Ígérem

Üresség van ma éjjel
Egy lyuk, mi nem volt ott azelőtt
És én továbbra is nyúlok a fény felé
De többé nem találom azt
Üresség van ma éjjel
Egy súlyos kéz, mely lefelé húz engem
Azt mondják, minden rendben lesz
El sem kezdik mondani, hogy hogyan

És én fennhangon kérdem magamtól

Mindvégig eleve el voltam veszve?
Volt valami, amit mondhattam volna vagy valami, amit nem kellett volna, hogy megtegyek?
Mindvégig el voltam veszve?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?

Van napfény ott, ahol vagy?
Olyan, mint amilyen akkor volt, mikor itt voltál
Mert én csak ülök a sötétben
Hitetlenkedve abban, hogy ez a valóság
Hitetlenkedve abban, hogy ez a valóság

Mindvégig eleve el voltam veszve?
Volt valami, amit mondhattam volna vagy valami, amit nem kellett volna, hogy megtegyek?
Mindvégig el voltam veszve?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?

És én fennhangon kérdem magamtól

Mindvégig eleve el voltam veszve?
Volt valami, amit mondhattam volna vagy valami, amit nem kellett volna, hogy megtegyek?
Mindvégig el voltam veszve?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?

– Mike Shinoda (Linkin Park), Looking for an answer

A tükör előtt állva küzdök azzal, ami előttem van, annyira próbálok másra gondolni, végetvetni ennek az egésznek, de még mindig csak téged látlak a saját arcom helyett. Itt állsz egy kéznyújtásnyira, mindened annyira sima, ragyog körülötted a levegő, amíg bennem ott remeg a fájdalom.

Meg akarlak érinteni, érezni azt, hogy a bőröd még meleg és élő, de ahogy az ujjaim a tükör jéghideg üvegének simulnak, csak még inkább széttörik a lelkem. Itt vagy előttem, a szemed úgy villog, mint amikor legutoljára láttalak, amiért bármit eldobnék, mindent odaadnék, csak újra láthassam ismét igaziként.

– Hiányzol. – A torkom megtörve sóhajt fel, ahogy a szemeimet égeti a hiányod, és nem tudom elengedni az érzést. – Még mindig annyira hiányzol.

– El kell engedned. Már olyan rég itt tartasz. – A fejedet oldalra biccentve mosolyogsz, de nem látok mást magam előtt, csak az utolsó képet rólad, amit magamba ittam. Az utolsó együtt töltött percek, az utolsó elköszönés, ami nem hittem volna, hogy a búcsúnk.

– Miért nem mondtad? Hogy elmész, hogy itt akarsz hagyni? Nem tudtam elköszönni tőled, elmondani, hogy mennyire fontos vagy, hogy mennyi mindent köszönhetek neked. Megölelni még utoljára.

– Tudom, hogy szeretsz. – A kezed az enyémre simul a tükrön keresztül, de nem érzem az érintésedet. Belül megfagyok, annyira akarom még egyszer utoljára, legalább egyetlen egyszer érezni azt, ahogy hozzám ér a bőröd, hogy az a rengeteg év, amit egymás mellett töltöttünk, igazi volt. Hogy itt voltál és megmentettél úgy, ahogy egy embert csak lehetséges. – Kérlek, engedj el.

– Nem megy. – Az arcom beletorzul az utolsó hangomba, ahogy a sírás megfojt, és szorosan összezárt szemekkel döntöm a hűvös üvegnek a homlokomat, mintha mit sem számítana, hogy rázza a testemet a zokogás. – Még nem megy. Nélküled nem tudok felállni, mindig itt voltál, csak te segítettél. Csak te voltál nekem.

– Erősebb vagy, mint gondolnád. Fel tudsz állni. Tudom, hogy fáj, hogy mindig minden fáj, mert ez ennek a szörnyetegnek a lényege, de te le tudod küzdeni azt, ami nekem nem sikerült.

– De eddig csak azért győztem, mert itt voltál. Megmentetted az életemet, és már nincs értelme nélküled.

– Én most is itt vagyok. – A hangod szinte a fülemben cseng fel, az a megszokott hanglejtés, amiért az életemet dobnám el, mindent, ami eddig biztonságot adott nekem.

– Nem kell nekem semmi, te már nem vagy itt. Mindent odaadok, eldobok, feladok, csak gyere vissza. Átadom az összes boldogságomat neked, nekem nem kell, ha te szomorú vagy.

– Már jól vagyok. – A hangod a fejemben zengve rávesz arra, hogy ismét rád nézzek, de nem látom tisztán az arcodat. A szemeim elborulva a homályt próbálják megfejteni, ami mögött tudom, hogy ott vagy, de nem érlek el. Bárhogy nyújtom a kezem, bármennyire akarom, nem talállak.

– Ott kell lennem veled. Most.

– Nem, nem kell. – Szinte átfut a pánik az arcodon, épp úgy simulsz a tükörnek, mint én, és éreznem kéne, hogy itt vagy, de nem megy. Csak az üresség van, mindig csak az üresség. – Neked még fájnia kell egy kicsit.

– Hiányzol. – Ismét ez a pár hang mérgezi a torkomat, miközben újra és újra egy valami jár a fejemben. Az a tengernyi kérdés, ami az elmúlt hónapokban a fejemben kavarognak, és nem tűnnek el. Nem hagynak békén, pedig tudom a választ. – Miért csináltad? Miért hagytál itt?

– Mert itt hazaértem. Itt már nem fáj. – Szinte hallom a mosolyod, ahogy egy mély levegőt véve felém hajolsz és a homlokomra nyomod a szád, de nem érzem azt a biztonságos csókot, ami eddig a szívemben virágzott, valahányszor megmentettél legbelül. – És neked sem fog. Hamarosan találkozunk, ígérem. – Szinte remegve szívom a levegőt, ahogy te egyre halkabban beszélsz, és már nem látom az arcodat, azt a nyugodt tekintetet, amiben mégis ottvan a világ összes fájdalma. Eltűnsz, egyszerűen nem látlak, a hangod mégis itt remeg bennem még mindig. – Ígérem.