Mézes, fakó Tavasz

Sziasztok!:D Ezt még egy novellaíró versenyre írtam az utolsó fordulóra. Annyira megszerettem, hogy úgy döntöttem, kicsit átírom, és a Mamamoo-s Wheein főszereplése helyett a DaeJae párost választottam a B.A.P-ből^^

Ilyen a yaoista lélek, mindenből azt csinál. Jó olvasást:D

Ui.: Kék szemű Daehyun.

Uui.: Nem a yaoi van előtérben, sőt, minimális szinten, hiszen most nem az a lényeg. Mégis muszáj volt.

A márciusi fénysugarak melegítik arcomat, sápadt bőröm csaknem beleolvad a lepedőm rózsa anyagába. Szinte sikít a fehér, a szemeimet kápráztatja, és hirtelen eszembe jut, miért ülök itt egy helyben hófedte, fakó arccal, fekete szemekkel, a keskeny számat még vékonyabbá préselve.

Várom, hogy az álmom mélykék szemei viharként kavarják össze minden érzelmem, de a gondolat a fejemben átöltözik, narancssárga ruhába bújva csak a fényre összpontosít. Azt hiszem, már nem foglalkoztat annak az angyalnak az arca, aki minden éjjel tárva-nyitva hagyja nyűgös ablakom, a szemembe néz, rám mosolyog. Nem ér hozzám, nem mondd semmit, csak pislog kíváncsi szemeivel, nézi, ahogy alszom.

A két gyémánt az arcomat vizslatja, semmi másra nem emlékszem, csak őrült csillogásra. Nem tudom, milyen ívű a két ajka, hogy milyen dús a haja, egyedül csak azok a hideg drágakövek maradtak meg, amikre kavicsként akarok tekinteni.

Ah, de nem megy, hiszen százszorszépként nyílik ki minden pislogás után, gyermeki mosolyt és jókedvet ültet a mellkasomba. Megvakít a fénye, a mandulavágása, zavar a szépsége, ami mégis megnyugtat, pasztellbe öltözteti minden ki nem mondott szavam.

Ezerszer megfogadtam hűtlen lelkemnek, hogy soha többet nem gondolok rá, ami igazi önámítás, hiszen most is csak a heves pislogások és a szerelmes tündöklés lebeg előttem. Daehyun a neve, még az egyik téli éjszakán súgta, hogy ne fázzak, melegített minden szava.

Tudom, egyből belém hasít, hogy ezt be kell fejeznem, máris akarok valami könnyűt tenni, mézeset, a fakó Tavaszra sárgát önteni, vöröset és rózsaszínt, ami elfeledteti velem a halvány emlékeket.

– Youngjae? Kicsikém, hazajöttem! – Anya hangjára a fáradtság elsétál a szemeimből, azokból a fekete bogarakból, amik soha nem lesznek olyan kékek és veszélyesek, mint amit folyton magam elé képzelek.

A takaróm sziromként hull alá, fekete sóhaj hagyja el torkomat, ahogy a talpam a dermesztő padlóra téved. Mindenem ropog, mintha a fa alattam a csontjaimmal veszekedne, hatalmas hangzavart csapnak.

Nem törődök a heves vitával, csak mély levegőt veszek minden tízedik másodpercben, amíg el nem jutok lomha léptekkel a nappaliba.

Anya ott áll, két óriás szatyor nyeli el a kezeit, én pedig hirtelen nem tudok egyetlen halvány szót sem kinyögni, csak a narancssárga falakról visszaverődő sugarak útját követem, amik kiűznek minden kéket és mélyet.

A pizsamám barackos fénye édesanyámat is elárasztja, mintha mindez nem is valóság lenne, szemem káprázattól kopog, aminek minden hangja eljut szülőm füléig.

Felemeli a fejét, rózsaszínen mosolyog, miközben a kezeibe akad valami, kapaszkodik, és nem engedi el.

– Ezt neked hoztam. – Fátyolos hangjába erő szökik, miközben az én szemeim csak az ujjait figyelik, amik rongyos kötélként fonják körbe azt a barna papírtömeget, amiért a lábaim repülve visznek oda.

– Az enyém? – Lelkem halvány öröme beoson a szobába, rajtam kívül robban és vibrál a négy fal között, amit anya ámulva néz, és mintha varázslat része lenne. – Köszönöm! – Tulipánvörös hálám átjár, mély szeretet érzek, valami tiszta harmat borul rám, aminek önzetlenül adom át mindenemet.

Úgy érzem, szárnyalok a meleg gesztustól, az izgalom átjár, és nem enged el.

– Szívesen, drágám. – A fejemre simít, összekócol. Szinte süvít a fülemnél a levegő, homokba folyó vájta tágas folyosóként ad utat a szellőnek eltűnt hajam.

Anya megfogja a két szatyrot, amik kapaszkodnak halvány bőrébe, lassú léptekkel indul valamerre, amíg én a kezemet melegítő, faszínű lapok hadát figyelem.

A szemeim rugóznak a furcsa, fekete szavakon, ezer értelemet nyernek, mintha nem is újságot fognék a kezemben. Meg akarom fejteni minden egyes vonását, viszont ahogy a lapok táncolva hajolnak a másik irányba, minden figyelmemet lekötik a képek.

Sok kék és lila, ami mind nem érdekel, csak a vörös, sárga, a rózsaszín betűket látom meg, amik a fejemben kavarognak, édesre festik összes belsőhangom.

Minden sárga nárciszba öltözik, önimádat és áhítat énekel nekem a barna szemekben, a vörös szeplőkben, ahogy a kisimult női arcokat figyelem. Kócos mosoly ül ki a számra, a lábaimban nem érzem a hideget, csak a szívembe költözött szeretettel teli fájdalmat élem meg, mert én is ilyen akarok lenni.

Fakó és gyönyörű, barna és fehér, ami elnyom minden zöldet, szürkét és türkizt. Olyan akarok lenni, mint Daehyun.

– Nem vagy éhes? Csinálok valamit, ha szeretnéd. – Anya mézes szavai akadály nélkül repülnek felém, akaratlanul is boldogságot áraszt a szám íze, ahogy felé pillantok.

– Tejberizs – mondom halkan, mégis elfutnak odáig trappoló szavam.

Végig nézem, ahogy anya halvány ráncai elmélyülnek a színes falak közt, szélfutta haja a vállát öleli, fáradt arcát keretezi minden őszes tincse.

Az asztalnál áll, néha nagy szatyrába kukkant, miközben a konyhába bejutó fénysugár simítja el a függöny éles gyűrődéseit, aminek áttetsző anyaga sárgára fest minden zöldet az ablakon át.

A szemeim visszatévednek a vastag újságra, ami számomra csak meleg színekben játszik, magamban érzem a belőle áradó hőt, a mellkasomon, mint amikor a nyár első forró sugarai végig csókolják a reggeli levegőt.

Merev másodpercekig csak állok egy helyen, a nehéz papírköteget a mellkasomhoz szorítom, és csukott szemmel szívom be a virágillatú levegőt. Nem tudom, mi vesz rá, de a lábaim elindulnak, egyszerűen csak kivisznek a fagyos járókőre, amit anya is tapos maga alatt.

Hamar észrevesz, szemei lassú körútra indulnak arcomon, amitől kénytelen vagyok elfojtani súlyos sóhajomat. Tekintete végig halad a keskeny orromon, a kormos bogárszemeim alatt, kisimult homlokomon, a csúcsos államon, majd egy lusta vigyort enged meg felém, kisüt minden mozzanatából, mennyire meg akar érinteni.

– Miért vagy ilyen szótlan? – Végül felcseng a hangja, ujjai felém nyúlnak, tűzcsóvaként érintenek meg. – Baj van? – Amikor nem kap egyből választ, a homlokát ráncolja, de én nem tudom egyhamar rávenni magam a kedves beszédre.

Töredék másodpercek szakadnak a nyakunkba, amiket kiélvezek, szeretem ezt a kopott csendet.

– Nem – válaszolom végül, ahogy az újságomat az asztalra teszem, és az egyik székre mászom, amiről csak úgy lóbálom a lábam a semmibe. – Ma minden narancssárga. – Halk megjegyzésem után anyukám körbenéz, tekintete el-elakad a molyrágta tárgyakon, mintha ezer évesek lennének.

– Én látok lilát és zöldet is. – Értetlen tekintete végül az ablakon állapodik meg, a kinti világot figyeli, ami túl hidegnek tűnik nekem. Jó itt a melegben, a virító, fekete gyémántoktól messze.

– A naptól az is sárga – mormogom magam elé, miközben az ujjaim végig futnak az ajándékom hűvös felületén. Csak azt figyelem, ahogy a fény táncol rajta, csillog és ragyog. – Milyen lehet kéknek lenni? – Elgondolkodva körözök immár az asztalon ujjammal, miközben a kacskaringós útját figyelem.

– Kéknek? Miket beszélsz te, kisfiam? – Anya halovány mosolya ébreszt rá, mennyire is magam vagyok a barna gondolataimmal, bár ez engem nem zavar. Csupán annyi a probléma, hogy van, mikor furcsán néznek rám, mintha nem közülük való lennék.

– Akinek kék a szeme, máshogy lát? Kéket, zöldet? Hideget érez? – A fejemet oldalra billentve nézek hol szülőmre, hol a kezemre, ami továbbra is kitartóan mozog.

– Nem szereted a kéket. – Nem kérdez, határozottan kijelent, aminek hála egy békés mosoly terül szét az arcomon.

Eszembe jut, mikor legelőször beszéltünk erről, anya nem akarta elhinni, hogy mennyire irtózom attól a színtől. Először nem vette komolyan, viszont egy idő múlva lassan, évek elteltével mindent narancssárgára cserélt a szobámban, a nappali vörös és fehér lett, a konyha kávé és karamell színű.

Ezeréves érzés indul el bennem az emlékre, ami kedvességet csal belém, azt a csodát, ami akkor uralt, mikor legelőször vettem észre, hogy sehol egy kék váza. Se lila, se zöld.

Csak sárga, sárga, sárga.

Nekem soha nem az ősz érzését hozza, mindig is a mézes, fakó Tavasz jut eszembe, ami melegséggel tölt el. Itthon vagyok, ennél jobb érzés pedig aligha akad.

– Furcsának tartsz. – Kimondom a nyilvánvalót, amire anya nem válaszol másképp, csak szürkén biccent, de egy mosoly is ott ül a szája szélén és felém integet.

– Nem mondanálak furcsának, inkább... vörösnek. Tudod, izgalmasnak – válaszolja édesanyám, hallom a hangjában, hogy az elnyomott, szikrázó szórakozottság ural minden egyes betűt. Úgy beszél, ahogy én szoktam, és élvezi.

A keze egyre gyorsabb, miközben a konyhapult és a hűtő közt ingaként mozog, én pedig csak nézem szótlanul, ahogy nekem főz.

Sokszor olyan kopott érzésem van mellette, mintha nem is a fia lennék, hanem leginkább egy másik világból idepottyant valami, amit csak ő ért meg.

– Messze a vége... – mormogom magam elé, ahogy az orromba szökik a rizs illata, tudom, hogy még sokat kell várnom a reggelimre. Épp ezért csak mély, szeretettel teli levegőt veszek, fellapozom az újságom, és az arcomat támasztva figyelem, ahogy a meleg színorgia végig jár engem.

Szokatlan érzést kelt bennem, pillanatokig csak lehunyom a szemem, régi mosollyal hagyom, hogy átvegye felettem az uralmat az a bódító érzés, mint mikor látom, hogy a felnőttek felszabadultan nevetnek egy pohár vörös italtól, amiből én még nem ihatok.

Olyankor mindenki szereti a másikat, ahogy most hirtelen én is. Kedves érzés, a mellkasomban tovább fűti a rózsaszínt, szerelmes vagyok a pillanatba.

– El ne aludj nekem. – A bársonyhangra a szemeim lassan kinyílnak, csak ekkor veszem észre, hogy csaknem teljesen elnyúltam már a nagy asztalon. – Nem aludtál este? – Anyukám gyanakvó szemekkel vizslatja át arcomat, amire csak elmosolyodom lassan, szelíden.

– Álmomban fent voltam. Az sok energiámat elvette. – Kisebbet ásítok, a sötétbarna szemekbe nézem, amiről csokoládé jut eszembe. Édes, finom.

Arany csillogás van a közepében, ami jelzi, mennyire is drága édesanyám egyetlen pillantása is.

– Megint kéket láttál? – Anya lemondó sóhaja biztosít arról, ez neki mennyire nem tetszik, hiszen ilyenkor mindig kialvatlan maradok. – Ha nem küzdenél ennyire a hideg ellen, nem kísértene akkor is, mikor alszol. – Felém bök egyet ujjával, majd a tűzhely felé fordul, nem látom, mit is csinál pontosan.

Nem is baj, jelenleg lefoglal az, hogy anya nem mond olyan nagy hülyeséget, mégis lehetetlen küldetés feladnom a hideg iránti ridegségemet.

Ha tudná, hogy nem puszta hideget álmodtam, hanem olyan jeges érzést, ami mégis melegít, mert ott volt ő. Daehyun, aki kék, lila és zöld, akitől irtózom, mégis elkápráztat.

– Nem szeretek fázni, persze, hogy küzdök ellene. – Még az államat is felszegem kissé, miközben hinta lábaim a levegőt kavarják alattam, nem érik el a földet.

– Mit is várhatnék egy nyári gyerektől? – Drága sóhaj szántja végig a merev levegőt, szinte fellazít minden kis ezüst feszültséget, csak ebből jövök rá, mennyire hasonlít ez a reggel az összes többihez.

A kedvenc napszakom ez, mikor a napsugarak a föld minden egyes kis négyzetcentiméterét végig szántják, élvezhető meleget hoznak, amitől eszembe jut, milyen is volt régen.

Szerettem kisgyerek lenni, pár éve még építőkockákkal játszani, amiknek a fényes felületén megcsúszott a fény, és az egészet beborította. Sokszor akarok visszamenni, újra érezni, milyen jó is volt annyira gondtalannak lenni.

Most már egyre többet foglal le a hideggel való harcom, lassan elkezd érdekelni, ki is fog győzni a végén.

– Majd, ha egyszer nagyobb leszel, és feladod ezt a harcot, mert fontosabb dolgaid is lesznek, ezen jót fogunk majd nevetni. Néha olyan rejtvényekben beszélsz, akár egy öregember. – A fejét csóválva kutakodik a hosszúnyakú fakanál után, ami hosszas keresgélés után akad csak a kezeibe.

– Az ráér akkor, mikor már olyan vén leszek, mint te. – A nyelvemet kinyújtva reagálom le százszorszép szurkálódását, amit hallva egy pillanatra megáll.

A fejét oldalra biccenti, hiába áll háttal nekem, annál is biztosabb vagyok a hitetlen mosolyában, mint abban, hogy a fagyos, merev reggelek télen csak rosszul indíthatják a napot.

A napot, aminek kék helyett narancssárgának kéne lennie még januárban is.

Egy márciusi, márciusi reggelnek.

– A szemtelen mindenedet. – Végül halkan fel is nevet, selyemként simogatja a dobhártyámat, olyasféle érzés, amit nem mindenki kaphat meg, csak az, aki mindennél jobban szereti az anyukáját. – Egyszer te is vén leszel, megnézzük, akkor mennyire lesz ez vicces.

– Felőlem élhetek ezer évig is, ha addigra a világ csak barnába borul, és az ég is narancssárga lesz. – Álmodozva meredek magam elé, látom a képet a lelki szemeimmel, és izgatottá tesz csupán a részeg gondolat is.

Mézes érzés lenne egy olyan világban élni, ahol nincs semmi más, csak a langyos sárga. Csak fekete, barna szemek, sehol egy tengerkék pillantás, lila szájú mosoly. Sehol egy Daehyun, aki nélkül mégis elviselhetetlen lenne.