Sors, mint forgatókönyvíró - 6. rész

Sziasztok:) Elnézést a kimaradásért, de egyszerűen el vagyok havazva>< Mindenesetre most a szünet kezdetének hála  jöttem, hogy a kedvetekre tegyek:)

Sors, mint forgatókönyvíró – 6. rész

         Jó, talán nem volt túl jó ötlet hajtanom az elmúlt pár napban. Viszont teljesen érthető, hisz egy rohadt hónappal előrébb hozták az előadást. Már csak másfél hét, és itt a nagy nap... Én pedig egyre rosszabbul vagyok. Talán valami vírus fertőzött meg, nem tudom. Nem vagyok hajlandó orvoshoz menni, ugyanis kiírna, és én most nem lazsálhatok otthon.

- Jungkook, hófehér az arcod. – Mr. Shim alig teszi be a lábát a terembe, egyből felcseng a hangja, ráadásul még nagyobb dühvel, mint az elmúlt három napban. – Mondtam, hogy maradj otthon! Ki kell pihenned magad. – Csak a fejét csóválja, ennél többet nem tesz viszont, hiába tudom, hogy legszívesebben egy kijózanító tockost is kiosztana nekem.

Nem mondom, hogy nem értem meg, de neki, mint rendezőnek a színdarabra kéne figyelnie, nem a színészekre. Az én jóllétem másodlagos addig, amíg az előadás le nem megy.

- Jól vagyok, tanár úr, majd pihenek, ha hazamentem – mondom, miközben még utoljára átfutom a szövegemet, pedig már kívülről tudom az egészet.

Azt hiszem, én csak rettegek, hogy elrontom... Nagyon.

- Jungkook, kérlek. Ilyen állapotban az ágyból sem szabadott volna kikelned. – Már eljutottunk arra a szintre, hogy már senki nem figyel ide az ilyesfajta „vitákra”, mindenki csinálja a saját dolgát. Kivéve Jimin. Mert miért ne, Ő mindig kivétel, neki mindig valami olyasmit kell csinálnia, amivel kitűnik a többiek közül.

Jó, oké... lehet, mások nem érzékelnek semmit belőle, de én akkor is tudom, hogy jelenleg is engem bámul a színpad másik feléről.

Annyira furcsa a múltkori... ah... csókunk után.

Valahányszor visszagondolok rá, a hideg futkos a hátamon. Nem mintha olyan rossz lett volna, de... De Ő egy fiú! És én megcsókoltam, vagyis hagytam, hogy Ő engem... Aish! Bár Ő nem keveset ivott akkor, azt hittem, hogy nem is emlékszik rá, ezért inkább szóba se hoztam, viszont mióta ilyen távolságtartó, tudom, egyszerűen érzem, hogy igenis tisztában van vele, mit műveltünk fent a tetőn.

- Jesszusom, Jungkook! – Miközben én elmerülök a gondolataimban, addig Mr. Shim a homlokomra simított kezével próbálja felmérni a helyzet súlyosságát. – Tűzforró vagy, nyomás haza! – Szinte már elüvölti magát, amíg én behúzott nyakkal hátrálok egy lépést. Lehet, hogy tűzforró vagyok, de én akkor is mindjárt halálra fagyok, hiába van rajtam két pulóver és egy télikabát. Hát igen, ez van, ha az ember lázas. – Gyerünk haza, ne mondjam még egyszer! Nem értem, miért aggódsz ennyire a színdarab miatt, hiszen a te jeleneteid szinte tökéletesek. Hazamész, pihensz ma, aztán holnap már hétvége, hétfőn pedig bejössz, reméljük, hogy már egészségesen. – A végén még fel is sóhajt, ahogy meglátja kissé megenyhült arckifejezésemet, ugyanis kezd meggyőzni. Nem fogok hazudni, nagyon is vonz a gondolat, hogy aludhassak a saját ágyamban, a vastag takaróm alatt, viszont a munka az munka. – Van otthon valaki, aki a gondodat viselné?

- Nincs, Hoseok is bent van – mormogom végül beadva a derekamat, miközben államat lassan a kabátom mögé rejtem. Ezt is csak azért, mert látom, hogy ez a válasz egy cseppet sem tetszett Mr. Shim-nek.

- Jól van... Jimin, kérlek, gyere ide. – A tanár még csak el sem néz rólam, máris felemelt kézzel int felénk, pár másodperc nem telik el, érzem, ahogy valaki megáll közvetlenül mellettem. – Mivel te, mint második főszereplő is nagyon jól állsz a jeleneteiddel, szabadnapot kapsz. Legalábbis itt. Arra szeretnélek megkérni, hogy vidd haza Jungkook-ot, és gondoskodj róla, amíg Hoseok haza nem ér hozzá, rendben?

- Rendben, tanár úr. – Jimin még biccent is egyet, majd a hátamra simítva a tenyerét szinte könyörög, hogy megmozduljak. Nem is kell kétszer kérnie, a lábaim ösztönösen elindulnak, és átölelve magam a kijárat felé botorkálok.

Mindeközben az agyam pörögni kezd, csak most esik le, hogy ezek szerint az egész napomat vele kell töltenem. Most ez komoly?

Ah, Jesszus!

Úgy tűnik, ki sem fogok mozdulni az ágyamból, Őt pedig a szobám közelébe sem engedem. Épp elég baj, hogy rá kell támaszkodnom, hiszen eléggé kellemetlenül érzem magam a tetős jelenetünk után. Még csak a szemébe sem merek nézni nyíltan. Borzalmas ez a mai nap.

Egy szót sem szólunk egymáshoz még akkor sem, mikor már a kirakatok előtti járdát tapossuk hazafelé. Viszont ezen kívül nem igazán érzem, hogy Ő feszült lenne. Talán csak én fújom fel a dolgot teljesen... Hiszen az csak egy egyszerű kis csók volt, semmi több.

- Puhák az ajkaid. – Ahogy hirtelen felcseng mellettem Jimin hangja, mintha egy pillanatra a reszketésemet átvenné valami forróság, amitől teljesen zavarban érzem magam.

Mi... mit mondott?

- Ó, Jimin... ne, ezt ne. – Még a fejemet is megcsóválom, miközben még jobban a kabátom alá bújok, és próbálom kizárni a fejemből azt a három szót, amitől úgy érzem magam, mintha lángra kapott volna az arcom. Viszont sajnos csak az, ugyanis a testem többi része még mindig remeg a láztól, ráz a hideg.

- Ah... – Csak a szemem sarkából érzékelem, ahogy a tarkójára simít, miközben egy hatalmas sóhaj hagyja el a száját. – Ne haragudj, jobb... jobb lett volna, ha ezt inkább magamban tartom. – Amíg Ő beszél, addig én azon agyalok, hogy mégis hova tűnt a magabiztos Jimin, és mit keres itt mellettem egy zavart kisgyerek helyette?

Talán jobb lenne, ha inkább kiadnám az útját. Hiszen lezuhanyozni és aludni magamtól is tudok.

- Köszönöm, hogy hazakísértél, de... jobb lenne, ha most inkább hazamennél, Jimin – mormogom, mikor megtorpanok a bejárati ajtó előtt, majd egy sor szerencsétlenkedés után sikerül bejutnom a lakásba.

- Mr. Shim megkért, hogy vigyázzak rád. Miután lefeküdtél aludni, esküszöm, elmegyek, de addig tényleg jobb lenne, ha én adnám be a gyógyszert, és itatnék veled teát, mert van egy olyan érzésem, hogy ezt lelkiismeret nélkül kihagynád. – Bármennyire is rossz bevallanom, igaza van. Úgy terveztem, hogy lefürdök, aztán bedőlök az ágyba, viszont a gyógyszeres kosarat a konyhában biztosan messze elkerültem volna. – Menj és zuhanyozz le, addig főzök teát neked. – Meg sem várja a válaszom, máris elvonul a konyhába, mindeközben én meg csak állok egy helyen félig lehunyt szemekkel, és azért imádkozom, hogy éljem túl a mai napot.

Még a gondolat is fáj, hogy meg kell, hogy szabaduljak a kabátomtól, viszont tudom, hogy abban fürdenem nem épp célravezető. Hosszú pillanatokba telik, amíg rá nem veszem magam a vetkőzésre, majd ahogy a pulóvereimtől is megszabadulok, elcsoszogok a fürdőig, ahol a forró vízzuhatag alá állok.

Nem tudom, mennyi ideig áztathatnak már a vízcseppek, mindenesetre minden ujjam ráncosodik már, a tükör pedig tiszta pára az egész helyiséggel együtt.

Szinte megszakad a szívem, hogy ki kell, hogy szálljak innen, viszont muszáj, mielőtt Jimin benyit, hogy megnézze, élek-e még.

Ahogy a zuhanyrózsából jövő kényeztetésem abbamarad, egy fél pillanat alatt úrrá lesz rajtam a didergés, ami még akkor sem marad abba, mikor lekapom a szárítón lévő melegítőmet a pólómmal együtt, és magamra veszem azokat.

Mivel a mamuszom még csurom víz hála annak, hogy tegnap mostam ki, így kénytelen vagyok mezítláb kicsoszogni a párás fürdőből egyenesen a nappaliba, ahol már Jimin vár egy egész tálcával.

Egy szavam sem lehet, egyből leültet a kanapéra, rám terít egy plédet, a tálcát pedig az ölembe nyomva leül a fotelbe, jó messze tőlem.

- Köszönöm – motyogom magam elé a gyógyszereket és a gőzölgő teát bámulva, majd tekintetem a lázmérőre vándorol, ami talán a legnagyobb ellenségem most.

Tudni sem akarom, mennyi lehet a lázam.

- Nincs rajtad zokni. – Ezt a kijelentést hallva felvonom egyik szemöldökömet, majd csak egy nagy levegőt véve behúzom a lábam a pléd alá. – Ah, mérd meg a lázad, nem véletlenül tettem oda, Jungkook. Rosszabb vagy, mint egy gyerek. – Miután alaposan leteremt, egy rosszalló morgással kísérve végül felveszem a tálcáról azt a nyomorult lázmérőt, és elintézem magam a dolgot, mielőtt felállna, és megtenné Ő. Végig gyilkos tekintettel meredek rá, amit nem díjaz túlzottan, mégis látom megcsillanni a szemén az elégedettséget.

Nem tudom, mi történt vele, amíg fürödtem, mindenesetre mintha... mintha teljesen kicserélték volna. Ismét itt van a makacs, parancsolgató, magabiztos Park Jimin, akitől elfelejtettem, mennyire is mászom falra, főleg most, hogy ilyen undorítóan rosszul vagyok.

Nem értem... egyszerűen nem tudom felfogni, hogy képes egyik pillanatról a másikra ekkorát váltani. Pont olyan, mint mikor színészkedik. A színpadon is egy másodperc alatt felveszi az adott szerepének az érzéseit, ami még mindig ugyanúgy lenyűgöz. És a frászt hozza rám.

Egy szót sem szól egyikünk sem, amíg nem kezd csipogni az a fránya lázmérő, ami jelzi, hogy készen van. Egyből megnézem, mit mutat, de őszinte leszek, nem igazán örülök neki még én sem.

- 39.6 – jelentem ki halkan, amire pár másodperc múlva Jimin arca teljesen eltorzul, egy pillanatra azt hiszem, hogy vagy felrobban, vagy egy hatalmas pofont oszt le, esetleg nekem dob valamit.

- Te hülyegyerek! Majdnem negyven fokos lázzal te színészkedni akarsz?! – Már fizikailag fáj a hanglejtése, ahogy épp hozzám beszél, esküszöm, elkap a vágy, hogy bebújjak a pléd alá, és ki se jöjjek alóla, amíg Hoseok meg nem jön.

Rossz bevallanom, de ijesztő. Határozottan félek tőle, mikor üvölt.

- Most már otthon vagyok, úgyhogy mindegy – morranok fel, miközben ledöntöm a teát, még a gyógyszert is beszedem, hogy örüljön magának. Miután mindent elpusztítottam a tálcáról, a kis dohányzóasztalra teszem azt, viszont abban a pillanatban minden lelki békém kilép a testemből, ugyanis Jimin olyan nagy lendülettel pattan fel a fotelből, hogy egy pillanatra még a vér is megáll bennem. Mi a lőcs?

Mi a fene van vele? Most miért tűnik ilyen... kibaszott idegesnek?

- Miért játszol arra mindig, hogy felbaszd idegileg az embereket? – Egy szempillantás alatt előttem térdel a kanapén, és az állkapcsomat szorítva hátradönti a fejem, hogy a szemeibe nézzek. Egyből mindenem még jobban remegni kezd, de már nem csak a lázam miatt. Azt hiszem, miatta van. Komolyan megijeszt. Érzem magamon a belőle áradó erőt, azt hiszem, egy ütésébe telne, és már csak a túlvilágról figyelhetném az előadást másfél hét múlva. – Te teljesen meghülyültél, Jungkook? Mi az, hogy mindegy? A majdnem negyven fokos láz miért lenne az? Te idióta, csoda, hogy lábon vagy! – Ahogy visszafojtva magába mérhetetlen dühét csak sziszeg az ordibálás helyett, kidagadnak az erek a nyakán, amit igaz, csak a szemem sarkából látok, de még így is nő a pulzusom tőle. Ez egy állat!

- Eleresztenél, basszus? – morgom halkan inkább nem is gondolva arra, mennyi alapozót kell majd vennem, hogy az előadáson ne láthassák a vörös foltokat, amiket az ujjai hagynak maguk után az arcomon. – Egy kibaszott elmebeteg vagy.

- A tetőn ez miért nem jutott eszedbe? – Érzem, ahogy kissé visszavesz az állkapcsom szorításából, ahogy a harag is visszább húzódik. – Fogalmad sincs arról, mennyire képes vagy felidegesíteni egyetlen mondatoddal, ugye?

- De, mintha érezném. – Végül annyira ellazítja ujjait, hogy sikerül lekaparnom magamról a kezét, fájdalmamban pedig nem tudok mást tenni, csak az állkapcsomat simogatni, hátha így nem éget majd annyira. – Rohadt jó fej egy ember vagy, biztos könnyű azt az egyetlen egy csókot felhozni, amire egy szót nem tudok kinyögni, te roha... – Befejezni sincs időm, ahogy egyik ujját ajkaimra nyomja, egyből minden szó a torkomban reked.

- Vegyél vissza az arcodból, ha nem akarod, hogy abból az egy csókból kettő legyen. – Még egyik szemöldökét is felvonja, ahogy suttogni kezd, még csak meg sem rezzen az arca ezen kívül.

Komolyan gondolja. Látom, érzem, tudom.

Én pedig hallgatok. Félek megszólalni.

Bár nem értem, egy ilyen kis piti dologgal mégis hogy tud zsarolni... hisz egyszer már megtörtént. Nem nagy szám. Most már egyáltalán nem az.

Viszont most annyi a bökkenő, hogy még egy pofont sem tudok neki leosztani, ugyanis biztos vagyok benne, hogy Ő egy rohadék, és menekülne utána. Én pedig nem fogok utána futkorászni lázasan, miközben ráz a hideg.

Rohadtul el van tévedve.

- Nem tudom, mennyire hat meg, de pont szarok a fejedre, Park – sziszegem egyenesen az arcába, még a felső ajkamat is felhúzom kissé, hogy nyomatékosítsam magam.

Egyből egy önelégült vigyor terül szét az arcán, de még az is olyan halványan, hogy abban sem vagyok biztos, tényleg ott van-e.

Végül még a fejét is megcsóválja kissé, majd arrébb húzódva tőlem teret ad, hogy elvonulhassak.

- Menj aludni. – Végül szavakba is önti előbbi néma kérését, aminek hála bennem tombolni kezd a belső énem a fejem zsibbadását nem kímélve, és azt üvöltözi mindkét középsőujját feltartva, hogy Jimin elmehet a picsába.

- Majd megyek, ha akarok – csattanok fel idegesen, viszont szavaimmal ellentétben már kelnék fel, hogy engedelmeskedjek, mikor a karomnál fogva ránt vissza, amibe egész testem belesajdul, hirtelen, egy pillanat alatt túl nehéznek érzem mindenemet, és már a szemeimet is alig tudom nyitva tartani, a fejem pedig majd’ szétrobban.

- Semmiből nem tanulsz, Jungkook? – Jimin teljesen maga alá gyűr, az arcomba sziszeg, viszont én úgy érzem, semmit nem érzékelek belőle. Azt hiszem, attól a hirtelen mozdulattól, amikor visszarántott ide, a testem beadta az unalmast. Mintha mindenem zsibbadna, de nem vagyok benne biztos, a fájdalom szétfeszíti a koponyám, miközben egyre jobban fázom. Már azt sem hallom, amit mond. Nem látom Őt. Talán csak félig van lehunyva a szemem, de még így sem tudom kivenni az arcát a sok fekete folttól, amik előttem lebegnek. – Jungkook? – Végül már arra eszmélek pár másodperc múlva, ahogy az arcomat paskolva szólít a nevemen, mintha talán... aggódna? – A rohadt életbe, azt hittem, elájultál. – Szinte teljesen kikel magából a sokktól, amit neki okoztam, viszont mikor a szemeibe nézek, hogy jelezzem, hallom, amit mond, megkönnyebbülten felsóhajt, és pár pillanatra lehunyja a szemeit.

Pár pillanatba telik, amíg a látásom teljesen kitisztul, ha nem érezném magam ennyire gyengének, akkor teljes erőbedobással kezdenék rohadtul aggódni magamért. Ugyanis nem értem, mi történik velem. Talán... talán csak a láz, az, hogy beteg vagyok.

- Megvagyok – sóhajtok fel, aminek hála Jimin torkát egyből elhagyja egy rosszalló morgás, majd hirtelen már nem érzem, hogy besüppedne mellettem a kanapé, nem érzem magamon a belőle áradó melegséget.

Lehunyt szemekkel összekuporodom, mikor megérzem, hogy még valamit rám terít, amiért hálás vagyok, bár még mindig, ugyanúgy ráz a hideg.

Borzalmasan érzem magam.

Mégis... Mégis mi történt velem egyik pillanatról a másikra?

- Ne haragudj, átléptem egy határt. Beteg vagy. – És meghallom... Meghallom azt, amiről azt hittem, hogy soha nem fogom. Bocsánatot kért! Ő... Tőlem!

Bár ez is csak azért van, mert megijedt attól, hogy hirtelen milyen rosszul lettem, mindenesetre előnyben érzem magam.

Már boldogan alszom el, akármilyen rosszul is vagyok.

- Bezzeg ilyenkor jó fej tudsz lenni – suttogom a kicsi díszpárnába, amit egészen biztos, hogy meghallott. Ezt csupán annyiból leszűröm, hogy síri csend telepszik kettőnk közé, ráadásul elég nagy feszültséget hozva magával.

- Fogd be, Jungkook. Inkább hozok valami hideget a fejedre, mert a gyógyszer nem lesz elég. – Ennyit hallok belőle, az utolsó szavait is alig, ahogy valószínűleg egyre távolabb ér tőlem, egyenesen a konyhába.

Mindeközben az én agyam pedig azon kattog, mennyire is utálok a kanapén aludni. Rohadt kényelmetlennek találom most, de annyi lélekjelenlétem, hogy felkeljek és elvonszoljam magam a szobámig.

- Jimiiiiin! – Egy elnyújtott, talán külső füllel hallva egy eléggé hisztis nyögés is társul a neve mellé, amire hatalmas csörömpölés a válaszom, majd olyan szitokszavak tömkelege, amiket eddig még nem is hallottam.

- Mi az? Baj van? – Nem is kell sokat várnom, egyből megjelenik, a hangjából ítélve igencsak szétszórtan, aminek hála egy önelégült, halvány mosoly szökik az arcomra.

Ha már itt van, és nem akart elmenni, még ki is használhatom.

- Mondd csak, a bicepszed is van akkora, mint a szád? – Amint elmormogom a kérdésem, érzem, ahogy felém mozdul, még csak a szemeimet sem kell kinyitnom. Viszont valószínűleg félúton meggondolja magát, ugyanis egy kis tockos sem csattan rajtam.

- Miért?

- Beviszel a szobámba? – Hosszú pillanatokig csak néma csend fogad, egyedül a falióra kattogása tölti be a szoba csendjét, ami ennél jobban még életemben nem idegesített még

Mikor már azt hiszem, magamra maradtam, hirtelen két kéz nyúl alám, olyan könnyedséggel emel fel, mintha papírból lennék, pedig tudom, hogy nem vagyok valami könnyű.

- Nehéz vagy.

- Tudod, az izmok nehezek, Jimin – jelentem ki résnyire nyitott szemekkel, miközben a vállába kapaszkodom. A válaszommal egy halvány, de annál többet mondóbb mosoly a reakciója, legalább azt elmondhatom, hogy oldottam a feszültséget.

- Mintha tele lennél izmokkal, Jungkook. – Még bele is horkant a rohadék, mintha olyan poénosat mondott volna, amire már inkább nem reagálok, ugyanis elég az, hogy jelenleg nem vagyok valami fényesen. Nem kell még a veszekedés is.

- Most már hazamehetsz – morranok fel, mikor lerak az ágyamra, egyből a fal felé fordulok, és magamra rángatom a takarómat annak ellenére is, hogy a két pléd még mindig rajtam van.