És akkor most még egy B.A.P-vel jövök nektek...:D Nem is akármilyen párossal^^
DaeJae!:DD
(Talán a cím kissé bizarr lehet nektek, de remélem, azért elolvassátok...XD <3)
Főszereplők: Daehyun x Youngjae
Banda: B.A.P
Páros: [DaeJae]
Youngjae [POV]
Azt hiszem, soha nem utáltam még ennyire, hogy Anyunak nagy a barátiköre. Ami azt illeti, eddig imádtam... Mivel Aput rendszeresen rángatta el estélyekre, bálokra és különféle kerti partikra, de engem mindig itthon hagyott. És ilyenkor az egéééész ház az enyém volt! De most nem így lesz, hála Anyu 'Jöhetnél te is. És ez nem felajánlás, hanem parancs' kijelentésének. Nem tudom, miért jött rá az öt perc és nekem mégis mi halálért kell most velük tartanom...Aish. Szóval most tetőtől talpig elegantéba állok a bejáratiajtó mellett és várok arra, hogy Édesanyám elkészüljön végre.
- Nekem miért kell mennem, Apa? Nem akarsz megmenteni?- nézek rá kiskutya szemekkel, amire vigyorogva csak a szemeit forgatja.
- Tudom, milyen érzés először elmenni. Hidd el, hamar belejössz... És neked még szerencséd van. Engem egyből egy flancos bálba ráncigált el, neked egy szimpla kerti parti jutott... Inkább örülj- elhúzom a számat, ez valahogy nem nyugtat meg. Oké, tény, hogy így nem kell pingvinbe öltöznöm, de sokkal szívesebben lennék itthon egyedül.
- Na? Készen álltok?- Anyu hangja mosolyogva cseng fel, majd meg sem várva a válaszunkat megjelenik a lépcső tetején. Apu egy hatalmas füttyszóval fogadja, és tetőtől talpig végig méri a nyári ruhába öltözött Édesanyámat. Én csak lemondóan sóhajtok egyet és máris nyitom a bejáratiajtót. Remélem, levegőnek fognak nézni ott egész végig. Nincs kedvem a sok műmosolyhoz, bájcsevejhez és olyan kérdésekhez, amit mégcsak nem is azért tesznek fel, mert érdekeli őket a válasz. Igen, sajnos túl sok mindent tudok erről... Anyunál mindez 4 éve kezdődött, akkor Apu mindent, ismétlem...MINDENT elmondott, mik is történnek az ilyen estéken. És egy 12 éves kisfiú mit tesz, amikor ezeket megtudja? Sír és könyörög az Égnek, hogy neki soha ne kelljen elmenni. És most tessék. Itt vagyok 16 évesen és jelenleg szívesebben fulladnék a Han-folyóba, minthogy be kelljen tennem a lábam egy csomó középkorú, álszent, álomvilágban élő ember közé- Édesem, csak egy kicsi mosolyt, oké?- teszi Anyu a vállamra a kezét, majd a reakciómat meg sem várva máris kiindul a kocsihoz.
- Kitartás, fiam- Apu a vállamat megveregetve megy Anyu után, amíg én csak állok egy darabig. Ha bezárkóznék a házba... Nem, valószínűleg ez lenne az utolsó estém, és én még élni akarok. Egy sor puffogás után végre utánuk indulok és beülök hátulra. Egész úton egy szót sem szólok, végig azon kattog az agyam, hogy lóghatnék meg. Kéne valamit csinálnom...valami olyat tennem, amire Anyu azt mondja fogcsikorgatva; 'Soha. Többet. Kisfiam.'. Istenem, de jó lenne! De sajnos, erre semmi esély... Ugyanis Anyu mindig cukinak lát. Miért lát engem annak? Soha nem voltam igazán rossz, az Ő szemében meg egyáltalán nem. Bármit tettem az...cuki volt. Cuki. Ahogy néztem, durciztam, dühöngtem -, ami azért nagyon ritka, mivel nyugodt ember vagyok -, vagy szimplán, ahogy beszéltem, mind-mind cuki volt. Egy ideig élveztem, hisz azt csinálhattam, amit akartam. Viszont eljött az az idő, mikor észrevettem, hogy ez így nincs jól. Hiába törtem szét sorjában a porcelántányérokat, kristálypoharakat, hiába hajtogattam össze-vissza a tömör ezüst étkészleteket, hiába aggadtam rá a kutyára Anyukám legszebb estélyiét. Az nem volt más, csak...cuki. Szinte még vissza sem idézem az én kis Yoda-mat Anyu zöld estélyiében, máris egy nagyobbat fékezve áll meg az autó. Kíváncsian nézek ki az ablakon, amikor megpillantom a hatlmas villát, aminek a dupla ajtós, csaknem 3 és fél méteres ajtajában fogadják a vendégeket. Nem. Ez nem egy szimpla kerti parti. Érzem, hogy ez több és valószínűleg sokkal rosszabb is annál. Temérdek autó parkol az egész utcában, valószínűleg az összes a vendégekhez tartozik.
- Jó helyre jöttünk?- kérdezem, ahogy a visszapillantóban kíváncsian méregető Anyukámra meredek.
- Ó, igen. Nagyon is jó helyen...- vigyorodik el egy pillanat alatt, amikor meglát valakit odakinn. Több sem kell neki, egy pillanat alatt kipattan az autóból és a fekete tűsarkújában szó szerint rohanni kezd, majd egy kislányos sikollyal veti magát egy másik nő nyakába, aki viszonozza az ölelést. Na meg persze az Ő hangja sem kicsi, maradjunk ennyiben...
- Jézusom...- suttogom a látottakra, amire Apu hangosan felnevet és kiövezi magát.
- Pontosan. Ehhez szokj hozzá. Lehet, úgy néznek ki, mint a hercegnők, de belül mindegyikük tizenéves kislány- csóválja a fejét egy levakarhatatlan mosollyal, majd kiszáll Ő is. Nem. Én ezt nem akarom. Még az kéne, hogy velem egykorú lányok is legyenek... Ahogy Anyut ismerem, az első pillanatban össze akarna hozni valamelyikükkel, ugyanis még nem volt merszem elmondani a szüleimnek, hogy meleg vagyok. Lusta, nekem-erre-kurvára-semmi-szükségem mozdulatokkal szállok ki végül én is az autóból, majd egy mű, halovány kismosollyal sétálok oda újongó Anyámhoz, aki hatalmas lelkesedéssel beszélget egy nővel, aki mellesleg az egyik hozzám legközelebb álló barátom Édesanyja. Ebben a ruhában fel sem ismertem... Apu mellé állok közvetlenül, megvárom, amíg észrevesznek. Egy csekély kis esélyt látok arra, hogy talán nem egyedül szívok ma este, amitől 0.00001%-ot nő a jókedvem.
- Oh, Youngjae, milyen jó itt is látni!- Mrs. Choi, alias Zelo Anyukája felcsillanó szemekkel jár körbe, majd szorosan magához ölel- És milyen helyes vagy- vigyorog tovább, ahogy ellép tőlem, amire én egy eltakarhatatlan ezt-én-nagyon-nem, kétségbeesett tekintettel meredek rá- Utálod ezt, igaz?- nevet fel halkan arcomat látva, amitől akaratlanul is elmosolyodom egy egészen kicsit.
- Igen, nagyon- fejét csóválva és vállamat átkarolva kezd egyenesen a bejárat felé terelni, amíg Apuék mögöttünk jönnek mindenkinek köszönve.
- Ne aggódj, vannak veled egykorúak. Anyukád sem véletlenül hozott el téged...- azt sem tudom, kik azok, akik vigyorogva üdvözölnek engem, amíg átérünk a hatalmas hallon, de egy biccentéssel viszonzom azokat. Nekem ez szokatlan. Hátborzongátó.
- Hát ez...csodálatos- motyogom halkan, de ahogy meglátom Zelot és Himchant a svédasztal mellett, szemeim felcsillannak és egy hatalmas kő esik le a szívemről, hogy tényleg nem leszek egyedül.
- Menj- enged el Mrs. Choi, ahogy megkönnyebbülten felsóhajtok. Egyből ki is használom a dolgot, mintha rakétából lőttek volna ki, máris ott termek mellettük.
- Sziasztok- köszönök most már sokkal őszintébb mosollyal, bár még így sincs ehhez semmi kedvem. Talán ha egy kis pezsgőhöz vagy esetleg sörhöz juthatnék...talán az ellazítana egy kicsit.
- Mily meglepő, hogy végül Yoo Youngjae-t is látni egy ilyen 'összejövetelen'- vigyorog Himchan, ahogy szorosan átölel köszönésképp, amit persze egyből viszonzok is.
- Úgy beszélsz, mintha évek óta az összes ilyen szutykon ott lennél- nevetek fel halkan a gondolatra, hogy neki tulajdonképpen ez a második ilyen pokolszerű estéje.
- Gyerekek, nem akarunk meglépni?- csap a vállunkra Zelo, ahogy elválunk egymástól a dívától és egy hatalmas vigyor jelenik meg az arcán.
- Neked is szia- mormogom,amire szemeit forgatva ölel át Ő is. Láttam ám azt a mosolyt!- A kérdésedre válaszolva...- túrok a hajamba, ahogy ellépek tőle-...nagyon is akarunk. Én itt nem maradok 10 percnél többet- csóválom a fejem egy nagyobbat sóhajtva. Hármunk közül talán én rühellem ezt a legjobban. Zelo úgy, ahogy elvan ezzel...Himchan meg mintha élvezné is. De én egyenesen utálom. Nem tudom, ebben pontosan mit...Csak utálom. A ruhákat, a zenét, az emberek műmosolyait, a hangos vihogásokat... Hh, úgy tűnik, mindent utálok. Pedig a ruhák itt nem is olyan vészesek most, ez csak egy szimpla kerti parti... Nem. Még így is utálom.
- Akkor menjünk- kezd a hátamat támasztva tolni, de ebben a pillanatban Anyukám máris előttem terem és a csuklómat megragadva mosolyog rám.
- Gyere, Édesem, muszáj bemutatnunk valakit!- magyarázza, miközben vonszolni kezd maga után. Zeloéknak sem kell több, jönnek utánunk, mivel szem elől nem akarnak elveszíteni, amiért felettébb hálás vagyok- Ők itt Mrs. és Mr. Jung, annak a művészegyesületnek az alapítói, ahová annyira készülsz!- sorolja lelkesen, amitől az én állam szinte már a padlót söpri, ahogy végig nézek rajtuk- Nos, Ő lenne a fiam, Youngjae...- mutat be engem is végül tovább szorongatva a kezemet. Én viszont egy hangot nem tudok kicsikarni a torkomból, csak akadozottan szívom be a levegőt. Úristen, mégis mit mondjak? Mit mondhatnék nekik?! Hiszen ezen múlhat a jövőm!
- Nos, Youngjae, nagyon sok jót hallottunk már rólad...- szólal meg Mr. Jung, ahogy én továbbra sem tudok mást csinálni a meghökkent bámuláson kívül.
- N...nagyon ö...örülök- nyújtok végül kezet neki, amit egyből el is fogad.
- Anyukád mesélt róla, hogy már milyen rég készülsz a felvételire. Sőt annyit mesélt, hogy már tényleg nagyon érdekel, milyenek lehetnek azok a híresnevezetes festmények és ceruzarajzok- szemeim kissé kikerekednek a mondandójára, hisz most tulajdonképpen megkért arra, hogy megmutassam a rajzaimat. Amiket én csináltam. Neki. Mr. és Mrs. Jung-nak. Jézusom!
- De most először bemutatnánk a fiúnknak- szólal meg most már Mrs. Jung is, int egyet a tömegbe, amire pár másodperc múlva meg is jelenik egy fiú. Egy fiú csillogó szemekkel, hatalmas, őszinte és letörölhetetlen mosollyal az arcán- Ő itt Jung Daehyun, a kisebbik fiúnk.
- Hívj csak Dae-nak- egy hatalmasat nyelve fogadom el kinyújtott kezét, miután köszön nekem, de tőlem egy biccentésnél több nem telik, amire Édesanyám könyökével alig észlelhetően, de oldalba bök.
- Yoo Youngjae- bököm ki végül elég halkan, hisz a sokk még mindig hatalmas számomra. Hiszen Mr. és Mrs. Junggal beszélek, akik miatt lehetőségem van egy olyan pálya kezdéséhez, amiről sokan még álmodni sem mernek. Anyunak örökké hálás leszek azért, hogy bemutatott nekik... Mégha nem is kerülök be az alapítvány diákjai közé, egy örök élmény marad, hogy Őket megismerhettem.
- Daehyun jövő év szeptemberében kezdi majd az első évét az alapítványban ének-zene szakon. Viszont ha te tényleg olyan tehetséges vagy, mint ahogy azt a szüleid állítják, akkor téged is szívesen látunk- erre a lábam kissé megremeg, sírni akarok örömömben. Tudni kell róluk, hogy nagyon szigorúan veszik az ilyen ügyeket, és az, hogy ilyet mondanak nekem, hatalmas dolog.
- Öhm...e...ez nagyon...k-kedves önöktől...- dadogom, amitől alig érteni, mit is hordok itt össze.
- Elnézést, Youngjaenek 10 éve minden vágya, hogy egyszer az alapítvány diákjai közé kerülhessen, most még kicsit sok neki ez az egész- ment ki Apu a helyzetből egy pillanat alatt, amitől a vigyorok csak még nagyobbak lesznek.
- Ez aranyos...- jelenti ki búgó hangon Mrs. Jung, majd egy kisebbet sóhajtva hátrébb lép- Nos, hagyhatnánk a fiúkat érvényesülni, amúgyis a pezsgők kibontásra várnak!- csapja össze a tenyereit, majd Anyuékkal el is tűnnek engem Zeloékkal és Daehyunnal hagyva...
- Azért vegyél levegőt!- neveti el magát hangosan Zelo, ahogy a vállamba boxol, amire csak morranok egyet és megdörzsölöm a sajgó területet.
- Nem vicces- morgom halkan, majd a most már nem annyira mosolygós, de annál kíváncsibban fürkésző Daehyunra nézek. Fura lett hirtelen. Nem is tudom...
- Egy pillanat- szólal meg végül, majd sarkon fordul és eltűnik. Nekem sem kell több, mielőtt még összeesnék, a fiúkhoz fordulok.
- Menjünk ki- már terelgetném ki őket, amikor Himchan megragadja a kezem és közelebb ránt magához.
- Hülye vagy? Azt mondta, egy pillanat = vissza fog jönni- néz rám jelentőségteljes tekintettel, amitől csak a homlokomat ráncolom.
- És?- kérdezem most már normál hangerővel, amitől Zelo is csak a szemeit forgatja.
- Ez a pasi egy Isten, Jae!- jelenti ki az angyalarcú talán kicsit túl hangosan is.
- És én ezzel mit kezdjek?- mindketten hitetlenül bámulnak rám a kérdésemtől, Himchan még a kezemet is elereszti.
- Akkor udvar?- hallom magam mögül azt az ismerős hangot, mire egyből megpördülök. Dae nem egyedül van, van mellette még egy fiú, akinek olyan tipikus én-mondom-te-meg-kurvára-csinálod kisugárzása van. Jesszus, kiráz a hideg tőle.
- Himchan- a díva egyből az ismeretlen előtt terem csillogó szemekkel, aki hatalmas vigyorra húzza ajkait, ahogy végig méri az előtte állót. Na remek, Himchan máris bevetette magát. Miért nem lepődöm meg?
- Bang...- mutatkozik be Ő is, majd egy szó nélkül indul meg kifelé, amire a mi lábunk is megindul. Van benne valami, amitől ezt hozza ki belőlem. Csak elindul én meg...utána. Fura.
- Jong Up a faház mellett vár, Bang- jelenti ki Dae, ahogy az egyik asztal alól előkap két karton sört és jön tovább. Pár méter választ el csupán az udvartól, ahová épp tartunk, de ezt jól kihasználom és alaposan körbenézek. Ismerős arcok lógnak a falakon; fényképek, festmények a ház tulajdonosairól. Hogy nem esett le eddig, hogy ez Mr. és Mrs. Jung háza? Szóval Dae itt él. Hát ez...hatalmas. Kiérve megcsap a kissé lehült levegő, ami most éppen jól jön, hisz már piszok melegem volt odabent.
- Vajon milyen messze van az a faház?- kérdezi egyből Zelo, ahogy Dae Bang és Himchan mellett köt ki. Ha jól hallom, épp megbeszélnek valamit. Miért jöttem velük?! Vissza kéne mennem...
- Fogalmam nincs- csóválom a fejem, ahogy szó szerint elsuttogom a választ. Igen, vissza kéne mennem. Hisz nem is ismerjük Őket!
- Ne parázz- nevet fel halkan Zelo, ahogy lenéz rám- Lehet, hogy Himchant már magával ragadta a gyönyörű kilátás...- elvigyorodom az enyhe célzásra, miszerint valószínűleg most minden gondolatot Bang tölt ki a díva fejében-...de engem nem rázol le olyan hamar magadról- vigyorog tovább, majd felsóhajt- Sőt ha Dae olyan jó társaság, mint amilyen jól kinéz, valószínűleg itt alszunk- karolja át a vállam egyből.
- Idióta- csóválom a fejem, amire a nem rég említett hátra pillant szeme sarkából- Na gratulálok, Dae valószínűleg meghallott- suttogom kissé idegesen.
- És? Valószínűleg tisztában van azzal, milyen külsővel rendelkezik- csak a fejemet csóválva nézek előre, majd a fiúk felé, akik hatalmas zajjal 'üdvözölnek' valakit.
- Ó, van sör- jelenti ki az ismeretlen egyed, de Dae nem hagyja, hogy elvegyen egy üveggel.
- Először legyél jófej és mutatkozz be- céloz itt ránk, ahogy fejével is felénk bök, amire az ismeretlen egyed kissé értetlen tekintettel mér végig minket, miután megállunk tőlük fél méterre.
- Moon Jong Up- mondja rám futólagosan pillantva, majd egyenesen Zelora mered.
- És te ki vagy?- kérdezi vigyorogva az angyalarcútól engem figyelmen kívül hagyva, amire egy hatalmas tockos a jutalma.
- Ne legyél bunkó- szűri fogai közt Dae, majd egyenesen a szemeimbe néz- Ne haragudj miatta, vérbeli paraszt- válaszként csak a fejemet rázva jelzem, hogy semmi baj, hisz hang nem jön ki a torkomon. Ismét. Egész végig ilyen leszek? Ez így nagyon nem lesz jól. Nagyon nem...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése