Sors, mint forgatókönyvíró - 5. rész

Sziasztok:)
Itt vagyok hosszú, hosszú kihagyás után, amit nagyon sajnálok. Túlságosan el vagyok havazva, de gondolom, átérzitek a dolgot:3
Jó olvasást^^

5. rész

- Válaszolnál végre? Miért viselkedsz így velem? – Jimin haragos tekintete hátrálásra késztet, viszont néhány lépés után megragadja a karom és igencsak erőszakos mozdulattal ránt oda maga elé. Enyhe pánikban figyelem, ahogy tekintetét végig járatja arcomon, mintha nem is látnám azt a Jimin-t, aki ilyen helyzetekben már inkább meghátrál és szavakkal bombáz tovább. Ah, azt hiszem, azt az énjét az alkohol most elküldte melegebb éghajlatra. – A te hibád! – sziszegi az arcomba, miközben az én térdeim szabályosan megremegnek. Édes istenem, mit tettem, hogy ilyen indulatokat táplál irányomban?

- Mi bajod van? – kérdezem, bár nem tetszik saját hangom rekedtsége, ami ellen akkor se tudnék tenni, ha akarnék. Egyenesen a szemembe bámul, majd egy váratlan mozdulattal egyenesen ajkaimra hajol, amitől egész belsőm összerándul, és az ijedség adta erővel lököm el magamtól, mielőtt még olyat tenne következő lépésként, amiért a seggén keresztül fordítanám ki.

- Részeg vagy, Jimin! Mi a francot csinálsz?

- Csak gyakorold velem azt a kurva szerepet – vágja rá furcsán megtört hangon, és a szemében valami eszelős lángot vélek felfedezni, amitől még kellemetlenebbül érzem magam.

Ah, már... már azt hiszem, nem is a csók zavar. Egyenesen Jimin-nel van problémám. Az a kibaszott nagy gondom, hogy azt hiszi, megteheti ezt akár részeg, akár nem.

- Épp nem a színpadon vagyunk, Jimin, térj már észhez! Az, hogy mi ketten... Az nem... Az csak szerep, az ég szerelmére. Mind a ketten férfiak vagyunk, és emlékezz, hogy én milyen nehéz helyzetben vagyok emiatt. Attól, mert a te betegesen nagy önbecsülésedet aláássa az, hogy a főpróbán kívül nem vagyok hajlandó többször eljátszani az utolsó jelenetet, még nem kéne rám erőltetned. Nem akarom. Engedj el. – Miközben beszélek, Ő felváltva néz a szemeimben, szinte már fizikailag fáj az az elmondhatatlan érzet, ami jelenleg is belőle árad.

- Nem bírom tovább – nyög fel, és a hajába markol fél kézzel, testbeszéde most már teljesen szanaszét hullott, egyáltalán nem irányítja magát. Másik keze már hol a vállamon, hol az oldalamon pihen abban reménykedve, hogy talál rajtam egy olyan biztos pontot, amiben meg tud kapaszkodni.

Bár még a diplomámtól is messze vagyok kissé, annyit azért tudhatok, hogy a színészek néha beleesnek abba a csapdába, hogy túlságosan átélik az általuk megformált karaktert, és átvéve annak érzelmeit elvesznek a szerepben. Ezzel a szerencsétlennel is ilyesmi történhetett, de az a helyzet, hogy jelenleg nem tudom hogyan kezelni a dolgot. Ez nem az én reszortom.

Meglepetésemre vagy ép szerencsémre Jimin egyik pillanatról a másikra ledobja magát, felhúzott lábakkal, tétován ül a hideg betonon, miközben a fejét térdére támasztott kezeibe fogja.

Ez... ez lenne Jimin?

Nem. Nem, nem, nem, nem, nem.

Ő csak az elmúlt pár nap hét eredménye, amit magamnak köszönhetek. Miattam lenne ilyen szétesett? Nem hiszem el, hogy amiatt látom ennyire részegnek, bizonytalannak és kétségbeesettnek, mert nem vagyok hajlandó megcsókolni?

Hát, hogy őszinte legyek, ez orbitális nagy baromságnak hangzik. Viszont... Van más magyarázat?

Gyah, lehet. Talán van, de én arról nem tudok, így akaratlanul is azon pörög az agyam, hogy igenis én tehetek erről, semmi más.

Mikor már ötvenegyére veszem rá magam, végre leülök mellé, néhány másodpercnyi tanácstalanság után végül szemem sarkából őt kezdem szuggerálni, ugyanis egyelőre tippem sincs, mit kéne tennem. Jimin a mozgásomra felemeli a fejét, kissé meghökkenve nézi, ahogy mellette foglaltam helyet, nem hagyta itt. Hát mit ne mondjak, ez az, ami engem is ledöbbent.

- Mi történik veled mostanában, Jimin? Nem vagy önmagad. – Hozzátenném azt is, hogy eddig bunkó paraszt volt velem, folyton bántott a szavaival, de most... Aish, vigasztalni próbálom, nem még jobban temetni az életkedvét.

Tekintete furcsa érzést szít bennem, nem bírok másfelé nézni jelenpillanat. Lehet, hogy a számomra annyira szokatlan helyzet miatt, de a szívem egyre hevesebben ver, melegem lesz, hiába vagyunk fent a tetőn, a hidegben. Száraznak érzem a szám, nyelvemmel kissé megnedvesítem ajkaimat is, hogy tegyek ez ellen.

- Miért nem? Az csak egy csók, Jungkook. Egy kibaszott csók. – Hiába nem kapok különb választ korábbi kiborulásától, akkor is muszáj vagyok végre elfogadni; miattam ilyen. Bassza meg.

- Jimin, az csak egy szerep – suttogom, ugyanis valamiért képtelen vagyok hangosan szólni. Egy halvány fintorra húzza arcát, miközben kissé közelebb hajol, de nem olyan mértékben, hogy szentségelve húzódjak arrébb. Tulajdonképpen meg sem rezzenek, ugyanis még így is elfogadható közelségre van.

- Tudom – suttogja szintén, miközben csak és kizárólag engem néz.

Furcsa. Határozottan furcsa ez az ember. Az is furcsa, hogy ilyen számomra ismeretlen érzés árad belőle. Miatta ódzkodom egy jelenet eljátszásától, pedig eddig minden kínos szerepet bevállaltam, ráadásul mosollyal az arcomon. Hagytam, hogy néha olyanokat mondjon, amiket nem kellett volna, mint például akkor, mikor részegen ott volt nálunk Hoseok-nak hála. Jimin akkor kattant be, ha jól emlékszem. Reggel mikor sikeresen kirugdostam mind az öt elmebeteget a lakásból, még csak rám sem nézett, nem is köszönt el a többiekkel ellentétben. Most, így visszagondolva, talán... Figyelnem kellett volna ezekre a jelekre. Mikor egyre inkább távolodott el, lett ridegebb és magának valóbb. Szinte észre sem vettem.

És én mégis mi a vért keresek itt?

Hát fogalmam sincs, a rohadt életbe.

- Jungkook, haza kellene menned. – Jimin halk hangjára megborzongok, ugyanis úgy ejtette ki a nevemet a száján, ahogy talán soha, soha nem akartam volna hallani még tőle sem. Bár lehet, csak az alkohol tette, hogy ilyennek hallottam, de akkor sem tetszett a dolog. – Jungkook! – nyög fel kétségbeesett hangon ismét, de nem reagálok erre egy hanggal sem. Nem hagyom itt részegen, a tetőn, ráadásul akkor nem, mikor látszólag mélyponton van.

- Nem megyek haza, amíg ilyen vagy. A frászt hozod rám – vallom be magamnak is a dolgot, amire csak a száját húzza, majd egy mély levegőt véve még közelebb hajol hozzám.

- Játszd el velem az utolsó jelenetet. A csókot, és jobban leszek. Meg fogok nyugodni, hogy nem vagyok olyan visszataszító, amilyennek érzem magam. – Szavai igencsak meglepnek, ugyanis nem hiszem el, hogy ezt tényleg tőlem kéri.

Pillanatok telnek el, mire sikerül túltennem magam a dolgon, és egy mély levegőt véve egy hatalmasat nyelek.

- Csak egy csók? A jelenet miatt? – kérdezem kissé elhaló hangon, mivel nem értem, mi a fenéért adom be a derekam. Talán csak borzalmasan érzem magam, mert idáig juttattam Őt. De istenem, ki a lőcs hitte volna, hogy egyszer még Park Jimin-t ilyen lelki válságba kergetem?!

- A jelenet miatt, természetesen. – A végét már alig értem, ugyanis még suttogása is elhal. Pillanatokig még ül engem szuggerálva, majd véve egy mély levegőt végül számra hajol, és számomra annyira ismeretlen beleéléssel kezdi mozgatni ajkait, hogy csak ülök teljesen ledermedve, az Ő lehunyt szemeit bámulva valószínűleg eléggé megrémült arccal. Egyik kezét lassan a hajamba vezeti, majd a tarkómnál megmarkolva egy elégedetlen morranás a jutalmam, hogy jelezze nemtetszését mozdulatlanságomnak hála. Nehezen, de lehunyom szemeimet, és először kissé görcsölve, de viszonzom azt a csókot, ami a pár pillanat múlva még azt is elfeledteti velem, ki részesít ebben. – Édes a szád – morogja ajkaimra, miközben az alaposan meggyűrődött fehér ingem húzza feljebb rajtam. Nekem több sem kell, egyből hátra hőkölök, és a kezét elhessegetve magamtól még arrébb is húzódom tőle.

- Na jó, Jimin, ideje hazamenned. Részeg vagy – jelentem ki, ahogy még fel is állok mellőle, majd a felgyűrt ingemet igazítva magamon még hátrébb is lépek tőle. Kissé hezitálva, félig a fejét fogva sikeresen Ő is feláll, majd a vállamon támaszkodva próbál egyensúlyt találni.

- Ha holnap nem emlékeznék erre, kérlek, majd ismételd meg – motyogja homlokát vállamon lévő kezére hajtva, amire én csak a szemeimet forgatom, és egy mély levegőt véve eltolom magamtól, és belekarolva elkezdem befelé terelni. Nem is reagálok előbbi szavaira, csak némán vezetgetem a tűzlépcsőn, várom ki vele a liftet, majd állok be vele a kicsit melegebb helyiségbe. – Az ég szerelmére. – Fogalmam sincs, mi a problémája tárgya, és még rákérdezni sincs merszem, ahogy kissé szétesett mozdulatokkal, de nekiveti a lift falának a hátát, és egyenesen rám mered. Mindeközben én próbálok tudomást sem venni arról, hogy zsibbad a szám, szinte már bizsereg az előbbi csóktól. Minden önuralmam kell ahhoz, hogy ne érjek hozzá, bár nem értem, miért. Mindenesetre most felettébb furcsán érzem magam, hogy őszinte legyek. Mintha... mintha én is épp annyit ittam volna, mint Ő. – Most jön az, hogy kerülni fogsz, igaz? Az eddigieknél is jobban? – Teljes kitartással várja a válaszom, viszont nekem nagy szerencsém van, mikor is nyílik a lift ajtaja, így egy jól irányzott mozdulattal megragadom a karját, és visszaterelem a bálterembe, ahol a tömeg nagy részének már igencsak jó kedve van.

Miközben szorosan fogom Jimin-t, mielőtt elesne, esetleg eltűnne, lábujjhegyen állva nézem az embereket, hátha megtalálom drága unokatestvéremet, aki remélhetőleg nem tajrészeg.

- Látod valahol Hoseok-ot? – kérdezem kicsit hangosabban, hogy meghallja a zenétől, aminek hála meg is hall, és igaz, először kissé nagyokat pislogva néz körbe, viszont hamarabb megtalálja a keresett személyt, mint én.

- Ott van. – Még a kezét is felemeli, én pedig azzal a lendülettel oda is kapom a fejem, majd igen nagy hévvel indulok meg unokatestvérem felé.

J-Hope már minket néz eléggé kíváncsian, amíg oda nem érünk, majd csak egy magabiztos mosolyt villant, amint elé is érünk. Ő nem ivott, legalábbis sokat, talán egy-két pohárral többet, mint az ilyen estéken szokás az elején. Magyarul nincs berúgva, csak jó kedve van a drágának.

- Mi a helyzet?

- Vidd haza – jelentem ki máris elő tolva Jimin-t, aminek hála igencsak meghökkent tekintet kapok, viszont ezzel nem törődve egy pillanat alatt sarkon fordulok, és eltűnve a tömegben a kijárat felé veszem az irányt.

***

Zsong a fejem, hogy őszinte legyek, bár nem igazán csodálkozom rajta. Egész hétvégén annyit agyaltam azon a kis incidensen Jimin-nel, hogy még csaknem tizenhárom alvás után is tele van a fejem. Ah, és mit nem mondjak, így hétfőn rohadtul semmi kedvet nem ad, hogy végig üljem az óráimat.

Már négy piszok hosszú és még annál is fárasztóbb tantárgyat letudtam, viszont még hátra van az, amitől őszintén rettegek. Mert igen, színjátszásom lesz. Jimin-nel, azzal az emberrel, akivel vészesen közeledünk a főpróbához, azon belül is az előadáshoz. Jó, oké, még van hátra másfél hónap addig, de nekem akkor is olyan közelinek tűnik, hogy előre rettegek tőle. Pedig én soha, soha nem félek egy színdarabtól sem, sem előtte, sem a próbán. Soha!

De most... most nagyon.

- Na, sziasztok, drágák! – Mr. Shim nagyon is szétziláltan ront be a terembe, és indul meg a színpad felé, miközben azt mutogatja, hogy üljünk le. Mindenki érti néma kérését, és egyből helyet is foglalunk az első sorokban. Csak fél pillantást vetek a mellettem lévő székekre, amelyek egyikén Jimin ül látszólag eléggé unottan. Hát mit ne mondjak, én is örülnék, ha nem ilyen nyugtalan lennék legbelül. Biztos... biztos nem emlékszik arra a csókra. Egyáltalán, semmire. Ó, bassza meg! Most nem tudom, örülnöm kéne-e ennek, vagy sem. Mindenesetre most egyszerre érzem a kettőt, ez pedig nem segít abban, hogy jobban legyek, ugyanis már a hideg ráz. Csodálatos. – Nagy bejelentenivalóm van! – Mr. Shim kétségbeesett arcát elnézve úgy tűnik, még okom is van az aggodalomra, ami másokra is ugyanúgy ráragad, ami csak fokozza a menekülés késztetését, ami jelenleg is bennem dolgozik. – Történt egy kis malőr, hogy őszinte legyek. Sajnos, az egyetem vezetősége azon a napon, mikor az előadás lenne, az épület száz éves évfordulóját rendezné, így az időpont át lett téve. Úgyhogy az előadás más napon lesz... két hét múlva.

- Mih! – Egyből kifakadok előre dőlve, és egyre nagyobb, hitetlenebb szemekkel meredve tanáromra, aki sajnálkozó tekintettel néz vissza rám. – Komolyan, két hét?!

- Igen, tudom, hogy nagyon közel van, hiszen így egy hónap kiesik. Nagyon sok dolgunk van, de... Az a helyzet, hogy azért hozták ezt ennyire előbbre, mivel bíznak a képességeitekben. Főleg a két főszereplőjében, akiknek az eddigieknél is nagyobb figyelmet, odaadást és munkát kell belefektetniük az egész színdarabba. – Tanárom hiába mondja, mondja, mondja és mondja, én szinte meg sem hallom.

Hisz lefoglal az, hogy a „két főszereplő”-től többet várnak.

Magyarul én és Jimin. Komolyan, tényleg? Hisz mi ketten vagyunk azok, akik a legjobban szét vannak esve jelenleg, és attól tartok, ez csak egyre rosszabb lesz. Hogy adhatnék százhúsz százalékot az egészbe, ha most jelenpillanat ötven se menne?

Én ehhez túl... gyengének érzem magam. Csak aludni akarok, egész nap, ha lehetne, még az sem érdekelne, ha Hoseok ugrálna rajtam emiatt, ordítana és basztatna. Nem akarok itt lenni.

- Akkor próbálni is kéne – áll fel végül Jimin, egyenesen felsétál a színpadra, majd a tanárral együtt igencsak várakozó tekintettel merednek rám felváltva. Nekem sem kell több, én is felállok, és felbaktatok a két jómadár mellé, amíg a többiek egy része a színfalak mögé vonul rendezkedni.

- Nem fogjuk tudni megcsinálni – jelentem ki a fejemet csóválva, aminek hála Mr. Shim arca eltorzul, majd egy mély levegőt véve a vállamra teszi a kezét.

- Ezt meg sem hallottam! Ilyen ne forduljon meg a fejetekben egy pillanatra sem, mert menni fog. Te, Jungkook, pedig szedd össze magad, soha nem szoktál ilyen pesszimista lenni. – Épphogy befejezi bátorításnak szánt mondandóját, a homlokomra bök, majd azzal a lendülettel le is dermed. – Mi a...? – Egyből visszakapja a kezét, és most már egész tenyerét a homlokomra tapasztja, miközben arca átváltozik, épp úgy, mintha végig nézte volna a világ pusztulását. – Te lázas vagy! – Egy kelletlen nyögéssel nyugtázom a dolgot, majd kibújva érintése alól még pár lépést is használok.

- Kit érdekel? Két hét múlva előadás – morranok fel kissé ingerülten, miközben elhátrálok a helyemre, egészen oda, ahonnan kezdek nem csak én, hanem az egész színdarab is. Igen, én már most készen állok belekezdeni az első jelenetbe, bármennyire nincs kedvem ehhez.

- De betegen nem játszhatsz. Valószínűleg túlhajszoltad magad, ilyenkor pedig pihenni illik. – Csak a szemeimet forgatom tanárom szavait hallgatva, ugyanis az időt veszi el csupán a próbából, ami most drágább nekünk az aranynál.

- Mr. Shim-nek igaza van. Menj haza. – Viszont mikor Jimin szólal meg eléggé rekedt hangon, egy pillanatra befeszülök, majd csak egy mély levegőt véve megcsóválom a fejem. Nem, ne foglalkozzon velem. Se Jimin, se Mr. Shim. Tudom, ismerem a saját határaimat, hogy meddig mehetek el. És még bírom.

- Könyörgöm, nem pusztulok bele egy kis lázba. Viszont abba igen, ha annyi ember előtt égek be teljesen két hét múlva, úgyhogy az Isten szerelmére, csak próbáljunk.