Valamit valamiért

Sziasztok^^ Nem kell megijedni, nem hagytam félbe a JiKook sorozatot, csak jöttem egy VMin fanfictionnal, ugyanis egy tüneményes lány kérésére nem lehet nemet mondani:DD  Nagyon kis rövid lett, semmi extra, mégis kiteszem:3

Itt szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni Edinának, bár tudom, hogy megkésve, de így akartalak felköszönteni, drága!:) <3

Jó olvasást annak, akit érdekel^^

Banda: BTS
Páros: VMin [V x Jimin]
Figyelmeztetés: -

Jimin [POV]

         Hogy milyen az, mikor életed legnagyobb kihívásával állsz szemben? Azt hiszem, sok mindenki mesélhetne erről, de csak az érti meg igazán, aki már megpróbálta egyszer. Aki beleesett abba az örvénybe, ami csak húz és húz lefelé, szorosan markolva a kezed, hogy véletlenül se tudj a felszínre úszni.

Viszont én ezt az egészet nem zuhanásnak fogtam fel. Valahányszor visszagondolok arra, honnan is indultam, hat, akkor még idegen fiúval együtt, mindig kiráz a hideg és elcsodálkozom azon, hogy is jutottam el idáig.

Hogy jutottam fel a csúcsra? Hogy sikerült hat másik emberrel, a második családommal kilyukadni itt? Annyi sírás, őrjöngés, átpróbált éjszaka, annyi interjú, backstage-es lélekerősítés és koncert után most itt állni? Felfoghatatlan, hogy az, amiért az elmúlt években küzdöttünk, valóra vált.

Itt állunk az újabb, megnyert díjjal a kezünkben, miközben mindenki hálálkodva beszél a mikrofonba, egyedül én nem. Csak szobrozok Jin hyung mellett és tekintetemmel azt az egyetlen személy mosolyát keresem, akit sehol sem találok jelenleg.

Ide-oda kapkodva a tekintetemet keresem, hogy legalább egy pillanatra lássam, és megnyugodjak, hogy a szerencsétlen természetével még nem nyírta ki magát, mikor összerezzenve kapom előre a fejemet. Mintha tudta volna, hogy Őt kutatom, úgy simított fél pillanatra a hátamra.

Tudom, hogy Ő volt, amivel sikerül még egy mosolyt is varázsolnia rám.

Azt hiszem... Taehyung-gal egészen közeli kapcsolatba kerültem az elmúlt időben. Fogalmam sincs, mi az oka, de mintha akkor is Őt keresném, mikor tudom, hogy semmi esély, hogy a közelben legyen. Egészen... szokatlan érzés.

– Nagyon köszönjük! – Leader-ünk hangja, amint felcseng, felém eső keze máris a vállamon landol, egészen biztosan észrevette a szótlanságomat, és így nyújt egy kis támaszt. – Ígérjük, hogy hamarosan visszatérünk, hogy újabb, nagyobb sikert arassunk és minél több ember szívébe lopjuk be magunkat. Ígérjük, hogy végig fogni fogjuk minden A.R.M.Y kezét, miközben a zenénket hallgatják. Ott leszünk mellettetek. – Monster hangjából egyedül csak mi halljuk ki talán azt a meghatódottságot, amit mások elől mindig elrejt, viszont most előtörni készül.

Még hangos, tapsviharban gazdag perceket töltünk a színpadon, mikor végül a mi időnk lejár, és engedélyt kapunk arra, hogy lepihenhessünk. Nekem pedig több sem kell, mély levegőket véve az egyik kanapéra huppanok, mikor az öltözőnkbe teszem be a lábam, engem követve pedig Hoseok az, aki nem az édességes tálat rohamozza meg. Végül is megértem a többieket, ez az egyetlen alkalom, mikor senki nem csap a kezünkre érte.

– Jimin, te nem eszel? – Kookie teli szájjal fordul felém, miközben mindkét kezében tart valamit, amiben biztosan több a kalória, mint mindenben összesen, amit a mai nap folyamán evett.

Ezt utálom a legjobban, hogy már mindenhol rohadt kalóriatáblázatokat látok, ha valaki felhozza, hogy együnk. Ezzel soha, soha nem fogok megbékélni.

– Nem... nem köszönöm. Tele vagyok – hazudom a hasamra simítva, ami egyelőre nem ad hangot éhségének.

Nem, nem akarok enni. Nem tehetem.

Igaz, már nem szedik le a fejem érte, de a kockáim már nincsenek meg, a hasamból semmit nem látok, amilyennek edzettem a debütálás óta. Ez rohadtul zavar. Hisz a rajongók... Ők is biztosan hozzászoktak ahhoz a Jimin-hez, aki már a legelső videó klipekben is a felsőjét húzogatta.

Hát igen, ez az egész nem egy leányálom, hatalmas áldozatokkal jár, de így azt csinálom, amit szeretek.

– Hát... rendben... – mormogja a legkisebb, majd visszafordulva a tálhoz folytatja eddigi ténykedését, és jelentőségteljes pillantásokat vált a mellette állóval, aki mindezek után kitartóan bámulni kezd. V szinte a vesémig szuggerál, teljesen biztos, hogy mondani akar nekem valamit, amit jobb, ha nem tesz.

Nagyon, nagyon nem akarom hallani.

Tudom, hogy mindenki érzi, mi a helyzet velem és az evéssel, de amíg nem csesztetnek vele, addig nem foglalkozom ezzel. Jobb is, ha inkább nem beszélgetünk olyanokról, amitől elszorul a torkom. Hisz nem ezzel kell eltöltenem ezeket az éveket. A legjobbakat.

Örülnöm kell, boldognak lennem, a csúcson vagyok. A legmagasabb, legfrissebb levegőt szívom a legjobb barátaimmal, akikkel meg kellett tanulnom együtt élnem, együtt kelnem, feküdnöm. Akiket olyannyira megszerettem, hogy sokszor egészen elnyomják bennem a honvágyamat.

– Mikor érünk haza? Körülbelül? Hiányzik az ágyam. – J-Hope szétterpesztett lábakkal, hátradöntött fejjel kényelmesedik el még jobban a kanapén, mintha csak azt akarná mondani, hogy Ő innen fel nem kel többet.

– Még vissza kell mennünk, nem léphetünk le, amíg nincs mindennek vége. Sajnos, olyan hajnali egy körül elszabadulunk, talán. – Yoongi hangja egyértelműen jelzi, hogy félig tele a szája, még csak ránéznem sem kell.

Hh, és nem csak rá. Szinte érzem a bőrömön, ahogy TaeTae még mindig engem figyel, idehallom a hangját, ahogy össze-össze súg Jungkook-kal, de van olyan halk, hogy a szavakat ne tudjam kivenni.

Ez idegesít. Mostanában mindenki olyan... furcsa. Nem értem, miért.

– Viszont menedzser hyung lemondta a holnapi interjút és fellépést, úgyhogy szabadnapunk van. Addig alszol, ameddig akarsz, Hoseok. – Namjoon az egyik sminkes asztalnak dőlve lassan végig néz rajtunk, akárcsak egy büszke apa, aki még akkor sem mondaná ki, hogy mennyire elégedett, ha fegyvert tartanának a fejéhez. Igencsak ritkán fejezi ki az ilyesféle érzéseit, viszont már megtanultuk, mit jelent egy-két arckifejezése, tekintete, ezért szavak és ordibálás nélkül is tudjuk, mikor rontunk el valamit, vagy épp mikor hozzuk a legjobb formánkat.

– Fiúk, két perc. – Mikor a személyzet egyik tagja egy gyors kopogás után benyit, mindenki egy emberként ejti ki a kezéből az édességet, mintha ölnének érte.

***

A tegnapi esténk egész érdekes volt, az út hazafelé. Senki nem szólt egy szót sem, ami igaz, hogy normálisnak kéne, hogy legyen egy ilyen zsúfolt nap után, nálunk ez akkor sem megszokott. Bármilyen fáradtak vagyunk, akkor is váltunk legalább pár szót, hogy ki hogy van, minimum egy létszámellenőrzésen túlesünk a leader jóvoltából.

Viszont tegnap... tegnap nem.

Nem tudom, mi az oka, bár nem mintha bármi érződne ebből. Hiába van lassan már tizenegy óra, akkor is hallom a konyhából jövő zajokat, miszerint készül a reggeli, amit én inkább itt, a szobámban, a takarómba burkolózva fekszek végig.

Természetesen Jungkook hangja a legerősebb, Ő az egyetlen, aki még ilyenkor is képes dalra fakadni, mintha gyémántból lennének a hangszálai, még egy olyan este után is van hangja, mint amilyen a tegnapi volt.

– Jimin! – Hangos kopogás szakít ki gondolataimból és annak a hangja, akinek a szája egészen biztos, hogy még most is televan. Kár tagadni, Yoongi mindig is szeretett enni. – Gyere, kész a reggeli. – Még kétszer kopog, amíg én nyújtózkodva ásítozom, körülnézve pedig nyugtázom magamban; egyedül vagyok. A másik ágy üres, egyenesen TaeTae-é, aki elcserélte a szobát Hoseok-kal, hogy itt lehessen. Bár egy cseppet sem bántam soha, hiszen nagyon jól tudnak esni az esti beszélgetések vele. Nagyon, nagyon tetszik. Mármint... mármint az, ahogy a világot látja. Gyerekszemmel, mégis éretten, ahogy szerintem senki más nem tudja. Sok mindent tanított már azzal kapcsolatban, milyen is szeretni.

– Én... nem vagyok éhes, köszönöm – mondom végül kissé bizonytalanul, lassan felülve, mikor ezután semmilyen választ nem kapok. Mégis érzem, tudom, hogy Suga még mindig az ajtó előtt áll.

– Jimin... most komolyan, gyere enni. Nem viccelek, tegnap sem ettél. – Kihallom a hangjából a hitetlenséget, amitől hirtelen egy gombóc fészkeli magát a torkomba, most már akkor sem menne le egy falat se a torkomon, ha akarnám.

– Mondtam, hogy nem, köszönöm. – Ennyit mondok, de nagyon úgy tűnik, hogy bevált; a padló recseg, ami jelzi, hogy Suga nem erőlködik tovább és rám hagyja a dolgot.  Én meg szorosan összezárt szemekkel döntöm a falnak a hátamat, a takarót markolva magam mellett pedig próbálok nem arra az illatra gondolni, ami beszökik az ajtóm alatt.

Még hosszú percek telnek el, mikor nyílik az ajtó, viszont mindenféle kopogás nélkül. Le is szedném az illető fejét, ha nem a szobatársam tenné be a lábát, mintha csak kínozni akarna, egy jól megrakott tányérral a kezében egyenesen felém veszi az irányt.

– Jimin, miért nem eszel? – Taehyung hangja aggódó, miközben az éjjeliszekrényemre letéve a tányért mellém ül. A fejemet a falnak döntve nézem minden mozdulatát, viszont mikor a hasam hangot ad szenvedésének, elkapom róla a tekintetemet, és a velem szemben lévő falra meredek. – Látom, hogy megvonod magadtól az ételt. Mindenki észrevette, csak nem merték felhozni a témét, féltek, hogy rontanak a helyzeten. – Olyan közel húzódik, hogy már érzem a belőle áradó meleget, amitől a szívem szokatlan módon kezd el egyre hevesebben verni, és mintha egy másodperc alatt két fokkal növekedett volna a hőmérséklet idebent. – Ugye tudod, hogy nem kell ezt csinálnod? Borzalmas nézni, ahogy küzdesz saját magaddal. – Halkan beszél, lassan, szinte suttog, miközben kezét lassan egyik térdemre csúsztatja. Nekem ennyi pedig bőven elég, lassan felé fordítva fejemet egyenesen a szemeibe nézek, amik hatalmas meglepetésemre már szinte csillognak a könnyektől.

– Tae, mi van veled? – kérdezem kihúzva magam, aminek hála elkapja rólam a kezemet, és elfordulva az arcát dörzsöli.

– Én csak aggódom miattad, te hülye. Nem értem, miért csinálod ezt. – Talán még egy kis indulat is szökik a szavaiba, mindeközben én ledöbbenve nézem Őt, azt, akit igaz, talán már a legjobban ismerek mindenki közül, mégis most látom először ilyennek. Ez nem tetszik. Nagyon... nagyon rossz érzés. – A rohadt kockáid miatt van ez az egész? Azért kínzod magad? – Hangosan fújtatva néz a szemeimbe újra, amikből kiszökik az első könnycsepp, amit ledermedve figyelek, amíg végül el nem tűnik a felsőjén. Mi... mi van vele? – Csak hogy tudd, mindenki leszarja, hogy nem dudorodik úgy az izom rajtad, mint pár hónapja, még én is előbb bújnék ágyba veled így, mint ahogy régebben kinéztél.

– Tessék?

– Én ezt nem nézem tovább. – Hiába kérdezek bele abba a felfoghatatlan kérdésébe, Ő úgy beszél tovább, mintha meg sem nyikkantam volna. Megmagyarázni sem tudom, de... mintha a szívem egészen furcsa ritmust venne fel, amit eddig még nem nagyon ismertem. – Nem nézem tovább azt, ahogy ronccsá teszed magad. – Végül egy mély levegőt véve a kezébe kapja a teli tányért és az ölembe nyomva a szemét dörzsöli, de egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét. – Egyél, az ég áldjon meg, Park. – Ő beszél, én meg csak ülök... hol a reggelit, hol Őt nézve, és azon agyalok, most komolyan azt mondta egy perce, amit hallottam.

– Nem érted – rázom meg a fejem, amitől idegesen horkant egyet. – Én nem tudok enni. Nem megy, mindenhol azokat a rohadt kalóriatáblázatokat látom, elszorul a torkom attól, ahogy eszembe jut, mekkora fenyítést kaptam, mikor egyszer-kétszer meghala...

– Akkor egyél értem. Ne magadért, értem. – Egyből elhallgatok, ahogy ez kicsúszik a szájén, amit elnézve legszívesebben most visszaszívna.

– Érted?

– Ah, én... én úgy értettem, ho... – A hajába túrva harapja le a mondat másik felét, majd kihúzva magát a vállamra csap. – Tudod, mit? Igen, értem. Ha fontos vagyok neked, legalább kicsit, akkor most igenis enni fogsz. – Az arca komollyá változik, a szemei szinte villognak, de mégis úgy érzem, hogy nincs olyan önbizalma, mint amit mutat.

– Mondtam, hogy nem tu... – Ismét belém fojtja a szavakat, de most nem úgy, mint az előbb. Olyan gyorsan mozdul előre, hogy reagálni sem tudok rá; a kezén megtámaszkodva egyenesen a számra hajol, egy alig érezhető csókot hint rá, aminek hála szinte kiesik a tányér az ölemből. – Taehyung. – Számat alig mozdítva nyögöm nevét, teljesen elképedve, kikerekedett szemekkel nézve a lassan elvörösödő arcát, a remegő ajkait, és a zavart tekintetét, amivel az ágyamat szuggerálja. – Tae.

– Csak egyél. – Az ölében kezdi gyűrni a kezeit, miközben oldalra meredve hozzám beszél, azt hiszem, most jött el az a pillanat, mikor a ledöbbentség nem hagyna egy falatot sem lecsúszni a torkomon.

A számra csókolt.

Mi az Isten.

– Azt hiszem, először te jössz egy magyarázattal. – A tányért félretéve végig Őt figyelem, a homlokába zuhanó tincseket, amiket szívem szerint kisöpörnék onnan. – Ez mi volt, V?

– Én csak... – Még csak meg sem próbálja kimagyarázni magát, csendben maradva csak a tarkóját simogatja, mintha azzal elterelhetné a figyelmemet.

Egy mély levegőt véve döntöm hátra a fejem, miközben az agyam azon kattog, hogy ez az egész, ami bennem zajlott le, valahányszor vele voltam, okozza azt, hogy nem érzek undort. Nem akartam ellökni, felpofozni, kioktatni, hogy ez kiábrándító.

Talán az Ő gyomra is ugyanúgy viselkedik, min az enyém, mikor együtt vagyunk.

Ügyelve arra, hogy ne borítsam fel a tányért, végül feltérdelek, és az álla alá nyúlva magam felé fordítom az arcát, kényszerítem, hogy a szemeimbe nézzen.

– Majd eszem akkor, ha a megismétled az előbbit. – Mélyen a szemeibe nézve jelzem, hogy nagyon nem viccelek, amit ledöbbenve fogad, néma tátogáson kívül más nem telik tőle.

– M-megismételni? – Végül ennyit sikerül kiböknie, amit hallva megcsóválom a fejem, és nem foglalkozva hevesen zakatoló szívemmel, a görcsbe ránduló gyomrommal, közelebb húzom magamhoz, hogy ajkaimat szájára nyomjam, és a derekát átölelve egy olyan mézédes csókba hívom, ami remélem, hogy összeragaszt minket hosszú, hosszú időre

Sors, mint forgatókönyvíró - 9. rész

Ahoy:DD Izgalmas részeket élünk, ezért siettem, ahogy tudtam:DDD Lassan vége, utolsó előtti rész. Én nagyon szerettem ezt írni, remélem, ti is pont úgy élveztétek:)

Jó olvasást!^^

9. rész

         Egész éjjel úgy aludtam, mint akit kiütöttek, és még most is, a fejemet a párnába fúrva fetrengek. Kihasználom azt, hogy még egyedül lehetek, hogy csak délre kell bemennem az egyetemre.

Ma... Ma van az előadás napja. Félek, rettegek.

Fogalmam sincs, mi tévő legyek. A tegnapi főpróba után... azután, hogy megcsókoltam Jimin-t,  még Hoseok szemeibe sem merek belenézni, nem hogy még a saját tükörképemre. Hatalmas hiba volt, tudom, ráadásul arról ne is beszéljünk, hogy ma ez meg fog ismétlődni. A családom előtt. Anyám előtt. Az előtt, aki már egyszer meggyanúsított azzal, hogy Jimin, az a paraszt biztosan a „homoszexuális szeretőm”. Ah, még most is ráz a hideg, valahányszor erre gondolok. Kiborító.

Talán a szerepet sem kellett volna elvállalnom. De, ah... ki hitte volna, hogy ez lesz a vége? Azt hittem, majd egy szép lányt fogok megcsókolni erre jut nekem egy... Jimin. Csodálatos, fantasztikus, kibaszott remek.

– Kookie! Jungkook, itt van a fél família, ne hagyj velük egyedül, kérlek, kelj fel! – Hoseok könyörgő, halk hangjára összerezzenek, ijedten kapom fel a fejem, próbálom megemészteni a szavait. Itt az anyám.

Ó, ne.

– Ühm...

– Jungkook! – nyög fel kétségbeesett hangon, és megpróbál az ajtómnak dőlve mozgásra bírni, de nem hagyom magam.

– Hoseok – mondom ki a nevét a igencsak nyűgösen. Semmi kedvem kikelni innen, nem még hogy a családommal tölteni a reggelt, akik elől évek óta menekülök.

– Kookie, ne játssz velem! – szól rám keményen, mire én, ki tudja miért, elmosolyodom egy egészen kicsit. Szerintem még soha nem fordult elő az, hogy J-Hope könyörög nekem és nem fordítva.

– Nem játszom. – Nyúzott a hangom, nem tagadom. Bár azt hiszem, egész nap ilyen lesz, amíg nem kell majd színpadra állnom.

– Az isten szerelmére, beengedjem Jimin-t?! Kelj fel!

– Jimin itt van?! – Egyből felülök, érzem, ahogy a szívem őrült tempóban verni kezd, azt hiszem, mindjárt hányni is fogok. Mi van velem? Mi a vér van velem?! Az a paraszt itt van, és? Nem kéne kinyírnom magam miatta. Nem ér annyit.

– Igen, és beszélni akar veled. Úgyhogy, ha nem akarod, hogy betoloncoljam melléd, és beadjam anyádnak, hogy épp azt csináljátok, amit két „homoszexuális szerető” szokott, akkor kihúzod a picsád a szobádból. – Idegesen fújtat, bár még mindig suttog, ha lehet így mondani.

Megfenyegetett. Ez a paraszt komolyan... komolyan megmerte.

Pillanatokba telik, mire a számat húzva felkelek, majd a hajamat túrva kinyitom az ajtómat.

– Rühellek – jelentem ki nemes egyszerűséggel, majd mire sikerül félre tolnom az utamból, a nappaliba veszem az irányt, ahol az én és Hoseok szülei heverésznek a kanapén. – Jó reggelt.

– Reggelt, kincsem. Remélem, már izgulsz. – Csak bólogatok, miközben gyors léptekben sietek ki a konyhába, ugyanis Jimin már csak ott lehet, ha a nappaliban nem. Ahogy beteszem a lábam a küszöbön, a néma csend fogad, csupán egy-két gép zúgása tölti be a teret. De... de sehol senki.

– Hoseok! – Elüvöltve magam már fordulnék sarkon, hogy szétverjem annak az idiótának a fejét, aki már itt áll tőlem pár méterre a konyha bejáratában. – Jimin nincs is itt, igaz?!

– Nem, nincs. De valamivel muszáj volt, hogy kikaparjalak az ágyadból, és ki hitte volna, hogy pont Jimin-nel sikerül majd? – Egy nyugodt sóhaj is elhagyja a száját, amíg az én torkomat a halálhörgésem hagyja el, hogy jelezzem; kinyírom. Meg. Fogom. Ölni.

– Fiúk? Hol vagytok?! – J-Hope anyukájának a hangja rángat ki a halálhangulatomból, akinek a hangjára az előttem álló kihúzza magát, majd egy jelentőségteljes pillantással megfenyegetve magamra hagy.

Talán egy egész perc is beletelik, amire úgy összeszedem magam, hogy harcképesnek lehessen mondani, így legalább a nappaliig sikerül elszenvednem a fáradt testemet. A szőnyegre ülök, Hoseok mellé, ugyanis se a fotelben, se a kanapén nincs már hely, bár hogy őszinte legyek, nem is bánom. Jobb itt nekem.

– Mondd csak, Jungkook, mennyire izgulsz, hm? Még soha nem láttalak játszani? – Hoseok apukája egy ezer wattos vigyorral néz rám, eszembe jut, hányszor szöktem át hozzájuk, miután anyuval veszekedtem. Ez a férfi megmentette az életemet, valahányszor kinyitotta az ajtót nekem, adott vacsorát és jobb esetben még egy sört is. Nagyon hálás vagyok érte.

– Én... Nem igazán – hazudom, amit egyedül J-Hope vesz észre, ezt is abból tudom, ahogy rám néz. Normál esetben semmi bajom nem lenne, még azzal sem, hogy a családom néz. A probléma ott kezdődik, hogy milyen szerepben kell látniuk.

– És kit játszol? Mármint tudom, hogy főszereplő, és hogy egy szerelmes történet, de... a színésztársad milyen? Akivel majd gondolom, hogy „egymásba gabalyodtok” majd. Szép lány? – Ezt hallva tikkel egyet a jobb szemem, majd a kezem ökölbe is szorul, mikor Hoseok hangosan felnevet. Senki nem érti, mi bajunk, ami jobb is így egyelőre.

– A tanárunk szerint nagyon működik kettejük közt a kémia. – Unokatestvérem hátborzongató hangsúlyt visz ebbe a pár szóba, amit már nem tudok másképp lereagálni; egy hatalmas tockost osztok le neki, amibe remélem, belepusztul.

– Ez csak normális keretek közt van így. Mármint... ah. – A fejemet fogva fújok egyet, mielőtt rosszul jövök ki ebből az egészből. Jesszus, mi lenne, ha anya tudná, hogy Jimin-nel...? – Csak a színpadon, a szerep miatt – mentem ki magam a helyzetből végül, próbálom hozni a nyugodtságot a hangomban, amit remélem, épp annyira vesznek észre, ahogy én érzem.

– Ki tudja, az is lehet, hogy pár év múlva már az esküvőtökön fogunk ülni. – J-Hope anyja halkan felnevet, a kisfia pedig egyből kap az alkalmon, a vállamat átkarolva von magához, hogy beleborzoljon a hajamba.

– Hát, anya, ki tudja. A madarak azt csiripelik a tegnapi főpróba után, hogy talán évek sem telnek majd el. – Unokatestvérem szavaira érzem, ahogy egy pillanat alatt elfehéredek, hisz ezek szerint Ő tudja... Tudja, hogy megcsókoltam Jimin-t. De mégis honnan? Az a gyökér elmondta neki?

Lehetne ennél borzalmasabb a mai nap?

***

Talán elment az eszem, hogy pont erre a darabra hívtam meg a családot. Igen, bekattantam. Ez már teljesen biztos. Hagyhattam volna annyiban a dolgot, hogy anya ugyanúgy utálja a színészkedést, hogy nézzen levegőnek, tartson tehetségtelennek.

Elég csak kinéznem a színfalak mögül, látom a teltházat, a második sorban a szüleimet, Hoseok-ot, az Ő felmenőit. Hogy fogom én végig csinálni ezt az egészet? Hogy fogom pont... pont előttük megcsókolni Jimin-t? Azt az embert, aki még most is, megállás nélkül azt a rohadt magabiztosságot sugározza magából, miközben Hyeji, a jelmeztervező a ruháját igazítgatja rajta, bár megjegyzem, hogy teljesen feleslegesen.

Őszinte leszek, a reggel történtek óta csak még nyugtalanabb vagyok. Ezután a szerep után már soha nem mosom le magamról a családomon belül, hogy meleg vagyok.

Miért történik ez velem?

– Jungkook, Jimin és mindenki más! Gyertek, egy utolsó energialöket az utolsó percekben! – Mr. Shim hangjára mindenki odatömörül hozzá, Jimin, én, a mellékszereplők, a jelmez- és díszlettervezők. Érzem, mennyire feszült mindenki, mégis úgy érzem, nálam idegesebb jelenleg nincs. – Tudom, hogy csodálatosak lesztek! A főpróbán mindenki remekül hozta a saját formáját, ás tudom, mivel ismerlek titeket, hogy egytől egyig a maximumot hoztátok, és fogjátok hozni magatokból. Nagyon köszönöm, hogy veletek dolgozhattam, nagyon sokat tanultam tőletek. – Végül egy mély meghajlással is jelzi, mennyire hálás, amit mindenki más is egyből viszonoz.

Tanárunk még szól pár szót, majd a behúzott függönyt kikerülve a közönség elé áll, hogy elmondhassa monológját. Mindeközben mi, Jimin-nel elfoglaljuk a helyünket, én megpróbálok rá sem nézni, épp elég az, hogy a szerepünk szövegein kívül egy szót nem szóltunk egymáshoz. Bár nem érzem úgy, hogy távolságot tartana, egyszerűen csak nem akar felzaklatni a darab eljátszása előtt. Gondolom én. Vagyis, hh, érzem.

Nem mondom, hogy a darab eleje nem sikerült jól, sőt... Azt hiszem, mindenki a lehető legtöbbet hozta ki magából, és már kezd kibontakozni az én és Jimin karaktere között az a szerelem, ami egy csókban kell, hogy kiforrjon a mű legvégén.

Folyton csak azon agyalok, hogy nem szabad anyámékra néznem, egy percre sem szabad látnom az arcokat, hogy mégis a rettenet milyen szinten foglal helyet rajta. Már az sem biztos, hogy még mindig ott ül a helyén. Azt is kinézem belőle, hogy amint rájött, ki az, akivel egymásra kell majd találnunk, alias Jimin, Ő felállt és a táskáját szorongatva viharzott ki innen. Félek, hogy megtette.

Ez csupán egy másfél órás darab, semmi komoly, így nincs szünet, viszont most úgy érzem, legalább két percre muszáj leülnöm, azt hiszem, meg fogok fulladni. Már csak két jelenet van a csókig, egy, ahol Jimin közeledik felém, és még egy, mikor az apja beront és összetűzésbe keverednek.

Utána viszont én... Én meg fogok halni.

Csak úgy telnek a percek, a közönség feszülten figyel, a levegő megtelt kíváncsisággal, a torkomban ott az a bizonyos gombóc. Hiába szárnyal a lelkem attól, hogy azt csinálhatom, amit imádok, mégis úgy érzem, a gyomrom, a hányingerem ideláncol. Ugyanis olyan hamar eljön az utolsó jelenet, hogy csaknem már fáj.

Szinte észre sem veszem, már a helyemen állok azt nézve, ahogy Jimin rongál, őrjöng a szerepbeli apja miatt.

– Az apád áll kettőnk közt, be kell látnod, hogy én nem lehetek a tiéd, és te az enyém, Dongshin. – Épphogy felszólalok, egyből összerezzen, nagyra kerekedett szemekkel, lihegve, befeszült izmokkal mered rám, miközben a mellette lévő széket felrúgva felém lép egyet, de még így is köztünk van majdnem az fél színpad.

Ahogy a szemembe néz, látom, mennyire ideges, valamiért az jut az eszembe, hogy talán nem csak a szerep miatt. Fogalmam sincs miért, de tartok attól, hogy én vagyok az oka. Talán ennyire rossz lettem volna?

– A lelkem az, amit eléd tárok, Jaeho, mindig! Drágám, miért teszed ezt? Miért löksz el folyton-folyvást?! – Őrjöngő, indulatos hangjától az adrenalin egyre magasabbra szökik benne, az erek kidagadnak a nyakán, szinte le sem tudom venni rólam a szemeimet. Rosszul látom, vagy tényleg mindjárt felrobban?

Ez meg természetesen az én idegeimet is tovább borzolja, hisz tudom, mindjárt itt az idő, mikor meg kell csókolnom Őt. Nagyon, nagyon félek. Nem tudom, mi lesz velem, hogy a családom, az anyukám hogy fog reagálni.

Tartok a következményektől.

– Dongshin, az, amit én érzek, nem enged! A szívem azt mondja, csak te kellesz, akarlak! De az eszem... az eszem azt súgja, a legrosszabb, amit tehetünk, az ez. Ha én neked adom magam. Ah, nem tudom, mit tegyek, nem értesz engem! – Nem szabadna, de a hangom megremeg, de nem azért, mert tudom, hányan figyelnek hatalmasra nyílt szemekkel.

Jimin tekintetébe hiába költözik kíváncsiság, talán... talán egy kis aggodalom? A kezeim még így is ökölbe szorulnak, amint eljut az agyamig, hogy fél perc.

Annyi sem.

Legszívesebben az arcára csókolnék a szája helyett, de nem tehetem. Ez megőrjít.

– Akkor ennyi! Nem harcolok tovább olyan szerelemért, ami soha nem lehet a birtokomban. Ha ezt akarod, nem kellesz te, sem a drága szavaid, nem kell tőled semmi; csak hagyj magamra. Örökre, Jaeho, hagyj űrt magad után. – Amint hangja ismét felcseng, lábaim máris megindulnak, hogy még időben elé érjek. Remeg a lábam, a szívem zakatol, a fejem szétfeszül. Épphogy elé érek, megcsap az illata, ami tegnap is pont ugyanígy, eszembe jut, hogy hogyan éreztem magam huszonnégy órával ezelőtt. – Tűnj az életemből! – Szinte felüvölt, ahogy megtorpanok előtte, érzem a belőle áradó forróságot, legszívesebben itt hagynék mindent, az egyetemet, Hoseok-ot, most, azonnal elrohannék. – Tűnj el! – Épphogy ez elhagyja a torkát, én már automatikusan mozdulok, a felsőjébe markolva rántom magamhoz, hogy a következő pillanatban pont így nyomjam ajkaimat szájára, hogy a fejemet félrebillentsem, Ő a karját körém fonja olyan birtoklón, ahogy a szerepünk kívánja.

Mintha megsüketültem volna, egy másodperc alatt néma, szinte kínzó csend lesz az egész helyiségben, a nézőtérről csak a hitetlen levegő után kapások jutnak el idáig, amíg a színfalak mögött nekikezd a halk ujjongás, miszerint vége az elmúlt hónapok óta tartó munkának.

Mintha az egész életem leperegne előttem, amire a függönyt végre behúzzák, ekkor hallom csak igazán, Jimin milyen élesen kap levegő után, miután el is húzódik, viszont a karjait nem veszi le rólam. Csendben, teljesen megnémulva mered a szemeimbe szinte már kétségbeesetten, aminek egy pillanat alatt vége szakad, mikor minden mellékszereplő a színpadra siet. Ekkor veszem csak észre, hogy könnyek száza nedvesíti az arcom, egyszerűen fogalmam sincs, miért sírok, viszont legalább választ kapok arra, Jimin miért nézett rám úgy az előbb.

Mielőtt mindkét függöny eltűnne, megtörlöm arcomat, majd kézen fogva a mellettem állókat a nézőtér felé fordítom a tekintetem.

Úgy érzem, a szívem menten megáll, mikor meglátom édesanyámat a helyén, ide látom, milyen hófehér is az arca.

Három másodpercig még senki nem tapsol, azt hiszem, mindenkit annyira lesokkolt az egész, hogy még emésztik, viszont amikor az egész terem rákezd, hangos füttyszók is betöltik a teret, akaratlanul is egy mosoly kúszik az arcomra, mintha az elmúlt hónapok feszültsége egyszerre zuhanna le rólam.

Ezt az egészet meg fokozza az, mikor Hoseok szülei elsőként állnak fel, hogy úgy tapsoljanak, ami igencsak megindít, azt hiszem, hogy nem fogom tudni kibírni könnyek nélkül, mire lemehetek innen.

Vagy ötször jövünk vissza a színpadra és hajlunk meg, mikor mindenki azt mondja; elég. Többet már nem jövünk vissza, mindenki az öltözőbe lódul, hangos sikongatások, ugráló lányok és már most az after partiról tárgyaló fiúk vannak mindenhol. Oda sem figyelek rájuk, csak a mosdóba sietek, hogy becsapva magam után az ajtót, arcot moshassak. Hiába jéghideg a víz, az arcom mégis lángol, nem merek anyám elé állni, Jimin szemeibe nézni többet.

Ez a másfél óra tönkretette volna az életem?

– Van bent valaki? – Hangos kopogás után felszólal egy hang, amihez akkor sem tudnék arcot társítani, ha fegyvert tartanának a fejemhez.

– Igen! – mondom elcsukló hangon, már átkozom magam azért, hogy nem tudom összeszedni magam. Hogy kerülhetnék el mindenkit a mai nap folyamán? Hogyan tudnék hazalógni úgy, hogy senki ne vegye észre?

– Jungkook? Ha te vagy az, gyere ki, anyád beszélni akar veled! – Az előző hangot Hoseok-é váltja fel, aminek hála szorosan összezárom a szemeimet, majd a hányingeremre oda sem figyelve máris nyúlok a kilincs után. Nem húzhatom tovább a dolgot. Ha az anyám megöl, akkor legalább nem kell szenvednem tovább.

Unokatestvéremet kikerülve vágtatok át az öltözőn, ahogy pedig kiteszem a lábam onnan, egyből meglátom a szüleimet, akik teljesen megnémulva állnak egymás mellett.

– Miért nem mondtad ezt? – Épphogy eléjük érek, anya egyből felszólal, érzem a hangján, hogy valami nincs rendben. – Szégyent hoztál a családra, Jungkook.

Sors, mint forgatókönyvíró - 8. rész

Sziasztok:D Hát mit ne mondjak, sajnálom a kimaradást:( Viszont most igyekeztem összeszedni magam és letenni az asztalra elétek a frissítést, hogy legalább néhányatoknak boldogságot vigyek a mai napjába:D

Jó olvasást c:

8. rész

         – Jó reggelt, gyökerek. – Elüvöltöm magam, ahogy két pohár vízzel és fájdalomcsillapítóval vágtatok a nappaliba, aminek hála mind a ketten hangosan nyögve kelnek fel.

– Ah, a rohadt életbe, Jungkook, ne ordibálja, szétrobban a fejem. – Hoseok morogva nyomja a fejére az egyik díszpárnát, minden bizonnyal rohadt másnaposok lehetnek mind a ketten. Így jár az, aki iszik.

– Hogy mi?! – szólok vissza hangosan, vigyorogva, aminek hála már Jimin morgását is hallani. Remélem, szétrobban a fejük. – Na, befejeztem. Hoztam vizet és gyógyszert. – Nagy harcba telik, mire mind a ketten ülőhelyzetbe tornázzák magukat, viszont ezután úgy nyújtóznak a víz után, mintha a kiszáradás szélén lennének. – Te meg, Jimin... Ah, normális helyzetben nem érdekelne, hogy másnapos vagy, viszont holnap is próba, és ki kéne heverned a tegnap estét, ugyanis nemsokára itt a főpróba, utána pedig az előadás. Szedd össze magad, Park. – A fejét megpaskolva még egy fél pillantást vetek rá, majd nyújtózkodva haladok vissza a konyhába, hogy összedobjak valami könnyebb ebédet, amivel nem csinálom ki még jobban a gyomrukat. A tegnap estét kibírták hányás nélkül, szeretném ezt fenntartani.

Egy teljes órán át nyugtom van, egyedül a tévéből kiszűrődő hangok adnak jelet arról, hogy még élnek. Vagyis remélem, hogy legalább Jimin lélegzik még, ugyanis nincs kedvem másfél hét alatt betanítani valakit a szerepére. Azután felőlem úgy haldokolnak majd, ahogy nekik jólesik.

– Jungkook! – Unokatestvérem hangjára csak hümmögök egyet, ugyanis kizárt dolog, hogy ugorjak egyetlen szavára. Majd kijön, ha kell neki valami, nem fogom hagyni, hogy cselédfiúvá avassanak. – Jungkook!

– Mi van? – szólok vissza végül a szemeimet forgatva, elzárva a gázt a kész ebéd alatt, amiből azt hiszem, egyikük sem fog most enni.

– Elkísérsz a mosdóig? Le akarok fürdeni! – Ezt hallva szemöldököm máris a homlokom közepén landol, majd felhorkantva hagyom rá a dolgot, hogy a tudtára adjam; nem vagyok hajlandó ugrálni neki. Lehet, hogy másnapos, de ez csak az Ő hibája.

Mikor úgy döntök, lefőzök egy teát mindkettejüknek, majd készen is vagyok vele, a nappaliba sietek, viszont egyedül Jimin van itt immár a kanapén feküdve. J-Hope biztos egyedül kúszott el a fürdőig, ez a paraszt pedig egyből kihasználta az alkalmat, és felfeküdt a földről.

– Mit hoztál? – Ahogy felcseng a hangja, megrázom kissé a fejem, hogy visszatérjek a való világba, amit Ő csak résnyire nyitott szemekkel néz végig, mintha fel sem fogná, hogy nem vagyok én sem a topon. Mit ne mondjak, lenne ennél jobb dolgom is.

– Menta teát. Megnyugtatja a gyomrod. – Hoseok bögréjét a dohányzóasztalra teszem, amíg Jimin-ét a kezébe nyomom, majd kihasználva azt, hogy kettesben vagyunk, leülök lehetőleg legmesszebb tőle. – Lenne egy kérésem.

– Jézusom, mit akarsz? – Először fél szemmel les csak rám a bögre mögül, majd egész testében felém fordul, úgy néz rám továbbra is. – Nem veszek semmit, nem fekszem le idegenekkel, még veled sem pénzért. – „Még veled sem”. Még.

Nem értem, miért mondta ezt, miért mondta így, mindenesetre egy hatalmasat nyelve sem tudom eltűntetni a gombócot a torkomból. Viszont mikor ez a rohadék elvigyorodik, rájövök, hogy csak viccelt, puszta poén volt az egész.

– Én... ah, te hülye. – Végül a homlokomra simítva hajtom le a fejem, hogy némi erőt gyűjtsek, hirtelen fáradtnak érzem magam, be akarok bújni a takaróm alá.

– Várj, te... te most zavarban vagy? – Épphogy ezt kimondja, egyből hangosan el is neveti magát, minden bizonnyal elmúlt a reggeli fejfájása. – Beszarok. – Értetlenül emelem fel a fejem és nézek rá, próbálom felfogni a szavait, amikkel ismét leblokkol.

– Mi? Hogy én... Mi? – Elvékonyodott hangon próbálok kiállni magamért, bár úgy érzem, sokat nem érek vele. – Neked elment az eszed?

– De hát tiszta vörös az arcod. – Még hangosabban nevet fel, jobbnak látja félre tenni a bögréjét Hoseok-é mellé, majd visszafordul felém. Némán méreget pillanatokig, mire ismét hangos nevetésben tör ki, amivel kezd feldühíteni.

– Befejeznéd? – morgom idegesen, előre fordulva, hogy ne lássak belőle semmit. Nem, nem vagyok zavarban. Hova gondol? Idióta.

– Esküszöm, aranyos vagy. – Mire elhalkul, a keze a vállamon landol, majd az arcomra csókolva félig rám dől, én pedig érzem; kinyírom.

– Hülyegyerek! – Hitetlen levegővételem után felpattanok mellőle, miután pedig egy nagyobb tockossal is megjutalmazom, a fejemet fogva viharzom a szobám felé, hogy ne csak a képzeleteimben bújjak a takaróm alá.

Idióta.                                                                             

Zavarban van a halál. Én soha. Soha, senkitől, főleg nem egy Park Jimin féle embertől, aki két másodperc alatt az agyamra megy.

***

– Mindenki készen áll? – Talán soha, soha nem volt még ekkora feszültség, ekkora zsongás az egyetem színjátszó termében, soha nem rohangáltak ilyen tempóban a színfalak mögött, egy díszletkészítő nem vizsgálta még ilyen hévvel a berendezést az utolsó percekben. Én pedig soha az életben nem voltam még ilyen nyugodt.

Hogy milyen nap van? Szerda. Pontosabban a főpróba napja.

Nem tudom, mi lehet az oka, de egy cseppet sem izgulok, mindenkivel ellentétben csak állok egy helyen a színpad egyik felében, és figyelem azt, ahogy Mr. Shim kiadja még az utolsó utasításokat, Jimin pedig... Nem nézek oda, még csak véletlenül sem, de érzem, ahogy engem bámul, miközben a ruháját igazítják rajta.

Talán nem érti, miért vagyok ilyen higgadt, viszont ami ezt illeti, még én sem. Nem tudtam eldönteni még mindig, mit tegyek a csókjelenetnél. Az eddigi próbák során egyszer sem csattant el, pedig a másfél hét alatt hétszer egészen biztosan eljátszottuk az utolsó jelenetet. Senki nem szólt rám, már meg sem kérdőjelezték, hogy miért nem csókolom meg azt a barmot, amiért felettébb hálás vagyok, ugyanis csak az időt pazarolták volna rá.

– Jungkook, rendben van a ruhád? – A jelmeztervező, Hyeji vagy háromszor körbejár, mire megunom, és a vállánál fogva állítom meg, mielőtt beleszédül a rohangálásba.

– Igen, minden rendben. Inkább szólj Mr. Shim-nek, hogy kezdjünk, mert beleőszülök ebbe. – Ahogy mélyen a szemébe nézek, hogy felfogja tagolt szavaimat, Ő csak bólogatni tud, majd nagyokat nyelve veszi az irányt tanárunk felé, aki folyton felém pillantgat.

Egy perc az egész, amíg lerendezik egymás közt, mire egy kézmozdulattal jelez valakinek, ebben a pillanatban pedig minden fény kihuny. Mindenki egy emberként rohan le a színpadról, miután behúzódnak a függönyök, csak én és Jimin maradunk fent farkasszemet nézve. Akkor fordítom el csupán a fejem, mikor Mr. Shim hangja felcseng a függöny másik feléről, és érzem; a vérem hirtelen őrült módon kezd az ereimben száguldozni, pont úgy, ahogy mindig is, ha előadás előtt vagyunk. Viszont próbán ilyen mértékben még nem volt.

– Üdvözlünk mindenkit ezen a csodás estén. – Bár a közönségben csak az igazgató és néhány színjátszótanár foglal helyet, Mr. Shim úgy beszél, mintha teltház lenne. Nem mondom, hogy nincs rá szükség, ezt a szöveget is be kell tanulnia, és most, a főpróba az egyetlen alkalom, mikor gyakorolhatja, mielőtt élesben menne. – Az egyetem ezen színjátszókarában olyan diákok tartoznak, akik szorgalmasak, lelkesek és a legtehetségesebbek közé sorolhatóak. Az elmúlt időszakban ezek a fiatalok azért tanultak, dolgoztak és próbáltak éjjel-nappal, hogy ezt a szokatlan színdarabot bemutathassák Önöknek. Ez a mű egy felfutóban lévő, tehetséges író fejében született meg, aki kizárólag a mi egyetemünknek szánta előadásra. – Ezután pár pillanatra csend telepszik az egész teremre, így hallani, ahogy a színfalak mögött megy a susmorgás, az utolsó igazítások, a textilek susogása. Tényleg fogalmam sincs, miért izgulnak ennyire. – Nem árulnék el semmit, így csak jó szórakozást kívánok mindenkinek. – Soha nem értettem, miért egy nappal az előadás előtt van a főpróba, de... most valahogy nem is bánom. Nem tudom, holnap hogy tudnám eljátszani kétszer is ezt az egészet.

Tanárunk léptei jelzik, hogy lehagyja a színpadot, ezzel egy időben pedig a függönyöket elhúzzák, és tompa, hangulatos fény tölti be a színpadot, mintha ezer gyertyát gyújtottak volna.

Jimin-re nézek, akinek az arca egy pillanat alatt megváltozik, olyan magabiztos lesz, hogy szinte már nekem is erőt ad, így teljesen simán megy a szereplés.

Nem tudom, mi a félelmetesebb; hogy ennyire beleéltem magam az egészbe, jobban, mint eddig bármibe, vagy az, hogy ilyen hamar eljutottunk a végére. Az utolsó jelenetekhez.

– Nem érted, mit érzek, Jaeho! – Jimin hangjára, és karakterem nevére egyből visszatérek pár másodperces gondolataimból, és csak reménykedem abban, hogy ezt senki nem vette észre. Nem értem, hirtelen mi bajom lett. Úgy érzem magam, mintha... nem tudnám végig csinálni. Egyre feszültebb a levegő, egyre nagyobb szikrák pattognak kettőnk közt, ahogy Jimin közvetlenül előttem áll, de nem ér hozzám. Legszívesebben ellökném.

– D... de Dongshin, én... – Ahogy könnyek szöknek a szemembe, amiket egyelőre még visszatartok, hirtelen két lépést is hátrálok talán nagyobb lendülettel, mint kéne. Érzem, ahogy mindenem remegni kezd, mintha nem is én irányítanám most. Magamra sem ismerek, fogalmam sincs, miért történik ez, egyedül abban vagyok biztos, hogy ez most nem a szerep miatt van.

– Ne, most ne hívj a nevemen, Jaeho, kérlek! – Jimin még két lépést tesz felém, így ismét közvetlenül előttem terem, mintha mágnes vonzaná ide. – Hívj a kedvesednek. Kérlek, hívj a szerelmednek, annak, akivel együtt akarsz a halálba sétálni kézen fogva, hívj a leendő férjednek, könyörgöm, drágám! Mondd, hogy hiányzom, hogy nem tudsz nélkülem élni. – Egyik keze lassan arcomra csúszik, ahogy szavai is elhalkulnak a végére teljesen felborzolva az idegeimet. Én csak felváltva, egy kissé szótlanul nézek vissza szemeibe, főleg, mikor hüvelykujjával végig simít alsó ajkamon. – Mondd, hogy szeretsz... – Szinte már lehunyom a szemem, mintha azt várnám, hogy a csók jön, mikor is Jimin szerepbeli apja beront, és éles hangon elordítja magát; tudni akarja, mégis mit művelünk.

Ahogy a szerepem kívánja, a következő jelenetben nincs részem, így remegő lábakkal, zakatoló szívvel rogyok egy székre a színfalak mögött, amíg mindenki más a színpadra mered. Úgy érzem, menten elájulok, fogalmam sincs, mégis mi a franc folyik körülöttem és bennem egyaránt.

Megbetegedtem megint? Elment az eszem? Vagy... vagy lehet, már tudom Jimin-t annyira utálni? Hisz ez érthető lenne. Sokat voltunk együtt az elmúlt időben, sokat beszélgettünk, és hiába ment az agyamra folyton, volt, mikor igenis kedves volt velem. A rohadék elérte, hogy csak egy egészen kicsit ne tudjam elviselni.

– Jungkook, az utolsó jelenet jön. – Amint valaki felszólal egyenesen nekem intézve a szavait, a szemeim kikerekednek, és olyan hirtelen pattanok fel a székemről, mintha ágyúból lőttek volna ki. A színpadon viszont már lassú, vontatott léptekkel indulok Jimin felé, aki a karakteréhez hűen, remegő kezekkel járkál fel-alá, hogy megmutassa a nézőknek, mennyire is ideges.

Mikor feldönt egy asztalt, ijedten szaladok végül a színpad egyik végébe, ekkor vesz észre, és néz úgy rám, mintha csupán a tekintetével felfalna. Ez normális?

– Az apád áll kettőnk közt, be kell látnod, hogy én nem lehetek a tiéd, és te az enyém, Dongshin. – Ezen szavaimra összerezzen, hatalmasra kerekedett szemekkel mered rám, majd mit sem törődve a berendezéssel, a mellette lévő székkel is úgy elbánik, mint előbb az asztallal.

– A lelkem az, amit eléd tárok, Jaeho, mindig! Drágám, miért teszed ezt? Miért löksz el folyton-folyvást?! – Ingerült, indulatos hangjától az adrenalin egyre magasabbra szökik bennem, hisz tudom, mindjárt itt az idő... Mindjárt itt lesz a csók, amikor nem tudom, mit is tegyek pontosan. Az arcára csókolok, tudom, hogy főpróbán még lehet, viszont fogalmam sincs, hogy a minket figyelő vezetőség mennyire értékelné.

Azt hiszem, félek.

– Dongshin, az, amit én érzek, nem enged! A szívem azt mondja, csak te kellesz, akarlak! De az eszem... az eszem azt súgja, a legrosszabb, amit tehetünk, az ez. Ha én neked adom magam. Ah, nem tudom, mit tegyek, nem értesz engem! – Erőszeretettel használom hangomban a bennem felgyülemlett feszültséget, tudom, hogy kevesen néznek, de még Ők is nagyra nyílt szemekkel. A kezeim ökölbe szorulnak, amint eljut az agyamig, hogy Jimin szinte pislogás nélkül bámul rám a színpad másik feléről.

Kész, ennyi. Már tudom; az arcán csattan a csók, kizárt ugyanis, hogy a szájához érjek még egyszer. Kizárt dolog, nem menne.

– Akkor ennyi! Nem harcolok tovább olyan szerelemért, ami soha nem lehet a birtokomban. Ha ezt akarod, nem kellesz te, sem a drága szavaid, nem kell tőled semmi; csak hagyj magamra. Örökre, Jaeho, hagyj űrt magad után. – Ezeket a szavakat hallva lábaim máris megindulnak, miközben Ő tovább beszél, hisz oda kell érnem elé, mielőtt monológja végéhez érne. Soha nem tűnt még ilyen nehéznek a járás, az, hogy mozdítsam a lábam. – Tűnj az életemből! – Egy kész örökkévalóság, míg elé érek, a szívem viszont annál hevesebben zakatol, legszívesebben hátra arcba itt hagynám a fenébe, most, azonnal elrohannék. Viszont nem tehetem, túl sokat kockáztatok vele. – Tűnj el! – A szerepbe merülve, mintha nem is én irányítanám magam, kezeim hirtelen nyakára tévednek, és a nagy lendülettől arca helyett ajkain landolok, amit Ő a következő pillanatban csókká alakít, hiába érzem, hogy teljesen leblokkoltam ezzel.

Nem! Én ezt nagyon, nagyon nem így akartam, a rohadt életbe!

Egy pillanat alatt néma csend lesz az egész helyiségen, a színfalak mögött, a nézőtéren, szinte a fülem is belecseng, miközben próbálok nem arra koncentrálni, ahogy a kezei a derekamra csúsznak, a szája az enyémen mozog, ahogy magához présel.

Kínzó másodpercek telnek el, mire a függönyt behúzzák, csak ekkor sikerül ellöknöm magam tőle, majd a számat dörzsölve hátrálok vagy három lépést is. Nem tudom, mire gondol, hogy mi jár a fejében, miközben így néz rám, és a haját túrja. Ennek nem... nem szabadott volna így történnie.

Mire a függöny ismét eltűnik, már minden mellékszereplő a színpadon van, és egymás kezét fogva kényszerítenek a meghajlásra, de még ez is nehezen megy jelenleg.

Valaki, bárki... mentsen meg.

– Ez... ez elképesztő volt gyerekek! – Az igazgató állva tapsol mindenkit, a színpad elé sétálva pedig végig mér engem, majd Jimin-t, meglepetésemre senki mást nem. – Mindenkinek gratulálok! Ez egy nehéz, elgondolkodtató darab így, a hosszúhétvége előtt. Egészen biztosan mindenkit lehengereltek majd. – Az ezer wattos vigyora sem képes lenyugtatni, úgy lihegek a csók óta, mintha lefutottam volna a Maratont, az ajkaim zsibbadnak, a fejem zsong. El akarok tűnni innen.

– Hát igen, Jungkook nagyon megleptél, de örülök neki, hogy sikerült levetkőznöd a gátlásaidat, átjárt engem is az egész, ahogy működött közted és Jimin közt a kémia. Mintha tényleg egy szerelmes történetet néznék. Gratulálok. – Amíg tanárom beszél, kezem kicsúszik színésztársaiméból, és bólogatva teszek hátra pár lépést, majd mikor kiadja az utunkat, az öltözőbe sietve azon igyekszem, hogy minél hamarabb eltűnhessek innen.

Holnapig senkit nem akarok látni, se Hoseok-ot, se Mr. Shim-et, Jimin-t pedig főképp nem.

Utálom ezt az egészet.