volt már este 10-kor fellőnöm a pizsit, így már 4-5 órája csak a fejemből bámulok ki... De tudtam, hogy korán kell kelnem, mivel bizonyítvány osztás vár rám és utána egy vacsora. Egy hosszú, hosszú vacsora...náluk. Nem tudom, örüljek, vagy sírjak. Nem lenne jó ötlet elmennem. De ha itthon maradok, valószínűleg azzal a lendülettel le is mondhatok a nagy álmomról, amit nem mellesleg 10 éve szövögetek. Szóval igen, el kell mennem a rajzaimmal együtt mosolyogva, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Tulajdonképpen redben is van, csak...izgulok! Nagyon, nagyon izgulok! Már szinte sikerül elaludnom, amikor a telefonom hangosan pittyegni kezd, na de nem csak azért, mert teljesen feltölött. Ijedten ülök fel, amitől takaróm és párnám a földön landol a vérnyomásommal együtt. Morogva nyúlok az átkozott telefonom után, amin most...ha jól látom...Dae neve díszeleg, miszerint egy SMS-em érkezett tőle. A szívem egyből zakatolni kezd egyenesen a torkomban, ahogy megnyitom az üzenetet;

"Remélem, te jól alszol, Őzike. Ha már engem nem hagysz..."

Csak homlokráncolva próbálom elemezni magamban az üzenet lényegét, de nem igazán sikerül rájönnöm, miért is az én hibám, hogy nem képes elaludni. Félreteszem a telefont, de csak pár pillanatra, amikor ugyanis a kíváncsiságom nyer, így kénytelen vagyok válaszolni neki;

'Nem értem, hogy tehetnék én arról, hogy a be nem tört bika álmatlanságban szenved'

Mielőtt kitörölhetném a sorokat, egy meggondolatlan mozdulattal megnyomom a küldés gombot. Hitetlenül meredek a telefonomra, nem hiszem el, hogy válaszoltam! Elment az eszem... Nem, nem is akarom látni a választ... Márha egyáltalán fog. Tudom, hogy ezelől menekülni nem tudok, de azért felpattanok és lemasírozok a konyhába egy tányér házi készítésű csokidarabos kekszért és az elhagyhatatlan pohár tejért, ami hozzá jár. Miközben sürgök-forgok, hogy a kedvenc poharamat megtaláljam, néha-néha csipegetek az asztalon maradt vasaltcsírkéből, ami vacsoráról maradt. Tudom, hogy ezt nem szabadna, hisz késő van, de megszáll az ördög és az édesség mellé a spanyol rizzsel körített vasaltcsirkét is a tálcára pakolom egy másik tányérral. Ennem kell. Muszáj ennem. Idegörlő percekbe fáj, amíg keresem azt a nyamvadt, zöld poharat, viszont amikor ujjaim közt érzem a hideg üveget, máris felvidulok kissé. Szinte csordultig töltöm tejjel, ami miatt a hidegtől zöldről lilává változik át. Ezért ez a kedvencem! A megrakott tálcával indulok fel a szobámba, amit az ágyamra teszek, majd ahogy mellé telepedek, bekapcsolom a TV-t, hogy ne legyen síricsend. Hatalmas örömömre a Family Guy-t adják, ami a kedvenc sorozatom már 10 éves korom óta. Ráadásul új évad! Mind ezt félre téve egy pillanatra a telefonomért nyúlok, miközben a spanyol rizsből kihalászok egy nagyobb darab paprikát. Írt. A neve ismét ott díszeleg, amitől ugyanazt a bugyuta reakciót produkálom. A szívem majd' kiugrik, és azt hiszem, lángra kaptam, olyan melegem van...

"Ohh, mivel a te édes arcod látom mindenhol, hidd el, nagyon is tehetsz róla, Őzike"

Szinte látom magam előtt a féloldalas mosolyát, ahogy lassított felvételben beharapja alsó ajkát. Ettől az arcom ismét lángba borul, muszáj felállnom és kinyitnom az erkélyajtót, hogy némi levegőhöz jussak. Miért...miért mond ilyeneket?! Egy nagyobbat harapok a csirkecombból, majd miután a rizsből is a számba lapátolok, elhatározom, hogy válaszolok neki.

'Mégis csak próbálkoznod kéne azzal az alvással'

Biztos vagyok benne, hogy jól szórakozik rajtam. Ahogy abban is, hogy ez csak flört. Egy sima, egyszerű kis...flört. Ami mögött természetesen semmi más nincs csak az Ő berögzült megszokása. Igen, valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akivel most ilyen SMS-eket vált. Ennél ez nekem sem több, bár kicsit felhúz. Nem tudom, miért. Talán zavar egy kicsit ez az egész...hisz ha neki ez tényleg csak egy puszta flört, akkor az összes kedves szava mind-mind hazugság. Épp ezért nem szabad belelovalnom magam a dologba. Hiába a legszívdöglesztőbb fiú, akit valaha láttam, Ő emiatt bárkit megkaphatna. És miért pont egy olyan valaki kéne neki, mint én?

"Ez egy fantasztikus ötlet, de attól tartok, álmomban is csak téged látnálak. Mint az elmúlt hat éjszakán át"

Állkapcsom megáll a rágásban, elképedve  meredek a válaszra. Kellemes melegség ülepszik meg mellkasomon a szavak láttán, de bennem riadót fúj a minden érzelmi csalódástól óvó énem, és minden apró kis hang azt üvöltözi a fejemben, hogy ezt ne vegyem komolyan. Ez csak flört. Egy kis sima flört. Amitől mégis jobban érzem magam...

'Én...azt hiszem, megyek aludni'

Elküdöm neki, majd a párnám alá dugva a telefont tovább tömöm magamba a tányérom tartalmát a TV-re meredve. Hiába próbálok figyelni arra, ahogy Peter Griffin újabb valami orbitális hülyeséget magyaráz, nem megy. Még nevetni sem tudok rajta! Egy pillanat alatt befejezem a csirkém betermelését, egyből nyúlok a kekszekért, amit a tejbe mártogatva eszek meg. Hallom, ahogy a telefonom csipog, miszerint Daehyun válaszolt, hatalmas önuralom kell, hogy ne nézzem meg. Eltelik 30 vért izzadó, könyörtelen másodperc, mire el nem jutok addig, hogy szinte elhajítsam a tányért. Egy-két keksz csúszik le csupán róla, de nem izgat, hisz most lefoglal az, hogy a párnám alatt kutakodjak a telefonom után. Ahogy a kezembe akad, hatlmasat szusszanva bámulom a nevét, majd meg is nyitom az SMS-t.

"Itt hagysz? Megint? Kár. Már épp azon voltam, hogy felhívjalak. Nem tudok vacsoráig várni, mire újra hallhatom a hangod..."

Ajkaim egy hatalmas mosolyra húzódnak, miközben a mellkasomon csücsülő melegség egyenesen tűzforróvá válik. Tudom, hogy ez nem komoly, nekem mégis olyan jól esik... Nem mondott nekem ilyet még soha senki. Idióta. Ordibáló, szétmarcangoló énem épp fojtogat és üt-ver azért, hogy így reagálok. Igen, valóban elment az eszem. Miközben a kis ördög és az angyal a két vállamon csücsülve veszekednek egymással, kinyomom a TV-t és a maradék sütit félre téve visszafekszem.
- Édesem...Édesem, kellj fel- Anyu arcomat cirógatva ébresztget, mire kissé meglepetten nyitom ki szemeimet. Nem is emlékszem, mikor aludtam el- Siess, már fél 12 is elmúlt. Tudod, hogy négykor kezdődik a bizi osztás és előtte még vásárolnunk kell- igen, vásárlás Anyánál több órás kínszenvedés más néven, amíg új ruhát nem találunk neki. Engem mindig magával visz. Mindig... Persze ilyenkor estélyiket és előkelőbb ruhák közt kutakodik, nem az utcára válogat. Kell neki egy férfi véleménye, és az Apám itt kilőve, mert ide már elrángatni nem tudja, így maradtam én. A kisfia. Néha úgy érzem, lányt akart...minden hülyeségre elrángatott; babaváró bulikra, ruhát vásárolni, anyagboltba kiválasztani a teritőt és a függönyt... És még csodálkozni fog azon, amikor bejelentem, hogy a fiúkhoz vonzódom.
- Máris felkelek, Anyu...- motyogom a párnámba, majd hangosan belenyögök.

Ennyit mondok a mai napra: Soha. Többet. Anya. Borzalom! Ha nekem hét ruhaüzletet nem kellett végig járnom, akkor egyet sem. A bizonyítvány osztás meg ennél hosszabb már nem is lehetett volna... Én csak aludni akarok. De amilyen szerencsétlen vagyok, még egy vacsorát is túl kell élnem Mr. Flörttel, na meg a munkáim...
- Készen állsz, Édesem?- Anyu a visszapillantóból vigyirog rám, de ezt nem tudom viszonozni.
- Izgulok- motyogom térdemen gyűrve a farmeromat, miközben az ablakból bámulom Daehyunék házát- Nem mehetnénk haza? Még....még nem tudják, hogy itt vagyunk...- hangosodok fel egy pillanat alatt, ahogy fejben már beleélem magam a dologba- Csak lépj a gázra, Apa!- a fejüket csóválva szállnak ki az autóból, de az idióta vigyort eltakarni sem tudják. Mikor már végleg lemondok arról, hogy haza visznek, én is kiszálluk és utánuk megyek. Már a hatalmas ajtóban vár minket Mr. Jung, egy-egy pezsgővel kínájla meg Anyuékat.
- Jó estét, Mr. és Mrs. Jung- biccentek is egy aprót, ahogy felfedezem mellette a feleségét.
- Youngjae...de jó ismét látni. Remélem, a rajzaid is nálad vannak- Anyuék megállnak egy pillanatra, majd mindketten rám néznek.
- Úgy tűnik, az a kocsiban maradt- mondja Apu már a pezsgős poharat letéve a cipősszekrényre- Máris behozom- nagy, sietős léptekkel siet vissza az autóhoz, amíg Anyu tovább megy Dae szüleivel. És én itt maradok. Egyedül. A kezeimet tördelve teszek beljebb egy-két lépést,mmiközben a plafon elcsicsázott részleteit vésem az agyamba.
- Nem tudtál már élni nélkülem, igaz?- az ismerős hangra egy kisebbet sikítva ugrok hátra, egyenesen a mögöttem bejövő Apámba ütközöm, aki épp a mappáimat hozza be.
- Fiam, csak óvatosan- dorgáló hangsúlyt is vélek felfedezni a hangjában, amit eddig még soha. Ne most neveljen, már 16 éve el kellett volna kezdenie!- Szia, Daehyun- mosolyogva biccent egyet a tőlünk 2 méterre álló bikának, aki viszonozza azt, majd ahogy magunkra maradunk, mögém sétál és becsukja a bejáratiajtót. Mondanom sem kell, úgy fordulok, ahogy Ő megy, mielőtt még egyszer halálra ijesztene.
- Nah, még csak nem is köszönsz, Őzike?- ajakbiggyesztve lép közvetlenül elém, miközben megfogja a csuklómat.
- Mit cs-csinálsz?- kérdezem lenézve kezeinkre, majd ahogy felemelem arcomat, egy igencsak mosolygós Daehyunnal találom szemben magam.
- Gondoltam, megnézem a pulzusod, élsz-e még, mivel levegőt ismételten elfelejtettél venni - hajol még közelebb hozzám, amitől még inkább bennem akad a levegő, és köpni-nyelni nem tudok.
- M...még élek- motyogom kirántva a kezemet a szorításából, amitől csak még nagyobb lesz az a szívtipró mosolya.
- Még? Aztán nehogy az legyen a vége, hogy szájon át kelljen lélegeztesselek- lenéz ajkaimra, amitől minden forróság a nyakamra szökik, onnan egyenesen az arcomra, miközben vér vörössé válik zavaromban- Édes vagy, amikor zavarba jössz- mosolya szívtipróból szelíddé válik, majd csak szimplán a hátamra simítva terel be a nappaliba. Ahogy leültet a kanapéra, már mellém is huppan egy tányérral a kezében, amit a nem is annyira kicsi dohányzóasztalról vett fel még az előbb.
- Nem fogsz tudni vacsorázni- célzok a HATALMAS kajaadagra, ami a tányéron lapul.
- Én bármikor képes vagyok vacsorázni, hidd el nekem- mosoloyg rám, majd egy nagyobb garnélarákot dob a szájába.
- Fogadjunk, hogy nem- nézek rá komoly tekintettel, de majdnem felnevetek, amikor egy igen érdekes arckifejezéssel fordul felém.
- Fogadjunk...- kacsint rám, miközben tovább csipeget a tányérról-...egy csókban- szemeim egyből hatalmasra kerekednek, a szám is szinte tátva marad.
- E...egy csókban?- egyik kezét a combomra teszi, gyengéden cirógatni kezd hüvelykujjával, amitől egész testemben megremegek.
- Egy nem is akármilyenben...- húzódik közelebb hozzám, majd a fülemhez hajol annyira, hogy alsó ajka már a fülemet súrolja- Ha meg tudok enni még egy ekkora adagot vacsoránál, az ajkaid csak az enyémek lesznek hosszú, hosszú percekig- búgja kissé berekedt hangon, ahogy ujja is megáll combom kényeztetésében. Ez csak flört, Youngjae. Ez csak flört! Szemem sarkából a hatalmas adagra nézek, ami talán még két embernek is elég lenne. Kizárt, hogy ugyanennyit képes legyen megenni fél óra múlva. Egyszerűen lehetetlen.
- Rendben- egyezek bele egyből, amire hátrébb húzódik tőlem, de mielőtt megszólalna, felmutatom egyik mutatóujjamat és lesöpröm térdemről a kezét- De. Ha én nyerek, nincs több flört, nem mosolyogsz így rám és távolságot tartasz- a kérésemtől először már szinte a homlokát ráncolja, majd inkább csak előre fordulva termeli magába tovább a garnélákat.
- Gyertek fiúk, vacsora- Dae szinte be sem fejezi a garnélarákok elpusztítását, amikor Mrs. Jung megjelenik. Megvárják, hogy előre menjek, csak akkor indulnak utánam. Oké, ez fura. Azt sem tudom, merre kéne mennem! Anyukám hangos nevetéséből leszűrve csak párat kell fordulnom és az étkezőben vagyok... Nagy levegőt véve fordulok végül jobbra, amire máris öt ujj csavarodik a csuklómra.
- Nem arra, Őzike- hallom Dae hangjában, ahogy mosolyog, miközben elnavigál az étkezőbe, majd leültet az egyik székre, és mellém ül- Remélem, készen állsz életed legfelejthetetlenebb perceire, Őzike- suttogja fülembe, majd a pincér által kihozott ételhalom felé fordul. Nincs az az Isten, hogy ez még beleférjen.

Add meg magad, Szerelem 2.

Bocs az első részért, kicsit hosszú lett...x33
...
Valószínűleg a második is az lesz.XD
Poén
Na jól van, mielőtt olvasókat veszítenék a C kategóriás humorom miatt, elkezdeném a második részt...xdd
Jó olvasást^^

Daehyun [POV]

- Ez a Youngjae gyerek nagyon fura- mormogja Jong Up végig a fent említettet bámulva.
- Tény, hogy nem egy Himchan, sem egy Zelo...- még Bang is rákontráz a dologra, amíg én homlokráncolva nézek rájuk.
- Mégis mi bajotok vele?- kérdezem elég furcsa hangsúllyal a hangomban, majd ismét a fiúk felé nézek. Zelo és Himchan épp 'birkóznak' a frissen nyírt gyepen, de hála az égnek elég messze vagyunk a háztól, hogy bárki is láthasson. Ezek őrültek... Ez tetszik. Innen csak egy kis festménynek tűnik az amúgy 3 emeletes házunk, ami valamiért megnyugtat, hogy most ilyen messze van. Mindig ide szoktam jönni, ha egyedül akarok lenni, vagy ha Bangék átjönnek... Youngjae meg a fiúktól két méterre ül felhúzott lábakkal, amiket át is ölel. Olyan, mint egy őzike... Állát csak addig támasztja a térdén, amíg Zelo be nem nyög valami hülyeséget, amire a feje egyből hátra bicsaklik, ahogy hirtelen hangosan felnevet, ettől én is elmosolyodom kissé. Valamiért úgy érzem, túl sokat nem fogom látni ezt az arcát...
- Nincs vele semmi bajom. Csak zárkózott. És fura- Jong Up hangja rángat ki a gondolatmenetemből, de a szemeimet le sem veszem a kis őzikéről.
- Szerintem aranyos. Határozottan...édes- jelentem ki, ahogy ismét egy halvány mosoly kúszik arcomra.
- Úristen, bejön neked!- neveti el magát hangosan Bang, majd Jong Up is, amire mind a hárman idebámulnak.
- Kuss már!- sziszegem, ahogy Bang térdére vágok, mire nagyjából elhalkulnak- Kurvára nem vicces.
- Dae, tény, hogy ez eléggé...fura. Neked nem szokott senki sem bejönni- törli meg jó kedvétől könnyes szemeit Jong Up, ahogy hátát a kis faház falának dönti.
- És ez most miért ilyen vicces?- kérdezem szemöldökömet felvonva, miközben magamhoz húzom az egyik karton sört és felbontom azt.
- Mert te egy...hogy hívtad magad mindig?...be nem tört bika vagy. Egy kibaszott bika!- nevet tovább egyre hangosabban, amíg a hasához kapva a kezét el nem dől a fűbe. Percekbe telik, mire nagyjából lenyugszik, és visszatornázza magát ülőhelyzetbe- És elég hülyén néznél ki virággal a kezedben, miközben szerenádot adsz neki az erkélye alatt- Jong Up épphogy a mondandója végére ér, Bang ismét hangosan felnevet, valószínűleg elképzelte a dolgot. Ez ilyen gáz lenne? Nem is tudom, sokan a kezüket tennék össze, ha valaki az erkélyük alatt szerenádot adna nekik.
- Kiborítóak vagytok...- az orrom alatt morogva szenvedem fel magam álló helyzetbe és a felbontott karton sört felöleve megyek az orrom után. Egyenesen a fiúkhoz megyek, majd levetem magam Youngjae mellé, aki kissé lehajtja a fejét és kinyújtja a lábait. Valóban furcsa egy kicsit... Zelo és Himchan már pihegve fekszenek a földön és beszélgetnek egymással ide-idepillantva, aztán egy hirtelen mozdulattal felkelnek, majd egymást tolva sietnek Bangék felé. Én csak kíváncsian nézek utánuk, majd a sörökre, amit nekik hoztam részben- Úgy tűnik, akkor ez csak rám vár...- bontom ki máris az egyiket, amit egyből meghúzok. A mellettem ülő kis őzike szó nélkül vesz el egyet, lepattintja a tetejét és úgy megdönti, hogy egy pillanat alatt eltűnik a fele. Kissé nagyra nyílt szemekkel nézem mindezt végig, de magamban reménykedem benne, hogy ettől ellazul és közvetlenebb lesz velem szemben. Nem szól egy szót sem, csak folyamatosan kortyolgat az üvegből, amíg annak a tartalma el nem tűnik.
- Hát ez...csodálatos...-motyogja halkan, ahogy Bangék felé mered. Himchannel már nem is lehetnének ennél közelebb egymáshoz. Zelo igaz, kicsit távolságot tart, de közte és Jong Up közt is látni azokat a kis szikrákat pattogni, amitől még a legártalmatlanabb szó is flörtölésnek hat a szájukból- Ne haragudj miattuk. Eléggé...furák- furák. Ettől egy mosoly terül szét az arcomon, ahogy inkább a ház felé bámulok, ami mögött már megy le a Nap.
- Akkor én meg sem szólalok. Bang a falkavezér, Jong Up meg az igazi tajparaszt. Hidd el, te jobban jártál- koccintom sörös üvegemet övéhez, amitől egy félénk mosoly jelenik meg arcán.
- Tölts el velük hármasban egy órát. Utána ugyanolyan leszel, mint én. Nem hinném, hogy ezt akarnád- puffogja kissé felfújt arccal, majd meghúzza a második üveget, ami így ki is ürül. Egy többet-nem-iszom mozdulattal teszi le maga mellé és valóban nem nyúl a harmadik sörhöz. Jobb is, nem kéne, hogy sokat igyon. Anyuék meséltek róla, mielőtt bemutattak neki, tőlük tudom, hogy csak 16. Ha a szülei megtudnák, hogy alkoholt adok neki, kinyírnának. Oké, én is csak egy évvel vagyok idősebb nála, úgyhogy ez nekem is tabu lenne... De amit Anyuék nem tudnak, az nem fáj nekik- Azt hiszem, be kéne mennem. Anyuék már biztos...keresnek...- motyogja, ahogy szeme sarkából rám pillant, majd egyből fel is áll-...meg fáradt is vagyok...és arról ne is beszéljünk, mennyire hideg van...
- Hova-hova, szívtipró?- Zelo hangja egyből fel is cseng, és egynesen idejön, ahogy feltornázza magát Jong Up mellől. A jelzőtől Youngjae egyből elpirul és lehajtott fejjel tesz hátra egy lépést.
- Hát...b-be- motyogja a választ, amire Zelo csak felkap még egy sört és a kezébe nyomja.
- Inkább igyál, olyankor mindig ellazulsz- vállánál fogva ülteti vissza mellém, majd vissza is megy a fiúkhoz. A harmadik sört már ki sem bontja, egyszerűen csak visszateszi a helyére.
- Szóval hideg van?- kérdezem egyenesen rámeredve, majd ezzel a lendülettel fel is állok és nyújtózom egyet- Akkor gyere, bekísérlek- húzom fel Őt is kezénél fogva, majd megvárom, amíg előre megy. Hozzáteszem, egy szó nélkül. Miért ilyen csendes?
- Ha meglátod Anyuékát, szólj- motyogja az orra alatt, ahogy beérünk, de épp jól hallom, mivel közvetlenül mellette megyek.
- Azok Ők, ott?- bökök az én szüleim felé, akik két felnőttel beszélgetnek. Őszinte leszek, fogalmam nincs arról, hogy néznek ki a szülei. Csak a kis őzikére figyeltem, a szüleire meg...hh...egyáltalán nem.
- Igen!- egy pillanat alatt fellelkesedik, máris gyorsabban szedi a lábait. Húha, hát...az ilyen esték nem igazán a szíve csücske, ahogy elnézem. Máris rohanna haza. És én mit tehetnék, hm? Ha már bekísértem, megyek utána!- Anyu...- áll meg hirtelen az előbb említett mellett, aki mosolyogva tartja fel mutatóujját a szüleimnek jelezve, hogy várjanak.
- Igen, Édesem?- Édesem. Így hívta volna? Meglepetten mérem végig tetőtől talpig, szemeim akaratlanul is megakadnak fenekén. Nem egy utolsó darab... Mégis mit csinálok?! Képzeletben felpofozom magam, egyből elkapom Youngjaeről a tekintetemet. Nem vagyok normális, még nyíltan bámulom is!
- Kezd késő lenni...- motyog félénken egy enyhe utalást arra, hogy menni akar.
- Figyelj csak, Mr. és Mrs. Jung meghívott minket egy bizonyítvány osztás utáni vacsorára, hogy akkor megmutasd nekik a rajzaidat- jelenti ki az Édesanyja figyelmen kívül hagyva kisfia megjegyzését. Youngjaeval párhuzamban, az én állam is szinte már a padlót súrolja. Anyuék SOHA nem szoktak ilyen ajánlatot tenni, vagyis... Ezek szerint a szülei jó benyomást keltettek az enyémeknél. Ez már egy jó pont. Szóval egy hét múlva ismét látni fogom. Ugyanitt. A bizonyítvány osztás után... Kár, hogy nem egy iskolába járunk.
- V...valóban?- a kis őzike teljesen elképedve mered a szüleimre, akik egyre jobban élvezik a helyzetet.
- Igen, természetesen- Apu egy kissé biccent is, amitől Youngjae térdei megremegnek egy kicsit, amit a többi reakcióból véve csak én veszek észre.
- Köszönjük a meghívást, e-ez...n...nagyon kedves- motyogja, miközben felkarját kezdi dörzsölni a leheletvékony ingen kereszrül.
- Fázol, Édesem?- Édesanyja máris átöleli a vállát és egy csókot nyom halántékára.
- Daehyun adhat egy pulóvert, igaz fiam?- néz rám Anyu jelentőségteljes pillantással, amire én csak némán állok egy darabig.
- Ja, igen...tudok- szólalok meg, mikor leesik, hogy a válaszomra várnak.
- Akkor menjetek csak- egész szépen tessékeltek el minket a társaságukból... Nagyot sóhajtva fordulok a lépcső felé, majd Youngjae hátára simítva kezdem felterelni a szobámba átvágva kisebb-nagyobb csoportokon, akik hangosan vihogva társalognak egymással.
- Aranyosan el lettünk küldve- jelenti ki egy kis mosollyal, amivel az én arcomra is egy kis görbületet csal.
- Ők felnőttek, ránk nem tartozik, miről beszélnek. Faszság...- csóválom a fejem lemondóan, majd elveszem róla a kezemet, már így is a megengedettnél több ideig volt rajta. A másodikon van a szobám, de a lépcsősorok már így is túl hosszúnak tűnnek. Még szerencse, hogy nem a harmadikon kértem szobát... Ahogy felérünk, előre engedem, mindenhova nézek csak rá nem. Mély levegő, Daenyun. Bika vagy. Egy kibaszott bika- Ülj csak le- mutatok az ágyamra, de meg sem mozdul egy ideig, csak áll egy helyen. Mikor már lemondok arról is, hogy egyáltalán levegőt fog venni, a gardróbomba veszem az irányt. Melyik pulóveremet adjam neki? Hm, nagy dilemma. Melyik pulcsimban nézne ki a legédesebben? A gondolatra hátra nézek, nagy meglepetésemre már az ágyamon ül és a berendezést nézegeti. Lassan végig mérem, kissé elidőzöm rajta. Bordó. Egészen sötét bordó... Magamban hümmögve egyet fordulok vissza a ruháim felé, majd kikapom az egyetlen bordó pulóveremet, és azzal a kezemben sétálok oda hozzá- Remélem, ez megfelel- adom oda neki, és le is ülök mellé.
- Hát...köszönöm- beletelik vagy fél percbe, mire rájön, hogyan is kell felvenni, amitől egy idióta vigyort csal ki belőlem- Te most kiröhögsz?- tettetett sértettséggel teszi fel a kérdést szinte már mosolyogva, amitől csak megrázom a fejem, majd mielőtt hangosan elnevetném magam, inkább felkelek mellőle.
- Nem, ugyan, dehogy...- megköszörülöm a torkom, majd fejemmel az ajtóm felé bökök- Azt hiszem, a szüleid nem igazán akarnak menni, szóval sokáig itt lesztek, és...- teszek hátra egy-két lépést, amitől homlokráncolva néz rám, majd egy elég furcsa arckifejezéssel áll fel.
- Szóval menjek ki innen, értem... Épp olyan udvariasan tudsz elküldeni melegebb éghajlatra, mint a szüleid- sóhajtja el a végét szinte elvigyorodva.
- Elküldeni? Nem, erről szó sincs- mosolyodom el, ahogy minden léptét követem egészen addig, amíg ki nem érünk a szobámból- Egy ilyen édes fiúért, mint te, kár lenne...- búgom, ahogy becsukom az ajtót magam után, majd felé fordulok. Arca zavarttá válik, fokozatosan vörösödik el bókómtól, képtelen a szemeimbe nézni, ehelyett a mellkasomra mered- Miért pirultál el, Youngjae?- kérdezem egy hatalmas, önelégült vigyort visszatartva, amitől még lejebb szökik rajtam a tekintete, ahogy a fejét is lejebb billenti.
- Nem! Én n-nem!- kezd tiltakozni egyből, ahogy a pulóvert az arcára húzza, így már csak a szemei látszódnak ki alóla.
- Ó, de igen. Kezd olyan színed lenni, mint a pulóvernek- mosolyodom el, amikor már nem tudom visszatattani azt, és összefonom mellkasom előtt karjaimat- És ha így bámulsz rám továbbra is, lassan én is zavarba jövök- nevetek fel az apró célzásomon, miszerint már léket vág a gyomromba tekintetével. Hirtelen elkapja rólam a szemeit és a pulóverbe morogva indul a lépcső felé- Nah, nem beszélgetsz velem?- kérdezem egyből utána eredve. Már szánalmas, hogy követem egyfolytában...
- Nem- jelenti ki ridegen, majd felém egy fagyos pillantást küld, amikor megfogom a könyökét, így megtorpan még a lépcső előtt, magam felé fordítom.
- Még egy kicsit sem? Igazán jó társaság vagyok ám- kijelentésemtől csak a pulóverbe puffog, majd tesz hátra egy lépést... Egy lépést egyenesen a mögötte elterülő legfelső lépcsőfokra, amin majdnem le is esik, ha nem rántom vissza még az utolsó pillanatban. A nagy lendülettől a pulóver lecsúszik édes arcáról, így megmutatva azt, amitől csupán pár centire vagyok, miközben derekát ölelem szorosan- És azt említettem már, milyen fantasztikus reflexxel áldott meg az Ég?- mosolyodom el féloldalasan, amitől mintha benne akadna a levegő- Tudom, hogy ez felettébb meglepő információ, de azért levegőt vehetnél, mielőtt szájon át kell lélegeztesselek. Lélegezz, őzike- az utolsó szót elsuttogom és már egészen drámaira sikerül hoznom a szituációt, amikor a neki szánt becenévre a szemei megrebbennek és kibontakozik karjaimból.
- Őzike?- kérdezi, miközben a pulóvert igazgatja magán- Nem túl szívmelengető becenév, hogy őszinte legyek- morogja az orra alatt, majd felnéz rám. Egyenesen a szemeimbe- De még mindig jobb, mint a bika- erre a szemeim csaknem kikerekednek, úgy kell visszafognom magam- Bika, Dae? El nem tudom képzelni, miért aggadtad magadra ezt a becenevet- csóválja meg a fejét jókedvűen, viszont bennem egy egész világ megáll egy pillanatra. Oké, ezek szerint azt a részét nem hallotta, miszerint Ő igenis az...esetem, ha még nagyon szépen akarok fogalmazni. Nyugalom Dae, nyugalom.
- A bika egy okos, határozott, erős és igencsak helyes állat- morgom, ahogy rám ölti nyelvét. Túlságosan is ellenem fordította a helyzetet. Ezt nem hagyhatom tovább így, nemigaz?- Amíg az őzike egy félénk, édes és nagyon...- egy szívtipró félmosollyal harapom be alsó ajkamat, ahogy közelebb lépek hozzá-...nagyon gyönyörű- mondom az utolsó szónál lenézve ajkaira, majd amíg szemeim lassan visszavándorolnak, hogy övéibe fúrhassák magukat, addig az Ő arca fokozatosan vörösödik el, amit egyből meg is próbál eltakarni.
- Miért mondod ezt?- habogja hatalmas bociszemekkel meredve rám, miközben arcát ismét a pulóver mögé rejti, amíg bennem egy kis hang azt súgja, hogy ne most álljak le, menjek tovább. Ám én hozzá sem érek, így csak szavakkal fokozom a dolgot, mivel nem akarom elüldözni. Úgy érzem, Ő majd tényleg...fontos lehet számomra. Lesz is. Biztosan az lesz. Négy és fél órája ismerem csupán, de most ki merem jelenteni, hogy megszerzem magamnak. Igen, Yoo Youngjae az enyém lesz!
- Mert így van. Vagy azt állítod, hogy hazudok?- a kérdésémtől még úgy is látom kissé tátva maradt száját, hogy a pulóver a fél arcát takarja.
- N-nem! Én ilyet nem mondtam!- kezd el tiltakozni, ami közben a pulóver csak szééééépen, laaaaassan kezd lecsúszni róla, míg végül láthatóvá nem válik a most igencsak vörös és zavartól eltorzuló arc.
- Hmm...azt mondod, hogy te is épp olyan okosnak, határozottnak, erősnek és helyesnek látsz engem?- célzok itt egyre nagyobb vigyorral arra, amikor felsoroltam, milyen is egy bika. Mert én egy kibaszott bika vagyok.
- Azért ne essünk túlzásokba- motyogja egy kicsit hátrébb araszolva tőlem, miközben a púloverem alját gyömöszöli. Vagyis most már az Ő pulóvere, mivel szemtelenül édes benne. 'Szúrkálódását' nem tudom komolyan venni ezzel a félénk, zavart viselkedésével. Egyszerűen aranyos.
- Szóval szerinted nem vagyok helyes, hm?- még egy kicsit közelebb húzódom szinte már annyira, hogy muszáj hozzáérnem. De én nem, én csak állok előtte. A kérdésemtől meglepetten kezdi el méregetni arcomat, csaknem már kíváncsian.
- Én...én nem mondtam semmi ilyesmit...- suttogja motyogva tovább, majd a fejét kissé megrázva lendíti fel maga mellől kezeit- Jesszus, muszáj ezt csinálnod?!- korholja egész indulatosan, miközben haragos tekintettel mered szemeimbe.
- Mégis mit?- kérdőn meredek vissza rá, szinte már a homlokomat ráncolva.
- Hát...hát ezt!- mondja a kelleténél kicsit hangosabban- Zavarba hozol...- motyogja immár teljesen elhalkulva, amitől egyből a magasba szökik az önbizalmam.
- Én felettébb élvezem- már húznám közelebb magamhoz, amikor hirtelen megpördül, így szinte lezuhan a lépcsőn, de szerencsére megmarad az egyensúlya.
- Édesem, itt vagy?- már értem, miért tette, az Édesanyja hangja egyre közelebb ér, ahogy valószínűleg Ő maga is- Oh, hát itt vagytok fiúk- mosolyodik el Mrs. Yoo egyből édesen, ahogy megáll a lépcső közepén- Sajnálom, hogy meg kell zavarjalak titeket, de mi megyünk, Édesem. Köszönj el, és siess. Apád már menne- mondja a száját kissé elhúzv- Jó éjt, Daehyun, akkor egy hét múlva...- kacsint rám a gyönyörű nő, majd máris sarkon fordul és leviharzik.
- Szóval itt hagysz...- sóhajtok fel elégedetlenül, de Ő nem fordul felém.
- Igen, szia!- hadarja, ahogy a pulóver ujját kezdi gyömöszölni és indul is lefelél.
- Hé, hova menekülsz?- ragadom meg a karját, amitől megtorpan és felém fordul, majd pár másodperc néma csend után egy kis 'o' betűt formál nedves ajkaival.
- Ja, a pulóver...- motyogja, ahogy máris szabadulna meg a ruhadarabtól. És hiába tetszik a gondolat, még időben megállítom a kezét, így a bordó felsőrész rajta marad
- Ne. A pulóver a tiéd lehet- jelentem ki, bár még egy búcsúpillantást vetek rá. Mégis csak az egyik kedvencem volt... Egy naaagyon nagy kedvencem- Nekem inkább a telefonszámod kéne- már meg sem illetődik félmosolyomtól, a kérés most sokkal inkább meglepi.
- A...a t-telefonszámom?- bólintok válaszképp, amire nyel egy hatalmasat- A...akkor kéne a telefonod, h...hogy beleírjam...- nekem több sem kell, mielőtt meggondolná magát, máris a kezébe nyomom a hátsó zsebemből előhalászott készüléket. Lassan pötyögni kezd rajta, majd átnyújta nekem. Őzike. Így írta be magát. Ezzel egy hatalmas mosolyt csal az arcomra... Mivel vannak kétségeim, így egyből tárcsázni kezdem a számot abban reménykedve, hogy megcsörren a telefonja és nem kamuszámot adott meg. Hatalmas megkönnyebbülésemre a zsebében felszólal a telefon, ezzel belőlem egy elégedett sóhajt váltva ki.
- Aztán mentsd el a számom...- mondom vigyorogva, miután kinyomom és még utoljára rákacsintva felindulok a szobámba.

Add meg magad, Szerelem 1.

És akkor most még egy B.A.P-vel jövök nektek...:D Nem is akármilyen párossal^^
DaeJae!:DD
(Talán a cím kissé bizarr lehet nektek, de remélem, azért elolvassátok...XD <3)

Főszereplők: Daehyun x Youngjae
Banda: B.A.P
Páros: [DaeJae]

Youngjae [POV]

Azt hiszem, soha nem utáltam még ennyire, hogy Anyunak nagy a barátiköre. Ami azt illeti, eddig imádtam... Mivel Aput rendszeresen rángatta el estélyekre, bálokra és különféle kerti partikra, de engem mindig itthon hagyott. És ilyenkor az egéééész ház az enyém volt! De most nem így lesz, hála Anyu 'Jöhetnél te is. És ez nem felajánlás, hanem parancs' kijelentésének. Nem tudom, miért jött rá az öt perc és nekem mégis mi halálért kell most velük tartanom...Aish. Szóval most tetőtől talpig elegantéba állok a bejáratiajtó mellett és várok arra, hogy Édesanyám elkészüljön végre.
- Nekem miért kell mennem, Apa? Nem akarsz megmenteni?- nézek rá kiskutya szemekkel, amire vigyorogva csak a szemeit forgatja.
- Tudom, milyen érzés először elmenni. Hidd el, hamar belejössz... És neked még szerencséd van. Engem egyből egy flancos bálba ráncigált el, neked egy szimpla kerti parti jutott... Inkább örülj- elhúzom a számat, ez valahogy nem nyugtat meg. Oké, tény, hogy így nem kell pingvinbe öltöznöm, de sokkal szívesebben lennék itthon egyedül.
- Na? Készen álltok?- Anyu hangja mosolyogva cseng fel, majd meg sem várva a válaszunkat megjelenik a lépcső tetején. Apu egy hatalmas füttyszóval fogadja, és tetőtől talpig végig méri a nyári ruhába öltözött Édesanyámat. Én csak lemondóan sóhajtok egyet és máris nyitom a bejáratiajtót. Remélem, levegőnek fognak nézni ott egész végig. Nincs kedvem a sok műmosolyhoz, bájcsevejhez és olyan kérdésekhez, amit mégcsak nem is azért tesznek fel, mert érdekeli őket a válasz. Igen, sajnos túl sok mindent tudok erről... Anyunál mindez 4 éve kezdődött, akkor Apu mindent, ismétlem...MINDENT elmondott, mik is történnek az ilyen estéken. És egy 12 éves kisfiú mit tesz, amikor ezeket megtudja? Sír és könyörög az Égnek, hogy neki soha ne kelljen elmenni. És most tessék. Itt vagyok 16 évesen és jelenleg szívesebben fulladnék a Han-folyóba, minthogy be kelljen tennem a lábam egy csomó középkorú, álszent, álomvilágban élő ember közé- Édesem, csak egy kicsi mosolyt, oké?- teszi Anyu a vállamra a kezét, majd a reakciómat meg sem várva máris kiindul a kocsihoz.
- Kitartás, fiam- Apu a vállamat megveregetve megy Anyu után, amíg én csak állok egy darabig. Ha bezárkóznék a házba... Nem, valószínűleg ez lenne az utolsó estém, és én még élni akarok. Egy sor puffogás után végre utánuk indulok és beülök hátulra. Egész úton egy szót sem szólok, végig azon kattog az agyam, hogy lóghatnék meg. Kéne valamit csinálnom...valami olyat tennem, amire Anyu azt mondja fogcsikorgatva; 'Soha. Többet. Kisfiam.'. Istenem, de jó lenne! De sajnos, erre semmi esély... Ugyanis Anyu mindig cukinak lát. Miért lát engem annak? Soha nem voltam igazán rossz, az Ő szemében meg egyáltalán nem. Bármit tettem az...cuki volt. Cuki. Ahogy néztem, durciztam, dühöngtem -, ami azért nagyon ritka, mivel nyugodt ember vagyok -, vagy szimplán, ahogy beszéltem, mind-mind cuki volt. Egy ideig élveztem, hisz azt csinálhattam, amit akartam. Viszont eljött az az idő, mikor észrevettem, hogy ez így nincs jól. Hiába törtem szét sorjában a porcelántányérokat, kristálypoharakat, hiába hajtogattam össze-vissza a tömör ezüst étkészleteket, hiába aggadtam rá a kutyára Anyukám legszebb estélyiét. Az nem volt más, csak...cuki. Szinte még vissza sem idézem az én kis Yoda-mat Anyu zöld estélyiében, máris egy nagyobbat fékezve áll meg az autó. Kíváncsian nézek ki az ablakon, amikor megpillantom a hatlmas villát, aminek a dupla ajtós, csaknem 3 és fél méteres ajtajában fogadják a vendégeket. Nem. Ez nem egy szimpla kerti parti. Érzem, hogy ez több és valószínűleg sokkal rosszabb is annál. Temérdek autó parkol az egész utcában, valószínűleg az összes a vendégekhez tartozik.
- Jó helyre jöttünk?- kérdezem, ahogy a visszapillantóban kíváncsian méregető Anyukámra meredek.
- Ó, igen. Nagyon is jó helyen...- vigyorodik el egy pillanat alatt, amikor meglát valakit odakinn. Több sem kell neki, egy pillanat alatt kipattan az autóból és a fekete tűsarkújában szó szerint rohanni kezd, majd egy kislányos sikollyal veti magát egy másik nő nyakába, aki viszonozza az ölelést. Na meg persze az Ő hangja sem kicsi, maradjunk ennyiben...
- Jézusom...- suttogom a látottakra, amire Apu hangosan felnevet és kiövezi magát.
- Pontosan. Ehhez szokj hozzá. Lehet, úgy néznek ki, mint a hercegnők, de belül mindegyikük tizenéves kislány- csóválja a fejét egy levakarhatatlan mosollyal, majd kiszáll Ő is. Nem. Én ezt nem akarom. Még az kéne, hogy velem egykorú lányok is legyenek... Ahogy Anyut ismerem, az első pillanatban össze akarna hozni valamelyikükkel, ugyanis még nem volt merszem elmondani a szüleimnek, hogy meleg vagyok. Lusta, nekem-erre-kurvára-semmi-szükségem mozdulatokkal szállok ki végül én is az autóból, majd egy mű, halovány kismosollyal sétálok oda újongó Anyámhoz, aki hatalmas lelkesedéssel beszélget egy nővel, aki mellesleg az egyik hozzám legközelebb álló barátom Édesanyja. Ebben a ruhában fel sem ismertem... Apu mellé állok közvetlenül, megvárom, amíg észrevesznek. Egy csekély kis esélyt látok arra, hogy talán nem egyedül szívok ma este, amitől 0.00001%-ot nő a jókedvem.
- Oh, Youngjae, milyen jó itt is látni!- Mrs. Choi, alias Zelo Anyukája felcsillanó szemekkel jár körbe, majd szorosan magához ölel- És milyen helyes vagy- vigyorog tovább, ahogy ellép tőlem, amire én egy eltakarhatatlan ezt-én-nagyon-nem, kétségbeesett tekintettel meredek rá- Utálod ezt, igaz?- nevet fel halkan arcomat látva, amitől akaratlanul is elmosolyodom egy egészen kicsit.
- Igen, nagyon- fejét csóválva és vállamat átkarolva kezd egyenesen a bejárat felé terelni, amíg Apuék mögöttünk jönnek mindenkinek köszönve.
- Ne aggódj, vannak veled egykorúak. Anyukád sem véletlenül hozott el téged...- azt sem tudom, kik azok, akik vigyorogva üdvözölnek engem, amíg átérünk a hatalmas hallon, de egy biccentéssel viszonzom azokat. Nekem ez szokatlan. Hátborzongátó.
- Hát ez...csodálatos- motyogom halkan, de ahogy meglátom Zelot és Himchant a svédasztal mellett, szemeim felcsillannak és egy hatalmas kő esik le a szívemről, hogy tényleg nem leszek egyedül.
- Menj- enged el Mrs. Choi, ahogy megkönnyebbülten felsóhajtok. Egyből ki is használom a dolgot, mintha rakétából lőttek volna ki, máris ott termek mellettük.
- Sziasztok- köszönök most már sokkal őszintébb mosollyal, bár még így sincs ehhez semmi kedvem. Talán ha egy kis pezsgőhöz vagy esetleg sörhöz juthatnék...talán az ellazítana egy kicsit.
- Mily meglepő, hogy végül Yoo Youngjae-t is látni egy ilyen 'összejövetelen'- vigyorog Himchan, ahogy szorosan átölel köszönésképp, amit persze egyből viszonzok is.
- Úgy beszélsz, mintha évek óta az összes ilyen szutykon ott lennél- nevetek fel halkan a gondolatra, hogy neki tulajdonképpen ez a második ilyen pokolszerű estéje.
- Gyerekek, nem akarunk meglépni?- csap a vállunkra Zelo, ahogy elválunk egymástól a dívától és egy hatalmas vigyor jelenik meg az arcán.
- Neked is szia- mormogom,amire szemeit forgatva ölel át Ő is. Láttam ám azt a mosolyt!- A kérdésedre válaszolva...- túrok a hajamba, ahogy ellépek tőle-...nagyon is akarunk. Én itt nem maradok 10 percnél többet- csóválom a fejem egy nagyobbat sóhajtva. Hármunk közül talán én rühellem ezt a legjobban. Zelo úgy, ahogy elvan ezzel...Himchan meg mintha élvezné is. De én egyenesen utálom. Nem tudom, ebben pontosan mit...Csak utálom. A ruhákat, a zenét, az emberek műmosolyait, a hangos vihogásokat... Hh, úgy tűnik, mindent utálok. Pedig a ruhák itt nem is olyan vészesek most, ez csak egy szimpla kerti parti... Nem. Még így is utálom.
- Akkor menjünk- kezd a hátamat támasztva tolni, de ebben a pillanatban Anyukám máris előttem terem és a csuklómat megragadva mosolyog rám.
- Gyere, Édesem, muszáj bemutatnunk valakit!- magyarázza, miközben vonszolni kezd maga után. Zeloéknak sem kell több, jönnek utánunk, mivel szem elől nem akarnak elveszíteni, amiért felettébb hálás vagyok- Ők itt Mrs. és Mr. Jung, annak a művészegyesületnek az alapítói, ahová annyira készülsz!- sorolja lelkesen, amitől az én állam szinte már a padlót söpri, ahogy végig nézek rajtuk- Nos, Ő lenne a fiam, Youngjae...- mutat be engem is végül tovább szorongatva a kezemet. Én viszont egy hangot nem tudok kicsikarni a torkomból, csak akadozottan szívom be a levegőt. Úristen, mégis mit mondjak? Mit mondhatnék nekik?! Hiszen ezen múlhat a jövőm!
- Nos, Youngjae, nagyon sok jót hallottunk már rólad...- szólal meg Mr. Jung, ahogy én továbbra sem tudok mást csinálni a meghökkent bámuláson kívül.
- N...nagyon ö...örülök- nyújtok végül kezet neki, amit egyből el is fogad.
- Anyukád mesélt róla, hogy már milyen rég készülsz a felvételire. Sőt annyit mesélt, hogy már tényleg nagyon érdekel, milyenek lehetnek azok a híresnevezetes festmények és ceruzarajzok- szemeim kissé kikerekednek a mondandójára, hisz most tulajdonképpen megkért arra, hogy megmutassam a rajzaimat. Amiket én csináltam. Neki. Mr. és Mrs. Jung-nak. Jézusom!
- De most először bemutatnánk a fiúnknak- szólal meg most már Mrs. Jung is, int egyet a tömegbe, amire pár másodperc múlva meg is jelenik egy fiú. Egy fiú csillogó szemekkel, hatalmas, őszinte és letörölhetetlen mosollyal az arcán- Ő itt Jung Daehyun, a kisebbik fiúnk.
- Hívj csak Dae-nak- egy hatalmasat nyelve fogadom el kinyújtott kezét, miután köszön nekem, de tőlem egy biccentésnél több nem telik, amire Édesanyám könyökével alig észlelhetően, de oldalba bök.
- Yoo Youngjae- bököm ki végül elég halkan, hisz a sokk még mindig hatalmas számomra. Hiszen Mr. és Mrs. Junggal beszélek, akik miatt lehetőségem van egy olyan pálya kezdéséhez, amiről sokan még álmodni sem mernek. Anyunak örökké hálás leszek azért, hogy bemutatott nekik... Mégha nem is kerülök be az alapítvány diákjai közé, egy örök élmény marad, hogy Őket megismerhettem.
- Daehyun jövő év szeptemberében kezdi majd az első évét az alapítványban ének-zene szakon. Viszont ha te tényleg olyan tehetséges vagy, mint ahogy azt a szüleid állítják, akkor téged is szívesen látunk- erre a lábam kissé megremeg, sírni akarok örömömben. Tudni kell róluk, hogy nagyon szigorúan veszik az ilyen ügyeket, és az, hogy ilyet mondanak nekem, hatalmas dolog.
- Öhm...e...ez nagyon...k-kedves önöktől...- dadogom, amitől alig érteni, mit is hordok itt össze.
- Elnézést, Youngjaenek 10 éve minden vágya, hogy egyszer az alapítvány diákjai közé kerülhessen, most még kicsit sok neki ez az egész- ment ki Apu a helyzetből egy pillanat alatt, amitől a vigyorok csak még nagyobbak lesznek.
- Ez aranyos...- jelenti ki búgó hangon Mrs. Jung, majd egy kisebbet sóhajtva hátrébb lép- Nos, hagyhatnánk a fiúkat érvényesülni, amúgyis a pezsgők kibontásra várnak!- csapja össze a tenyereit, majd Anyuékkal el is tűnnek engem Zeloékkal és Daehyunnal hagyva...
- Azért vegyél levegőt!- neveti el magát hangosan Zelo, ahogy a vállamba boxol, amire csak morranok egyet és megdörzsölöm a sajgó területet.
- Nem vicces- morgom halkan, majd a most már nem annyira mosolygós, de annál kíváncsibban fürkésző Daehyunra nézek. Fura lett hirtelen. Nem is tudom...
- Egy pillanat- szólal meg végül, majd sarkon fordul és eltűnik. Nekem sem kell több, mielőtt még összeesnék, a fiúkhoz fordulok.
- Menjünk ki- már terelgetném ki őket, amikor Himchan megragadja a kezem és közelebb ránt magához.
- Hülye vagy? Azt mondta, egy pillanat = vissza fog jönni- néz rám jelentőségteljes tekintettel, amitől csak a homlokomat ráncolom.
- És?- kérdezem most már normál hangerővel, amitől Zelo is csak a szemeit forgatja.
- Ez a pasi egy Isten, Jae!- jelenti ki az angyalarcú talán kicsit túl hangosan is.
- És én ezzel mit kezdjek?- mindketten hitetlenül bámulnak rám a kérdésemtől, Himchan még a kezemet is elereszti.
- Akkor udvar?- hallom magam mögül azt az ismerős hangot, mire egyből megpördülök. Dae nem egyedül van, van mellette még egy fiú, akinek olyan tipikus én-mondom-te-meg-kurvára-csinálod kisugárzása van. Jesszus, kiráz a hideg tőle.
- Himchan- a díva egyből az ismeretlen előtt terem csillogó szemekkel, aki hatalmas vigyorra húzza ajkait, ahogy végig méri az előtte állót. Na remek, Himchan máris bevetette magát. Miért nem lepődöm meg?
- Bang...- mutatkozik be Ő is, majd egy szó nélkül indul meg kifelé, amire a mi lábunk is megindul. Van benne valami, amitől ezt hozza ki belőlem. Csak elindul én meg...utána. Fura.
- Jong Up a faház mellett vár, Bang- jelenti ki Dae, ahogy az egyik asztal alól előkap két karton sört és jön tovább. Pár méter választ el csupán az udvartól, ahová épp tartunk, de ezt jól kihasználom és alaposan körbenézek. Ismerős arcok lógnak a falakon; fényképek, festmények a ház tulajdonosairól. Hogy nem esett le eddig, hogy ez Mr. és Mrs. Jung háza? Szóval Dae itt él. Hát ez...hatalmas. Kiérve megcsap a kissé lehült levegő, ami most éppen jól jön, hisz már piszok melegem volt odabent.
- Vajon milyen messze van az a faház?- kérdezi egyből Zelo, ahogy Dae Bang és Himchan mellett köt ki. Ha jól hallom, épp megbeszélnek valamit. Miért jöttem velük?! Vissza kéne mennem...
- Fogalmam nincs- csóválom a fejem, ahogy szó szerint elsuttogom a választ. Igen, vissza kéne mennem. Hisz nem is ismerjük Őket!
- Ne parázz- nevet fel halkan Zelo, ahogy lenéz rám- Lehet, hogy Himchant már magával ragadta a gyönyörű kilátás...- elvigyorodom az enyhe célzásra, miszerint valószínűleg most minden gondolatot Bang tölt ki a díva fejében-...de engem nem rázol le olyan hamar magadról- vigyorog tovább, majd felsóhajt- Sőt ha Dae olyan jó társaság, mint amilyen jól kinéz, valószínűleg itt alszunk- karolja át a vállam egyből.
- Idióta- csóválom a fejem, amire a nem rég említett hátra pillant szeme sarkából- Na gratulálok, Dae valószínűleg meghallott- suttogom kissé idegesen.
- És? Valószínűleg tisztában van azzal, milyen külsővel rendelkezik- csak a fejemet csóválva nézek előre, majd a fiúk felé, akik hatalmas zajjal 'üdvözölnek' valakit.
- Ó, van sör- jelenti ki az ismeretlen egyed, de Dae nem hagyja, hogy elvegyen egy üveggel.
- Először legyél jófej és mutatkozz be- céloz itt ránk, ahogy fejével is felénk bök, amire az ismeretlen egyed kissé értetlen tekintettel mér végig minket, miután megállunk tőlük fél méterre.
- Moon Jong Up- mondja rám futólagosan pillantva, majd egyenesen Zelora mered.
- És te ki vagy?- kérdezi vigyorogva az angyalarcútól engem figyelmen kívül hagyva, amire egy hatalmas tockos a jutalma.
- Ne legyél bunkó- szűri fogai közt Dae, majd egyenesen a szemeimbe néz- Ne haragudj miatta, vérbeli paraszt- válaszként csak a fejemet rázva jelzem, hogy semmi baj, hisz hang nem jön ki a torkomon. Ismét. Egész végig ilyen leszek? Ez így nagyon nem lesz jól. Nagyon nem...

Amikor minden megváltozik 5. (+18)

+18!

5. rész

Furcsán érzem magam. Utálom ezt, de ennél tovább nem tudtam aludni, mivel az eső viharba torkollott és felkeltem rá. És most azt hiszem, reggel fél hat van, a vihar még mindig ugyanúgy tombol és lassan egyedül maradok a házban. Anyu dolgozni megy... De az már biztos, hogy én ma a lábamat ki nem teszem a lakásból. A hangját hallom folyton a fejemben, ahogy énekelt. Olyan gyönyörű hangja van... Alsó ajkamat beharapva kelek fel inkább az ágyamból, de abban a pillanatban meg is torpanok; az íróasztalom előtt álló széken ott van a fehér pulóverem, amit még Suhora adtam este. Lassan az erkélyajtóm felé nézek, ami tárva-nyitva van még mindig és vizes lábnyomok nyúlnak szét a padlón. Az erkélyajtótól az asztalomig. Az asztalomtól az...ágyamig. A szívem kihagy egy ütemet a gondolatra, hogy Ő itt járt nem is olyan rég. És odajött...az ágyamhoz... Aztán ki. A lábnyomok ágyamtól egyenesen az erkélyajtóig vezetnek, amik a küszöb után el is tűnnek. Hirtelen ajkaimhoz kapok, nem tudom, miért, de most a kelleténél is jobban zsibbadnak. A gondolatra, hogy Ő csókot lopott tőlem, amíg aludtam, megszédülök. Elment az eszem...hogy gondolhatom azt, hogy Ő esetleg...? Hisz a háta közepére nem kíván. Mégis, ahogy hozzám bújt este, mikor hazafelé jöttünk...nem, erre nem szabad gondolnom. Már ígyis csak rajta kattog az agyam. És ha én gondolom rosszul? Az a sok minden...a reakciói; ahogy elvörösödött, valahányszor ránéztem és lágyabban szóltam hozzá, ahogy a kezét kezdte tördelni lehajtott fejjel, amikor a közvetlen közelébe kerültem. Ahogy percekig képes volt kitartóan bámulni rám... A gondolatmenetre megkapszkodom íróasztalomban, de ezzel a mozdulattal sikeresen a földre is söprök egy összehajtogatott lapot, aminek az egyik sarka az egyik vizes lábnyomban landol. Homlokomat ráncolva veszem fel azt, majd leülve a székemre kihajtogatom. Pár pillanatig csak szemezek a hosszú sorokkal, egy idő után viszont értelmezni is kezdem azokat. Hozzáteszem, leesett állal;

"Lay...
Nem tudom kiverni a fejemből azt, amikor legelőször megláttalak.
És őszintén, azóta is éjjel-nappal csak rád tudok gondolni.
De láttam, te mennyire nem élvezed a társaságom...
...Ez fájt.
Rosszul esett.
De úgy voltam vele, hogyha te így, akkor nekem is ez lenne a legjobb.
Ha távol maradok tőled.
Nem találkoztam még senkivel, aki ilyen szinten, fenekestül felforgatta volna az egész életemet, de neked sikerült.
Az első pillanatban, ahogy megszólaltál.
Épp ezért nem tudtalak figyelmen kívül hagyni.
Nem ment...
Minden éjjel csak arra tudtam gondolni, hogy egyszercsak kopogtatsz az erkélyajtómon és befekszel mellém az ágyba.
Minden éjjel veled akartam aludni...
Minden éjjel megbántam, hogy akkor, amikor megtehettem volna, én nem bújtam hozzád.
Azt hiszem, beléd szerettem.
Már az első pillanatban.

És még a tegnapi kijelentésedhez fűzném hozzá ezt; én vagyok neked.
Ha akarod, én örökké leszek neked..."

A gyomrom bucskázik egyet, ahogy újra és újra átolvasom, majd kénytelen vagyok letenni a levelet. Szóval tegnap este tényleg hallott mindent. Mindent, amit Anyu nekem mondott és, amit én neki. Azt, amikor azt mondtam, nekem nincs senkim... Ez volt az a mondat, ami betett neki? Ez volt az, ami idejuttatta? Hisz szerelmet vallott nekem. Arcomat tenyereimbe rejtem, amibe fájdalmasan bele is nyögök. Azt írta, szeret...az első pillanattól kezdve. Ezért volt olyan furcsa nekem. Ezért volt mindig olyan zavarban a közelemben. És én bántottam Őt. Bántottam, pedig...elérte azt, amit más soha. Elérte, hogy viszont szeressem... Ami azt illeti, pont ezért voltam olyan rideg. De közel került hozzám. Valahányszor megláttam, hallottam a hangját, mindig valamilyen szinten közelebb éreztem magamhoz. Mégha csak fizikálisan nem is, de érzelmileg minden gyengéd szál hozzáfűz. Nem véletlenül vágyom a közelségére folyton. Hiszen beleszerettem! A gondolatmenet végére érve fel is pattanok a székről és kiviharzom az erkélyre, hozzáteszem, a még mindig zuhogó esőbe. Egyenesen dübörögni kezdek az erkélyajtaján, ami pár pillanat múlva már ki is nyílik. Hatalmas bociszemeire ügyet sem vetve lépek be hozzá és arcára simítva egyből ajkaira marok. Pár pillanat múlva viszonozza is a csókot ugyanolyan hevességgel, mint ahogy azt én teszem. Úgy érzem, a Mennyekben járok, most már értem, miért nem engedtem senkit a közelembe. Rá vártam. Végig Suhora vágytam... Remeg. Egész testében remeg... Nem tudom ezt mire vélni, így inkább csak azt teszem, amit jónak látok; egyik kezemet arcáról hátára csúsztatom, amíg a másikkal dús tincsei közé túrok, amivel a lehető legjobb reakciót váltom ki belőle, hisz a remegése teljesen megszűnik. Ettől felbátorodva nyelvemmel végigszántok ajkai közt, amiket egyből széttár, így szabad utat adva nekem. A csókba nyög, ahogy nyelvünk találkozik egymással, egyből átöleli nyakamat és húz magához minél közelebb. Szinte már folytogató erősséggel ölel magához, amikor villámlik egyet. Összerezzen, majd ellöki magát tőlem és szája elé kapja mindkét kezét. Végig nyalok ajkaimon végig a szemébe nézve, azt hiszem, meggyulladtam...tüzet lobbantott bennem.
- E...e-ezt én ne...nem é-értem...- dadogja, ahogy leengedi kezeit, de hátrál még egy lépést tőlem, miközben hatalmas szemekkel néz vissza rám.
- Mégis mit nem értesz ezen?- lépek utána egyből, majd derekánál fogva nyomom neki a falnak és teljesen hozzásimulva tapadok ismét azokra a telt, tökéletes ajkakra. A csókot most nem viszonozza, de a teste elárulja, hisz úgy remeg a térde, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne. Remegő kezekkel simít mellkasomra és tol el magától, de én csak egy egészen kicsit vagyok hajlandó hátrébb húzódni tőle.
- S...semmit n-nem...- a hangja elcsuklik és már csaknem kónnyek égetik a szemét. Ne sírjon...nem tudnám elviselni, ha megint miattam sírna. Kissé elmosolyodom, ahogy teljesen elvörösödik, valószínűleg eszébe jutott a levél, amit nekem írt. Amiben szerelmet vallott.
- Én csak akarom, hogy legyél nekem...örökre...- búgom halkan, ahogy homlokomat övének döntöm végig a gyönyörű szempárba nézve-...mert szeretlek- az utolsó szónál nem csak Ő nem vesz levegőt. Most mondtam ki életemben először ezt a szót. Amit Ő valószínűleg sejt is, mivel gyönyörű, ónix fekete szemei hatalmas fénnyel csillannak fel.
- Én is nagyon szeretlek!- lelkesedik fel egy pillanat alatt, ahogy nyakamat átkarolva mar ajkaimra. Mondanom sem kell, egyből viszonzom a heves, szenvedélyes csókot. Végül halk cuppanással válunk el egymástól, csupán egy vékony nyálcsík árulkodik arról, hogy mi is történt az előbb.Kapkodva juttatunk egy kis oxigént tüdőnkbe, majd egymáshoz feszülve újra egy csókban forrunk össze, miközben ágya felé kezdem terelni. Az ágya felé, amit még együtt szereltünk össze... Pár pillanattal később már felette tornyosulok egy szál semmiben, ugyanis idefelé jövet megszabadultam minden felesleges ruhadarabomtól. Sápadt ujjaim feltolják lila trikóját, majd fejtik le azt hófehér bőréről. Ujjaim megkezdik kacskaringós útjukat édes nyakától, mellkasán át, egészen a fekete melegítője tetejéig, ami most csak éppenhogy eltakarja a kis durcis ágyékát. Az érintések hatására a mélyvörös lepedőbe markol és nyögve veteti hátra a fejét, ami most meglehetősen vörös színben pompázik. Kihasználva az alkalmat lágyan beleharapok hisztikirálynőm nyaka hajlatába, hogy aztán egy vörös foltot hagyva magam után végig járjam nyelvemmel a most hevesen fel-le emelkedő mellkast, a már kőkemény mellbimbókat, a feszes hasfalat… Útom nyomán itt-ott vörös foltocskák borítotják felsőtestét, amire halk lihegéssel és édes nyögésekkel 'kommentálja' a dolgokat. Meglazítom melegítőjét, majd a felesleges ruhadarabot egy határozott mozdulattal lerántom róla és egyből ujjaim közé fogom kemény férfiasságát. Amint megérez lábai közt térdelni és kényeztetően hűvös ujjaimat a legérzékenyebb pontján, idegesen felnyög- Layh...Yix...ingh...Ne...Neh!- könyörög szemeit egyre szorosabban összezárva.
- Miért is ne?- kérdezem pimaszul és végignyalok egész férfiasságán. Erre nyögve markol világos barna tincseimbe, de továbbra is erősen próbálkozik, hátha lebeszélhet a dologról.
- Ahh! N-neh...ezh..ez nem jóh...ez...!- nem vitatkozom, de meglehetősen élvezem, hogy miattam küszködik a beszéddel és a levegővétellel. Gyengéden rálehelek férfiasságára, majd a számba fogadom azt. Lágyan szopogatom és néha egy kisebbet szívok is rajta- Yih...xingh!- nyögi hangosan, mikor nyelvemmel is kényeztetni kezdem. Viszont mikor már teste össze-összerándul, elengedem, még mielőtt elmehetne. Egy halvány mosollyal hajolok fel hangosan pihegő szerelmem tökéletes ajkaira, hogy egy forró csókot lopjak róluk. Nagy vonalakban, lustán végig nyalom nyaka ívét, közben teljesen lesegítem róla a nadrágot, amit egy mozdulattal a szoba egyik végébe is hajítok. Mutatóujjam rózsaszín, telt ajkai közé nyomom, majd mikor eléggé nedvesnek találom, egy vékony csíkot húzok állától, át hevesen remegő hasán, forró férfiasságán, míg végül elérek bejáratához. Lassan tolom fel vékony lábait, majd óvatosan kényeztetni kezdem az érzékeny pontját, miközben ajkaimmal hófehér, tökéletes combjain időzök, amikről eddig csak fantáziáltam. Épp olyan tökéletes az ízük, mint amilyen észbontónak látszanak kívülről. Ahogy belehatolok mutatóujjammal, ijedten nyög fel a szokatlan érzésre- Layh! Kérlek! E...ezthh ne!- próbálkozik a felüléssel, de mikor megérezi magában második ujjamat, halk fájdalmas, nyögéssel hanyatlik vissza a puha párnák közé.
-Ez az első, igaz?- vigyorodom el elégedetten a gondolatra. Már érthető, miért olyan feszült, hisz én leszek neki az első. Ahogy Ő is nekem. Csak az enyém lesz...- Ne félj, vigyázok rád, Babám...- suttogom fülébe, majd még egy pillekönnyű csókot nyomok ajkaira, mindeközben folytatva előkészítését. Szavaim hallatán megnyugszik, legalábbis annak a látszatát kelteti. Látom, hogy nagyon is ideges.
- Ahh! Layh...Layhh! Neh...többeth ne!- veti hátra a fejét, ahogy hangja is elcsuklik. Egy halvány mosolyra húzom ajkaimat, miközben a harmadik ujjammal is fenekébe hatolok. Erre ujjaival görcsösen kapaszkodik a mélyvörös takaróba, miközben igyekszik minél jobban visszafogni azt a megállíthatatlan remegést, ami a benne mozgó ujjaim miatt keletkezett. Mikor azok hirtelen kicsúsznak belőle, egy kellemetlen nyögéssel adja tudtomra nemtetszését. De a 'hisztinek' azonnal vége, mikor már meleg két tenyerem simul belsőcombjára- Layh...Hmmm...-nyögi még erősebben kapaszkodva a lepedőbe. Egy óvatosabb mozdulattal rántok egyet gyönyörű testén, mire egy pillanat alatt teljesen elmerülök fenekében- Mmmmh! Layh! E-ez...na-nagyon fáj!- arcát lágy csókokkal kezdem behinteni, hogy eltereljem a figyelmét egy kicsit.
- Cssss...Az elsőh mindig fájh...Majd enyhülhh, csak...csakh lazuljh el...- egyből követi tanácsomat és igyekszik lazítani- Jobbh márh?-búgom halkan fekete tincsei közé, amire átölel karjaival és lábaival is egyaránt, ezzel választ adva. Felbátorodva lassan mozogni kezdek, néha nagyobbakat döfve benne. Az intenzív érzéstől kissé ijedten nyög fel és egyből kezem után kap, amire én összekulcsolom ujjainkat. Biztos vagyok benne, hogy ezzel egy édes mosolyt csaltam ajkaira...
- Gy...gyorsabbh...anhh...!- nyöszörgi kéjes hangon, ahogy arcát nyakamba fúrja. Ahogy gyorsítok, egyre mélyebbre is kerülök benne, míg egy lökéssel eltalálok egy érzékeny pontot, így kisebbet sikítva és körömmel kap valami szilárdan álló dolog után, amin levezetheti azt a tömérdeknyi energiát, ami valószínűleg ott dübörög benne.
- Szóvalh...-erőltetek némi önuralmat magamra, ami most eléggé nehéz, amíg így nyög alattam- Ott jóh? Otthh?!- ismét eltalálom azt a pontot, csak sokkal nagyobbat döfve benne.
-Ahh! Istenemh, Layh!… Mégh! Többet! Többeth!- örömmel nyugtázom magamban kérését, és igyekszem a végletekig gyorsítani, amit egy hatalmas, kéjes nyögéssel jelez, hogy igenis jó úton haladok. Ahogy közelünk az orgazmus felé, az általam diktált ritmus egyre kiszámíthatatlanabb... Végül szerelmem nyögve hátraveteti fejét, mikor elér a csúcsra, így kettőnk közé élvez. Egyből ajkaira hajolom és a csókba nyögve élvezek el én is. Suhi pihegve, engem szorosan ölelve próbálja visszaszerezni önkontrolját és próbálja csillapítani azt a rettentő remegést, ami folyamatosan a testét rázza. Végül felemelkedek és kicsusszanok még mindig össze-össze ránduló fenekáből, amit Ő egy halk, kellemetlen nyögéssel nyugtáz.Kezeivel a takaró után kezd tapogatózni, majd ahogy azt megtalálja, kissé szenvedő mozdulatokkal, de végül ránk húzza. Gondolkodás nélkül húzom magamhoz és zárom szorosan karjaim közé még mindig pihegő testét. Mosolyogva fúrom orromat tincsei közé, ahogy átöleli a hátam és arcát nyakamba fúrja.
- Örökre az enyém vagy...- búgja erőtlen hangon, majd nyakamra lágy csókot nyom.
- Te meg az enyém...- búgom lehinyt szemekkel, majd csak hallgatom, ahogy lassan szuszogni kezd és elalszik a karjaimban.
Minden este ezt akarom hallani lefekvés előtt... Mostantól minden estét velem fog tölteni...egy örökké valóságon át.

Amikor minden megváltozik 4.

4. rész

Hát ez elképesztő... Most már tényleg mindenhol ott van. Már a barátaimmal sem tudok békében ellenni, hisz innentől kezdve Ő is 'közénk tartozik' vagy mi. Baekhyun... Miért kell annyi embert ismernie?! És ezen kívül is van elég bajom, hisz az a problémám egyre csak fokozódni látszik, miszerint én valószínűleg egyedül halok meg. És még éhes is vagyok. De nem eszek egy falatot sem, amíg Suho-val egy asztalnál kell ülnöm... Gyerekes vagyok, tudom... De Ő is ezt csinálja! Óvatosan felpillantok rá, a mellkasa előtt összefont karokkal ül velem szemben felfújt, sértődött arccal. Igen, még mindig piszok aranyos.
- Egyetek már valamit, rossz rátok nézni- motyogja Chen félig teli szájjal. Mondanom sem kell, ez Suho-nak valahogy jobban áll... Emlékszem, amikor egy pillanat alatt magába termelte a pitéje felét és úgy beszélt hozzám. Töteléfpem. Ezt nem lehet elfelejteni.
- Elment az étvágyam...- morogja Suho rám nézve, amitől ismét felmegy bennem a pumpa egy kicsit. Ide hallom, ahogy korog a gyomra... De hát, ha Ő nem éhes... Magam elé húzom az egyik tálcát, amin az utolsó hamburger díszeleg, mivel a többit a fiúk már megették. Egy lusta, önelégült mosolyra húzom ajkaimat, ahogy Suhora, majd ismét a hamburgerre nézek. Hezitálás nélkül veszem a kezembe és olyan lassan kezdem enni azt, mintha kiélvezném minden ízét. Ez részben igaz is, mivel nagyon éhes vagyok, de őszintén az nagyobb élvezetet nyújt, hogy az agyára mehetek. Hátra dőlök a széken és lehunyt szemekkel hümmögni kezdek rágás közben. Igen. Megeszem az utolsó hamburgert is. Hé, Ő nem vette el! Szinte elém dobta magát, hogy még jobban felidegesítsem...
- Úristen...mmhhh, de finom...- dünnyögöm, majd végig nyalok ajkaimon- Nem tudod, mit hagysz ki- nézek a kis durcisra, aki még az eddigieknél is dühödtebben néz rám.
- Elég- sziszegi Bacon, aki épp Suho mellett ül, majd a lábamba rúg az asztal alatt. Csak a szemeimet forgatom válaszként, majd szólalnék meg, amikor Suho feláll.
- Jobb lesz, ha én most hazamegyek...úgyis besötétedett már...meg minden...- motyogja, amire Baekhyun is reflexszerűen követi.
- Megyek veled, nehogy itt hagyj!- dünnyögve igazítja meg magán a pólóját, makd a kertitörpére néz, ahogy megszólal.
- Elkísérnélek titeket, ha nem baj...mégis csak késő van...- áll fel Chanyeol a helyéről végig Baekhyun most már kivirult arcát bámulva, aki egy zavart mosollyal bámul le a cipőjére inkább.
- Akkor indulhatunk?- kérdezi Suho félbe szakítva a pillanatot. Komolyan nem látja, hogy ezek ketten...? Aish, még vak is. De főként aranyos...
- Várjatok!- szólal meg Kai olyan hangosan, hogy mindenki rámered nem csak az asztalnál, hanem az egész étteremben- Lay nem megy?- felvont szemöldökkel meredek Jong In-re egy olyasféle hogy-mondod? tekintettel. Oké, tény, hogy velük kéne mennem, mivel egyrészt Anyu már vár otthon, másrészt meg Suhoval szomszédok vagyunk. De az a helyzet, hogy nem tudom, meddig bírnánk ki egymás társaságát Suhoval.
-Nem tudom, hogy feltűnt-e neked, de én épp kihasználni készültem a helyzetet, hogy lenne pár órám a hisztikirálynő nélkül- morgom válaszként, amitől Xiumin hangosan köhögni kezd az édes jelzőre, amit Suhonak szántam, amíg az előbb említett gyilkos tekintettel mered rám.
- Menj csak. Anyukád tudod, milyen szokott lenni, ha sokáig egyedül hagyod...- mosolyogva billenti oldalra a fejét, ahogy egy pillanatra a kis durcisra néz.
- Azért ennyire ne utálj- morgom, majd inkább én is felállok- Sziasztok- morgom Kai felé még egy utolsó gyilkos pillantást küldve, majd kiindulok. Már azt hittem, lesz egy jó kis estém, ha már a napomat elcseszte, de nem. Úgy tűnik, ez nekem ma nem adatott meg.
- Ne siess annyira!- Chanyeol megállít, mielőtt kimennék az ajtón, makd kinyitja azt és megvárja, amíg Bacon és a hisztikirálynő előbb elhagyják a helyiséget.
- O, haver, ez már beteges...- fejemet csóválva megyek ki én is utánuk, de tartom a két méter távolságot. Ők ott elől elvannak egymással, nekem itt van Chanyeol...- Miért nem jössz össze vele egyszerűen? Már rossz nézni, ahogy tepersz utána- zsebre vágom a kezeimet, miközben végig őket figyelem. Csupán a lámpák fényétől látom őket, jobb lenne, ha nem tűnnének el...
- Nem tudom, Ő mit akar...- mormogja az orra alatt válaszként, amire homlokráncolva nézek rá.
- Téged, te szerencsétlen- jelentem ki elég hangosan ahhoz, hogy Suhoék hátra forduljanak hozzánk.
- Oké, de...biztos ez?- kérdezi tarkójára simítva, és ekkor esik le, hogy Ő tényleg nem látja... Nem látja, mennyire odavan érte a másik. És ha fordítva is így van? Akkor aztán soha büdös életben nem jönnek össze.
- Menj és csókold meg- kijelentésemtől úgy néz rám, mintha megőrültem volna, szinte meg is torpan.
- Elment az eszed?! Belehalok, ha visszautasít...- csóválja a fejét lemondóan, amire megragadom a karját, így megtorpanunk mindketten pont két villanypózna között, így alig vetül ránk fény. Szinte nem is látom az előttem tornyosuló kertitörpét.
- Higgy nekem. Csak csináld- bökök előre fejemmel, amire csak csend telepedik ránk. Nem mozdul.
- Chanyeol? Hol vagytok?!- hallani Bacon kissé kétségbeesett hangját, ahogy egyre hangosabban cseng.
- Menj- mondom még utoljára, amire a lába végre megmozdul és egyenesen a kis csöppség felé siet. Épp eleget látok; Chanyeol derekánál fogva rántja oda magához a kisebbet és olyan hirtelen tapad ajkaira, hogy először azt hiszem, csak beképzelem a dolgot. Viszont ahogy Baekhyun elég nagy erőszeretettel karolja át a magasabbik nyakát és húzza egyre lejebb magához, egy mosoly terül szét az arcomon. Aztán tekintetem elvándorol róluk és egyenesen a kis durcis keresésére indul. Nem latom sehol, szinte már aggódni kezdek, amikor megakad a tekintetem az egyik villanypózna alatt ácsorgó, ledöbbent arcú hisztikirálynőn, aki hatalmas kitartással bámulja az épp egymásba fonódó párost. Hatalmas kő esik le a szívemről, ahogy meglátom, már azt hittem, eltűnt... Több nekem sem kell, máris elindulok felé, majd a csuklóját megragadva kezdem tovább vonszolni.
- Ők most...- motyogja, miután kirántja magát ujjaim közül.
- Igen. Gondoltam, jobb lenne őket egymásra hagyni...- rántom meg a vállaimat egyszerűen, amire egy szót sem szól, csak némán mered maga elé. Nem érzem úgy, mintha távolságot tartana... Inkább csak haragszik. Vagy csak azért van, mert késő van és fél, ezért inkább közelebb húzódik? Igen, fél. Teljesen lerí róla. És fázik. Szemem sarkából látom, ahogy átöleli magát, de még így is vacog. Nagyot sóhajtva veszem le magamról a pulóveremet és terítem rá a hátára, amire hatalmas bociszemekkel és meghökkent arccal válaszol. Most mondja, hogy nem vagyok jófej. Egy halvány mosollyal fordulok inkább előre, mielőtt kimondanám, hogy aranyos. Már egyszer mondtam neki...és mi lett a vége? Zavarba jött. Hiába látnám szívesen még egyszer azt az arckifejezést, nem merem kimondani. Talán túlzás lenne. Talán egyáltalán nem is mondhatnék ilyet...
- K...köszönöm...- motyogja ismételten maga elé bámulva, de továbbra is dörzsöli a karját. Tény, hogy így este felé eléggé lehült az idő, mivel eső közeleg...de én nem fázom, Ő meg még egy pulóverrel is a hátán. Meg fogom bánni...igen, ezt piszkosul meg fogom bánni. Már így is túl közel érzem Őt magamhoz... Olyan közel, amit már így is nehéz elviselnem. De mielőtt még belelovalnám magam a gondolatmenetbe, egyszerűen csak átkarolom a vállát és a karját kezdem simogatni, hogy felmelegedjen egy kicsit. Az eddigieknél is hatalmasabb szemekkel néz fel rám, először azt is hiszem, hogy eltol magától, de nem...miután túltette magát a sokkon, csak még inkább közelebb húzódik hozzám, amivel mondanom sem kell, eléggé meglep. De jól esik. Felfoghatatlanul jól esik, hogy most ilyen közel van... Nem érzem magam annyira...egyedül. Megtorpan, először nem is értem, miért, aztán felnézek. Hát igen, hazaértünk. A felismerésre pár pillanat múlva olyan gyorsasággal lépünk el a másiktól, én szinte elesek. Én a tarkómra simítva meredek a távolba, amíg Ő a földet bámulja fogadjunk, hogy elvörösödve.
- A...akkor...j-jó éjszakát- motyogja kezeit tördelve háta mögött, még hintázni is kezd a sarkán előre-hátra. Miért csinálja ezt folyton? Ezzel csak összetöri a rossz képet, amit kialakítottam róla, hogy távol tartsam!
- Jó éjt- nyelek egy hatalmasat, majd se szó se beszéd máris belépek a kapun és beviharzom a házba. Átkaroltam. Nem, én átöleltem. Basszus! Csak két percre voltunk az otthonunktól, komolyan nem hagyhattam volna, hogy szétfagyjon?! Idióta vagyok.
- Szia Drágám. Milyen volt a fiúkkal?- néz rám Anyu egyből, ahogy beteszem a lábam a lakásba.
- Jobb, ha nem tudod- a hajamba túrva indulok meg föl a szobámba, ahová persze egyből követ is jóanyám.
- Történt valami?- már az összes harag elszállt belőle a nap folyamán, most aggódik...hisz elég könnyen tudok magamba zárkózni. Úgy, hogy Ő soha nem tudja, miért, így segíteni sem tud. Meg kéne nyílnom neki. Nem csak Ő, hanem én is sokkal nyugodtabb lennék...
- Csak Suho...- motyogom elterülve az ágyamon, amire Édesanyám egyből mellém ül és a karomat kezdi cirógatni.
- Bűntudatod van?- hangja lággyá változik a név hallatán, de nem mosolyog. Bármit megadnék, hogy most láthassam azt az őszinte mosolyt Anyukám arcán.
- Nem...nem erről van szó...- túrok fél kézel a hajamba, miközben lehunyom a szemeimet.
- Akkor? Nem értelek- biztos vagyok benne, hogy most a fejét csóválja egy kicsit, amitől majdnem el is mosolyodom. Imádom az Anyukámat.
- Baekhyun ismeri Őt régebbről és...egész nap velünk volt- rántom meg a vállaimat egyszerűen, majd magamhoz ölelem a párnámat, ahogy hasra fekszem.
- És? Történt valami?- hangja egyre halkabb, miután feláll és elsétál, majd csak a kis zörejt hallom, ahogy kinyitja az erkélyajtót. Tudja, mennyire szeretek az eső hangjára elaludni... És csak most kezdett rá esni igazán.
- Nem tudok kiigazodni rajta...- egy pillanatra a párnába fúrom az arcomat, ahogy síricsend telepedik ránk.
- Drágám...hogy akarsz kiigazodni rajta, ha még magadon sem tudsz, hm?- erre a kis kérdésre felvont szemöldökkel emelem fel a fejem és nézek rá elég érdekes tekintettel.
- Ez bonyolult- csóválom a fejem lemondóan, amire csak felsóhajt, majd ismét leül mellém.
- Épp olyan vagy, mint amilyen Apád volt...- mondja, de a hangja megcsuklik egy ponton- Ugyanolyan makacs, zárkózott és magadnak való- tincseim közé simít, amikor hangja még meg is remeg és csupán egy hajszál választja el a sírástól.
- De neki ott voltál te, Anya...- hangom kissé megremeg, fáj az igazság. Most mondtam ki életemben először, hiába gondolok erre a nap minden percében. Túlságosan is zárkózott vagyok. Jobban, mint amilyen Apu volt- Nekem nincs senkim- mondom a kelleténél kissé hangosabban, de nem érdekel, hogy őszinte legyek. Halk csörömpölést hallani a szomszéd, alias Suho szobájából, mire mindketten a falra meredünk és biztosra veszem, Anyu is épp arra gondol, amire én; Suho valószínűleg mindent hall.
- Drágám...- szólal meg Anyu újra, ahogy ismét rám néz, hajamból hátamra siklik a keze- Csak engedd közelebb a szíved...- alig nevezhető suttogásnak, de még az eső hangján keresztül is ordibálásnak tűnik.
- Fáradt vagyok- jelentem ki arcomat ismét a párnába fúrva, amikor tudatosul bennem, hogy igaza van. Anyunak megint igaza van... Mindenben. Mily meglepő.
- Rendben, Drágám...- ennyit arról, hogy megnyílok neki. Tincseim közé csókol, majd lekapcsolja a lámpát, miután betakar és kimegy. Bárcsak olyan egyszerűen menne az elalvás... Most még az eső hangja, sőt még az illata sem segít, hiába vagyok hulla fáradt. Most érzem először azt, bárcsak ne aludnék...egyedül. Szemeim kipattannak, ahogy az édes hang a fülemet simogatja, aztán leesik... Suho énekel. Azt az altatódalt, amit Anyu is énekelt nekem kiskoromban minden lefekvés előtt. Jól hallom, mivel az Ő ágya is ennek a falnak lett tolva, így csupán csak egy 30 centis kis fal választ el tőle. Szorosan összezárom a szememet inkább gyönyörű hangjára, megmarkolom magam mellett a lepedőt. Akaratlanul is kicsordul a szememből egy-két könnycsepp, amit Ő csalogat ki és a gondolat, hogy pont azt az embert akarom átölelni, magam mellett tudni most azonnal, aki a legkevésbé sem kíváncsi rám. Őt akarom magam mellé. A kis durcis közelségére vágyom. Arra, hogy ismét szuszogva terüljön el mellettem.
Suhot akarom.
Csak ez jár a fejemben, amíg végül álomba nem ringat az az édes, gyönyörű hang, ami elérte, hogy életemben először, 18 évesen ne tudjak másra gondolni többet. Csak rá.
Suhot akarom...

Amikor minden megváltozik 3.

3. rész

Életemben most aludtam először valakivel. Igaz, fényév távolságra egymástól, hisz Suho a falnak paszírozta magát, én meg szinte leestem az ágyról. De furcsa volt...egyszerűen csak...furcsa. Soha nem hagytam senkinek, hogy ilyen intim közelségbe kerüljön hozzám. Soha senki nem volt még benne a magánszférámban ilyen módon. Általában még a szobámba sem engedtem be senkit, a haverokkal is vagy náluk, vagy itthon, csak a nappaliban voltunk. Senki nem járt még a szobámban Anyun kívül... Most hirtelen minden megváltozott. Minden megváltozott bennem és azt hiszem, körülöttem is. Egy hete volt már, ezért arra is megvan az esély, hogy elment az eszem, mivel még mindig ezen kattog az agyam...de nem tehetek arról, hogy nem szerettem sosem, ha valaki közel kerül hozzám. Azóta mégcsak nem is beszéltem vele. Csak hallottam, ahogy telefonon beszélt, vagy nevetett, amikor az Apja bement hozzá elsütni egy poént.
- Drágám, minden oké? Mostanában olyan furcsa vagy- Anyu egy nagyobb bögrével a kezében ül le mellém az asztalhoz és néz rám aggódó tekintettel.
- Igen, Anya, persze...- vágom rá a választ egyből, amitől nem a leghihetőbb a dolog.
- Mondd csak, baj van? Talán Suho? Összevesztetek?- itt homlokráncolva fordulok felé és egy olyasféle Anya-hallod-magad? tekintettel meredek rá.
- Anyu, észrevetted, hogy úgy beszélsz arról a gyerekről, mintha már a kezét is megkértem volna?- kérdésemtől kissé eltorzul az arca főleg, mert nem a legszebb hangsúllyal tettem fel azt- Még mindig nem érdekel Suho. És soha nem is fog- a fejét csóválva teszi le a kávéval teli bögréjét, miután beleivott.
- Nem értem, miért vagy ilyen, amikor róla van szó, Drágám...- mormogja az orra alatt, majd hangja új erőre kap-...Tény, hogy teljesen más vagy, mióta idejöttek- nem. Nem amióta idejöttek, hanem amióta velem aludt... De ezt mégsem mondhatom el Anyunak, nemigaz? Tudja, hogy a fiúkhoz vonzódom. Nem akarom, hogy belelovalja magát egy olyan dologba, aminek semmi esélye. Főleg úgy, hogy én a hátam közepére nem kívánom...
- Ennek többféle oka is lehet, Anya- rántom meg a vállam, amire az asztalon heverő kezemre teszi sajátját.
- Drágám, megértem, ha valóban Suho az oka, hisz még soha nem volt senki ilyen közel hozzád, te is tudod- fájdalmasan felsóhajtok, amire lesüti a tekintetét. Mindketten tudjuk, hogy igaza van.
- Most komolyan... Mekkora esélye van, hogy Ő sem hetero? Ugyan, kérlek- morgom, de a kérdésre már most tudom, hogy választ nem fogok kapni. Ami azt jelenti, hogy nem kell tudnom valamiről...
- Drágám, én csak reménykedtem benne, hogy ez a fiú...talán neked...- kikapom kezemet gyengéd cirógatása alól és úgy meredek rá, mintha megőrült volna. Suhonak nem volt igaza...nem elválaszthatatlan barátokat akartak csinálni belőlünk. De miért?...
- Talán mi, Anya?- kérdezem kissé felháborodottan, ahogy felállok mellőle- Joon Myun, Anya? Tényleg? Suho egy kiábrándító, elviselhetetlen, hisztis, igazi férfifruska. Isten ments, hogy valaha bármi közöm legyen hozzá!- a hangos csörömpölésre Anyuval mindketten a konyha ajtaja felé kapjuk a fejünket, ahol egy ledermedt, eltorzult arcú Suho áll a lábai előtt az eldeformálódott pitéstállal.
- Én csak...visszahoztam...- suttogja, de a hangja még így is elcsuklik. Mikor szemeiből elindulnak az első könnycseppek, sarkon fordul és olyan gyorsan tűnik el, mintha az előbb itt sem lett volna.
- Gratulálok, Yixing- szűri Anyám a fogai közt, ahogy feláll és máris megy, hogy összeszedje a pitéstálat, amit még egy hete hagytunk náluk, amikor beköltöztek... Mekkora az esélye, hogy pont ma, pont akkor hozza vissza pont Ő, amikor ilyet mondok?- Menj utána!- szól rám a hangját felemelve, amikor én még mindig mozdulatlanul állok egy helyen és utána bámulok. Nem. Én nem fogok utána menni. Végre van valami, ami távol tartja tőlem még akkor is, ha ezzel megsértettem...összetörtem Őt. A lábaim elindulnak, de ahelyett, hogy utána mennék, ahogy Jóanyám mondta, felviharzok a szobámba. Nem...ezt nem szabadott volna mondanom. Még úgysem, hogyha nem lett volna ott. Hisz lényegében én...hazudtam. Suho aranyos. Ez már kilométerekről lerí róla; ahogy a kezét tartja, ahogy fokozatosan vörösödik el, amikor a szemeibe nézek, ahogy a pólója alját szorongatja...ahogy felfújt arccal morog az orra alatt, amikor bosszús. Ez mind-mind aranyossá teszi Őt. De muszáj volt azt mondanom amit, hogy Anyu végre leszálljon rólam. Unom, hogy Joon Myun mindig szóba jön, unom, hogy mindig azzal zaklat a saját Anyám, beszélek-e vele, találkoztam-e vele, miért nem megyek át hozzá... Igen, abban igaza volt, hogy miatta vagyok ilyen más. De ez nem feltétlenül pozitív. Én szerettem a magányt, szerettem, amikor egyedül lehettem... De már egy hete a szobám minden sarkáról, minden kis mégyzetcentiméteréről Ő jut eszembe. Lassan már az ágyamban sem fogok tudni aludni! Már az is nehezemre esik, hogy egyáltalán ráüljek. És ezt rühellem. RÜHELLEM, HOGY MINDEN MEGVÁLTOZOTT!

- Hova mész?- Anyu hangja még mindig kicsit sértett, még nem tette túl magát a reggel történteken.
- A fiúkkal találkozom- válaszolom higgadt hangsúllyal. Nem akarom, hogy azt érezze, bármit is bánok abból, amit Suhoról mondtam. Hiába bánt a dolog egy egészen kicsit...
- Rendben- ennyivel el is intézi a dolgot, rám sem néz, miközben komor arccal kapcsolgatja a TV-t adóról adóra. Nekem sem kell több, mielőtt robbanna, magamra kapom a cipőmet és se szó se beszéd eltűnök. Talán jogosan haragszik rám... Valószínűleg megsirattam Suhot. Sőt biztos, mivel már csorgó könnyekkel viharzott el... Inkább nem gondolok erre többet, mielőtt még lelkiismeretem lenne, amit nem akarok. Már így is pocsékul alszom esténként.
Mint a legtöbb esetben, most is a mozi előtt találkozom a fiúkkal, de mintha nem lenne itt valaki.
- Baekhyun?- a kérdéstől Chanyeol hirtelen kiegyenesedik, majd igazi kertitörpe módjára csalódottan összegörnyed, mikor nem találja a név tulajdonosát.
- Nem tudjuk. Azt mondta, késni fog, mert ma találkozott valakivel- nyammogja Chen félig teli szájjal, miközben a moziba siető embereket nézegeti.
- Kivel?!- Chanyeol hangja olyan sértődött, mintha Bacon igazi szabályt szegett volna azzal, hogy a tudta nélkül járogat el másokkal.
- Hát ez egy jó kérdés- rántja meg a vállát Sehun, majd elvigyorodik, amikor Luhan igazi kiscica módjára bújik a nyakába és öleli át a párját.
- Ó kérlek, felfordul tőletek a gyomrom...- morogja Tao inkább elfordulva és összefonva karjait mellkasa előtt. Én csak jót vigyorgok a dolgon, hisz Kris karolná át a derekát, hogy 'vígasztalja', de D.O meghiúsítja a dolgot. Megint.
- Gyerekek, én éhes vagyok. Hol van már Bacon?- mormogja a kis bagoly az orra alatt, amitől Krist mintha villámcsapás érte volna, összerezzen és még el is lép egyet a pandaszeműtől.
- Ott- Kai fejével vigyorogva mögém bök, de le se veszi a szemeit a mellette álló csöppségről, akinek a gyomra korgását ide hallani. Reflexszerűen egyből meg is fordulok, de abban a pillanatban ezt meg is bánom.
- Te meg mi halált keresel itt?!- szólalok meg olyan hangosan, hogy mindenki ránk meredjen. Bacon nagy szemeket mereszt rám egy ismered? tekintettel, de én le sem veszem a szemeimet a mellette állóról. Suho megszeppenten bámul fel rám, látszólag lefagyott. Egy pillanat alatt tűnik el minden az arcáról és olyan dühössé válik, hogy szinte hátra lépek egyet. A szemei vörösek, tényleg sokat sírhatott... A kezeit ökölbe szorítja és szólalna meg valószínűleg nem halkabban, mint én az előbb, amikor Baekhyun megelőzi.
- Én csak elhoztam, mert valami idióta paraszt a lelkébe gázolt reggel. Gondoltam, jó lenne, ha találkozna normális emberekkel is- mondja egy kissé furcsa hangsúllyal a hangjában. Jól van, ez tiszta sor...inkább azt mondja el nekem valaki, ezek ketten mégis honnan a fenéből ismerik egymást?! És miért csesz ki velem ennyire az Ég a mai nap már másodjára?!
- Az az idióta paraszt épp előttem áll- morogja Suho, amitől Xiumin és Sehun egyszerre szisszennek fel. Igen, ebben mindig jók voltak. Az ilyen reakcióik általában így jönnek ki...de most túl feszült a helyzet, hogy ez bárkit is megmosolyogtasson.
- Csak az a bajod, hogy fáj az igazság?- célzok itt arra fogcsikorgatva, amit mondtam róla. Kiábrándító, elviselhetetlen, hisztis, igazi férfifruska. Szemei kissé megrebbennek és egy vonallá préseli ajkait.
- Milyen igazságról beszélsz? Egyáltalán nem is ismersz engem!- szinte elüvölti a végét. Egyértelmű, hogy túllépett a fájdalmon és már csak dühöng.
- Épp eleget láttam belőled ahhoz, hogy ezt megállapíthassam- sziszegem vissza ösztönösen közelebb hajolva hozzá, amitől idegesen fújtat egyet.
- Nem láttál te belőlem semmit!- az agyam pörögni kezd, akaratlanul is eszembe villan a kép, ahogy minden figyelmét a kis csavar és tipli összeillesztésének szentelte, ahogy az arca fokozatosan vörösödött el zavarától, ahogy ajkai megremegtek, mikor dadogásba kezdett. Ahogy hófehér, tökéletes combjai ki-kivillantak a pólója alól, miközben fel-alá császkált a szobámban... Ezt én mind láttam.
- Joon Myun...- nevét szinte vicsorgom, majd lassan tetőtől talpig végig mérem-...sajnos túl sokat is láttam...- mondom ezt végig a lábait bámulva, amiket most azzal a fránya fekete farmerrel takar el. Erről is csak a kép jut eszembe, ahogy hófehér bőre milyen tökéletes kontrasztban volt azzal a fekete pólóval... Ahogy felnézek szemeibe, már csak azt látom, ahogy szóra nyitja a száját, majd kissé elpirulva lesüti a tekintét. Megint megbántottam...
- Szerencsédre többet soha az életben nem is fogsz...- mormogja az orra alatt, miközben lábait keresztbe teszi. Kezeit háta mögött kezdi ropogtatni, amit most nem csak látok, hanem hallok is. Ez egy rossz szokása lehet... Szerencsémre többet soha az életben nem is fogok. Ez rosszul esett. Nem tudom, hogy ebben mi pontosan...a lényeg, hogy ettől egy nagy gombóc telepedik meg a torkomban, amitől  köpni-nyelni nem tudok. Csend. Senki nem szól egy szót sem, csak dermedten figyelnek. Ez elviselhetetlen. Másra sem tudok gondolni, csak arra, ahogy mellettem szuszogott. Vagy két másodperc alatt elaludt, ahogy vacsora után befeküdt az ágyamba, vele ellentétben én viszont vagy két órán keresztül bámultam ki a fejemből. Most is úgy érzem magam... Most is úgy érzek mindent. A fejem zsong, a mellkasom nehezen emelkedik és a szám kiszáradt. Azt hiszem, szétrobbanok. Nekem ez sok! Sok, hogy ilyen piszok közel van hozzám ezek után. Sok, hogy Őt ismerem a legkevésbé itt mindenki közül, mégis Ő az, aki látott úgy, ahogy más nem, aki járt ott, ahol azelőtt még soha senki. Ezt nem bírom elviselni... Akaratomon kívül is közel került hozzám valamilyen szinten. Úgy érzem, mintha össze lennénk kötve egy láthatatlan kötéllel, amivel húz magához... Szinte már észre sem veszem, ahogy már csak tíz centi választ el tőle vele... Az Ő szemei viszont kissé kikerekednek, biztos vagyok abban, hogy épp olyan nehezen vesz levegőt, mint én.
- Szerintem menjünk enni, mert Kyungsoo mindjárt összeesik az éhségtől...- szólal meg Kai hirtelen pár hosszúra nyúló perc csend után, amire D.O nagy bagolyszemeket meresztve mered fel a mellette állóra.
- Azért annyira nem sürgős...- motyogja ajkait alig mozdítva, amire Kai máris a derekát átölelve kezdi el terelgetni egyenesen át köztem és Suho közt, ezzel véget vetve a most annyira intenzív szenvedésemnek.
- De igen, hisz már remegsz is!- hátra pillant ránk, majd fejével előre bök, miszerint menjünk utána inkább. Ez az eddigi legjobb ötlete... Az én lábam is megindul, de most nem vagyok részese a sok ökörködésnek, amit út közben ejtenek meg a többiek, mivel túl feszült és ideges vagyok hozzá.
- Honnan ismeritek egymást?- hallom Chanyeol mély hangját, ahogy felteszi a kérdést valószínűleg Baekhyunnak.
- Még általánosból. Osztálytársak voltunk...- teljesen elhalkul az utolsó szónál, ahogy a felhőkarcoló méretű kertitörpe átöleli a kisebbik vállát és a feje tetejére csókol.
- Értem...- hallom, ahogy Chanyeol kissé elmosolyodik a megnyugvástól, miszerint nem veszélyezteti semmi az alakulóban lévő kapcsolatukat. Csak nézem a párokat...ahogy egymás mellett sétálva mennek előre néha felnevetve a másik humorán.
Én erre miért nem vagyok képes?
Miért nem vagyok képes szeretni?