Sors, mint forgatókönyvíró - 11. rész

Sziasztok:D Elnézést, a kihagyásért. A lényeg, hogy most itt vagyok, egy utolsó résszel a JiKookból:) Régóta nem foglalkoztam ezzel, ami elég erőteljesen meglátszik, ezért elnézést. Jó olvasást^^

11. rész

– Én nem... Nem tudlak kiverni a fejemből. – A szavai a fülemben csengnek, nem akarom elhinni, hogy tényleg ezt mondta. Én ezzel nem tudok mit kezdeni.

– Ez a te problémád – mondom kissé már idegesen, el akarok szabadulni. Elmenekülni, messzire.

Ah, csak egy kis magányt akarok, mint az elmúlt napokban, nem gondolni arra, hogy az anyám mit mondhatott Jiminnek. Hogy ő miért mond nekem ilyeneket egyáltalán.

– Te veszítesz. – Nem értem, miért mondja, ráadásul még csak rákérdezni sincs időm, hiszen egy pillanat alatt fordít nekem hátat, és hagy magamra igencsak feszülten.

Én pedig állok egyedül, a szavakkal küzdve, a hangomat keresve, hogy legalább utána kiabáljak. Meg akarom kérdezni, miért mondta ezt, hogy mégis... miért csinálja ezt.

***

Én veszítek, Jimin ezt mondta. Viszont, hogy mit, arról fogalmam sincs. Csak annyival vagyok tisztában, hogy összezavart, és elérte, hogy... Aish. Beszélni akarjak vele.

Rohadjak meg, nem értem saját magam. Az elmúlt hetekben teljesen kifordultam önmagamból, mintha nem is én lennék. Antiszociális lettem, magamnak való és utálok mindenkit.

Hoseok talán épp ezért rángatott el otthonról. Most itt ülök egy kávézóban, az unokatestvérem pedig épp hozzám beszél, de meg sem hallom. Nem akarom tudni, mivel tömi a fejemet a szerencsétlen.

– Figyelsz rám?

– Nem – köszörülöm meg a torkomat, miközben elgondolkozom azon, miért is vagyok még itt. Kellemetlen más társasága, nagyon is.

– Hát azt látom. – J-Hope morog az orra alatt, de ezt is csak addig, amíg a tekintete meg nem akad valakin. – Az ott Jimin? – A homlokát ráncolva mered a helyiség másik végébe, ahova az én tekintetem is odatéved.

Egyből kiszúrom a kifakult vörös hajkoronát, majd a mellette ülő lányt, aki... Haneul. Rohadjon meg mindkettő.

– Ez mi? – Nagyokat pislogva meredek oda, nem értem, miért reagálok így. Talán az a problémám, hogy azzal a lánnyal beszélget, akiért pár hete még a karomat adtam volna. Féltékeny... lennék?

– Hát én is lemaradtam, ha ez segít. Jimin nem mondta, hogy randija van. – Hoseok kissé elképedve beszél, miközben továbbra is azon a kettőn mereszti a szemeit.

Túl közel ülnek egymáshoz, biztosra veszem, hogy suttognak is. Összezavarnak, erről én... én sem tudtam.

Csak veszek egy mély levegőt, majd ahogy csökken köztük a távolság, akaratlanul is a fejembe költözik a gondolat, hogy Jimin erre értette... Hogy vesztek. Elvesztem a lehetőségeimet, ezekkel együtt Haneult is. Ő pedig bebizonyítja. Erről lenne szó, igaz?

Ekkor rohadtul dühbe gurulok, visszafojthatatlan vágyat érzek aziránt, hogy szétszedjem őket. Talán ez teszi, hogy a széket egy laza mozdulattal kitolom, felállva az asztaltól pedig dülöngélve indulok meg feléjük.

– Jungkook? – Hoseok hangjára oda sem figyelek, csak hagyom, hogy a lábaim odavigyenek.

A kezem egy laza mozdulattal annak a rohadéknak a vállán landol, miközben az idegességemet próbálom azért magamban tartani.

– Jungkook? – lepődött meg Jimin, amikor elhúzom attól a lánytól, aki valamiért mégsem érdekel annyira, mint korábban.

– Elnézést – mondom halkan, kimérten Haneulnek, aki úgy néz rám, mintha a világ pusztulását nézné végig.

– Jungkook, mit csinálsz? – kérdezi Jimin eléggé furcsán, miközben szó nélkül húzom fel ültéből, és kezdem kifelé terelni a kávézóból. – Valami baj van? – Hirtelen megáll, amint kiérünk, még csak megmozdulni sem hajlandó többet.

– Igen – nézek rá még visszafogva magam, viszont érzem, hogy lassan minden kirobban belőlem. – Miért csinálod ezt?

– Mit? – kérdez vissza egyből, mintha fogalma sem lenne arról, hogy miről beszélek. Felidegesít, basszus.

– Hogy folyton összezavarsz! – csattanok fel immár dühösen. – Miért csinálod, hm? Haneul jó móka neked? Gondoltad, ezzel megoldasz mindent? – Idegesen fújok egyet, hiszen a járó-kelők igencsak furcsa tekintettel merednek ránk. – Miért, Jimin? Megleckéztetni akarsz, vagy kitolni velem? – Végül lehunyt szemekkel megdörzsölöm a homlokomat, miközben azért átkozom Hoseokot, hogy erre a helyre hozott engem. Ide, ahol a barátaival folyton lóg.

– Miről beszélsz? – Ismét kérdez, de én már nem válaszolok, csak mélyen a szemébe nézek, amint eljut az agyamig, hogy mit művel. Be akarja adni, hogy ártatlan.

Vagy... csak az én eszem ment el.

– Gyűlöllek – mondom végül egyenesen a szemeibe nézve, ebben a pillanatban pedig tisztán érzem is.

Jelenleg ki nem állhatom.

– Jungkook, elment az eszed? – Jimin teljesen összezavarodott képet vág, miközben a kezem után nyúl, mielőtt még megmozdulhatnék, és itt hagyhatnám. – Meghülyültél, vagy... miért beszélsz összevissza? Mi van veled?

– Haneul kell neked? Vagy csak engem akarsz kikészíteni a múltkori miatt? – Felváltva néztem a szemeibe, miközben próbáltam elfojtani a kétségbeesettséget magamban.

– Mégis miért kéne nekem Haneul? Mi csak beszélgetünk egymással. Nem kell nekem úgy.

– Hát persze. – Kitépve a kezemet az ujjai közül sarkon fordulok, még utoljára meghallom a szavait, mielőtt még becsukódna utánam a kávézó ajtaja.

– Jungkook! Ha féltékeny vagy, ne így mutasd ki!

***

Nem tudom, mit utálok jobban; azt, hogy megint egy kerti partin kell szenvednem, vagy az, hogy mindenki itt van, akiktől távol akarok lenni.

Hoseok összes barátja, köztük Jimin és Haneul is, akik ismét egymással beszélnek. Nem érdekelnek, tényleg nem... én csak azért figyelem őket, mert... ah. Nem érdekel és kész. Pont.

Ismét semmi társaságom nincs, de nem azért, mert mások ne nyitnának felém. Én egyszerűen csak nem vagyok kíváncsi senkire sem. Párszor már átfutott az agyamon, hogy hazamegyek, de Hoseok fogadjunk, hogy észrevenné, a másnapos hegyi beszédére pedig nem vagyok kíváncsi.

Végül nagy nehezen összeszedem magam, és elhagyva a helyemet a mosdóba igyekszem, aminek az ajtaja mellett két tömör gyönyör épp egymás torkát nyalogatja.

Csak a számat húzom, majd magamra zárom a fürdő ajtaját, hogy legalább itt ne zavarjon senki. Miután megbizonyosodom róla, hogy egyedül vagyok, végül a tükör elé állok, és fájdalmasan hosszú ideig szemezek saját magammal.

Nem tudom, ki ez, de az biztos, hogy nem én. A nem rég történtek lassan kicsinálnak; az előadás, anyám, Jimin és Haenul... Pedig ennek nem szabadna így lennie.

Arcot mosok azt remélve, hogy az segít valamennyire, de a kint szóló zene sem képes elnyomni a gondolataimat jelenleg. Lassan korom sötét lesz odakint, mindenki bejön, és túl kevés lesz a hely... én pedig leléphetek. Ezt pedig itt bent is meg tudom várni.

A telefonommal foglalom el magam, amíg végül el nem telik fél óra, és nem kopognak eszeveszett módon a mosdó ajtaján, így kénytelen vagyok összeszedni magam.

Lassan kinyitom az ajtót, és amint beesik valaki a küszöbön, és szinte futóléptekbe hagyom ott. Kicsit sokat ihatott, nem akarok vele foglalkozni.

Mire a nappaliba érek, nagyokat pislogva konstatálom, hogy tulajdonképpen mindenki bent van, bemenekültek a hideg elől. Nekem ennél több pedig nem is kell, ebben a pillanatban igyekszem is a hátsó kijárat felé, ugyanis ott kevésbé feltűnő, ha eltűnök.

Egy nyugodt sóhaj szakad ki a torkomon, ahogy kiteszem a lábam a szabadba, és nem fogad más, csak a sötét és egy csókolózó párt eléggé messze tőlem ahhoz, hogy jól lássam őket.

Nem is foglalkozom vele, csak megfordulok, hogy a kapu felé siessek megkerülve a házat,  amikor egy férfihang szakítja félbe a határozott léptemet.

– Haneul! – kiált fel igencsak ingerülten, mire a nyálat cserélő páros szétrobban, ami jelenleg annyira lefoglal, hogy az sem érdekel, ha meglátnak. – Haneul... – A fiú ismét felcsattan most már sokkal ingerültebben, amint rájön, hogy tényleg ő az. A srác végül oda is megy, amíg az én agyam azon rugózik, hogy Haneulnek ezek szerint... barátja van. Bár nem vált ki belőlem semmi különöset, egyszerűen csak meglep. – Mit művelsz? – A lány keze után nyúl, maga felé rántja, de nem érzem azt, hogy közbe kéne avatkoznom.

– Ezt ne most. – Már épp menni készülnék, mikor az a bizonyos hang cseng fel, amitől az állam a földet söpri, a lábam pedig lecövekelt.

Jimin... Jimin az, egyszerűen nem hiszem el.

Nem értem, mi van velem, de valami furcsa érzés furakodik belém, ami még a dühnél is erősebb.

– Te fogd be – szól vissza a srác idegesen, szinte már a kezét lendítve.

– Mi... mi csak beszélgettünk, Jinyoung!

– Ezért nyaltál a bokszeréig? – Amíg Haneul és a srác veszekedni kezdtek, szemmel láthatóan Jimin unottan áll, sokat nem tesz hozzá a dologhoz.

Viszont mikor látom, hogy egy kéz már idegesen ökölbe szorul, valamiért izgulni kezdek.

– Jimin! – kiáltom el magam, mire mindenki felém fordul, én pedig nem tudom, mi legyen a következő lépésem. – Hoseok téged keres. – Ezt épphogy kimondom, az ő lába egyből mozdul, és felém indul, majd közvetlenül előttem megtorpan.

– Hol van?

– Sehol – mondom a lehető legközömbösebb hangomon, ami csak tőlem telik. – Nem akartam verekedést. – Még a vállamat is megrándítom, és magamban hiába akarok maradni, számon kérni, a lábam akkor is mozdul. Megfordít, és kifelé terel.

– Várj! – Jimin pár pillanat múlva utánam szól, nem értem, miért, de még utánam is jön, majd elém vágva megállít. – Ez... nem az volt...

– Nem érdekel – szakítom félbe egyből, miközben egy vonallá préselem össze a szám.

– Nem én csókoltam meg – mondja tovább, hiába adtam egy enyhe jelzést arra, hogy leszarom. – Beszélgettünk, és aztán hirtelen... lekapott. Még csak azt sem tudtam, hogy barátja van. – Még a fejét is csóválja, miközben a kezeit is oldalra lendíti, bár túl sok mindent nem tudok vele kezdeni.

– Mondtam, hogy nem érdekel. – Ismét csak a vállamat rándítom, de bennem valami akkor sem ilyen higgadt. – Te minek mentegetőzöl? Nincs miért. – Ez épphogy elhagyja a szám, az ő szeme tikkel egyet, más esetben igencsak szórakoztatna a dolog.

– Te miért csinálsz úgy, mintha nem lennél síkideg? – Idegesen morran fel, majd a csuklóm után nyúlva magához ránt. – Jungkook, átlátok rajtad. Mindjárt szétrobbansz, nem tudod eltakarni.

– Mert nem vagyok! – A szavaimmal ellentétben a hangom feszülten vibrál kettőnk közt, ennyi pedig épp elég, hogy lássam a szemében; tudja, hogy igaza van. – Úristen, csak engedj el. – Végül feladom, csak próbálom kiszabadítani magam, de ő nem ereszt.

– Kezdem unni ezt a játékot. Egyszer te kerülsz engem, egyszer én téged. Mikor jutunk el arra a szintre, hogy beszéljünk erről?

– Miről? – A homlokomat ráncolva nézek rá pont úgy, mintha elment volna az esze, bár talán nem vagyok olyan messze az igazságtól.

– Ami kettőnk közt van, Jungkook, arról. – Még meg is rázza magát, így jelzi, hogy neki van igaza, nekem egy szavam sem lehet.

– M-miről beszélsz? – Hitetlenül csattanok fel, hiszen gyökérséget beszél. – Mégis mi lenne köztünk?

– Elegem van már abból, ahogy hárítasz. Ellenkezel és tiltakozol, mert túl makacs vagy ahhoz, hogy belásd saját magadnak. – Közel hajol, amivel eléri, hogy ne tudjak egy szót sem szólni. A rohadt életbe, miért vagyok ilyen szerencsétlen? – Ki vagy borulva, és nem Haneul miatt. Mikor veszed már észre? Te engem akarsz.

– Jézusom, elment az eszed? – Fintorogva hőkölök hátra, teljesen abszurdnak érzem mindazt, amit mond. – Engedj már! Mégis miért éri meg neked engem győzködni teljesen feleslegesen?!

– Mert több vagy nekem! Több mint egy színészpartner, több mint az egyik legjobb barátom unokaöccse. Több vagy, mint egy sima fiú, akit el lehet felejteni. – Ezek a szavak, amik elhagyják a száját, a fülemet ostromolják, a szívem hevesebben ver, és hirtelen nem találom a saját hangom. Próbálok mondani valamit, bármit, de... de nem megy. – Azt hiszem, szeretlek, Jungkook. – Hiába mondja ki teljesen egyértelműen, mégis képes lennék hozzávágni, hogy ismételje el. Nem lehet igaz, ezt egyszerűen nem merem elhinni. – Tedd félre a becsületedet, nézz magadba, és gondolkozz el azon, te mit érzel. Csak ennyit kérek. Én cserébe nem megyek utánad, nem zaklatlak. Nem bírom ugyanazokat a köröket róni tovább, újra és újra, ebbe beleőrülök. – Végül lassan elengedi a kezemet, nem is tudom, mikor, de már csak arra eszmélek, hogy egyedül vagyok.

Küzdök saját magammal, a sokkal, azokkal az érzelmekkel, amiket előhozott bennem.

Park Jimin szerelmet vallott nekem.

***

Majdnem egy teljes hét eltelt az óta, mióta én és Jimin... ah. Azon a kerti partin.

Még magamba kimondani is kiborító, de azok, amiket mondott, a szavai... Csak azok jártak a fejemben az elmúlt időben. És azt hiszem, igaza van.

Sok minden történt velem mostanában, túl sok érzelem és olyan dolgok, amiket nem tudtam megállítani. Pedig annyira... jó lett volna. Akkor talán elkerülhettem volna mindezt.

Jimin távolságot tartott tőlem, ahogy ígérte, még az egyetemen sem jött oda. Nem nézett rám, kizárt a tudatából, engem pedig megőrjített ezzel. Akkor kezdtem rájönni, hogy nem beszélt összevissza. Volt valami igazság a szavai mögött végig, amihez én túl vak, makacs és tudatlan voltam.

– Minden rendben? – Hoseok hangja térít észhez, én pedig nem tudok egyből válaszolni.

– Nem – mondom végül a tarkómra simítva, miközben harcolok saját magammal. Elmondjam neki? Ne? Mit kéne tennem?!

– Igen, ezt valahogy sejtettem. – Unokatestvérem a vállamra teszi a kezét, mintha csak próbálna szóra bírni, de nem megy neki. Tudja, hogy valamit titkolok. – Nem fogod kibökni, mi? – Erre válaszként csak a fejemet csóválom válaszként, látom rajta, hogy valamin nagyon agyal emiatt. – Oké, nem tudom, mi a baj, csak tippelni tudok arra, hogy Jimin. Ő is depressziósként viselkedik mostanában. – A fejét csóválja, majd fél kézzel a hajába túr. – Én csak annyit tudok mondani neked, hogy bármi is a probléma, ne benne keresd. Magadba próbáld kijavítani, mert őt hiába bántod, ha benned hibádzik a dolog. – Még a fejét is megcsóválja kissé, nekem pedig ez a végszó.

Hoseok szavai már végképp nem hagynak békén, és már én is tudom, miért kérte Jimin azt, hogy tegyem félre a becsületemet. Hiszen amint ezt megteszi az ember, hatalmas fájdalmat okozva, de megnyílik saját maga előtt.

És én megnyíltam.

***

– Jungkook! Vendéged van. – Hoseok épphogy beordít hozzám, a következő pillanatban máris nyílik az ajtóm, de nem az unokatestvérem lép be.

Jimin kifakult, vörös haja fogad, a feszült testtartása és a villogó szemei.

– Nem tudtam tovább várni. – A hajába túrva lép beljebb, becsukja maga után az ajtót, és felém lép, de nem jön túl közel.

Félek, mit akar mondani, hogy nekem mit kéne mondanom. Nem merem, el akarok menekülni.

– Pedig megígérted – mondom halkan, próbálva rávenni magam a menekülésre, mégsem mozdulok.

– Nem tudom, te mit tennél a helyemben. – Közel hajol, olyannyira, hogy már levegőt vennem is nehéz. Eltűnt a harcos Jungkook, aki mindig kiállt magáért. Egyszerűen meghalt. – Fogalmad sincs, mit tudnék adni neked. – Mély levegőt vesz, a kezét emeli, de még nem ér hozzám. – Csak engedd meg nekem, kérlek... Had mutassam meg. – A keze lassan téved lefelé a karomon, viszont válaszolni nem hagy időt. Egyik pillanatról a másikra ajkai a számat melegítik, egy édes csókba hív, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Ez más, itt nem érzem azt, amit az előző alkalmakkor, mikor muszáj volt. Most csak élvezem, forróvá tesz, a belsőm nem tiltakozik, nem üvölti azt, hogy tilos.

Lassan az ágyamra taszít, a kezei olyan óvatossággal csúsztatják feljebb rajtam a pólómat, hogy még véletlenül se szakadjon el tőlem.

Nekem ez szokatlan, furcsa, én... mégsem tudom ellökni magamtól.

– N-nem... nem kell megmutatnod... – csóválom a fejem ijedten, ahogy eltolom, ugyanis tényleg nincs minderre szükség. Ráadásul, ah, kész sem vagyok rá. – Én... én is érzem, Jimin.

– Szeretsz? – kérdezi a homlokát ráncolva, úgy néz a szemeimbe, mintha belehalna abba, hogyha nem kap választ.

– Azt hiszem – suttogom felváltva nézve a szemeibe, miközben érzem, hogy az arcomba még nem ismert forróság költözik.

– Azt hiszed – mondja halkan, miközben egy hitetlen mosoly kúszik az arcára, egy olyan apró kis görbület, amit alig látok. – Az, amit én érzek, nem enged. – A fejét kissé oldalra biccentve néz rám, majd egy mély levegőt véve a derekamra csúsztatja a kezét, miközben idézi a karakterem szavait, én pedig meg tudnék halni attól, ahogy rám néz. – A szívem azt mondja, csak te kellesz, akarlak...