Sziasztok:D Hát mit ne mondjak, sajnálom a
kimaradást:( Viszont most igyekeztem összeszedni magam és letenni az asztalra
elétek a frissítést, hogy legalább néhányatoknak boldogságot vigyek a mai
napjába:D
Jó
olvasást c:
8.
rész
–
Jó reggelt, gyökerek. – Elüvöltöm magam, ahogy két pohár vízzel és
fájdalomcsillapítóval vágtatok a nappaliba, aminek hála mind a ketten hangosan
nyögve kelnek fel.
–
Ah, a rohadt életbe, Jungkook, ne ordibálja, szétrobban a fejem. – Hoseok
morogva nyomja a fejére az egyik díszpárnát, minden bizonnyal rohadt másnaposok
lehetnek mind a ketten. Így jár az, aki iszik.
–
Hogy mi?! – szólok vissza hangosan, vigyorogva, aminek hála már Jimin morgását
is hallani. Remélem, szétrobban a fejük. – Na, befejeztem. Hoztam vizet és
gyógyszert. – Nagy harcba telik, mire mind a ketten ülőhelyzetbe tornázzák
magukat, viszont ezután úgy nyújtóznak a víz után, mintha a kiszáradás szélén
lennének. – Te meg, Jimin... Ah, normális helyzetben nem érdekelne, hogy
másnapos vagy, viszont holnap is próba, és ki kéne heverned a tegnap estét,
ugyanis nemsokára itt a főpróba, utána pedig az előadás. Szedd össze magad,
Park. – A fejét megpaskolva még egy fél pillantást vetek rá, majd nyújtózkodva
haladok vissza a konyhába, hogy összedobjak valami könnyebb ebédet, amivel nem
csinálom ki még jobban a gyomrukat. A tegnap estét kibírták hányás nélkül,
szeretném ezt fenntartani.
Egy
teljes órán át nyugtom van, egyedül a tévéből kiszűrődő hangok adnak jelet
arról, hogy még élnek. Vagyis remélem, hogy legalább Jimin lélegzik még,
ugyanis nincs kedvem másfél hét alatt betanítani valakit a szerepére. Azután
felőlem úgy haldokolnak majd, ahogy nekik jólesik.
–
Jungkook! – Unokatestvérem hangjára csak hümmögök egyet, ugyanis kizárt dolog,
hogy ugorjak egyetlen szavára. Majd kijön, ha kell neki valami, nem fogom
hagyni, hogy cselédfiúvá avassanak. – Jungkook!
–
Mi van? – szólok vissza végül a szemeimet forgatva, elzárva a gázt a kész ebéd
alatt, amiből azt hiszem, egyikük sem fog most enni.
–
Elkísérsz a mosdóig? Le akarok fürdeni! – Ezt hallva szemöldököm máris a
homlokom közepén landol, majd felhorkantva hagyom rá a dolgot, hogy a tudtára
adjam; nem vagyok hajlandó ugrálni neki. Lehet, hogy másnapos, de ez csak az Ő
hibája.
Mikor
úgy döntök, lefőzök egy teát mindkettejüknek, majd készen is vagyok vele, a
nappaliba sietek, viszont egyedül Jimin van itt immár a kanapén feküdve. J-Hope
biztos egyedül kúszott el a fürdőig, ez a paraszt pedig egyből kihasználta az
alkalmat, és felfeküdt a földről.
–
Mit hoztál? – Ahogy felcseng a hangja, megrázom kissé a fejem, hogy
visszatérjek a való világba, amit Ő csak résnyire nyitott szemekkel néz végig,
mintha fel sem fogná, hogy nem vagyok én sem a topon. Mit ne mondjak, lenne
ennél jobb dolgom is.
–
Menta teát. Megnyugtatja a gyomrod. – Hoseok bögréjét a dohányzóasztalra
teszem, amíg Jimin-ét a kezébe nyomom, majd kihasználva azt, hogy kettesben
vagyunk, leülök lehetőleg legmesszebb tőle. – Lenne egy kérésem.
–
Jézusom, mit akarsz? – Először fél szemmel les csak rám a bögre mögül, majd
egész testében felém fordul, úgy néz rám továbbra is. – Nem veszek semmit, nem
fekszem le idegenekkel, még veled sem pénzért. – „Még veled sem”. Még.
Nem
értem, miért mondta ezt, miért mondta így, mindenesetre egy hatalmasat nyelve
sem tudom eltűntetni a gombócot a torkomból. Viszont mikor ez a rohadék
elvigyorodik, rájövök, hogy csak viccelt, puszta poén volt az egész.
–
Én... ah, te hülye. – Végül a homlokomra simítva hajtom le a fejem, hogy némi
erőt gyűjtsek, hirtelen fáradtnak érzem magam, be akarok bújni a takaróm alá.
–
Várj, te... te most zavarban vagy? – Épphogy ezt kimondja, egyből hangosan el
is neveti magát, minden bizonnyal elmúlt a reggeli fejfájása. – Beszarok. –
Értetlenül emelem fel a fejem és nézek rá, próbálom felfogni a szavait, amikkel
ismét leblokkol.
–
Mi? Hogy én... Mi? – Elvékonyodott hangon próbálok kiállni magamért, bár úgy
érzem, sokat nem érek vele. – Neked elment az eszed?
–
De hát tiszta vörös az arcod. – Még hangosabban nevet fel, jobbnak látja félre
tenni a bögréjét Hoseok-é mellé, majd visszafordul felém. Némán méreget
pillanatokig, mire ismét hangos nevetésben tör ki, amivel kezd feldühíteni.
–
Befejeznéd? – morgom idegesen, előre fordulva, hogy ne lássak belőle semmit.
Nem, nem vagyok zavarban. Hova gondol? Idióta.
–
Esküszöm, aranyos vagy. – Mire elhalkul, a keze a vállamon landol, majd az
arcomra csókolva félig rám dől, én pedig érzem; kinyírom.
–
Hülyegyerek! – Hitetlen levegővételem után felpattanok mellőle, miután pedig
egy nagyobb tockossal is megjutalmazom, a fejemet fogva viharzom a szobám felé,
hogy ne csak a képzeleteimben bújjak a takaróm alá.
Idióta.
Zavarban
van a halál. Én soha. Soha, senkitől, főleg nem egy Park Jimin féle embertől,
aki két másodperc alatt az agyamra megy.
***
–
Mindenki készen áll? – Talán soha, soha nem volt még ekkora feszültség, ekkora
zsongás az egyetem színjátszó termében, soha nem rohangáltak ilyen tempóban a
színfalak mögött, egy díszletkészítő nem vizsgálta még ilyen hévvel a
berendezést az utolsó percekben. Én pedig soha az életben nem voltam még ilyen
nyugodt.
Hogy
milyen nap van? Szerda. Pontosabban a főpróba
napja.
Nem
tudom, mi lehet az oka, de egy cseppet sem izgulok, mindenkivel ellentétben
csak állok egy helyen a színpad egyik felében, és figyelem azt, ahogy Mr. Shim
kiadja még az utolsó utasításokat, Jimin pedig... Nem nézek oda, még csak
véletlenül sem, de érzem, ahogy engem bámul, miközben a ruháját igazítják
rajta.
Talán
nem érti, miért vagyok ilyen higgadt, viszont ami ezt illeti, még én sem. Nem
tudtam eldönteni még mindig, mit tegyek a csókjelenetnél. Az eddigi próbák
során egyszer sem csattant el, pedig a másfél hét alatt hétszer egészen
biztosan eljátszottuk az utolsó jelenetet. Senki nem szólt rám, már meg sem
kérdőjelezték, hogy miért nem csókolom meg azt a barmot, amiért felettébb hálás
vagyok, ugyanis csak az időt pazarolták volna rá.
–
Jungkook, rendben van a ruhád? – A jelmeztervező, Hyeji vagy háromszor
körbejár, mire megunom, és a vállánál fogva állítom meg, mielőtt beleszédül a
rohangálásba.
–
Igen, minden rendben. Inkább szólj Mr. Shim-nek, hogy kezdjünk, mert
beleőszülök ebbe. – Ahogy mélyen a szemébe nézek, hogy felfogja tagolt
szavaimat, Ő csak bólogatni tud, majd nagyokat nyelve veszi az irányt tanárunk
felé, aki folyton felém pillantgat.
Egy
perc az egész, amíg lerendezik egymás közt, mire egy kézmozdulattal jelez
valakinek, ebben a pillanatban pedig minden fény kihuny. Mindenki egy emberként
rohan le a színpadról, miután behúzódnak a függönyök, csak én és Jimin maradunk
fent farkasszemet nézve. Akkor fordítom el csupán a fejem, mikor Mr. Shim
hangja felcseng a függöny másik feléről, és érzem; a vérem hirtelen őrült módon
kezd az ereimben száguldozni, pont úgy, ahogy mindig is, ha előadás előtt
vagyunk. Viszont próbán ilyen mértékben még nem volt.
–
Üdvözlünk mindenkit ezen a csodás estén. – Bár a közönségben csak az igazgató
és néhány színjátszótanár foglal helyet, Mr. Shim úgy beszél, mintha teltház
lenne. Nem mondom, hogy nincs rá szükség, ezt a szöveget is be kell tanulnia,
és most, a főpróba az egyetlen alkalom, mikor gyakorolhatja, mielőtt élesben
menne. – Az egyetem ezen színjátszókarában olyan diákok tartoznak, akik
szorgalmasak, lelkesek és a legtehetségesebbek közé sorolhatóak. Az elmúlt
időszakban ezek a fiatalok azért tanultak, dolgoztak és próbáltak éjjel-nappal,
hogy ezt a szokatlan színdarabot bemutathassák Önöknek. Ez a mű egy felfutóban
lévő, tehetséges író fejében született meg, aki kizárólag a mi egyetemünknek
szánta előadásra. – Ezután pár pillanatra csend telepszik az egész teremre, így
hallani, ahogy a színfalak mögött megy a susmorgás, az utolsó igazítások, a
textilek susogása. Tényleg fogalmam sincs, miért izgulnak ennyire. – Nem
árulnék el semmit, így csak jó szórakozást kívánok mindenkinek. – Soha nem
értettem, miért egy nappal az előadás előtt van a főpróba, de... most valahogy
nem is bánom. Nem tudom, holnap hogy tudnám eljátszani kétszer is ezt az
egészet.
Tanárunk
léptei jelzik, hogy lehagyja a színpadot, ezzel egy időben pedig a függönyöket
elhúzzák, és tompa, hangulatos fény tölti be a színpadot, mintha ezer gyertyát
gyújtottak volna.
Jimin-re
nézek, akinek az arca egy pillanat alatt megváltozik, olyan magabiztos lesz,
hogy szinte már nekem is erőt ad, így teljesen simán megy a szereplés.
Nem
tudom, mi a félelmetesebb; hogy ennyire beleéltem magam az egészbe, jobban,
mint eddig bármibe, vagy az, hogy ilyen hamar eljutottunk a végére. Az utolsó
jelenetekhez.
–
Nem érted, mit érzek, Jaeho! – Jimin hangjára, és karakterem nevére egyből
visszatérek pár másodperces gondolataimból, és csak reménykedem abban, hogy ezt
senki nem vette észre. Nem értem, hirtelen mi bajom lett. Úgy érzem magam,
mintha... nem tudnám végig csinálni. Egyre feszültebb a levegő, egyre nagyobb
szikrák pattognak kettőnk közt, ahogy Jimin közvetlenül előttem áll, de nem ér
hozzám. Legszívesebben ellökném.
–
D... de Dongshin, én... – Ahogy könnyek szöknek a szemembe, amiket egyelőre még
visszatartok, hirtelen két lépést is hátrálok talán nagyobb lendülettel, mint
kéne. Érzem, ahogy mindenem remegni kezd, mintha nem is én irányítanám most.
Magamra sem ismerek, fogalmam sincs, miért történik ez, egyedül abban vagyok
biztos, hogy ez most nem a szerep miatt van.
–
Ne, most ne hívj a nevemen, Jaeho, kérlek! – Jimin még két lépést tesz felém,
így ismét közvetlenül előttem terem, mintha mágnes vonzaná ide. – Hívj a
kedvesednek. Kérlek, hívj a szerelmednek, annak, akivel együtt akarsz a halálba
sétálni kézen fogva, hívj a leendő férjednek, könyörgöm, drágám! Mondd, hogy
hiányzom, hogy nem tudsz nélkülem élni. – Egyik keze lassan arcomra csúszik,
ahogy szavai is elhalkulnak a végére teljesen felborzolva az idegeimet. Én csak
felváltva, egy kissé szótlanul nézek vissza szemeibe, főleg, mikor
hüvelykujjával végig simít alsó ajkamon. – Mondd, hogy szeretsz... – Szinte már
lehunyom a szemem, mintha azt várnám, hogy a csók jön, mikor is Jimin szerepbeli
apja beront, és éles hangon elordítja magát; tudni akarja, mégis mit művelünk.
Ahogy
a szerepem kívánja, a következő jelenetben nincs részem, így remegő lábakkal,
zakatoló szívvel rogyok egy székre a színfalak mögött, amíg mindenki más a
színpadra mered. Úgy érzem, menten elájulok, fogalmam sincs, mégis mi a franc
folyik körülöttem és bennem egyaránt.
Megbetegedtem
megint? Elment az eszem? Vagy... vagy lehet, már tudom Jimin-t annyira utálni?
Hisz ez érthető lenne. Sokat voltunk együtt az elmúlt időben, sokat beszélgettünk,
és hiába ment az agyamra folyton, volt, mikor igenis kedves volt velem. A
rohadék elérte, hogy csak egy egészen kicsit ne tudjam elviselni.
–
Jungkook, az utolsó jelenet jön. – Amint valaki felszólal egyenesen nekem
intézve a szavait, a szemeim kikerekednek, és olyan hirtelen pattanok fel a
székemről, mintha ágyúból lőttek volna ki. A színpadon viszont már lassú,
vontatott léptekkel indulok Jimin felé, aki a karakteréhez hűen, remegő
kezekkel járkál fel-alá, hogy megmutassa a nézőknek, mennyire is ideges.
Mikor
feldönt egy asztalt, ijedten szaladok végül a színpad egyik végébe, ekkor vesz
észre, és néz úgy rám, mintha csupán a tekintetével felfalna. Ez normális?
–
Az apád áll kettőnk közt, be kell látnod, hogy én nem lehetek a tiéd, és te az
enyém, Dongshin. – Ezen szavaimra összerezzen, hatalmasra kerekedett szemekkel
mered rám, majd mit sem törődve a berendezéssel, a mellette lévő székkel is úgy
elbánik, mint előbb az asztallal.
–
A lelkem az, amit eléd tárok, Jaeho, mindig! Drágám, miért teszed ezt? Miért
löksz el folyton-folyvást?! – Ingerült, indulatos hangjától az adrenalin egyre
magasabbra szökik bennem, hisz tudom, mindjárt itt az idő... Mindjárt itt lesz
a csók, amikor nem tudom, mit is tegyek pontosan. Az arcára csókolok, tudom,
hogy főpróbán még lehet, viszont fogalmam sincs, hogy a minket figyelő
vezetőség mennyire értékelné.
Azt
hiszem, félek.
–
Dongshin, az, amit én érzek, nem enged! A szívem azt mondja, csak te kellesz,
akarlak! De az eszem... az eszem azt súgja, a legrosszabb, amit tehetünk, az
ez. Ha én neked adom magam. Ah, nem tudom, mit tegyek, nem értesz engem! – Erőszeretettel
használom hangomban a bennem felgyülemlett feszültséget, tudom, hogy kevesen
néznek, de még Ők is nagyra nyílt szemekkel. A kezeim ökölbe szorulnak, amint
eljut az agyamig, hogy Jimin szinte pislogás nélkül bámul rám a színpad másik
feléről.
Kész,
ennyi. Már tudom; az arcán csattan a csók, kizárt ugyanis, hogy a szájához
érjek még egyszer. Kizárt dolog, nem menne.
–
Akkor ennyi! Nem harcolok tovább olyan szerelemért, ami soha nem lehet a
birtokomban. Ha ezt akarod, nem kellesz te, sem a drága szavaid, nem kell tőled
semmi; csak hagyj magamra. Örökre, Jaeho, hagyj űrt magad után. – Ezeket a szavakat
hallva lábaim máris megindulnak, miközben Ő tovább beszél, hisz oda kell érnem
elé, mielőtt monológja végéhez érne. Soha nem tűnt még ilyen nehéznek a járás,
az, hogy mozdítsam a lábam. – Tűnj az életemből! – Egy kész örökkévalóság, míg
elé érek, a szívem viszont annál hevesebben zakatol, legszívesebben hátra arcba
itt hagynám a fenébe, most, azonnal elrohannék. Viszont nem tehetem, túl sokat
kockáztatok vele. – Tűnj el! – A szerepbe merülve, mintha nem is én irányítanám
magam, kezeim hirtelen nyakára tévednek, és a nagy lendülettől arca helyett
ajkain landolok, amit Ő a következő pillanatban csókká alakít, hiába érzem,
hogy teljesen leblokkoltam ezzel.
Nem!
Én ezt nagyon, nagyon nem így akartam, a rohadt életbe!
Egy
pillanat alatt néma csend lesz az egész helyiségen, a színfalak mögött, a
nézőtéren, szinte a fülem is belecseng, miközben próbálok nem arra
koncentrálni, ahogy a kezei a derekamra csúsznak, a szája az enyémen mozog,
ahogy magához présel.
Kínzó
másodpercek telnek el, mire a függönyt behúzzák, csak ekkor sikerül ellöknöm
magam tőle, majd a számat dörzsölve hátrálok vagy három lépést is. Nem tudom,
mire gondol, hogy mi jár a fejében, miközben így néz rám, és a haját túrja.
Ennek nem... nem szabadott volna így történnie.
Mire
a függöny ismét eltűnik, már minden mellékszereplő a színpadon van, és egymás
kezét fogva kényszerítenek a meghajlásra, de még ez is nehezen megy jelenleg.
Valaki,
bárki... mentsen meg.
–
Ez... ez elképesztő volt gyerekek! – Az igazgató állva tapsol mindenkit, a
színpad elé sétálva pedig végig mér engem, majd Jimin-t, meglepetésemre senki
mást nem. – Mindenkinek gratulálok! Ez egy nehéz, elgondolkodtató darab így, a
hosszúhétvége előtt. Egészen biztosan mindenkit lehengereltek majd. – Az ezer
wattos vigyora sem képes lenyugtatni, úgy lihegek a csók óta, mintha lefutottam
volna a Maratont, az ajkaim zsibbadnak, a fejem zsong. El akarok tűnni innen.
–
Hát igen, Jungkook nagyon megleptél, de örülök neki, hogy sikerült levetkőznöd
a gátlásaidat, átjárt engem is az egész, ahogy működött közted és Jimin közt a
kémia. Mintha tényleg egy szerelmes történetet néznék. Gratulálok. – Amíg
tanárom beszél, kezem kicsúszik színésztársaiméból, és bólogatva teszek hátra
pár lépést, majd mikor kiadja az utunkat, az öltözőbe sietve azon igyekszem,
hogy minél hamarabb eltűnhessek innen.
Holnapig
senkit nem akarok látni, se Hoseok-ot, se Mr. Shim-et, Jimin-t pedig főképp
nem.
Utálom
ezt az egészet.
