Nézd a sötétet | MarkHyuck

...Csak hunyd be a szemed
A nap is nyugovóra tér
Rendbe fogsz jönni
Most senki sem bánthat téged
Hol van már a reggeli napsugár?
Te és én megússzuk ezt épen és egészségesen

Ki ne nézz az ablakodon drágám

Mert most minden lángokban áll
Odakint dúl a háború

Kapaszkodj ebbe az altatódalba
Még akkor is, ha már nem hallatszik...

 

Nem tudom, mikor és hogyan történt. Hogy melyik heves, érzelmekbe fulladt pillanatban vesztettem el teljesen a fejemet, egyedül a miértekben vagyok teljesen biztos. Mark Lee.

A fiú, aki minden órámat és percemet végigkísérte, mióta élek, akinek a lelketlensége értelmetlen szerelembe üldözött, amitől soha nem tudtam megszabadulni. Mindig a legjobb barátom volt, mégis valami sokkal több annál, de tudom, hogy én számára senki voltam. Mégis mindig maga mellé láncolt.

Akkor lett gyanús, hogy ő nem csak magánakvaló és megérthetetlen, mikor a legnehezebb matekdolgozatokat öt perc után beadta hibátlanul, majd visszaült a helyére, és azokat a régi cikkeket olvasta, amiket az újságokból kivágva egy üres füzetbe ragasztott. Mindegyik a halálról szólt, a filozófiájáról, majd a gyilkosságokról, a rideg valóságról, amit az emberek megtettek egymással.

Soha nem értettem, miért csinálja ezt, de soha nem is érdekelt. Én csak őt láttam, és tökéletesnek gondoltam minden hibáját, aminek a negyede elviselhetetlen egyszerre egy átlagos emberben. Én rajongtam, ő pedig vakon ment előre és húzott magával érzések és talán dobogó szív nélkül.

– Szerinted milyen lehet?

– Mi?

– Megszűnni. – Halkan beszélt, a szeme kényszeresen remegett egyetlen pontot bámulva. Mindenki félt tőle és messziről elkerülte az ilyen dolgai miatt, én mégis csak szeretni tudtam. – Megszűntetni.

– Mármint ölni?

– Haechan, ne ilyen hangosan. – A teste összerezzent a saját szavaitól, miközben mozdulatlanul ült és nézte a semmit, pislogás nélkül, nem is élve. – Érezni, ahogy elmúlik.

– Ölni.

– Vajon milyen lehet? – kérdezte saját magától, csendesen, hagyva azt, hogy belevesszek a meg nem magyarázott csendbe, találgatva a teljesen egyértelműt.

Megölni valakit, aki szeretett engem csak azért, hogy én szerethessek. Talán ennél önzőbb dolog nem létezik a világon, én mégsem bánom egyetlen másodpercét sem.

Az a lány szerelmes volt belém, és az én szemembe nézett könyörögve, a vérét nyelve, amíg Mark az utolsó másodperceiben is csitítgatta. Azt mondta, hogy nem lesz baj, hogy soha többé nem fog fájni, hogy senki más nem bánthatja.

És én végigvártam.

– Haechan, maradj ott. Ma csak Markhoz jöttem. – Johnny hangja pofonként csattan az arcomon, ahogy belép a szinte teljesen üres szobába, ahol minden napunk évekként telik el.

Már semmi időérzékünk nincs idebent, hiszen a többiekhez nem engednek ki attól félve, hogy valami sokkal rosszabb fog történni. Nem is emlékszem már arra, hogyan kerültünk ide, hogy csak pár nap vagy hónap telt el attól kezdve, hogy ránk találtak a vérben ülve, Markék házának legeldugottabb zugában.

A pszichiátria kiöl minden emberit és valódit, ha egyszer bekerülsz ide, bár ezeket tekintve leginkább nekem volt veszíteni valóm. Mark pont olyan, mint ezelőtt, most is a szoba legvégében ülve némán a semmibe mered, és hagyja, hogy órákig nézzem őt.

Talán tudja, hogy mit érzek iránta. Talán csak ezért engedi, hogy a közelében legyek.

– Nem kaptam reggelit.

– Már este van. – Johnny halkan sóhajtva válaszol, ahogy leül a fiú elé arra az apró hokedlire, amit magával hozott. A füzete az ölében olvad, a tollat kattogtatja a merev borítóján, engem pedig megőrjít a hangja.

– Nem kaptam vacsorát. – Gyenge válasz jön, majd csak a csend marad, miközben nem mozdul. Halkan sóhajt, a szőke, lenőtt haja a szemébe lóg, és még az sem zavarja, hogy a résnyire nyitott ablak alatt ülve ömlik rá a kinti hideg.

– Miután vége a kezelésnek, ehettek. – Lekezelő morgás tölti be újra a teret, amire már meg sem rezzenek, csak felhúzott térdekkel várok azt hiszem a semmire. Az időre, mikor Johnny végre nem éles utálattal teszi be ide a lábát, a pillanatra, mikor Mark végre viszonozza az érzéseimet. A lehetetlenre.

A kezelések privátak és szigorú szabályok övezik, aligha lehet több ember jelen a pszichiáteren és a betegen kívül, minket mégsem akarnak elkülöníteni. Vagyis erőlködtek, új gyógyszerekkel tömtek, hogy ne legyen rosszabb a jelenlegi helyzetnél arra az egy órára, mégis mindig katasztrófába torkollott minden kísérletük, mikor külön akartak választani minket.

Sokkal inkább Mark vak ragaszkodása lépett át elképzelhetetlen határokat, sokszor már nem tudtam eldönteni, hogy egy zseni a srác, vagy már annyira őrült, hogy mindenre képes. Bekötözött szemmel, kényszerzubbonyban, a sarokba fordulva tudta, mikor visznek ki mellőle a szobából, és mindent bevetett, hogy ottmaradhassak. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de azt hiszem, nem is érdekel.

Az orvosok mentségére legyen, hogy ezzel az erővel senki nem bír. Megpróbálták. Nem jött be.

– Csak alszik.

– Nem igaz.

– Hányszor mondjam még?

– Megölted őt, Mark. – Johnny éles hangon vág vissza, bántja a szememet az ingerült grimasz, amit mint orvos, nem engedhetne meg magának, ő mégsem tudott soha az érzésein uralkodni. Azt hiszem, érzelmileg gyenge ember, aki nem elég ehhez a munkához, mégis mindig ő jön. És üvölt. Mindig csak ordít. – A saját húgodat.

– Csak alszik. – A falnak dőlve remeg a válla, ahogy oldalra billen, majd vissza, egy láthatatlan pontot figyelve a szoba másik felében, aminek a végét talán már nem is látni, annyira egybefolyik ez a rengeteg fehér. – Nézd meg.

– Ne tegezz, nem adtam rá engedélyt.

– Te is megnézheted – folytatja elgyengült hangon, talán fejben egy teljesen másik síkon mozogva, fürödve a csendben, amit egyedül én adok meg neki. – Csak hunyd le a szemed.

– Lee, rám figyelj.

– Te nem látod? – A saját ölét markolja, transzba esve előre billen az álla, mintha kiszállna minden emberi értelem az amúgyis teljesen őrült elméjéből. Lassan lehunyja a szemeit, a sápadt ujjai belefehérednek az erőbe, amit a hószínű nadrágjába fojt.

– Már többször kértelek, kérlek, ne tegezz. – Johnny hangja megmerevedik, ahogy körülötte a levegő, és nem kell mondanom semmit, érzem azt a gyűlöletet és szinte elnyomhatatlan haragot, amit a fiú iránt érez.

A fiú iránt, akiért öltem, csakhogy szerethessem. Lehet, hogy minden empátia és érzés nélkül született, de még így is felfoghatatlan számomra, hogy lehet utálni őt. Csodálatos a maga őrült, lélektelen mélységében.

– Csak hunyd le a szemed – suttog megint, a hangja reszeli a csendet, a hideg végigfut mindenemen a jéghideg szavaitól, mégis olyan érzés, mintha forrna a szívem a halk dallamtól, ami kicsúszik a torkán. Ezt énekli, mindig csak ezt. – Ugyanazt a sötétet látjuk, mint ő. Ugyanolyanok vagyunk.

– Tévedsz, Mark. Ti nem is különbözhetnétek jobban. – Magába fojtott utálattal válaszol, Johnny torka mégis megtörik, és tudom, hogy pár perc választja el attól, hogy dührohamot kapva kirongyoljon innen. – Őt megölték. Te gyilkoltál.

– Csak alszik.

– Meghalt.

– Mélyen alszik.

– Megölted. – A szavaik váltják egymást a kopott csendben, miközben az eső halványan kopog az ablakon, amire egy elsárgult falevél tapadt a rácsokon át. Csendben ülve várom, hogy megint elteljen ez a kis idő, a semmit figyelve, azon gondolkozva, vajon milyen érzés lehet, mikor az esőtől nedves a bőröm.

Az illata, a visszataszító nedvessége, amitől kiszárad a torkom, és bármit megtennék most egy pohár vízért.

– Haechan, fogd le, gyerünk! – Mark torka szinte átszakadt az üvöltéstől, amíg az én arcomon folyt a vér, és a hevesen dobogó szívemmel azt figyeltem, ahogy az alig tizennégy éves kislány a saját bátyja nevét zokogja.

– Mark, kérlek, engedj el. – A sírása felülmúlt minden eddigi félelmet, amit eddig ismertem, és talán akkor érzett irántam először rettegést, mintsem azt a feltétlen szerelmet, amiben én a testvére miatt fulldokoltam. – Donghyuck, állítsd le. Mondd neki, hogy elég! – A vékony teste vergődött a szobája jéghideg padlóján, a hangja faltól falnak ütközve reszketett, és szinte lélegzetvisszafojtva figyeltem Markot, ahogy a kezei az arcát fogják.

– Nem fog fájni. Ígérem. Segítek neked.

– Rendbe fog jönni.

– Már meghalt.

– Már nem fog fájni neki. – Mark hatalmasat nyelve ejti hátra a fejét, mintha meg sem hallaná azokat a szavakat, amiket Johnny minden alkalommal a torkának szegez. Nem tud mit kezdeni vele, hiszen nem érez. Engem pedig nem érdekel. – Csak segítettem neki.

– Elvettél minden lehetőséget tőle! Hogy boldog és felnőtt lehessen, vagy még pár évig felelőtlen gyerek. – A pszichiáter betegként üvölt fel, úgy beszél az előtte kővé dermedt fiúhoz, mintha ő bármit felfoghatna abból, amit mond. – A saját húgoddal!

– Nem tehettem mást. A húgom őt szerette. Ő pedig csak engem szerethet. – Önző szavakkal dobálózik, ami már meg sem mozgat, csak hümmögve válaszolok a ledöbbent férfi helyett, aki elképedve marja a füzete szélét.

– Ki?

– Haechan. Ő csak engem szerethet. Őt nem szerethetik. Csak az enyém. – Elmélyült hangon, szinte felismerhetetlenül morran fel előre rogyva, állatias merevséggel, viszont még az utolsóelőtti pillanatban visszazuhan önmagába. Hatalmasat nyel, összeszorított szemekkel a falnak dől, és megint csak azt mondja. – Csak hunyd le a szemed és nézd a sötétet.

Crawling

 #fuckdepression  #stopthestigma

A bőrömbe mászva
Ezek a sebek sosem gyógyulnak be
Félelmetes, ahogy zuhanok
Összezavarodva, hogy mi is a valóság

Görcsösen szorongatom a takaróm sarkát, amibe újra és újra a könnyeimet törlöm. Nem értem, hogy jutottam idáig megint, hogy mi történik velem itt belül, valahányszor eszembe jutsz.

Csak az jár a fejemben, amikor megtudtam, hogy elmentél, ahogy remegett a kezem a telefont szorongatva, hogy azt hallgattam, ahogy Mark sír a túloldalon. Én pedig csak ültem az ágyam szélén, a semmit néztem, és azzal a hihetetlen sokkal küzdöttem, ami ott volt bennem.

– Mark?

– Megtette.

– Mit?

– Elment, Jisung. – A hangja megtört a vonal túlsó felén, miközben én egyre szorosabban markoltam a fülemhez égetve a telefont. – Felakasztotta magát. – A sírás kiszakadt a torkán, hiszen tudta, mennyit jelentettél nekem. Hogy mennyire szerettelek, mennyi mindent köszönhettem neked azon kívül, hogy valahányszor szükségem volt rád, te egyből ott voltál. – Jisung.

– Nem bírta tovább. – A hangom belehalt ebbe a három szóba, éreztem, ahogy az üresség szétáradt a belsőmben, hogy hiába ordítottam, tiltakoztam volna, csak ültem a matracba égve remegő lélekkel.

Emlékszem, ahogy mindenem belebénult, az összes emlékem, a fájdalmas egyedüllét és a borzalmas magány szinte átsöpört rajtam, és csak azzal nyugtattam magam, hogy ez mindvégig benne volt a pakliban.

Mindig szomorú voltál, annyira szomorú, és hiába tudtam, hogy így ér majd véget, nem tudtam elszakadni tőled. Hiszen ez közös volt bennünk mindig, és én bármikor megléptem volna, te mindig visszarántottál. Ott voltál, a kezedet nyújtottad, és minden erőddel azon voltál, hogy visszaránts.

De most ki az, aki megment engem?

Van itt valaki, aki segíthetne? Valaki, aki elmagyarázza, miért ne menjek én is? Valaki, aki értelmet ad az itt maradásnak?

Van valami legbelül, ami a felszín alatt húz
Elpusztulva, összezavarodva
Nincs önuralmam, félek, hogy sosem lesz vége
Irányítva, nem úgy tűnik,
Hogy újra megtalálom önmagam
A falak bezárulnak
- Önbizalom nélkül, meg vagyok győződve, hogy
csak túl nagy a nyomás, hogy elviseljem -
Már éreztem így korábban,
Olyan bizonytalan

 Csak a hideg ráz megint, te jársz a fejemben, hogy mennyire hiányzol, hogy mindaz, ami ellen küzdöttem veled, téged legyőzött. Hiába akarok aludni végre, csak két-három órára eltűnni a tudatlanságba, egyedül rád tudok gondolni.

Az alvászavar nem hagy, a szívem újra és újra úgy dobban, mikor te még itt voltál velem. Melletted élni akartam, már csak az erőt adott, hogy láttalak reggel felkelni, belekezdeni újra és újra abba a fájdalomba, ami minden egyes ébren töltött percedet tönkretette.

Hogy csináltad?

Mondd, hogy bírtad ki eddig? Mégis hogy csináltad minden egyes nap, mégis hol volt a te határod, ahonnan nem bírtad tovább?

Bármit megtennék azért, hogy visszagyere, hogy csak fél percre is, de elmondhasd, mit kéne tennem, hogy hogyan kéne éreznem, hogy megölelhesselek úgy, hogy soha többé ne akarj eltűnni mellőlem.

Kényelmetlenség, végül húzta magát fölém
Eltérítve, elfordítva
Akaratom ellenére a saját tükörképem mellett állok
Kísért, ahogy nem úgy tűnik,
Hogy újra megtalálom önmagam
A falak bezárulnak
- Önbizalom nélkül, meg vagyok győződve, hogy
csak túl nagy a nyomás, hogy elviseljem -
Már éreztem így korábban,
Olyan bizonytalan

Annyira hiányzol.

Ígérem

Üresség van ma éjjel
Egy lyuk, mi nem volt ott azelőtt
És én továbbra is nyúlok a fény felé
De többé nem találom azt
Üresség van ma éjjel
Egy súlyos kéz, mely lefelé húz engem
Azt mondják, minden rendben lesz
El sem kezdik mondani, hogy hogyan

És én fennhangon kérdem magamtól

Mindvégig eleve el voltam veszve?
Volt valami, amit mondhattam volna vagy valami, amit nem kellett volna, hogy megtegyek?
Mindvégig el voltam veszve?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?

Van napfény ott, ahol vagy?
Olyan, mint amilyen akkor volt, mikor itt voltál
Mert én csak ülök a sötétben
Hitetlenkedve abban, hogy ez a valóság
Hitetlenkedve abban, hogy ez a valóság

Mindvégig eleve el voltam veszve?
Volt valami, amit mondhattam volna vagy valami, amit nem kellett volna, hogy megtegyek?
Mindvégig el voltam veszve?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?

És én fennhangon kérdem magamtól

Mindvégig eleve el voltam veszve?
Volt valami, amit mondhattam volna vagy valami, amit nem kellett volna, hogy megtegyek?
Mindvégig el voltam veszve?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?

– Mike Shinoda (Linkin Park), Looking for an answer

A tükör előtt állva küzdök azzal, ami előttem van, annyira próbálok másra gondolni, végetvetni ennek az egésznek, de még mindig csak téged látlak a saját arcom helyett. Itt állsz egy kéznyújtásnyira, mindened annyira sima, ragyog körülötted a levegő, amíg bennem ott remeg a fájdalom.

Meg akarlak érinteni, érezni azt, hogy a bőröd még meleg és élő, de ahogy az ujjaim a tükör jéghideg üvegének simulnak, csak még inkább széttörik a lelkem. Itt vagy előttem, a szemed úgy villog, mint amikor legutoljára láttalak, amiért bármit eldobnék, mindent odaadnék, csak újra láthassam ismét igaziként.

– Hiányzol. – A torkom megtörve sóhajt fel, ahogy a szemeimet égeti a hiányod, és nem tudom elengedni az érzést. – Még mindig annyira hiányzol.

– El kell engedned. Már olyan rég itt tartasz. – A fejedet oldalra biccentve mosolyogsz, de nem látok mást magam előtt, csak az utolsó képet rólad, amit magamba ittam. Az utolsó együtt töltött percek, az utolsó elköszönés, ami nem hittem volna, hogy a búcsúnk.

– Miért nem mondtad? Hogy elmész, hogy itt akarsz hagyni? Nem tudtam elköszönni tőled, elmondani, hogy mennyire fontos vagy, hogy mennyi mindent köszönhetek neked. Megölelni még utoljára.

– Tudom, hogy szeretsz. – A kezed az enyémre simul a tükrön keresztül, de nem érzem az érintésedet. Belül megfagyok, annyira akarom még egyszer utoljára, legalább egyetlen egyszer érezni azt, ahogy hozzám ér a bőröd, hogy az a rengeteg év, amit egymás mellett töltöttünk, igazi volt. Hogy itt voltál és megmentettél úgy, ahogy egy embert csak lehetséges. – Kérlek, engedj el.

– Nem megy. – Az arcom beletorzul az utolsó hangomba, ahogy a sírás megfojt, és szorosan összezárt szemekkel döntöm a hűvös üvegnek a homlokomat, mintha mit sem számítana, hogy rázza a testemet a zokogás. – Még nem megy. Nélküled nem tudok felállni, mindig itt voltál, csak te segítettél. Csak te voltál nekem.

– Erősebb vagy, mint gondolnád. Fel tudsz állni. Tudom, hogy fáj, hogy mindig minden fáj, mert ez ennek a szörnyetegnek a lényege, de te le tudod küzdeni azt, ami nekem nem sikerült.

– De eddig csak azért győztem, mert itt voltál. Megmentetted az életemet, és már nincs értelme nélküled.

– Én most is itt vagyok. – A hangod szinte a fülemben cseng fel, az a megszokott hanglejtés, amiért az életemet dobnám el, mindent, ami eddig biztonságot adott nekem.

– Nem kell nekem semmi, te már nem vagy itt. Mindent odaadok, eldobok, feladok, csak gyere vissza. Átadom az összes boldogságomat neked, nekem nem kell, ha te szomorú vagy.

– Már jól vagyok. – A hangod a fejemben zengve rávesz arra, hogy ismét rád nézzek, de nem látom tisztán az arcodat. A szemeim elborulva a homályt próbálják megfejteni, ami mögött tudom, hogy ott vagy, de nem érlek el. Bárhogy nyújtom a kezem, bármennyire akarom, nem talállak.

– Ott kell lennem veled. Most.

– Nem, nem kell. – Szinte átfut a pánik az arcodon, épp úgy simulsz a tükörnek, mint én, és éreznem kéne, hogy itt vagy, de nem megy. Csak az üresség van, mindig csak az üresség. – Neked még fájnia kell egy kicsit.

– Hiányzol. – Ismét ez a pár hang mérgezi a torkomat, miközben újra és újra egy valami jár a fejemben. Az a tengernyi kérdés, ami az elmúlt hónapokban a fejemben kavarognak, és nem tűnnek el. Nem hagynak békén, pedig tudom a választ. – Miért csináltad? Miért hagytál itt?

– Mert itt hazaértem. Itt már nem fáj. – Szinte hallom a mosolyod, ahogy egy mély levegőt véve felém hajolsz és a homlokomra nyomod a szád, de nem érzem azt a biztonságos csókot, ami eddig a szívemben virágzott, valahányszor megmentettél legbelül. – És neked sem fog. Hamarosan találkozunk, ígérem. – Szinte remegve szívom a levegőt, ahogy te egyre halkabban beszélsz, és már nem látom az arcodat, azt a nyugodt tekintetet, amiben mégis ottvan a világ összes fájdalma. Eltűnsz, egyszerűen nem látlak, a hangod mégis itt remeg bennem még mindig. – Ígérem.

Hideg

#FUCKDEPRESSION

– Mit csináljak? Hogy jobb legyen? – A pánik áttört a hangjából, a bőrömet nyúzta, a fülem belezsibbadt abba, ahogy szinte hallottam, hogy levegő után kap. Csak állt és nézett, a szája a kezeit kísérve remegett, hiszen talán jobban félt, mint én. – Kyungil...

– Vedd el.

– Mit?

– A hideget. Csak vedd el. Kérlek. – A tüdőm sípolva próbálta eltaszítani a saját tenyeremet a mellkasomról, ahogy újra és újra csak végigsöpört rajtam a pokol. Belül égtem, olyan volt, mintha tűz lobbant volna a lelkemben hatalmas fájdalmat hagyva maga után.

– Mi... milyen hideget? Kyungil?! – Yijeong keze végül a hátamba olvadt, ahogy idegesen akart felhúzni magához, de nem ment neki. Csak állt felettem épp olyan könnyes szemekkel, mint én, és próbált, csak próbált jobban lenni. – Mi baj van?

– Nem bírom már. – A tekintetem átégette az övét, de nem számított már, mit okozok ezzel. Hogy mit teszek bárkivel is magam körül, hiszen már nem volt tovább. – El kell mennem.

– Hova? – Letaglózva térdelt le mellém, amíg én a jéghideg padlóból próbáltam erőt gyűjteni. – Mégis hova?

– Ahol már nem fáj.

– Kyungil, kérlek, nem mondj ilyet. Kérlek. – Megcsuklott a hangja, szinte magamon éreztem, ahogy belezsibbadt az egész tudata abba a pánikszerű sokkba, ami átvette felett az irányítást. – Majd elmúlik. Ígérem, el fog múlni. Elmúlik és meleg lesz.

– Már hét hónapja csak ezt mondod. Hogy jobb lesz, mintha soha nem érezhetnék fájdalmat és hiányt azért, mert elment. Mindent odaadnék azért, hogy újra itt legyen, hogy csak fele annyira, de boldog lehessen. Miért nem lesz jobb? Miért nem múlik már el?

– Mert ragaszkodsz, annyira ragaszkodsz. Csak engedd el. – A karjai körém fonódtak, az arca szinte a nyakamba forrva próbált rávenni, hogy érezzek másképp. Hogy ne legyek az, aki. – Azt hittem, már elmúlt, azt hittem, már... már jól vagy.

– Csak annyira hiányzik. – A hangom belehalt az utolsó pár hangba, miközben az agyam csak kattogott a semmin. Azon, hogy már minden teljesen értelmét vesztette, hogy már nincs miért tovább itt lenni, hogy az az egyetlen fény is az életemben fekete. – Annyira hideg van.