Ismét csak utalás van a yaoira.
Banda: History
Páros: KyungJeong
Műfaj: angst, úgyhogy aki mindenen sír, egy-két papírzsepit készítsen elő, bár szerintem nem késztet sírásra (legalábbis engem, aztán meg ki tudja)
Felülkerekedik rajtam az érzés; boldog vagyok.
Felettébb kisimult. Az ötletek cikáznak a fejemben, feszítik a koponyámat,
hirtelen úgy érzem, mindenre képes vagyok. Az erő lüktet a karomban, a
kalandvágy a lábamat hajtja, a jókedvem pedig hatalmas mosolyt kényszerít rám.
Nem tudom, mikor fordult elő ilyen utoljára, hirtelen
még csak nem is emlékszem, milyen volt az, mikor az érzelmeim libikókája másik
felén ültem és napokig szenvedtem a megfogalmazhatatlan, szokatlan
impulzusoktól. Viszont erre most még csak gondolni sem akarok... Hiszen
cselekednem kell. Azonnal, muszáj, hogy kitörjek innen, a komor, fehér falak
közül. Utálom ezt a helyet, a bútorok sápadtak, a padló szürkeségtől csillog, a
belmagasság pedig agyonnyom, hiába duplája a normálisnak. A sznob környezet, a
folyamatos életben maradásért való küzdés hatalmas feszültséget zúdít a
nyakamba.
Nekem pedig ennyi épp elég; nem törődve a szigorral, a
többiek utálkozó tekintetével, az egyetlen felnőtt jelenlévő kérdő hangjával,
én csak felpattanva, a táskámat a vállamra dobva kiviharzok az ajtót
tárva-nyitva hagyva magam után.
Mintha következménye sem lenne annak, hogy az
iskolában, a tanórát megszakítva én sajátos akcióba kezdek. Pont, pont,
pont, mint a múltkor.
Itt, ebben a rendszerben mindig túl komolyan veszik a
szabályokat. Az iskolák börtönként fogják ketrecbe a lelkeket, minden csak a
tanulásról szól. Mindenki azért küzd, hogy az első helyen legyen, mindenki
harcol maga ellen, hogy olyasvalaki legyen, amit a nagyemberek helyesnek tartanak.
Soha nem voltam rossz tanuló, de a legjobb sem.
Ami azt illeti, azt hiszem, valahol a létszám középen
taposhatom a kis sorszámomat, a háromszáz diákból aligha tudhatom magaménak a
száznegyvenkettedik helyezettet. Nem igazán érdekelnek a pontszámaim, hogy jó
főiskolára mehessek, hiszen ahhoz, amit én szeretnék, diplomára nincs
szükségem. Viszont tanulok, ha nagyon muszáj, ha Ő hagy engem.
Ő, aki én vagyok.
A falak mintha egyre fehérebbek lennének, ahogy minden
újabb merev léptem megelőzi a másikat, mintha a rikító festék több ezer
árnyalata csak tovább vakítana, már nem látok mást, csak az ablakokon beszűrődő
fényt, ami kifelé hajtja ideragadt lelkem. Menekülni akarok innen. Valami
nagyot tenni, emlékezeteset, lélegzet-visszafojtót.
– Song Kyungil! – Hallom a hátam mögül, amint több
száj és torok a nevemet hajtogatja, de én nem törődöm vele.
A lelkem vagyok, és a levegő vagyok, a fény a sötét
szobákban és kitörök innen. Megyek, megyek, megyek messzire, vissza sem nézve,
mosolyogva mutatom meg a világnak, milyen az, ha valaki a következmények
félelme nélkül képes élni.
– Az angol tanár riasztott, miért hagyta el a termét?
Azonnal álljon meg! – Bár sokan tartanak tőle, engem az igazgatónő hangja csak
arra kényszerít, hogy minden zavaró tényezőt kizárjak a tudatomból. – Song
Kyungil, azonnal hívom az édesapját! – Épphogy ez a pár szó elér a fülemig, pár
ujj csavarodik bal alkaromra, de még ez sem elég ahhoz, hogy a lábaim
megállíthatatlanok legyenek. Hátra sem kell néznem, egyből tudom, hogy a
testnevelés tanárom kezei próbálnak visszafogni, majd a követelőző érintésének
száma hirtelen megnő a testemen, a bőröm ég tőlük az ingemen keresztül is.
Élvezem. Tetszik. Csak arra ösztönöz, hogy több erő legyen bennem. A
meneküléshez.
– Mit művel? – Végül osztályfőnököm hangja is
felcseng, majd a meleg tenyerét érezve vállamon a lábaim már nem küzdenek
tovább. Már nem taposom magam alatt a fényesre sikált járókövet, csak pihegve
állok egy helyen. Arra gondolok, hogy belehalok, ha nem tehetek valamit.
Bármit. Bármit, ami még boldogabbá tesz. – Rosszul van? Esetleg
megint...?
– Kicsattanok, Shim. – Szinte dalra fakadva szólalok
meg, hátranézve rá a vállam felett, aminek hála egy csapásra ellazul mindenki
szorítása rajtam.
Ő ijedten nézi az arcom, majd tekintete a szemeim alatti
kis részre téved, a homlokomra, a szétzilált hajamra, a levegővételemtől remegő
számra. Ami mosolyog. Boldogan, boldogan.
– Maga fal fehér. – Egy mély sóhaj kíséretében
megdörzsöli az arcát, majd egy sokatmondó tekintettel jelez az igazgatónőnek.
Úgy érzem, mindenki ellenem van, engem mégsem zavar. – Mikor volt utoljára
orvosnál?
– Mit számít? – Kivirult vigyorom csak még szélesebbre
húzódik, ahogy a kezeim ökölbe szorulva kiszabadulnak a sok, sok, sok ujj
közül. Szembefordulva tanáraimmal pedig csak állok továbbra is halkan pihegve,
majd széttárt karokkal hátrálok két lépést.
Mindenki úgy néz rám, mintha egy szakadék felé
hátrálnék, de senki nem mozdul, nem mond semmit. Én pedig szeretem ezt. Máris
tettem valamit. Ismét ezt az arckifejezést festettem többek arcára is.
– Lila a szája, falfehér az arca. Be kell vinnünk a
kórházba. – Shim óvatos léptekkel jön utánam, már szinte védekezően maga elé
emeli a karjait. Akárcsak egy veszedelmes vadállat ellen.
– Song Kwangin,
Kyungil ismét kezelhetetlen...
– Lehet, nyugtatóra lenne szükséged. – Amint az
igazgatónő a füléhez emelve a telefont, beleszól, valószínűleg apámmal a
túloldalon, egyből osztályfőnököm hangja tereli el róla a figyelmemet, így
kénytelen vagyok a szemeibe is nézni. A sötét barna, mégis rideg szemeibe,
amikbe megtanultam nem belefulladni. – Emlékezz, mi volt a múltkor.
– De hát jól vagyok! – Még gondtalanul levegő után is
kapok, érzem, ahogy az ér a nyakamon kidagad, és a jóllét a mellkasomra
telepedve nyom és behorpaszt, felszabadít és szárnyakat ad. – Én annyira jól
vagyok. – Az ér a nyakamon lüktet, kidagad, lejképez engem ezen a helyen.
Kitűnik.
– Az apja már úton van. – Igazgatónőnk egy nagy sóhaj
kíséretében megigazítja szigorú kontyba fogott haját, miközben úgy néz rám,
mintha egyszerre akarná száműzetni a lelkem a haragtól, és biztonságban tudni
saját magamtól.
Nem értem, miért.
Pedig én tényleg, tényleg, tényleg jól vagyok.
– Be kell vinni az ügyeletre. A múltkorit nem nézem
végig újból. – Tudom, miért mondja. Tudom, mire gondol a testnevelés tanárom.
Hisz látta. Sok, sok, sok diákkal együtt. Még én is láttam magamat.
A hiperaktivitásom, a hirtelen jókedvem, a sok,
rengeteg, számtalan gondolat a fejemben bilincsbe zárta az ép elmémet,
megbéklyózta a lelkemet, verembe száműzette az állóképességemet.
Használhatatlan voltam akkor és félelmetes, aggasztó. Fehér voltam, akár a
padló, az ajkaim lilák, remegtem, a szemeim fennakadtak, és dadogva próbáltam
bizonygatni, milyen jól érzem magam. Mert így is volt.
Nem éreztem fájdalmat attól a sokktól, ami
eluralkodott rajtam a mérhetetlenül sok, emberi szervezetet lenyomó érzelmek
miatt.
Gyorsan jött, megállíthatatlanul. Nem tehettem ellene,
ki akartam élvezni.
– De én jól, jól, jól vagyok. Annyira jól, nagyon
jól... – Szavaimat lassan elfojtják az akaratos lélegzetvételeim, a sípoló
tüdőm és a pumpaként viselkedő mellkasom. Szívom és fújom az oxigént, adok és
veszek, élvezek és gyönyörködök. – Már az is probléma, hogy jó kedvem van?
Miért baj, ha nekem ilyenkor van kedvem sétálni, tenni valamit? Már lassan
felnőtt vagyok, nem zárhatnak be!
– Kyungil... – A szavak értelmetlen betűhalmazok a
szemeim előtt, látom, ahogy halványan, elmosódva lengnek körül, miközben
fülemben a vérem dübörgése elnyom mindent, csak magamat hallom. Éles lélegzet,
tompa mozdulatok, ahogy a térdemen át szétterjed testemben a hideg. Ahogy a
padlóval, a padlóval találkozik.
A szemeim szorosan összezáródnak, miközben mellkasom
szétfeszít, a koponyám összeszorít, a szám mosolyog.
És egy csapásra ismét hallom; kattan, zakatol, dübörög.
A vérem az ereimben, a remegés a testemben, a hangja a fejemben. „Kyungil”.
A hangja, a hangja, a hangja. A tanárom mélytónusú
hangja, ahogy a nevemet ismétli és megint és megint és megint. Lágy, gyengéd,
akár a szél, ami az arcomra mosolyog.
Látom magam előtt, de mégis vak lettem hirtelen.
***
A szemeim már percek óta nyitva, a testem mégsem
mozdul. A korábbi érzéseim lecsillapodva bújnak meg a bordáim közt, a
lélegzetem csendben emeli a mellkasom, miközben ellenállhatatlan vágyat érzek
az alvás iránt.
A gyógyszer, az, amivel most teletömtek. Utálom,
gyűlölöm, ki nem állhatom. Mindig megfosztanak a lelkem zsongásától, és már
csak egy átlagos valakinek, bárkinek, senkinek érzem magam tőle.
Komoly, érzelmileg analfabéta apám itt ül mellettem, a
tekintete aggodalmas, engem kutat, a fiatal arcomat, ami tudom, hogy ismét
olyan fehér, akár egy haldokló kilencvenévesé. Nem törődök vele, nem akarom,
hogy itt legyen megint, az ágyam mellett.
Másra gondolok; ismét új kortermet kaptam, mégis
ugyanolyan, mint az összes többi.
A kis szoba a súrolószer és a narancsos légfrissítő
kellemetlen elegyének szagával van tele, úgy lengi be az egész helyiséget,
mintha ködnek képzelné magát egy szürke téli reggelen. Száz csomó nyomja össze
a gyomrom tőle, és attól félek, soha többé egy falat sem fog lemenni a
torkomon. Hiába próbálták otthonosan berendezni a kis helyiséget, a
megvilágítás és az oly megszokott légkör miatt úgy érzem magam, mintha
kihallgatáson lennék. A falak még komorabbak, mint az iskolámban, az ablakok viszont
tágasabbak. A tekintetem pedig odaragad, élvezem a beáradó napsütést.
A nyugtató, ami biztosan most is a vérembe folyik
egyenesen az infúziómon át, nem hagy más lehetőséget. Fekszem, lélegzem,
pislogok. Mosoly, mosoly, mosoly van az arcomon.
Magamra gondolok, a sötétre, a feketére, az ablakra
figyelek, csak az ablakra, a lehetőségre. A lehetőségre, hogy valaha valami
nagyobb, valami őrültebb, valami megmagyarázhatatlanabb, valami észvesztőbb fog
történni velem.
Csak az ablakra figyelek.
– Jó napot. – Végül egy ismerős női hang rángat vissza
ábrándozásomból, akinek tulajdonosa helyet foglal az apám melletti széken. A
műanyag nyikorog, reccsen, az ülés huzata susog, halkan, csak nekem. Azt súgja,
meneküljek. Menjek, menjek messzire. – A főorvos szólt, hogy itt vannak.
Megint. – Gong Jieun az én pszichológusom. Az én szőke, szemüveges, kíváncsi
naplóm, aminek a lapjai soha nem telnek be.
Tudtam, hogy hamarosan újra látom, éreztem, hogy nem
lehetünk távol egymástól huzamosabb ideig. Bár én megvagyok nélküle, mindenki
azt mondja, szükségem van a segítségére. Szükségem van Yijeongra is.
– Elnézést, hogy ide kellett jönnie. – Apám hangját
rekedtség öleli körbe, így csak elfúló kis semmiségnek hallom. Dörzspapírként
irritálja a dobhártyám, mégsem ugrik grimaszba az arcom; szeretem. Szeretem
hallani.
– Semmi baj, Kyungil úgysem hagyhatja el a kórházat
holnapig. – Öreg ismerősöm hangja kicsit hangosabban cseng fel, miközben a
felhők találkoznak egymással odakint. Minden fény eltűnik, a melegség az
arcomról elbújik egy messzi-messzi sarokba. Hirtelen fázom, megremeg a lelkem a
fagytól, ami a bőrömet csillogtatja.
Érzem, hogy a viráglelkem bezárul, és majd előjön, ha
ismét rám mosolyog a világ odakint.
– Ki... kimenjek? – Szinte nem is hallom tisztán, mi
apám válasza, már csak arra eszmélek, ahogy egyetlen szülőm után kattan az
ajtó, majd tompán záródik be. Én meg itt maradtam egy nővel, aki nem emlékeztet
semmire. Se a hajnalra, se arra, mikor lenyugszik a nap. Nem tudom, hogy ez
baj-e.
Az őt körüllengő tömény parfümfelhő elnyomja a
fertőtlenítő szúrós szagát. Mintha nem tudott volna dönteni, mivel fújja be
magát; egyszerre édes, mégis savanyú. Pont, pont, pont, mint a kedvem.
– Hogy érzed magad? – Csak beszél, halkan artikulál,
de én csak kifelé nézek. A szürke levegőt, a maszatos eget, a napfény helyét.
Nem akarok beszélgetni. Vele nem. Ismét, újra a boldog, izgatott Kyungillal
akarok társalogni, akit hiába keresek magamban, nem találom jelenleg. –
Kyungil, beszélgess velem, kérlek. – Ahogy nevem elhagyja vékony ajkait, a
fejem nehezen, de felé fordul, a szívem pedig ugyanazt az unalmas ritmust
pumpálja. – Remek. – Végül elmosolyodik, de én már nem tudok. Nem megy a
viszonzása a kellemes görbületnek az arcán, amitől szemei kissé megrebbennek.
Talán a csalódottságtól, talán nem. – Hogy érzed magad?
– Fázom – mormogom csendesen, lassan pislogva. –
Őszintén abban sem vagyok biztos, hogy maga itt ül mellettem. – Hangom
elhalkul, szinte felismerhetetlen, miközben a homlokomat ráncolva kutatom a
halvány pigment foltokat a szemei alatt, fáradt, meggyötört vonásai pedig
halványulnak előttem.
Hirtelen érzem; mintha tényleg itt sem lenne. Csak
ülne a vállamon a vele járó lelkiismeret furdalás, mint Yijeong emléke minden
gondolatomon.
– Szeded a gyógyszereidet, Kyungil? – Ezt a kérdést
hirtelen meg sem akarom hallani, a számat húzva pedig a plafonra vezetem a
tekintetemet. Oda, ahol a kintről érkező árnyak átfestik a vakolatot, már
csaknem érdekelnek is. – A lítiumot nem véletlenül adta neked az orvosod. –
Gong Jieun hangja megkeményedik, ahogy egészen biztosan a szemei is, a bennük
lévő csillogás pedig a kinti égre költözik, hogy majd csillagként éljen tovább,
ha eljön az este.
– Nem szeretem – válaszolom magabiztosan,
mozdulatlanul feküdve a matracon, ami nyomja a bordáimat. – Felesleges. Az csak
megakadályozza, hogy önmagam legyek, olyan, akit Yijeong annyira szeretett. Ő
sem akarná, hogy ezt szedjem. – Ajkaim lassan formálják a szavakat, én pedig
csak nézem, meredten bámulom a kinti világot, miközben ez az egyetlen mondat
jár a fejemben: mikor jön el az én időm?
– De a gyógyszer segít, meggyógyít. – Egy elkeseredett
sóhaj hagyja el a száját, amit követve már a szék nyikorog alatta. Közelebb
hajolt.
A kismadarak kirepülnek a fészkükből, a rám kötött
gépek milliószor pityegnek, a nap ezerszer megfordul a hold körül, mire végül
ismét találkozik a tekintetünk.
– Nem gyógyít, hanem csak a tüneteket ássa mélyre. –
Válaszom nem tetszik senkinek; Jieun nem szól, az ajtó csalódottan nyikorog, az
ég is hangot ad odakint, majd könnyeket hullatva, eső formájában kezd lassan
kopogni az ablakomon.
– Tudod, milyen a mániás depresszió, igaz? Sokat
beszéltünk már róla, hiszen te is ebben szenvedsz. – És ismét ezzel jön. A
betegségemmel, azzal, azzal, azzal, amit utálok. Mégis imádom. – Ez nem
egy olyan dolog, amit félvállról szabad venni. Súlyos lehet, az emberek
félhetnek tőled, ha a mánia időszakodba lépsz. Sokan őrültnek gondolhatnak
emiatt. Milliószor átbeszéltük, hogy ilyenkor otthon kell maradnod, nem mehetsz
iskolába. Rád is veszélyes lehet, mikor a gondolatok kiütik egymást a fejedben,
és hirtelen egyszerre több dolgot is meg akarsz tenni.
– Nem tehetek róla, hogy az iskolában lett jókedvem és
nem otthon. Hazamenni meg nem akartam. – Idegesen morranok fel, igenis nekem
áll feljebb. Ez velem jár, és nem hagyom, hogy elnyomja bennem ezt némi
gyógyszer és fehérköpenyes, vegyszerszagú öregember.
– Ha szednéd a lítiumot, most nem kéne itt ülnünk és
veszekednünk ezen. - Pszichológusom feladja pár pillanatra, néma sztrájkba
kezdve pedig percekig ül, keresztbetett lábakkal, hátradőlve jelzi, hogy ő nem
tágít.
– De nincs rá szükségem – vakkantom oda a szemem
sarkából figyelve, milyen haragos arccal mered rám. Épp olyan viharos, mint
kint az időjárás, már csaknem az ő szemei is villámokat szórnak.
– Tudom, hogy hiányzik a barátod, de Kyungil... nem
vonhatod meg magadtól a gyógyulás esélyét egy olyan dolog miatt, ami teljesen
abszurd. Szeretett téged, Yijeong is azt akarná, hogy rendbe jöjj, kérlek, ne
nehezítsd meg mindenki életét. – Ő beszél, én hallgatok, mindent befogadok, de
el nem. Hogy mondhat ilyet?
Nem értem. Semmit, semmit nem.
– Yijeong maga ellen beszél. – Ez éppen elég, hogy
elhallgattassam az idősebbet, aki innentől kezdve óvatosan veszi a levegőt,
odafigyel arra, hogyan néz, hogy milyen feltűnően mozog a szája gondolkodás
közben.
– Megint hallod őt? – A hangja elhal, mintha nem is
akarná, hogy meghalljam. Én pedig hirtelen süket akarok lenni, megfosztani
magam mindentől, ami segíthet abban, hogy ismét kinője magát a szorítás a mellkasomban.
Mindig csak ilyenkor jövök rá; ez az érzés folyton
feszít belülről, legyek bármilyen nyugodt. Velem van, mindig fogja a kezem,
mintha várna valamire. Mintha várna arra, hogy fölém kerekedhessen.
– Mindig velem van – javítom ki Gongot felszegett
állal, amit követően az izmaim rögvest megfeszülnek. Az infúziótű mintha
háromszorosára dagadna a kezemben, én pedig visszafojtok egy fájdalmas sóhajt.
Yijeong jelez. Azt üzeni, hogy legyek tisztelettel
mások felé. Nem, nem, nem beszélhetek így.
– Azt hittem, pár hónapja már nem fordul elő ilyesmi.
– A hangja bereked, ezer akadály áll a torka és a fülem közé. Nem akarom
hallani. Yijeongot akarom.
– Sok mindenről nem beszélünk, mégis léteznek. – Ismét
az ablakot nézem, lefelé görbülő ajkakkal nyugtázom magamban, hogy a nem olyan
régi fény már csak komor szürkeséget hagyott maga után és esőcseppeket a nagy
üvegen, dörgő eget odakint. – Yijeong olyan nekem, mint másnak a szív. Ő
pumpálja bennem a vért, ha nem lenne az emlékeimben, akkor én sem. Csak akkor
élek, ha ő is. Nem hagyja, hogy befolyásoljanak az ilyen emberek. Talán
mellette lenne a helyem.
– Ilyenekre ne is gondolj, Kyungil! Az ég szerelmére,
kérlek, ne mondj ilyet. – Nehezen megy neki, de végül sikerül lehalkítania
magát, majd halk nyögés árulkodik csak arról, hogy próbál szavakat erőltetni
magára. A hang a fejemben robban, és a testemben vibrál, minden lélegzetvétele,
ami bebizonyítja, hogy itt van. Itt van, és nem a képzeletemmel beszélgetek. –
El kell búcsúznod tőle, Kyungil. Nem láncolhatod magadhoz többet. – Ezek a
szavak hosszú csend után szinte fülsüketítően borzalmasak. Nem is tudom, hogy
ordítsak vagy csapkodjak először, hogy a tudtára adjam; erről szó sem lehet.
Yijeong az egyetlenem.
– Mindenki el akarja venni tőlem. – Kezem ökölbe
szorul, a vérem lüktet, az izmaim kegyelemért könyörögnek.
– Pedig sajnos választanod kell. Vagy az egészséged és
egy boldogabb, simább jövő, vagy a volt barátod.
***
Az ég koromfekete, a felhőfoszlányok pedig takarják a
csillagok rikító szépségét. A hold ad egyedül fényt, ami miatt talán túl sokat
is látok.
Tél lévén hűvös van, rajtam mégis csak egy kinyúlt
póló, és lyukas melegítőnadrág van, mint mindig, mikor idejövök. Hamar
sötétedett, épp ezért szinte egyedül vagyok itt, a komor temetőben.
A köd takarja a fák tetejét, a kaput a szél
hajtogatja, ami nyikorogva sikít a fájdalomtól. A fejfák színe most majdnem
ugyanolyannak tűnnek, hiába van itt fehér, fekete, szürke. Egyedül Yijeong
sírkövét látom másnak, ami a vörös márványtól csillog, szanaszét marcangolja a
szívem.
Ismét látom, itt a neve, egy régebbi fotó bekeretezve
róla, amitől szenved, nehéz a lelkem, a tüdőm több levegőért könyörög, a
szemeim pedig többet, többet akarnak látni.
Őt akarja. Itt és most, hogy megfogja a kezem és az
arcomra csókoljon. Yijeongot,
Yijeongot, Yijeongot akarom.
– Szia, Baba. – A hangom elcsuklik, a torkom bezárul,
a tudatomra pedig ezernyi érzelem ül, így képtelen vagyok gondolkodni. Úgy
érzem, két szívem van, és egyiket sem tudom megvédeni attól, hogy ez a hűvös,
szomorú este darabokra törje. – Hiányzol. – Egy szál virág van a kezemben,
aminek a tüskéi szúrják az ujjam, de még ez sem olyan, mintha a szívemet marná.
– Annyira hiányzol. Szükségem van az ölelésedre, csak a tiédre. – Miközben szám
kicsit rezzen beszéd közben, a lábam mozdul, és mellé telepszem, lefekszem a
földre, hogy azokat a csillagokat figyeljem, amik közül ő biztosan az egyik. És
engem néz. Csak, csak, csak engem.
„Te is nekem”
Szinte hallom a hangját a fejemben, ami miatt ezer és
száz emlék rohamoz meg, olyanok, amitől a fekete eget még sötétebbnek látom, a
csillagok mosolya pedig fakó és jelentéktelen.
„– Ne legyél
szomorú. Hiszen minden szeretetet adó ember után hatalmas űr marad, mikor
elmúlik a varázs. Ez az élet rendje. – Yijeong fiatalabb volt, nálam sokkal
kisebb, mégis többet értett a világból. Az arca mosolygott, hiába tudtam, hogy
belül összetört. Hősként tekintettem rá, egy olyan emberre, aki a legnagyobb
tragédiákat követően is ugyanolyan erős maradt. – Igen, a papád már nincs itt.
Nem fogja a kezed, nem visz el iskola után fagyizni, nem mosolyog rád, nem ad a
mentolos cukorkájából ebéd után. Nem érzed a megszokott illatot, ami mindig
ment utána, nem dorgál meg, ha valami ostobaságot csinálsz. – A keze az enyémre
siklott, én pedig éreztem... éreztem, ahogy a szívem zakatol. Kihagyott egy
ütemet, majd egyszerre kettőt is dobbant, őrültnek gondoltam magam, mégis
teljesen normálisnak attól, hogy minden szavát ittam.
– Nem láthatom
soha többé? – Akkor még nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek, a szemem
könnyezett, a testem sajgott, a lelkem sikított a nem rég elvesztett nagypapám
hiányától. A szám megremegett, próbáltam visszanyelni a halk szipogásom, de
teljesen lehetetlennek tűnt a feladat.
Utáltam azt az
érzést.
– Nem
teljesen. – Yijeong keze az enyémet szorította, a hangja a dobhártyámat
masszírozta, én pedig kezdtem megnyugodni. Attól, hogy ott volt velem. – Csak
képzeld... képzeld el, hogy ott van fent az égen. – Ujjai, amik épp nem a
bőrömet nyugtatták, felmutattak, így a tekintetem akaratlanul is követte az
útját. Nagy szemmel bámultam a fehér pontokat, amik közt a fekete ég eltörpült.
– Ott van, onnan vigyáz rád. Már nem tud segíteni az esti fogmosásban, de az
őrangyalodként áll melletted, és fogni fogja a kezed, miközben azt az utat
járod, amit kell.”
A fejemben van minden egyes szava, azokban a percekben
lettünk teljesen elválaszthatatlanok. Annyira ott akarok lenni megint, a kezét
fogni.
– Te emlékszel, Yijeong? – Suttogok, halkan beszélek,
miközben a hideg ráz, és a fogaim vacognak, ahogy lassan áthűlök. Bár túl nagy
tragédia nem lesz belőle, hiszen ennél már hidegebb levegőt is szívtam itt
sokkal-sokkal hosszabb ideig.
Nem kapok választ. Yijeong nem mond semmit, hallgat,
kegyetlenül, engem kínozva.
Én pedig csak felfele bámulok.
Mintha ugyanazt az eget látnám, mint akkor, kicsiként,
de tudom, hogy ez nem igaz. Minden megváltozott. Az égen mindig más csillagok
világítanak, a szerelmem, a másik felem már nincs velem, én pedig teljesen,
teljesen, teljesen egyedül vagyok.
– Ha eljő az éj, csak hunyd le kicsi szemed, én ott
leszek és fogni fogom a kezed... – Az altatódal, ami minden este elhangzott az
anyukája szájából, valahányszor ott aludtam, most rekedtesen, elhaló hanggal
kísérve jön ki a torkomon, az én szemeimet pedig égetik azok a könnyek, amik
elködösítik előttem az eget. – Hunyd hát le csillag szemed, ígérem, én itt
maradok veled... kicsi babám, kicsi babám. – A hangom elcsuklik, szaggatott
levegővételem pedig a bordáimat húzza összébb, hogy a tüdőm ne férjen el.
A belsőm keserűen zokog, marja mindenemet a hiánya,
amit soha, senki nem tud pótolni.
Borzalmas, borzalmas érzés.
A hidegtől remegő kezem lassan csúszik arrébb, egészen
addig, amíg meg nem érzem bőröm alatt a jéghideg márványt. Yijeong ez alatt van
két méterrel, olyan kevésnek tűnik... Mégsem érhetem el soha többé.
Mély levegővel tartom életben magam, miközben
szemeimet összeragasztják a sós cseppek, amik a halántékomon hagynak nyomot
maguk után.
– Ezer tüske vagyok egy szál fekete rózsán, ami csak
melletted nyílik ki, Szerelmem – mormogom halkan, nem is törődve azzal, ha
esetleg valaki így talál rám. – Ezer, ezer, ezer tüske... – Az ajkaim alig
rezdülnek, miközben mellkasomra pehelykönnyűséget erőltetek, magamra pedig
nyugodtságot, olyasfélét, ami azt súgja nekem; mindjárt vége. Nem sokára minden
rendben lesz. – A tüske mások szemében, a tüske apa szívében, a tüske, ami csak
a te kezedet cirógatja. – Halkan motyogok, miközben a gondolataim egyre
messzebb és messzebb kalandoznak.
Azt mondták nekem, mondjak le Yijeongról. Hogy magamat
helyezzem előtérbe. Azt kérték, hogy felejtsem el őt, hogy boldog lehessek...
Ez kizárt dolog. Lehetetlen.
Vagy én, vagy Yijeong.
De én nem vagyok nélküle, és még így is
őt választom, pedig tudom, hogy nem itt lenne a helyem most. Hiszen apa vár
rám, tudom hogy nekem főzi a vacsorát, de én úgy érzem, testem-lelkem
idefagyott. Az, ami már nem is remeg a hidegtől, csak fekszik egy helyben.
Nem tudok felkelni, nem is akarok. Még csak az
ólomnehéz szemeimet sem próbálom kinyitni, amikből az utolsó könnycseppek csorognak
ki. Csak fekszem, fekszem mozdulatlanul, mint tüske a rózsa szárán, és várom,
hogy valaki jöjjön és letörjön. Hogy eldobjon, nehogy valaha is fájdalmat
okozzak másnak. Hogy maga mögött hagyjon, amíg el nem felejt mindenki.