Sziasztok!:D Ezt még egy novellaíró versenyre írtam
az utolsó fordulóra. Annyira megszerettem, hogy úgy döntöttem, kicsit átírom,
és a Mamamoo-s Wheein főszereplése helyett a DaeJae párost választottam a
B.A.P-ből^^
Ilyen a yaoista lélek, mindenből azt csinál. Jó
olvasást:D
Ui.:
Kék szemű Daehyun.
Uui.: Nem a yaoi van előtérben, sőt, minimális szinten, hiszen most nem az a lényeg. Mégis muszáj volt.
A márciusi fénysugarak melegítik
arcomat, sápadt bőröm csaknem beleolvad a lepedőm rózsa anyagába. Szinte sikít
a fehér, a szemeimet kápráztatja, és hirtelen eszembe jut, miért ülök itt egy
helyben hófedte, fakó arccal, fekete szemekkel, a keskeny számat még vékonyabbá
préselve.
Várom, hogy az álmom mélykék szemei
viharként kavarják össze minden érzelmem, de a gondolat a fejemben átöltözik,
narancssárga ruhába bújva csak a fényre összpontosít. Azt hiszem, már nem
foglalkoztat annak az angyalnak az arca, aki minden éjjel tárva-nyitva hagyja
nyűgös ablakom, a szemembe néz, rám mosolyog. Nem ér hozzám, nem mondd semmit,
csak pislog kíváncsi szemeivel, nézi, ahogy alszom.
A két gyémánt az arcomat vizslatja,
semmi másra nem emlékszem, csak őrült csillogásra. Nem tudom, milyen ívű a két
ajka, hogy milyen dús a haja, egyedül csak azok a hideg drágakövek maradtak
meg, amikre kavicsként akarok tekinteni.
Ah, de nem megy, hiszen százszorszépként
nyílik ki minden pislogás után, gyermeki mosolyt és jókedvet ültet a mellkasomba.
Megvakít a fénye, a mandulavágása, zavar a szépsége, ami mégis megnyugtat,
pasztellbe öltözteti minden ki nem mondott szavam.
Ezerszer megfogadtam hűtlen lelkemnek,
hogy soha többet nem gondolok rá, ami igazi önámítás, hiszen most is csak a
heves pislogások és a szerelmes tündöklés lebeg előttem. Daehyun a neve, még az
egyik téli éjszakán súgta, hogy ne fázzak, melegített minden szava.
Tudom, egyből belém hasít, hogy ezt be
kell fejeznem, máris akarok valami könnyűt tenni, mézeset, a fakó Tavaszra
sárgát önteni, vöröset és rózsaszínt, ami elfeledteti velem a halvány
emlékeket.
– Youngjae? Kicsikém, hazajöttem! – Anya
hangjára a fáradtság elsétál a szemeimből, azokból a fekete bogarakból, amik
soha nem lesznek olyan kékek és veszélyesek, mint amit folyton magam elé
képzelek.
A takaróm sziromként hull alá, fekete
sóhaj hagyja el torkomat, ahogy a talpam a dermesztő padlóra téved. Mindenem
ropog, mintha a fa alattam a csontjaimmal veszekedne, hatalmas hangzavart
csapnak.
Nem törődök a heves vitával, csak mély
levegőt veszek minden tízedik másodpercben, amíg el nem jutok lomha léptekkel a
nappaliba.
Anya ott áll, két óriás szatyor nyeli el
a kezeit, én pedig hirtelen nem tudok egyetlen halvány szót sem kinyögni, csak
a narancssárga falakról visszaverődő sugarak útját követem, amik kiűznek minden
kéket és mélyet.
A pizsamám barackos fénye édesanyámat is
elárasztja, mintha mindez nem is valóság lenne, szemem káprázattól kopog,
aminek minden hangja eljut szülőm füléig.
Felemeli a fejét, rózsaszínen mosolyog,
miközben a kezeibe akad valami, kapaszkodik, és nem engedi el.
– Ezt neked hoztam. – Fátyolos hangjába
erő szökik, miközben az én szemeim csak az ujjait figyelik, amik rongyos
kötélként fonják körbe azt a barna papírtömeget, amiért a lábaim repülve
visznek oda.
– Az enyém? – Lelkem halvány öröme
beoson a szobába, rajtam kívül robban és vibrál a négy fal között, amit anya
ámulva néz, és mintha varázslat része lenne. – Köszönöm! – Tulipánvörös hálám
átjár, mély szeretet érzek, valami tiszta harmat borul rám, aminek önzetlenül
adom át mindenemet.
Úgy érzem, szárnyalok a meleg
gesztustól, az izgalom átjár, és nem enged el.
– Szívesen, drágám. – A fejemre simít,
összekócol. Szinte süvít a fülemnél a levegő, homokba folyó vájta tágas
folyosóként ad utat a szellőnek eltűnt hajam.
Anya megfogja a két szatyrot, amik
kapaszkodnak halvány bőrébe, lassú léptekkel indul valamerre, amíg én a kezemet
melegítő, faszínű lapok hadát figyelem.
A szemeim rugóznak a furcsa, fekete
szavakon, ezer értelemet nyernek, mintha nem is újságot fognék a kezemben. Meg
akarom fejteni minden egyes vonását, viszont ahogy a lapok táncolva hajolnak a
másik irányba, minden figyelmemet lekötik a képek.
Sok kék és lila, ami mind nem érdekel,
csak a vörös, sárga, a rózsaszín betűket látom meg, amik a fejemben kavarognak,
édesre festik összes belsőhangom.
Minden sárga nárciszba öltözik, önimádat
és áhítat énekel nekem a barna szemekben, a vörös szeplőkben, ahogy a kisimult
női arcokat figyelem. Kócos mosoly ül ki a számra, a lábaimban nem érzem a
hideget, csak a szívembe költözött szeretettel teli fájdalmat élem meg, mert én
is ilyen akarok lenni.
Fakó és gyönyörű, barna és fehér, ami
elnyom minden zöldet, szürkét és türkizt. Olyan akarok lenni, mint Daehyun.
– Nem vagy éhes? Csinálok valamit, ha
szeretnéd. – Anya mézes szavai akadály nélkül repülnek felém, akaratlanul is
boldogságot áraszt a szám íze, ahogy felé pillantok.
– Tejberizs – mondom halkan, mégis
elfutnak odáig trappoló szavam.
Végig nézem, ahogy anya halvány ráncai
elmélyülnek a színes falak közt, szélfutta haja a vállát öleli, fáradt arcát
keretezi minden őszes tincse.
Az asztalnál áll, néha nagy szatyrába
kukkant, miközben a konyhába bejutó
fénysugár simítja el a függöny éles gyűrődéseit, aminek áttetsző anyaga sárgára
fest minden zöldet az ablakon át.
A szemeim
visszatévednek a vastag újságra, ami számomra csak meleg színekben játszik,
magamban érzem a belőle áradó hőt, a mellkasomon, mint amikor a nyár első forró
sugarai végig csókolják a reggeli levegőt.
Merev
másodpercekig csak állok egy helyen, a nehéz papírköteget a mellkasomhoz
szorítom, és csukott szemmel szívom be a virágillatú levegőt. Nem tudom, mi
vesz rá, de a lábaim elindulnak, egyszerűen csak kivisznek a fagyos járókőre,
amit anya is tapos maga alatt.
Hamar
észrevesz, szemei lassú körútra indulnak arcomon, amitől kénytelen vagyok elfojtani
súlyos sóhajomat. Tekintete végig halad a keskeny orromon, a kormos
bogárszemeim alatt, kisimult homlokomon, a csúcsos államon, majd egy lusta
vigyort enged meg felém, kisüt minden mozzanatából, mennyire meg akar érinteni.
– Miért vagy
ilyen szótlan? – Végül felcseng a hangja, ujjai felém nyúlnak, tűzcsóvaként
érintenek meg. – Baj van? – Amikor nem kap egyből
választ, a homlokát ráncolja, de én nem tudom egyhamar rávenni magam a kedves
beszédre.
Töredék másodpercek szakadnak a
nyakunkba, amiket kiélvezek, szeretem ezt a kopott csendet.
– Nem – válaszolom végül, ahogy az
újságomat az asztalra teszem, és az egyik székre mászom, amiről csak úgy
lóbálom a lábam a semmibe. – Ma minden narancssárga. – Halk megjegyzésem után
anyukám körbenéz, tekintete el-elakad a molyrágta tárgyakon, mintha ezer évesek
lennének.
– Én látok lilát és zöldet is. –
Értetlen tekintete végül az ablakon állapodik meg, a kinti világot figyeli, ami
túl hidegnek tűnik nekem. Jó itt a melegben, a virító, fekete gyémántoktól
messze.
– A naptól az is sárga – mormogom magam
elé, miközben az ujjaim végig futnak az ajándékom hűvös felületén. Csak azt
figyelem, ahogy a fény táncol rajta, csillog és ragyog. – Milyen lehet kéknek
lenni? – Elgondolkodva körözök immár az asztalon ujjammal, miközben a kacskaringós
útját figyelem.
– Kéknek? Miket beszélsz te, kisfiam? –
Anya halovány mosolya ébreszt rá, mennyire is magam vagyok a barna
gondolataimmal, bár ez engem nem zavar. Csupán annyi a probléma, hogy van,
mikor furcsán néznek rám, mintha nem közülük való lennék.
– Akinek kék a szeme, máshogy lát?
Kéket, zöldet? Hideget érez? – A fejemet oldalra billentve nézek hol szülőmre,
hol a kezemre, ami továbbra is kitartóan mozog.
– Nem szereted a kéket. – Nem kérdez,
határozottan kijelent, aminek hála egy békés mosoly terül szét az arcomon.
Eszembe jut, mikor legelőször beszéltünk
erről, anya nem akarta elhinni, hogy mennyire irtózom attól a színtől. Először
nem vette komolyan, viszont egy idő múlva lassan, évek elteltével mindent
narancssárgára cserélt a szobámban, a nappali vörös és fehér lett, a konyha
kávé és karamell színű.
Ezeréves érzés indul el bennem az
emlékre, ami kedvességet csal belém, azt a csodát, ami akkor uralt, mikor
legelőször vettem észre, hogy sehol egy kék váza. Se lila, se zöld.
Csak sárga, sárga, sárga.
Nekem soha nem az ősz érzését hozza,
mindig is a mézes, fakó Tavasz jut eszembe, ami melegséggel tölt el. Itthon
vagyok, ennél jobb érzés pedig aligha akad.
– Furcsának tartsz. – Kimondom a
nyilvánvalót, amire anya nem válaszol másképp, csak szürkén biccent, de egy
mosoly is ott ül a szája szélén és felém integet.
– Nem mondanálak furcsának, inkább...
vörösnek. Tudod, izgalmasnak – válaszolja édesanyám, hallom a hangjában, hogy
az elnyomott, szikrázó szórakozottság ural minden egyes betűt. Úgy beszél,
ahogy én szoktam, és élvezi.
A keze egyre gyorsabb, miközben a
konyhapult és a hűtő közt ingaként mozog, én pedig csak nézem szótlanul, ahogy
nekem főz.
Sokszor olyan kopott érzésem van
mellette, mintha nem is a fia lennék, hanem leginkább egy másik világból
idepottyant valami, amit csak ő ért meg.
– Messze a vége... – mormogom magam elé,
ahogy az orromba szökik a rizs illata, tudom, hogy még sokat kell várnom a
reggelimre. Épp ezért csak mély, szeretettel teli levegőt veszek, fellapozom az
újságom, és az arcomat támasztva figyelem, ahogy a meleg színorgia végig jár
engem.
Szokatlan érzést kelt bennem,
pillanatokig csak lehunyom a szemem, régi mosollyal hagyom, hogy átvegye
felettem az uralmat az a bódító érzés, mint mikor látom, hogy a felnőttek
felszabadultan nevetnek egy pohár vörös italtól, amiből én még nem ihatok.
Olyankor mindenki szereti a másikat,
ahogy most hirtelen én is. Kedves érzés, a mellkasomban tovább fűti a
rózsaszínt, szerelmes vagyok a pillanatba.
– El ne aludj nekem. – A bársonyhangra a
szemeim lassan kinyílnak, csak ekkor veszem észre, hogy csaknem teljesen
elnyúltam már a nagy asztalon. – Nem aludtál este? – Anyukám gyanakvó szemekkel
vizslatja át arcomat, amire csak elmosolyodom lassan, szelíden.
– Álmomban fent voltam. Az sok
energiámat elvette. – Kisebbet ásítok, a sötétbarna szemekbe nézem, amiről
csokoládé jut eszembe. Édes, finom.
Arany csillogás van a közepében, ami
jelzi, mennyire is drága édesanyám egyetlen pillantása is.
– Megint kéket láttál? – Anya lemondó
sóhaja biztosít arról, ez neki mennyire nem tetszik, hiszen ilyenkor mindig
kialvatlan maradok. – Ha nem küzdenél ennyire a hideg ellen, nem kísértene
akkor is, mikor alszol. – Felém bök egyet ujjával, majd a tűzhely felé fordul,
nem látom, mit is csinál pontosan.
Nem is baj, jelenleg lefoglal az, hogy
anya nem mond olyan nagy hülyeséget, mégis lehetetlen küldetés feladnom a hideg
iránti ridegségemet.
Ha tudná, hogy nem puszta hideget
álmodtam, hanem olyan jeges érzést, ami mégis melegít, mert ott volt ő.
Daehyun, aki kék, lila és zöld, akitől irtózom, mégis elkápráztat.
– Nem szeretek fázni, persze, hogy
küzdök ellene. – Még az államat is felszegem kissé, miközben hinta lábaim a
levegőt kavarják alattam, nem érik el a földet.
– Mit is várhatnék egy nyári gyerektől?
– Drága sóhaj szántja végig a merev levegőt, szinte fellazít minden kis ezüst
feszültséget, csak ebből jövök rá, mennyire hasonlít ez a reggel az összes
többihez.
A kedvenc napszakom ez, mikor a
napsugarak a föld minden egyes kis négyzetcentiméterét végig szántják,
élvezhető meleget hoznak, amitől eszembe jut, milyen is volt régen.
Szerettem kisgyerek lenni, pár éve még
építőkockákkal játszani, amiknek a fényes felületén megcsúszott a fény, és az
egészet beborította. Sokszor akarok visszamenni, újra érezni, milyen jó is volt
annyira gondtalannak lenni.
Most már egyre többet foglal le a
hideggel való harcom, lassan elkezd érdekelni, ki is fog győzni a végén.
– Majd, ha egyszer nagyobb leszel, és
feladod ezt a harcot, mert fontosabb dolgaid is lesznek, ezen jót fogunk majd
nevetni. Néha olyan rejtvényekben beszélsz, akár egy öregember. – A fejét
csóválva kutakodik a hosszúnyakú fakanál után, ami hosszas keresgélés után akad
csak a kezeibe.
– Az ráér akkor, mikor már olyan vén
leszek, mint te. – A nyelvemet kinyújtva reagálom le százszorszép
szurkálódását, amit hallva egy pillanatra megáll.
A fejét oldalra biccenti, hiába áll
háttal nekem, annál is biztosabb vagyok a hitetlen mosolyában, mint abban, hogy
a fagyos, merev reggelek télen csak rosszul indíthatják a napot.
A napot, aminek kék helyett
narancssárgának kéne lennie még januárban is.
Egy márciusi, márciusi reggelnek.
– A szemtelen mindenedet. – Végül halkan
fel is nevet, selyemként simogatja a dobhártyámat, olyasféle érzés, amit nem
mindenki kaphat meg, csak az, aki mindennél jobban szereti az anyukáját. –
Egyszer te is vén leszel, megnézzük, akkor mennyire lesz ez vicces.
– Felőlem élhetek ezer évig is, ha
addigra a világ csak barnába borul, és az ég is narancssárga lesz. – Álmodozva
meredek magam elé, látom a képet a lelki szemeimmel, és izgatottá tesz csupán a
részeg gondolat is.
Mézes érzés lenne egy olyan világban
élni, ahol nincs semmi más, csak a langyos sárga. Csak fekete, barna szemek,
sehol egy tengerkék pillantás, lila szájú mosoly. Sehol egy Daehyun, aki nélkül
mégis elviselhetetlen lenne.
Kedves Katus :3 nagyon-nagyon szeretem az írásaidat...már vagy milliószor visszaolvastam az összeset. *-* a mostani 2Jae-s írásod valami fantasztikus..már alig várom a folytatást :3 nekem ők a 2. kedvenc párosom *-*♥♥♥♥♥
VálaszTörlésazt szeretném kérdezni, hogy esetleg ha van egy kis szabadidőd, írnál-e egy Daejae oneshot-ot vagy egy 1-2 részes shortstory-t? *--* (nagyon yaoisat :3 :D)
Rendszeres olvasód
Roxi ♥♥♥♥