Sors, mint forgatókönyvíró - 7. rész

Hola!:D Hát mit ad isten, ismét én vagyok, hogy a kedvetekre tegyek:DDD Remélem, össze is jön, mindenesetre én élveztem mindezt megírni nektek:33

Úgy érzem magam, mint akit agyonvertek, talán ez annak is hála, hogy a hatalmas lázammal egész éjjel küzdöttem. Elmondhatatlanul szarul aludtam, és ennek most érzem csak igazán a következményét; rohadt fáradt vagyok. Bár Jimin-nek hála hamar elaludtam, éjszaka akkor is sokszor felriadtam arra, hogy fázom még úgy is, hogy két pléd és egy vastag takaró volt rajtam. Bár J-Hope-nak nem szóltam, ugyanis nem akartam zavarni, sejtettem, hogy nem volt könnyű napja. Mégis csak jobb, ha pihen este.

Lehet, még egy lázcsillapító rám fért volna, mindenesetre most élek, igaz, hogy alig. A lázam már biztos, hogy lement, viszont nagyon rosszul érzem magam, semmi étvágyam és életkedvem nincsen. Talán mégis orvoshoz kéne mennem, nem lenne nagy hülyeség.

- Jungkook fent van? – Arra a női hangra, ami beszűrődik az ajtómon, hirtelen minden fáradság kiszökik a szememből, és úgy érzem magam, mint akit villámcsapás ért.

- JiJi, hagyd pihenni, beteg. – Amint meghallom Hoseok hangjából édesanyám becenevét, még a fejem is megfájdul, ugyanis semmi kedvem hozzá. Rég beszéltünk, de akkor is hatalmas veszekedés lett a vége.

- Ugyan már, hisz az anyja vagyok. Senki nem tud úgy vigyázni rá, mint én. – A tarkómat vakargatva tornázom fel magam álló helyzetbe végül, mikor nem tágítanak a szobám elől. Még a mamuszomat is magamra erőltetem, viszont a felsőmet, ami rám tapad a kiizzadt láztól, azt egy mozdulattal lehámozom magamról, és egy szál melegítőnadrágban csoszogok az ajtómig, amit a következő pillanatban ki is tárok.

- Aludni próbáltam – hazudom eléggé ellenszenves hangnemben, hogy jelezzem anyunak; nem vagyok elájulva attól, hogy hirtelen úgy viselkedik, mint egy szülő.

- Jungkook, meg fogsz fázni! – Anya egyből átkapcsol az aggódó mechanizmusába, még akkor sem hagyja abba, mikor közte és Hoseok között átvágok és egyenesen a konyha felé sietek. Igaz, éhes még mindig nem vagyok, de innom muszáj lesz, ha nem akarok kiszáradni. – Félmeztelenül a lakásban...

- Hah, szia, Jungkook. – Jimin hangjára egy visszafogott, de igencsak vékonyra sikerült sikolyt hallatok, ezzel a lendülettel pedig felé is fordulok lehetőleg minél többet takarva magamból. A rohadék nem ment haza, itt aludt a kanapén, még meg is van ágyazva neki. – Miért takarod magad? Azt hiszed, nekem nem ilyen van? – Mondandója közben igen feltűnően méri végig a felsőtestemet, amitől kiráz a hideg és egy „baszd meg”-ot elmormogva tovább haladok a konyhába. Bár én sem értem, miért takartam magam, hisz mellem nincsen, mindenesetre... Ah, nincs kedvem azon kattogni, vajon mire gondolt. Viszont most már baszhatom.

- Ez meg itt ki, fiam? – Anya tankként robog utánam, olyan hangnemet üt meg ismét, amitől a falra mászom. – Neked barátod van, és nem mondtad el?

- Mi?! – A hangom vagy két oktávval feljebb szökik, ahogy ez kibukik a száján. Az anyám megőrült. – Úristen, inkább menj haza, pocsékul érzem magam. Nem kell, hogy te is fokozd, anya. – Morogva kaparok elő egy poharat, majd teletöltve kicsiket kortyolok belőle, hogy ne forgassa fel annyira a gyomromat.

- De láttam, hogy nézett rád, Jungkook! Homoszexuális szeretőd van és még csak el sem mondod az anyádnak?!

- Anya, hallod magad? – Épp olyan hangnemben szólok vissza, ahogy Ő beszél hozzám, mint minden egyes alkalommal, egyszerűen nem értem, hogy lyukadunk ki mindig a veszekedésnél. Hiszen szeretem az anyukámat, csak haragszom rá. – Úgy beszélsz, mint egy paranoiás. Ha pasim lenne, akkor valószínűleg az ágyamban tartanám. – Amíg korholok, akaratlanul is eszembe jut az a csók a tetőn, meg a tegnap, amikor úgyszintén... majdnem. Nem hiszem el. – Miért vagy itt?

- Nem hívtál, Jungkook. Azért jöttem, mert talán élőben akartál tőlem bocsánatot kérni a múltkoriért. – Ezt hallva sugárként köpöm ki a vizet, a pultra csapom a poharat és olyan indulattal szólalok fel, mint eddig még talán soha.

- Én kérjek tőled bocsánatot?! – Szinte elüvöltöm magam, hiszen minden ideg és stressz, amit eddig magamba fojtottam, most jön ki. – Te nevezted hatalmas faszságnak a színészkedést, te mondtad azt, hogy semmi nem lesz belőlem nagy koromra! – Ő csak a szemeit forgatva tűri, ahogy kikelek magamból, a mellkasa előtt összefont karokkal áll egy helyen és várja, hogy befejezzem. – Anya vagy te egyáltalán, hogy ilyet mondasz? Hisz bejutottam az egyik legjobb egyetemre, próbálok a saját lábaimra állni.

- Ne beszélj így anyáddal, arról nem tehetek, hogy tehetségtelen vagy! – Amint ez elhagyja a száját, bennem minden megáll, egy pillanatra azt hiszem, azon nyomban elájulok. Miért reménykedtem abban, hogy egyszer majd... Támogatni fog? – Azért nem állok melletted, mert nem akarlak hitegetni, Jungkook, az anyád vagyok, és csak jót akarok! Tudnod kell, mire vagy képes és mire nem, én pedig azért vagyok, hogy a jó irányba terelgesselek. Ez nem az! Miért nem látod, hogy ebben nem leszel sikeres? – Amíg Ő beszél, addig én lassan összeszedem magam és elindulok kifelé, egyenesen a bejárati ajtó felé, ugyanis attól tartok, nem fogok tudni itt maradni. – Most mégis hova mész? Ne menekülj a problémák elől, fiam! Ezekről beszélni kell. – Már épp az egyik fogasra akasztott pulóveremért nyúlok és kapom azt magamra, mikor utánam jön, mintha mit sem számítana neki, hogy két másik ember előtt aláz meg teljesen.

- Akkor beszéljünk? Jó, azt mondtad, tehetségtelen vagyok. Én mégis jól színleltem évekig, hogy szeretlek! – Ezt a fejéhez vágva felkapom a cipőm, majd olyan hévvel rontok ki, hogy azokat már csak a járdán tudom magamra erőszakolni.

Kegyetlen voltam. Basszus, én... én nem gondoltam komolyan! Hiszen szeretem Őt, az egész családom. Tudom, hogy csak azért csinálja ezt, azért mond ilyeneket, mert szerinte a színészkedésből nem lehet megélni, nem akarja, hogy az legyek. Jót akar. Mégis inkább a szívembe tipor... ahogy én is az Övébe.

Nem kellett volna azt mondanom, semmivel nem vagyok jobb nála. Ugyanazt csinálom, amit Ő is; a földbe tiprom a lelkét csak is azért, hogy igazam legyen.

És... és ezt mind két olyan ember előtt, akiknek nem szabadott volna ezt látnia. Igaz, Hoseok a családban van, az unokatestvérem, de ez akkor sem tartozik rá. Ah, Jimin-ről meg ne is beszélgessünk, ki tudja, milyen egy elcseszett embernek lát most.

Nem, mintha számítana... Mert nem. Nem érdekel, hogy néz rám.

- Jungkook, várj! – Csaknem egy saroknyit lesétálok, mikor Jimin hangja szakít ki önmarcangolásomból. A karomat megérintve jelzi, hogy teljesen beért, amire válaszul arrébb húzódom olyan messzire, ahogy csak lehetséges.

- Remek, miért nem Hoseok jött utánam? – morranok fel félig a pulóverem alá dugva az arcom, ugyanis amellett, hogy hűvös van, nem vagyok éppen a toppon. Rosszul érzem magam.

- Valakinek az anyukádat is vigasztalni kell, aki nem mellesleg most sír. És mivel én a síró nőkhöz nem értek, csak a te hisztidet tudom kezelni, ezért rám maradtál. – Magyarázatát hallva a karjába ütök, és elmormogok az orrom alatt egy gyönyörű jelzőt, ami tökéletesen illek rá.

- Akár vissza is mehetsz.

- Nem. Ugyanis valakinek a lelkedre kell beszélnie. – Ezt a kijelentést hallva felhorkantok, majd a vállamat megrántva inkább már csak a cipőmet bámulom. – Beszélgess az anyáddal, Jungkook. Ne üvölts, ne vágj hazugságokat a fejéhez; beszélgess vele úgy, ahogy egy normál ember.

- Ah, ugyan már! Én beszéljek normálisan? Ő ugrik nekem egyből, Jimin, elegem van belőle, nem bírom elviselni, egyszerűen nem megy, nekem túl sok... – Megremeg a hangom attól, ahogy magamba fojtom a további szavaimat. Bár tudom, hogy hiába, hisz előbb-utóbb kitörik belőlem, és inkább most, Jimin előtt, aki már eléggé valószínű, hogy idiótának néz nagyon régóta. – Lehetetlen ember, érted? Bármit próbálok megbeszélni vele, nem megy, mert csak a saját igazát hajtogatja, meg sem próbál meghallgatni. Inkább megbánt, minthogy... minthogy... ah, mindegy. – Még engem is meglep, milyen hamar lecsillapodok, az utolsó pár szavam meg olyannyira elhalkul, hogy már a tarkómat simogatva próbálom elterelni róla a figyelmet. – Hh, teljesen lényegtelen, úgysem tudsz semmit, hallanod sem kellett volna ezt az egészet.

- Jungkook... – Meglepetésemre a vállamra teszi a kezét, épp olyan visszafogottan beszél, mint az előbb még én. Furcsa nekem ez a Jimin. – Te is tudod, hogy nincs igaza. Igenis nagyon nagy tehetség vagy, nem véletlenül tartasz ott, ahol. Ő biztos csak félt, hisz... egy olyan szakmát akarsz, ami kicsit sem problémamentes. Meg kell értened Őt.

- Akkor Ő miért nem ért meg engem? – Magamnak teszem fel a kérdést, bár tudom, hogy Jimin is meghallotta. Már nem érdekel egyáltalán, hogy mit gondol rólam. Tudni sem akarom.

- Mert jót akar, és valószínűleg csak azt tartja jónak, ami az Ő fejében van. – Úgy, ahogy Ő magyarázza, talán... talán kezd összeállni a kép. Talán igaza van. Anya világéletében ilyen volt; csak annak szabadott lennie, amit Ő mondott, de nem azért, mert hatalomra vágyik. Csak... egyszerűen... Úgy érezte biztonságban a dolgokat, ha Ő irányított.

Viszont engem nem tud.

Nem értem, miért nem jött rá abból, hogy elköltöztem onnan.

- Nem akarok visszamenni.

- De beteg vagy. – A felkaromat megfogva végül megállít, majd maga felé fordítva a homlokomra teszi a tenyerét. – Nem vagy lázas, ez a szerencséd.

- De Jimin... – Egyből tiltakozni kezdek, ahogy végül elenged, majd a hátamra csúsztatott kezével terel vissza.

- Nem, Jungkook, csak semmi „Jimin”. – Még a hangomat is próbálja utánozni, amivel egyszerre egy mosolyt és egy tockost is kiérdemel. – Ha nem lennél beteg, nagyon... nagyon csúnyán megbüntetnélek ezért. – Olyan furcsán mondja ki ezt, hogy még csak merszem sincs rákérdezni, miért volt a hangsúlya... ilyen. Nem, nem, nem akarom tudni.

- Szerencse, hogy a halálomon vagyok – motyogom az orrom alatt, ahogy megtorpanok a bejárati ajtó előtt, majd egy mély levegőt véve végül benyitok. Az első látvány, ami fogad, az az, hogy anya a kanapén sír, Hoseok pedig megpróbálja vigasztalni. Kisebb sikerekkel.

- Jungkook, beszélgess. – Jimin utolsó szavaira még egy pillantást megengedek magamnak felé, majd lerúgva a cipőimet beljebb megyek. Nagy hezitálás után, de sikerül leülnöm anya másik oldalára, aminek hála egyből felém kapja a fejét.

Basszus, de nem bírom, amikor sír.

- Anya... beszélnünk kell. – Ezt a kijelentést követően egy hatalmasat nyelek, ugyanis félek, hogy csak rontani fogok a helyzeten.

- Jó, addig én... hazakísérem Jimin-t – J-Hope felállva az előbb említett felé néz, majd biccentve egyet a fejével jelzi, hogy szedje össze mindenét. Amikor végre mind a ketten eltűnnek a lakásból, ismét anyám felé fordulok, aki az utolsó könnyeit morzsolja el.

- Nem szeretsz?

- De igen, anya, nagyon szeretlek. – Egy nagyobb sóhaj kíséretében a hátára simítom a kezemet, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. – Felidegesítettél, azért mondtam azt, amit. Ne haragudj.

- Nem értem... Miért nem hallgatsz rám?

- Mert ez az én utam, anya... én akarok rájönni, hol vannak a határaim, mire vagyok képes. Ezeket te nem tudhatod, csak én. – Még a halántékomat is masszírozni kezdem, mikor anya torkát egy hitetlen sóhaj hagyja el, tudom... tudom, hogy most ismét, megint belém fog kötni.

„Beszélgessek vele”.

Csodálatos tipp, tényleg értékelem. De könyörgöm, az én anyámmal nem lehet.

- Akkora hülyeségeket beszélsz, fiam. Neked fogalmad sincs még arról, mi hogyan működik. – Érzem, hogy ezekre a szavakra kezd egyre nagyobb sebességgel száguldani a vérem, miközben azon vagyok, hogy ne emeljem fel a hangom. Nagyon felidegesít, rohadtul nem értem, miért mond ilyeneket.

- Rendben van, anya. Oké, igazad van – zárom le a témát fél kézzel a hajamba túrva, egy hajszál választ el attól, hogy ne mondjam el azt, ami épp a fejemben kavarog. Csak nyelek, tűrök, magamba fojtom. – Nekem... nekem lesz egy előadásom másfél hét múlva. Főszerepet kaptam, szeretném, ha eljönnél akár a családdal együtt, csakhogy lásd, hogy hogyan játszom. – Amíg Ő agyal, látszólag kissé leblokkol ezen a kijelentésemen, addig rajtam eluralkodik az érzés; valami nagyon nem oké.

És ekkor... ekkor eszembe jut, hogy én kit játszom pontosan.

Egy meleg férfit, aki a végén megcsókolja Jimin-t.

Ó, bassza meg.

***

Nem tudom, miért érzem magam nagyobb idiótának; azért, mert most hívtam meg először a családomat egy előadásomra, vagy azért, mert pont akkor, mikor a lehető legkínosabb szerepemben leszek.

Nem hiszem el, hogy anya belement; el fog jönni. Ráadásul megígérte, hogy az egész családot hozza magával, amitől... ah. Legszívesebben már most elásnám magam.

Mindenesetre most annyival könnyebb a dolgom, hogy anya hazament, és nem kell jópofiznom egész hétvégen, ugyanis attól tartok, ez nem is menne. Lehet, egy beszélgetés erejéig jól hozom a higgadt, egyetértő szerepét, de egy egész hétvégén át... ah, nem. Nem, nem, nem. Azért csodákra én sem vagyok képes.

- I need you girl! Wae honja saranghago... – Hoseok most igencsak szétcsúszott hangjára felkapom a fejem, egyenesen a bejárati ajtó felé nézek, amit nagy nehezen kinyit, viszont nekidőlve áll, beljebb nem jut. Több nem is kell, egyből tudom, hogy full részeg. – I need you girl...

- Menj’ má be. – Meglepetésemre pedig Jimin hangja is felcseng, majd meg is látom, mikor J-Hope-on lök egyet, így Ő is a lakásban lyukad ki. Én meg csak ülök teljesen eltorzult arccal a kanapén, és azon gondolkozom, miért... miért kell minden második hétvégén teljesen lerészegedni?

- Hozom a sojut! – Unokatestvérem mikor sikeresen megembereli magát, a falat támasztva indul meg a konyha felé, mintha észre sem venné, hogy itt vagyok. Mintha a belső hangom felcsengett volna, valami olyat súg a fülembe, hogy most menjek a szobámba... Zárkózzak be, és ki se jöjjek reggelig. Viszont attól tartok, még a végén kinyírják magukat a gyökerek. Mivel győz a lelkiismeretem, egy fájdalmas sóhaj kíséretében feltápászkodom a kanapéról, és a fejemet csóválva indulok meg J-Hope felé, amíg Jimin a cipője levételével van elfoglalva. – Na, várj, forog a szoba... Majd mindjárt hívom Jungkook-t, Ő majd hoz piát. Jungkook! – Mikor végül lehunyt szemmel elüvölti magát, egyből egy fájdalmas nyögés kíséretében leosztok neki egy tockost.

- Itt vagyok előtted, te idióta! – Amint felcseng a hangom, az Ő arcára egy elégedett vigyor telepszik, miközben még a fejét is a falnak támasztja.

- Hozzá pi-piát, Jungkookie. Jimin szomjas.

- Ah. Ah! Jungkook! – Amikor Jimin is a nevemen szólít, vágyat kapok aziránt, hogy kirakjam őket a kertbe, viszont olyan hülye még én sem vagyok. Jimin-nek is előadás van másfél hét múlva, nem csak nekem. Majd, mikor már nincs rá esély, hogy leéget annyi ember előtt, kivágom a teraszra Hoseok-kal együtt.

- Nem úgy volt, hogy hazaküldöd Jimin-t? – szegezem a kérdést unokatestvéremnek, aki a vállát megrántva még fel is kuncog, majd összeborzolja a hajam.

- De. – Ennyi. Ennyit mond, majd felbátorodva ellöki magát a faltól és bizonytalan léptekkel indul beljebb. A következő pillanatban pedig levágja magát a kanapéra, és úgy mered a tévére, mintha ellátna odáig. A hülye idióta. Szerintem egy perc nem telik el, már hallom, ahogy félhangosan szuszog, legalább egy gonddal kevesebb.

Viszont... viszont ott van Jimin. Jimin, aki a hátát a becsukott bejárati ajtónak dönti és a félig lehunyt pillái mögül bámul valamit. Fogalmam sincs, hogy mit.

- Szerintem te is feküdj le – korholom kicsit bepipulva, ahogy megveregetem a vállát, viszont ezzel is csak azt érem el, hogy a ködös tekintete átvándoroljon rám. – Süket vagy, Park?

- Mi ketten... hah... csókolózni fogunk. – Egy félvigyor telepszik az arcára, miközben egy önelégült morgás fut ki a torkán. Én meg mit csinálhatnék? Próbálom nem felpofozni, hogy magához térjen.

- Igen, Jimin, másfél hét múlva – sóhajtom végül magamba fojtva azoknak a jelzőknek a tömkelegét, amik olyan tökéletesen illenének rá. Még messze van az.

Miért... miért csinálja ezt? Komolyan, ma ki kellett bírnom az anyámat, erre ez a gyökér leissza magát Hoseok-kal együtt, még haza is jönnek, miközben még mindig rohadt rosszul érzem magam. Nem, nem vagyok hajlandó bébiszittert játszani.

- De én most közel vagyok. – Szavai után pedig lehunyja a szemeit, és csücsörít, ekkor esik le, mit is akar... Fogja a halál megcsókolni. A fejére vágva jelzem, hogy álljon le, majd a vállánál fogva próbálom beljebb terelni.

Nem tudom... fogalmam sincs, hova kéne lefektetnem.

Hh, talán át kéne adnom a szobámat neki, mégis csak vendég.

- Tudod, mit, Jimin? Aranyos vagyok, megengedem, hogy a földön aludj.

Sors, mint forgatókönyvíró - 6. rész

Sziasztok:) Elnézést a kimaradásért, de egyszerűen el vagyok havazva>< Mindenesetre most a szünet kezdetének hála  jöttem, hogy a kedvetekre tegyek:)

Sors, mint forgatókönyvíró – 6. rész

         Jó, talán nem volt túl jó ötlet hajtanom az elmúlt pár napban. Viszont teljesen érthető, hisz egy rohadt hónappal előrébb hozták az előadást. Már csak másfél hét, és itt a nagy nap... Én pedig egyre rosszabbul vagyok. Talán valami vírus fertőzött meg, nem tudom. Nem vagyok hajlandó orvoshoz menni, ugyanis kiírna, és én most nem lazsálhatok otthon.

- Jungkook, hófehér az arcod. – Mr. Shim alig teszi be a lábát a terembe, egyből felcseng a hangja, ráadásul még nagyobb dühvel, mint az elmúlt három napban. – Mondtam, hogy maradj otthon! Ki kell pihenned magad. – Csak a fejét csóválja, ennél többet nem tesz viszont, hiába tudom, hogy legszívesebben egy kijózanító tockost is kiosztana nekem.

Nem mondom, hogy nem értem meg, de neki, mint rendezőnek a színdarabra kéne figyelnie, nem a színészekre. Az én jóllétem másodlagos addig, amíg az előadás le nem megy.

- Jól vagyok, tanár úr, majd pihenek, ha hazamentem – mondom, miközben még utoljára átfutom a szövegemet, pedig már kívülről tudom az egészet.

Azt hiszem, én csak rettegek, hogy elrontom... Nagyon.

- Jungkook, kérlek. Ilyen állapotban az ágyból sem szabadott volna kikelned. – Már eljutottunk arra a szintre, hogy már senki nem figyel ide az ilyesfajta „vitákra”, mindenki csinálja a saját dolgát. Kivéve Jimin. Mert miért ne, Ő mindig kivétel, neki mindig valami olyasmit kell csinálnia, amivel kitűnik a többiek közül.

Jó, oké... lehet, mások nem érzékelnek semmit belőle, de én akkor is tudom, hogy jelenleg is engem bámul a színpad másik feléről.

Annyira furcsa a múltkori... ah... csókunk után.

Valahányszor visszagondolok rá, a hideg futkos a hátamon. Nem mintha olyan rossz lett volna, de... De Ő egy fiú! És én megcsókoltam, vagyis hagytam, hogy Ő engem... Aish! Bár Ő nem keveset ivott akkor, azt hittem, hogy nem is emlékszik rá, ezért inkább szóba se hoztam, viszont mióta ilyen távolságtartó, tudom, egyszerűen érzem, hogy igenis tisztában van vele, mit műveltünk fent a tetőn.

- Jesszusom, Jungkook! – Miközben én elmerülök a gondolataimban, addig Mr. Shim a homlokomra simított kezével próbálja felmérni a helyzet súlyosságát. – Tűzforró vagy, nyomás haza! – Szinte már elüvölti magát, amíg én behúzott nyakkal hátrálok egy lépést. Lehet, hogy tűzforró vagyok, de én akkor is mindjárt halálra fagyok, hiába van rajtam két pulóver és egy télikabát. Hát igen, ez van, ha az ember lázas. – Gyerünk haza, ne mondjam még egyszer! Nem értem, miért aggódsz ennyire a színdarab miatt, hiszen a te jeleneteid szinte tökéletesek. Hazamész, pihensz ma, aztán holnap már hétvége, hétfőn pedig bejössz, reméljük, hogy már egészségesen. – A végén még fel is sóhajt, ahogy meglátja kissé megenyhült arckifejezésemet, ugyanis kezd meggyőzni. Nem fogok hazudni, nagyon is vonz a gondolat, hogy aludhassak a saját ágyamban, a vastag takaróm alatt, viszont a munka az munka. – Van otthon valaki, aki a gondodat viselné?

- Nincs, Hoseok is bent van – mormogom végül beadva a derekamat, miközben államat lassan a kabátom mögé rejtem. Ezt is csak azért, mert látom, hogy ez a válasz egy cseppet sem tetszett Mr. Shim-nek.

- Jól van... Jimin, kérlek, gyere ide. – A tanár még csak el sem néz rólam, máris felemelt kézzel int felénk, pár másodperc nem telik el, érzem, ahogy valaki megáll közvetlenül mellettem. – Mivel te, mint második főszereplő is nagyon jól állsz a jeleneteiddel, szabadnapot kapsz. Legalábbis itt. Arra szeretnélek megkérni, hogy vidd haza Jungkook-ot, és gondoskodj róla, amíg Hoseok haza nem ér hozzá, rendben?

- Rendben, tanár úr. – Jimin még biccent is egyet, majd a hátamra simítva a tenyerét szinte könyörög, hogy megmozduljak. Nem is kell kétszer kérnie, a lábaim ösztönösen elindulnak, és átölelve magam a kijárat felé botorkálok.

Mindeközben az agyam pörögni kezd, csak most esik le, hogy ezek szerint az egész napomat vele kell töltenem. Most ez komoly?

Ah, Jesszus!

Úgy tűnik, ki sem fogok mozdulni az ágyamból, Őt pedig a szobám közelébe sem engedem. Épp elég baj, hogy rá kell támaszkodnom, hiszen eléggé kellemetlenül érzem magam a tetős jelenetünk után. Még csak a szemébe sem merek nézni nyíltan. Borzalmas ez a mai nap.

Egy szót sem szólunk egymáshoz még akkor sem, mikor már a kirakatok előtti járdát tapossuk hazafelé. Viszont ezen kívül nem igazán érzem, hogy Ő feszült lenne. Talán csak én fújom fel a dolgot teljesen... Hiszen az csak egy egyszerű kis csók volt, semmi több.

- Puhák az ajkaid. – Ahogy hirtelen felcseng mellettem Jimin hangja, mintha egy pillanatra a reszketésemet átvenné valami forróság, amitől teljesen zavarban érzem magam.

Mi... mit mondott?

- Ó, Jimin... ne, ezt ne. – Még a fejemet is megcsóválom, miközben még jobban a kabátom alá bújok, és próbálom kizárni a fejemből azt a három szót, amitől úgy érzem magam, mintha lángra kapott volna az arcom. Viszont sajnos csak az, ugyanis a testem többi része még mindig remeg a láztól, ráz a hideg.

- Ah... – Csak a szemem sarkából érzékelem, ahogy a tarkójára simít, miközben egy hatalmas sóhaj hagyja el a száját. – Ne haragudj, jobb... jobb lett volna, ha ezt inkább magamban tartom. – Amíg Ő beszél, addig én azon agyalok, hogy mégis hova tűnt a magabiztos Jimin, és mit keres itt mellettem egy zavart kisgyerek helyette?

Talán jobb lenne, ha inkább kiadnám az útját. Hiszen lezuhanyozni és aludni magamtól is tudok.

- Köszönöm, hogy hazakísértél, de... jobb lenne, ha most inkább hazamennél, Jimin – mormogom, mikor megtorpanok a bejárati ajtó előtt, majd egy sor szerencsétlenkedés után sikerül bejutnom a lakásba.

- Mr. Shim megkért, hogy vigyázzak rád. Miután lefeküdtél aludni, esküszöm, elmegyek, de addig tényleg jobb lenne, ha én adnám be a gyógyszert, és itatnék veled teát, mert van egy olyan érzésem, hogy ezt lelkiismeret nélkül kihagynád. – Bármennyire is rossz bevallanom, igaza van. Úgy terveztem, hogy lefürdök, aztán bedőlök az ágyba, viszont a gyógyszeres kosarat a konyhában biztosan messze elkerültem volna. – Menj és zuhanyozz le, addig főzök teát neked. – Meg sem várja a válaszom, máris elvonul a konyhába, mindeközben én meg csak állok egy helyen félig lehunyt szemekkel, és azért imádkozom, hogy éljem túl a mai napot.

Még a gondolat is fáj, hogy meg kell, hogy szabaduljak a kabátomtól, viszont tudom, hogy abban fürdenem nem épp célravezető. Hosszú pillanatokba telik, amíg rá nem veszem magam a vetkőzésre, majd ahogy a pulóvereimtől is megszabadulok, elcsoszogok a fürdőig, ahol a forró vízzuhatag alá állok.

Nem tudom, mennyi ideig áztathatnak már a vízcseppek, mindenesetre minden ujjam ráncosodik már, a tükör pedig tiszta pára az egész helyiséggel együtt.

Szinte megszakad a szívem, hogy ki kell, hogy szálljak innen, viszont muszáj, mielőtt Jimin benyit, hogy megnézze, élek-e még.

Ahogy a zuhanyrózsából jövő kényeztetésem abbamarad, egy fél pillanat alatt úrrá lesz rajtam a didergés, ami még akkor sem marad abba, mikor lekapom a szárítón lévő melegítőmet a pólómmal együtt, és magamra veszem azokat.

Mivel a mamuszom még csurom víz hála annak, hogy tegnap mostam ki, így kénytelen vagyok mezítláb kicsoszogni a párás fürdőből egyenesen a nappaliba, ahol már Jimin vár egy egész tálcával.

Egy szavam sem lehet, egyből leültet a kanapéra, rám terít egy plédet, a tálcát pedig az ölembe nyomva leül a fotelbe, jó messze tőlem.

- Köszönöm – motyogom magam elé a gyógyszereket és a gőzölgő teát bámulva, majd tekintetem a lázmérőre vándorol, ami talán a legnagyobb ellenségem most.

Tudni sem akarom, mennyi lehet a lázam.

- Nincs rajtad zokni. – Ezt a kijelentést hallva felvonom egyik szemöldökömet, majd csak egy nagy levegőt véve behúzom a lábam a pléd alá. – Ah, mérd meg a lázad, nem véletlenül tettem oda, Jungkook. Rosszabb vagy, mint egy gyerek. – Miután alaposan leteremt, egy rosszalló morgással kísérve végül felveszem a tálcáról azt a nyomorult lázmérőt, és elintézem magam a dolgot, mielőtt felállna, és megtenné Ő. Végig gyilkos tekintettel meredek rá, amit nem díjaz túlzottan, mégis látom megcsillanni a szemén az elégedettséget.

Nem tudom, mi történt vele, amíg fürödtem, mindenesetre mintha... mintha teljesen kicserélték volna. Ismét itt van a makacs, parancsolgató, magabiztos Park Jimin, akitől elfelejtettem, mennyire is mászom falra, főleg most, hogy ilyen undorítóan rosszul vagyok.

Nem értem... egyszerűen nem tudom felfogni, hogy képes egyik pillanatról a másikra ekkorát váltani. Pont olyan, mint mikor színészkedik. A színpadon is egy másodperc alatt felveszi az adott szerepének az érzéseit, ami még mindig ugyanúgy lenyűgöz. És a frászt hozza rám.

Egy szót sem szól egyikünk sem, amíg nem kezd csipogni az a fránya lázmérő, ami jelzi, hogy készen van. Egyből megnézem, mit mutat, de őszinte leszek, nem igazán örülök neki még én sem.

- 39.6 – jelentem ki halkan, amire pár másodperc múlva Jimin arca teljesen eltorzul, egy pillanatra azt hiszem, hogy vagy felrobban, vagy egy hatalmas pofont oszt le, esetleg nekem dob valamit.

- Te hülyegyerek! Majdnem negyven fokos lázzal te színészkedni akarsz?! – Már fizikailag fáj a hanglejtése, ahogy épp hozzám beszél, esküszöm, elkap a vágy, hogy bebújjak a pléd alá, és ki se jöjjek alóla, amíg Hoseok meg nem jön.

Rossz bevallanom, de ijesztő. Határozottan félek tőle, mikor üvölt.

- Most már otthon vagyok, úgyhogy mindegy – morranok fel, miközben ledöntöm a teát, még a gyógyszert is beszedem, hogy örüljön magának. Miután mindent elpusztítottam a tálcáról, a kis dohányzóasztalra teszem azt, viszont abban a pillanatban minden lelki békém kilép a testemből, ugyanis Jimin olyan nagy lendülettel pattan fel a fotelből, hogy egy pillanatra még a vér is megáll bennem. Mi a lőcs?

Mi a fene van vele? Most miért tűnik ilyen... kibaszott idegesnek?

- Miért játszol arra mindig, hogy felbaszd idegileg az embereket? – Egy szempillantás alatt előttem térdel a kanapén, és az állkapcsomat szorítva hátradönti a fejem, hogy a szemeibe nézzek. Egyből mindenem még jobban remegni kezd, de már nem csak a lázam miatt. Azt hiszem, miatta van. Komolyan megijeszt. Érzem magamon a belőle áradó erőt, azt hiszem, egy ütésébe telne, és már csak a túlvilágról figyelhetném az előadást másfél hét múlva. – Te teljesen meghülyültél, Jungkook? Mi az, hogy mindegy? A majdnem negyven fokos láz miért lenne az? Te idióta, csoda, hogy lábon vagy! – Ahogy visszafojtva magába mérhetetlen dühét csak sziszeg az ordibálás helyett, kidagadnak az erek a nyakán, amit igaz, csak a szemem sarkából látok, de még így is nő a pulzusom tőle. Ez egy állat!

- Eleresztenél, basszus? – morgom halkan inkább nem is gondolva arra, mennyi alapozót kell majd vennem, hogy az előadáson ne láthassák a vörös foltokat, amiket az ujjai hagynak maguk után az arcomon. – Egy kibaszott elmebeteg vagy.

- A tetőn ez miért nem jutott eszedbe? – Érzem, ahogy kissé visszavesz az állkapcsom szorításából, ahogy a harag is visszább húzódik. – Fogalmad sincs arról, mennyire képes vagy felidegesíteni egyetlen mondatoddal, ugye?

- De, mintha érezném. – Végül annyira ellazítja ujjait, hogy sikerül lekaparnom magamról a kezét, fájdalmamban pedig nem tudok mást tenni, csak az állkapcsomat simogatni, hátha így nem éget majd annyira. – Rohadt jó fej egy ember vagy, biztos könnyű azt az egyetlen egy csókot felhozni, amire egy szót nem tudok kinyögni, te roha... – Befejezni sincs időm, ahogy egyik ujját ajkaimra nyomja, egyből minden szó a torkomban reked.

- Vegyél vissza az arcodból, ha nem akarod, hogy abból az egy csókból kettő legyen. – Még egyik szemöldökét is felvonja, ahogy suttogni kezd, még csak meg sem rezzen az arca ezen kívül.

Komolyan gondolja. Látom, érzem, tudom.

Én pedig hallgatok. Félek megszólalni.

Bár nem értem, egy ilyen kis piti dologgal mégis hogy tud zsarolni... hisz egyszer már megtörtént. Nem nagy szám. Most már egyáltalán nem az.

Viszont most annyi a bökkenő, hogy még egy pofont sem tudok neki leosztani, ugyanis biztos vagyok benne, hogy Ő egy rohadék, és menekülne utána. Én pedig nem fogok utána futkorászni lázasan, miközben ráz a hideg.

Rohadtul el van tévedve.

- Nem tudom, mennyire hat meg, de pont szarok a fejedre, Park – sziszegem egyenesen az arcába, még a felső ajkamat is felhúzom kissé, hogy nyomatékosítsam magam.

Egyből egy önelégült vigyor terül szét az arcán, de még az is olyan halványan, hogy abban sem vagyok biztos, tényleg ott van-e.

Végül még a fejét is megcsóválja kissé, majd arrébb húzódva tőlem teret ad, hogy elvonulhassak.

- Menj aludni. – Végül szavakba is önti előbbi néma kérését, aminek hála bennem tombolni kezd a belső énem a fejem zsibbadását nem kímélve, és azt üvöltözi mindkét középsőujját feltartva, hogy Jimin elmehet a picsába.

- Majd megyek, ha akarok – csattanok fel idegesen, viszont szavaimmal ellentétben már kelnék fel, hogy engedelmeskedjek, mikor a karomnál fogva ránt vissza, amibe egész testem belesajdul, hirtelen, egy pillanat alatt túl nehéznek érzem mindenemet, és már a szemeimet is alig tudom nyitva tartani, a fejem pedig majd’ szétrobban.

- Semmiből nem tanulsz, Jungkook? – Jimin teljesen maga alá gyűr, az arcomba sziszeg, viszont én úgy érzem, semmit nem érzékelek belőle. Azt hiszem, attól a hirtelen mozdulattól, amikor visszarántott ide, a testem beadta az unalmast. Mintha mindenem zsibbadna, de nem vagyok benne biztos, a fájdalom szétfeszíti a koponyám, miközben egyre jobban fázom. Már azt sem hallom, amit mond. Nem látom Őt. Talán csak félig van lehunyva a szemem, de még így sem tudom kivenni az arcát a sok fekete folttól, amik előttem lebegnek. – Jungkook? – Végül már arra eszmélek pár másodperc múlva, ahogy az arcomat paskolva szólít a nevemen, mintha talán... aggódna? – A rohadt életbe, azt hittem, elájultál. – Szinte teljesen kikel magából a sokktól, amit neki okoztam, viszont mikor a szemeibe nézek, hogy jelezzem, hallom, amit mond, megkönnyebbülten felsóhajt, és pár pillanatra lehunyja a szemeit.

Pár pillanatba telik, amíg a látásom teljesen kitisztul, ha nem érezném magam ennyire gyengének, akkor teljes erőbedobással kezdenék rohadtul aggódni magamért. Ugyanis nem értem, mi történik velem. Talán... talán csak a láz, az, hogy beteg vagyok.

- Megvagyok – sóhajtok fel, aminek hála Jimin torkát egyből elhagyja egy rosszalló morgás, majd hirtelen már nem érzem, hogy besüppedne mellettem a kanapé, nem érzem magamon a belőle áradó melegséget.

Lehunyt szemekkel összekuporodom, mikor megérzem, hogy még valamit rám terít, amiért hálás vagyok, bár még mindig, ugyanúgy ráz a hideg.

Borzalmasan érzem magam.

Mégis... Mégis mi történt velem egyik pillanatról a másikra?

- Ne haragudj, átléptem egy határt. Beteg vagy. – És meghallom... Meghallom azt, amiről azt hittem, hogy soha nem fogom. Bocsánatot kért! Ő... Tőlem!

Bár ez is csak azért van, mert megijedt attól, hogy hirtelen milyen rosszul lettem, mindenesetre előnyben érzem magam.

Már boldogan alszom el, akármilyen rosszul is vagyok.

- Bezzeg ilyenkor jó fej tudsz lenni – suttogom a kicsi díszpárnába, amit egészen biztos, hogy meghallott. Ezt csupán annyiból leszűröm, hogy síri csend telepszik kettőnk közé, ráadásul elég nagy feszültséget hozva magával.

- Fogd be, Jungkook. Inkább hozok valami hideget a fejedre, mert a gyógyszer nem lesz elég. – Ennyit hallok belőle, az utolsó szavait is alig, ahogy valószínűleg egyre távolabb ér tőlem, egyenesen a konyhába.

Mindeközben az én agyam pedig azon kattog, mennyire is utálok a kanapén aludni. Rohadt kényelmetlennek találom most, de annyi lélekjelenlétem, hogy felkeljek és elvonszoljam magam a szobámig.

- Jimiiiiin! – Egy elnyújtott, talán külső füllel hallva egy eléggé hisztis nyögés is társul a neve mellé, amire hatalmas csörömpölés a válaszom, majd olyan szitokszavak tömkelege, amiket eddig még nem is hallottam.

- Mi az? Baj van? – Nem is kell sokat várnom, egyből megjelenik, a hangjából ítélve igencsak szétszórtan, aminek hála egy önelégült, halvány mosoly szökik az arcomra.

Ha már itt van, és nem akart elmenni, még ki is használhatom.

- Mondd csak, a bicepszed is van akkora, mint a szád? – Amint elmormogom a kérdésem, érzem, ahogy felém mozdul, még csak a szemeimet sem kell kinyitnom. Viszont valószínűleg félúton meggondolja magát, ugyanis egy kis tockos sem csattan rajtam.

- Miért?

- Beviszel a szobámba? – Hosszú pillanatokig csak néma csend fogad, egyedül a falióra kattogása tölti be a szoba csendjét, ami ennél jobban még életemben nem idegesített még

Mikor már azt hiszem, magamra maradtam, hirtelen két kéz nyúl alám, olyan könnyedséggel emel fel, mintha papírból lennék, pedig tudom, hogy nem vagyok valami könnyű.

- Nehéz vagy.

- Tudod, az izmok nehezek, Jimin – jelentem ki résnyire nyitott szemekkel, miközben a vállába kapaszkodom. A válaszommal egy halvány, de annál többet mondóbb mosoly a reakciója, legalább azt elmondhatom, hogy oldottam a feszültséget.

- Mintha tele lennél izmokkal, Jungkook. – Még bele is horkant a rohadék, mintha olyan poénosat mondott volna, amire már inkább nem reagálok, ugyanis elég az, hogy jelenleg nem vagyok valami fényesen. Nem kell még a veszekedés is.

- Most már hazamehetsz – morranok fel, mikor lerak az ágyamra, egyből a fal felé fordulok, és magamra rángatom a takarómat annak ellenére is, hogy a két pléd még mindig rajtam van.