Megmenthetetlen

Sziasztok, ismét itt egy... ilyen valamivel. A TaeTen után azt hittem, kicsit jobb lesz, de már lassan két hete nem szabadulok ettől, és nem találok annál jobb „megoldást”, minthogy kicsit kiírom magamból.

Megint valami értelmetlen írásféle, aminek se eleje, se vége, és tudom, hogy nem lett ez egy olyan párperces, amit érdemes publikálni, de jó látni, hogy legalább leírni képes vagyok ezeket. Sajnálom, ha valaki nem érti, nem is kell.

Tudom, hogy nem igazán vagytok hozzászokva ezekhez tőlem, de nézzétek el, igyekszem visszatérni majd valami normálissal.

Banda: iKON

Páros: Double B

Műfaj: angst

Hanbin

– Miért nem múlik el? – A levegő csomót köt a torkomra, nem enged oxigént a tüdőmbe, amitől zsong a fejem. – Nem értem, Jinnie, miért?

– Hanbin, ne sírj. – Szinte remeg a keze, ahogy a hátamra simít, hiszen nincsen ehhez hozzászokva. Nem szoktam kiborulni, nem tudok kétségbeesni, minden reményt elveszteni soha, de most megtörtént.

– Bele tudnék halni ebbe az egészbe, nem tudom tovább csinálni, nem bírom folytatni, érted? Nem megy. – A hangomat félbeszakítja a visító levegővételem, amitől cseng a szoba csendje. Pár perc alatt teletöltöttem szorongással az egész szobát, ami lassan, de biztosan meg fog fojtani. – Bárcsak... bárcsak...

– Kérlek, ne mondj hülyeséget. – Hadarva szakít félbe, pár pillanatra még a szemeit is lehunyja, ahogy próbál erős maradni. – Próbálj kicsit lenyugodni, jó? Binnie...

– Gyűlölök mindent. Mindent. – Előre görnyedve a felsőmet marom, érzem a saját ujjaimon, ahogy a szívem csaknem átszakítja a bőrömet, amitől rám tör a szédülés.

– Kérlek, csak egy kicsit nyugodj meg... a többiek mindjárt hazaérnek. Hanbin, kérlek. – A hangja megdermed a torkában a kétségbeeséstől, mert nem tud irányítani, nem tudja, mit mondjon, hogy mit tegyen velem. Fél, aggódik értem, de ez már egy kicsit sem érdekel. Már semmi sem érdekel.

Szorosan összezárt szemekkel próbálom visszagyömöszölni magamba a rosszat, a fájdalmat, hogy legalább ez megmaradjon nekem, de még ez sem megy. Csak a feketére gondolok, ami az egyetlen, amiben jól érzem magam, a koromszínű pólómba kapaszkodom, de semmit nem segít.

A csend teljesen beköltözik, csak szaggatott sóhajok töltenek be mindent, amíg én a térdemre hajolva ülök az ágyam szélén, Jinhwan pedig simogat, érthetetlen szavakat suttog, amiknek számomra már semmi jelentősége.

Nem tudom, mennyi idő telik el, hogy pár perc, óra vagy nap, mire kint halk neszezés, majd tompa nevetés tölti be a majdnem kihalt dormot. Mindenki hazaért a zsúfolt napja után, de most nem tudok felkelni, hogy köszönjek, mert nem megy a mosoly, a kedvesség.

Csak várom, hogy mindenki csendesedjen el, a konyhában a vacsorát csinálva, és még Jinnie-ről is egészen megfeledkezem egészen addig, amíg az ajtóm nyikorgása utána megrezdül mellettem a matrac.

– Hanbin, nem hiszed el, mit látt... – A rekedtes, élettel teli kuncogás elhal a mondat közepén, én pedig ebben a pillanatban felismerem a tulajdonosát. Talán magamon kívül kapom fel a fejem, nem törődök azzal, hogy a teljesen lesokkolt Jinhwan keze megfagyott rajtam. – Mi a baj? – Bobby arca átrendeződik, a vigyora lelohad, és már csak az összeráncolt szemöldökeivel jelzi, hogy össze van zavarodva. – Jinhwan?

– Menjetek ki. – Végül összeszedem magam, a hangomba kihalt keménységet csempészek, de tisztában vagyok vele, hogy semmi haszna.

A hajamba túrok, a térdemet szuggerálva várom végig, ahogy az apró fiú eltűnik mellőlem, majd alig telik el pár másodperc, már az ajtóm csapódását hallom.

– Hanbin, mi van veled? – Már majdnem kifújom magam, viszont meghallom őt. Érzem, ahogy a belsőm ismét megreped, a torkomon végigszalad a feszültség, és tudom, ha megszólalok, ismét csak sírni fogok tudni. – Binnie?

– Menj ki.

– Mi? Biztos, hogy nem. – Egy szempillantás alatt változik át, olyan férfi lesz, aki nem tűri, ha ellent mondanak neki. – Mi történt? Te nem szoktál kiborulni. Soha nincs semmi bajod. – Miközben beszél, annál közelebb érzem, és már erőm sincs hozzá, hogy elküldjem.

Tisztában vagyok vele, mit jelent a számomra, és túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ezt elengedjem.

– Nem bírom. – Hamar megtörök, a szavakkal együtt a remegés is kiszalad belőlem. – Azt hittem, kell egy kis idő, és elmúlik, hogy nem fogok ennyire gyűlölni mindent, magamat, amit mondok vagy teszek, amit... amit...

– Hanbin, nyugi. – Már csak azt érzem, ahogy mellém ül, de nem ér hozzám. Talán fogalma sincs, megteheti-e, amit jelenleg én sem tudok. – Mióta gondolkodsz... így?

– Én... én nem is tudom...

– Eddig egy kis jelet sem adtál arról, hogy nem vagy jól. – Megtöri a jeget, a keze konkrétan átégeti a pólómat, ahogy a vállamra, a hátamra simít, és közel húzódik hozzám. – Mit nem bírsz? Mi történt?

– Minden kis apróság összejött, amik az évek alatt rám rakódtak, egyszerűen megteltem. És én mindig egyedül vagyok, annyira egyedül vagyok, és nincs mellettem senki, akinek tudnék erről beszélni, aki megértené, mennyire nehéz. – Tudom, hogy nem érti a szavaimat, hogy rejtvényekben beszélek, mert még így sem hagyja el semmi konkrét a számat. Viszont nem érdekel, nem tudok ennél többet mondani, mert már így is sok. – Miért kell ezt csinálnom? Miért nem lehet vége, miért... miért kell így lennie? Meg van kötve a kezem, és nem tudok előre lépni, csak állok egy helyen, és legszívesebben eltűnnék. Annyira sok, Jiwon. – Minden egyes hang hadarva trappol ki a torkomból, és már azt sem tudom, mit mondok. Egyedül az szakít félbe, ahogy a karjai szorosan körém fonódnak, ahogy magához ölel, és hagyja, amit eddig soha. – Annyira egyedül vagyok...

– Nem, nem vagy. Itt vagyok. – A hangja elmélyülve veszik el a hajamban, miközben a remegésemet próbálja bennem tartani.

Nem tudom, mikor öleltek meg utoljára, hogy mikor éreztem ennyire közel magamhoz bárkit is. Ennek segítenie kéne, megmentenie, de nem érzek talajt magam alatt, egy apró biztos pontot sem, amibe kapaszkodhatnék. Csak céltalanul emészt ez a lehetetlen érzés, mintha soha nem lenne vége.

– Mikor lesz vége?

– Majd... majd véget vetünk neki, rendben? Csak most nyugodj meg kicsit. – A karjai egyre szorosabban ölelnek át, meleget érzek, forrót az egész testemben, mert így ér hozzám. Legbelül mégis hideg vagyok, fagyos, mintha kihaltam volna.

– Ennek soha nem lesz vége, Bobby. Soha.

– Binnie... – Sóhajtva csúsznak le rólam a kezei, és már csak azt érzem, ahogy felemeli a fejemet, szinte kényszerít, hogy a szemeibe nézzek. Látom benne, mennyire tanácstalan, hogy hideg zuhanyként éri, hogy így lát, mert ilyen még soha nem volt. Viszont segíteni akar, hiába teljesen egyértelmű a számomra, hogy nem fog tudni. Ezen már semmi nem javít. – Majd én. – Az ujjai a nyakamat, az állkapcsomat tartják, szinte érzem, ahogy nyomot hagy maga után. A szemeimet nézi, a lelkemben kutakodik a tekintetével egészen addig, amíg a szája nem a homlokomon, az arcomon landol, amitől csaknem meghalok. Ha tudná, hogy minden teljesen el van rontva, hogy minden annyira... sötét és megmenthetetlen. – Megoldjuk.

Legyen már vége

Sziasztok:) Nem fogom letagadni, mostanában nincs minden rendben. Itt nem is részletezném, hiszen minden le van írva ebben a rövid kis TaeTenben. Fogalmam sincs, miért osztom meg, talán csak abban reménykedem, hogy legalább ez segíthet rajtam egy kicsit, még csak nem is tudom, miért érzem azt, hogy ez egy utolsó kapaszkodó. Később talán törlöm is.

Sajnálom, ha nem érti teljesen az a pár ember, aki elolvassa /ami nem kötelező/.

Kérlek, kezeljétek diszkréten ezt a fanfictionnek nem nevezhető valamit.

Banda: NCT

Páros: TaeTen

Műfaj: angst

Taeyong

– ­Miért történik ez, miért pont velem, miért fáj? Miért nincs vége, miért kell újra és újra belefulladnom ebbe? Miért nem kapok levegőt, miért remegek a tehetetlenségtől? – Mintha a tüdőm átszűrné a mérgezett levegőt, és nem maradna más, csak a por a torkomon, amitől nem tiszta a fejem. – Miért nem lehet vége?

– Taeyong, nyugodj le. Te nem ilyen vagy. – A keze a vállamon pihen, mintha át akarna ölelni, de nem teszi. Nem teszi, mert tudja, hogy nem bírom elviselni, ha megérintenek. – Szedd össze magad.

– Ten, te mit tennél? Ha újra és újra visszaesnél? – A könnyeimen keresztül nézek a fekete szemeibe, amik értetlenül figyelnek. Aggódik és fél, retteg attól, amit lát. – Gyűlölöm a világot, magamat, mindent, amit teszek. Mintha semmi nem lenne elég jó, mintha nem lenne értelme annak, hogy itt vagyok. Meg akaro...

– Ki ne merd mondani! – Hangosan felcsattan, már az ő hangja is megremeg attól, ahogy próbálom visszafojtani a sírást. – Taeyong, könyörgöm, hagyd ezt abba. Erős vagy, csak vegyél két mély levegőt és min...

– Mégis hogy lenne rendben? Soha semmi nem lesz rendben! – A hangom elcsuklik, a szavak meg akarnak fojtani, amiket soha nem tudok kimondani. Képtelen vagyok arra, hogy kifejezzem az érzéseimet, hogy elmondjam, ha valami baj van, de most valami megtört. – Nem értem, miért van ez! Miért nem gyógyulok meg? Miért kell orvosról orvosra mennem már megint, miért nem tudják végre, mi bajom? Ebbe beleőrülök, már... Már minden értelmét vesztette. Minden, amiért eddig küzdöttem, már semmit nem ér, már nem értek semmihez, amit eddig meg tudtam csinálni. Teljesen tönkrement minden. – Az ujjaim megfeszülnek a telefonomon, ami a következő pillanatban csattanva tör szét a falon. Csak sípoló tüdővel figyelem, ahogy a festék megreped, és a földre hullik a vakolat.

– Taeyong... – Ten mély levegőt vesz, összeszorított fogakkal húzódik arrébb, hogy teret adjon nekem és az őrjöngő tehetetlenségemnek. – Hol van az az éned, aki mindig felállt? Aki az elmúlt években annyi nehéz dolgot élt meg, de biztosabban ment előre, mint egy faltörőkos? Régen nem ilyen voltál. Imádtál élni, el akartál érni mindent, ami valaha is az eszedbe jutott, nem... nem akartad feladni. Soha nem mondtad, hogy baj van, mindig jól voltál.

– Mert azt hittem, jól vagyok. – Reszkető hangon fordítom felé a fejem, és hagyom, hogy a tekintete az enyémbe égjen. A szívem meggyullad, forró lesz mindenem attól, ahogy csak engem figyel. – Nem éreztem azt, hogy olyan sok lenne minden, hogy nem bírom el. De most... Ha nem kelnék fel reggelente, nem történne semmi, ha nem tenném azt, amit kéne, semmi következménye nem lenne. Mert nem számít. Mindenhol csak akadályok, meg van kötve a kezem, és én... én... én csak azt akarom, hogy vége legyen. Érted? Nem bírom már. – Érzem, ahogy a könnyek csípik, égetik a szemem, ahogy végigfolyik az arcomon, és én már megint, megint sírni akarok.

– Vége lesz, csak pár hónapig bírd ki. Kérlek. – Bizonytalan lábakon jön közelebb, szinte ő remeg attól, ahogy a keze az arcomon pihen meg, és kényszerít, hogy a szemeibe nézzek. – Végig tudod csinálni.

– De nem bírom. – A hangom belehal, alig jut ki suttogásként a torkomon ez a pár szó. – Pár napot sem bírok így tovább, nem... nemhogy pár hónapot. Ten, nem tudom végigcsinálni.

– De igen, mindig sikerül. Mindig. – Követi a példámat, a szavak osonva hagyják el a száját, miközben a szemei éppolyan ködösek lesznek, mint az enyémek. – Meggyógyulsz, nem lesz semmi baj. Csak felejtsd el a pánikot, ezt a szenvedést.

– Belebetegszem.

– Nem hagyom. – Lehunyja a szemeit, az orra az enyémet súrolja, ahogy közelebb hajol. Nem bírom elviselni, ha ilyen közel vannak hozzám, egyedül szeretek lenni, akkor vagyok igazán önmagam. De talán szükségem van rá, hogy valaki mellettem legyen, és néha kiszakítson a végtelen magányomból. – Végigvisszük együtt, rendben? – Hiába szorítja az ujjait a bőrömre, én nem tudok válaszolni.

Egyedül vagyok, mindig annyira egyedül vagyok, és ez már visszafordíthatatlan. Már nem érdekel semmi, amit eddig szerettem, nem tölti ki a fejemet azon kívül semmi, hogy mennyire jelentéktelen mindenem. Nem ér semmit, amit mondok, amit teszek, nekem már nem számít semmi. Az se, ha élek, és... és az se, ha halok.