Annyi év után - I.

Egy. Ennyi lépést tettem meg, mióta kikeltem az ágyamból, pedig így is elaludtam.

Három. Anyám ennyiszer üvöltött be, hogy szedjem össze magam, mert elkések, de engem már évek óta nem ijeszt meg.

Nyolc. Ennyi órát aludtam az éjszaka, mégis úgy érzem magam, mintha háromszor kimostak volna. Semmi kedvem a húgom iskolájába menni, mert ki nem állhatom azt a helyet. Én is oda jártam, ami csak annyiban volt jó, hogy a suli hírneve miatt nagyobb eséllyel indultam az egyetemeken, és be is kerültem a számomra legjobba.

Tavaly szereztem a diplomámat, amivel végre magaménak tudhatok egy jó munkát, és lassan elmehetek majd egy albérletbe, mert huszonnégy évesen ismét visszakerültem anyámék nyakára.

Mikor elkezdtem az egyetemet, a legjobb barátaimmal, Sihyounggal és Jaehoval éltem együtt, viszont közbeszólt a sors, és visszakényszerültem ide az utolsó pár hónapomra. Még gyakornokként dolgozom, bele fog telni pár hónapba, amíg annyit keresek, hogy elmehessek innen.

– Kyungil, hányszor szóljak még? – Anya hangja immár az ajtóm előtt csendül fel, sikeresen kiszakít az önmarcangolásomból. – Szedd össze magad, mert elkésel, kisfiam.

– Megyek már – csattanok fel kissé idegesen, ugyanis már most tudom, mi lesz, ha innen kiteszem a lábam.

Anya orvos, így nagyon sokszor éjszakázik, és mikor reggel ér haza, hogy is mondjam... Kezelhetetlenül hisztis. Ezért örültem kissé, mikor elkerültem itthonról, mert utáltam vele veszekedni mindig is.

– Ah, apád nem mondta, mikor jön ma haza? – Amint kilépek a szobámból már teljesen felöltözve, az ő hangja egyből felcseng, pedig háttal áll nekem. Mintha csipogó lenne a fejébe ültetve, mikor megjelenek, szinte mindig ez van.

– Nem, de... Anya, figyelj. – Már szóra nyitnám a számat, mikor Wheein megelőz, eléggé meglepetten kapom felé a fejemet. Észre sem vettem, hogy ő is itt van.

Két hónapja töltötte be a tizennyolcat, mégis ez a hat év köztünk olyan, mintha tíz lenne. Nem tudok elkövetkeztetni attól, hogy lassan felnő, az én szemeimben mindig a kishúgom marad.

– Úristen, mit szeretnél? – Anya hangja aggódóvá válik, ahogy abbahagyja a kis dohányzóasztal rendberakását, és a válla felett néz rám, majd a nagyszájú húgomra, amitől muszáj mosolyognom.

– Dokyun bulit csinál másfél hónap múlva, és csak...

– Menj csak. – Anyánk egy lemondó sóhajjal szakítja félbe és egyezik bele a dologba, ugyanis másfél hónap sok idő, bőven lenne energiája a nagyszájúnak könyörögni neki, hogy elengedje. – De nem iszol sokat, jó?

– Ki mondta, hogy inni fogok? – Wheein a szemöldökét felvonva kissé felháborodik ezen, aminek hála anya már a szemeit forgatja.

Én pedig itt állok csendben, és várom, hogy induljunk, ha már kirángattak az ágyból.

Wheein iskolájában nyíltnapot tartanak, ahova külsős segítségét kérték, engem pedig egyetlen testvérem egyből beajánlott, pedig tisztában van vele, mennyire rühellem azt a környéket.

Bár ígért nekem annyi sört, ahány napot kell mennem – hozzátenném, hogy zsinórban háromszor. Hétfő, kedd, szerda. Emiatt még szabadságot is ki kellett vennem.

– Wheein, drágám. Tizennyolc vagy, messze az a húszadik életéved, de mindketten tudjuk, hogy nem vagy szent. Inni mész, hát legyen. Nem fogom azt mondani, hogy ne tegyed, mert a falnak beszélnék. – Miközben anyu beszél, a lába elindul, ahogy felé fordul, csak akkor látom, mennyire le van harcolva szegény. Piszok fáradt lehet. – Csak annyit kérek, hogy ne igyál sokat, oké? Ha azt akarod, hogy felnőttként kezeljelek, akkor viselkedj is úgy és tudd a határokat. – Nem értem, mi az oka, de a nyűgösség lassan távozik a hangjából, már csak a mozdulatain látszik, hogy türelmetlen. Aludni akar, bár nem csodálom.

– Kyungil is velem jön! – Kicsi húgom egyből rávágja, amire anya kissé megáll, majd felém pillant, amolyan hálás tekintettel ajándékoz meg.

Én pedig mit tehetnék? Kikerekedett szemekkel meredek Wheeinre, aki egyből bocsánatkérő tekintettel pillant felém, hiszen megint meggondolatlan volt.

Viszont azt megértem, miért nem kezd el veszekedni anyával, hiába nem iszik soha. Teljesen értelmetlen lenne, mert mindkét szülőnk azt hiszi, hogy ő pont olyan, mint én voltam anno, pedig még csak meg sem közelít.

– Ha így állunk, akkor nem aggódok. – Anyu végül csak legyint egyet, egyből leesik, a nagyszájú húgom miért tette ezt velem.

Amíg én vele vagyok, addig apuék nem zaklatják óránként telefonon, ezért zavartalanul tud a barátnőivel lenni.

***

– Miért kellett ezt csinálnod? – Mély levegőt veszek, miközben fapofával meredek a diákok felé, akiknek a feje búbját látom csak, mert kész felhőkarcoló vagyok köztük.

Tulajdonképpen csak beszélnem kell arról, milyen jól jártam ezzel az iskolával, és hogy ennek hála tudtam lediplomázni is tavaly. Más néven fényeznem kell ezt a fertőt, bármennyire is utálom.

Nyíltnap van, és túl sok az általános iskolás gyerek, akiket most a hátam közepére nem kívánok.

– Ne haragudj, reflexből jött. Már így is sok mindenbe belerángattalak. – Wheein a száját húzva áll egyik lábáról a másikra, nagyot nyel, mert tudja, hogy felidegesített. Tudom, hogy most az egyszer nem akart megszívatni, épp ezért eddig tart a haragom. Nem tehetek róla, a húgom. – Amúgy is, másfél hónap van addig. Lehet, anyuék pont akkor lesznek éjszakások, ők nem keresnének engem akkor sem, ha neked esetleg közbejön valami.

– Ajánlom is, hogy kirángass ebből az egészből. – Mély levegőt véve túrok a hajamba, a hangom elhalkul, ugyanis nem akarok túl ellenséges lenni vele. Bocsánatot kért, és amúgy is... hh, nem megyek el.

Majd kitalálok valamit, hogy sikálom el, de egy raklapnyi részeg tizenévessel nem fogok egy házban tartózkodni egy fél éjszakán át. Ez kizárt dolog.

– Vagy... hozhatnád Jaehot és Sihyoungot, és máris másképp nézne ki a történet. Neked is lenne egy jó bulis éjszakád, ingyen pia, még társaságod is lenne, plusz két jó pasi. Én a helyedben átgondolnám. – A végén még hümmög is egyet, amit egyből reagálnék le, viszont hirtelen felnyikkan, majd el is tűnik mellőlem abban a pillanatban. – Yijeong-sshi! – Egy alacsony fiú nyakába veti magát, aki látszólag már meg sem lepődik ezen a fogattatáson. – Dokyunt hol hagytad? És a lányokat? Moonbyulnak is már itt kéne lennie. – Miközben kicsi húgom beszél, addig a srác ellép tőle, megdörzsöli a karját, és csak félénken a fejét csóválja. Első ránézésre is túl hiperaktív hozzá a húgom, bár még az arcát sem látom rendesen. – Yah! El is felejtettem, itt van Kyungil is. – Megrángatja szerencsétlen karját, majd teljesen fellelkesülve hurcolja elém szegényt, akit... akit hirtelen felismerek, akit túl régen láttam utoljára. Lassan hét éve.

Nem értem, hogy már a nevéből hogy nem koppant az, ki is ő.

– Szia – köszönök neki az arcát elemezve, amire ő csak int, és nem néz pár másodpercnél tovább a szemeimbe.

Nem átlagos arca van, pár év múlva helyes gyerek lesz belőle, most inkább... aranyosnak mondanám. Iszonyatosan megváltozott.

– Oppa, emlékszel még Yijeongra? Tudod, még mikor általánosba jártam, sokszor jött át hozzánk. Ő is most érettségizik, átiratkozott hozzánk még pár hónapja, mert visszaköltöztek Busanból. – Amíg Wheein beszél, addig bennem előjönnek a régi érzések, a gondolatok.

Emlékszem rá, a kisfiúra, aki a játszótéren is valahányszor elvették valamijét, egy szót sem szólt, csak csendben tűrte. Nem tudta magát soha megvédeni, és megesett, hogy néha én álltam ki mellette, mikor lekísértem őket a parkba. Még a húgom is előbb védte meg, mint ő saját magát.

Wheein legjobb barátja volt, csak aztán Yijeong apja máshol kapott állást, és elköltöztek. Most pedig... ismét itt van.

– Emlékszem. – Végül csak ennyit mondok, biccentek, és azt figyelem, hogy a kölyök előttem az egyenruháját igazgatja, és hol a húgomra, hol a padlóra néz. Nem tudom, mi van vele, de határozottan másnak tűnik, mint a korabeliek.

Már csak azt nem értem, hogyha pár hónapja megint itt él Szöulban, akkor Wheein miért nem hozta haza, bár ez megmagyarázza, miért láttam csak esténként sokszor. Talán túlságosan magammal voltam elfoglalva, ezért fel sem tűnt.

– Oh, és ugyanarra az egyetemre akar bekerülni, mint te, csak a művészeti karra. – Húgom nem áll le, nem veszi észre, hogy Yijeong eléggé be van feszülve, és meg sem tud szólalni.

Nem tudom, mi van vele, de eléggé leköti a figyelmemet. A száját rágja, nagyokat nyel, egyáltalán nem néz egyikünk szemébe sem.

– Melyik szakra szeretnél menni? – Direkt kérdezem így, csak azért, hogy most ne a nagyszájú válaszoljon. El is érem vele, amit akarok, mert Yijeong végre rám pillant, és szinte személyes rekordot dönt azzal a három másodperccel, ameddig a szemeimbe néz.

– Animáció. – Még a vállát is megrántja, egy feszült, halvány mosoly jelenik meg az arcán, miközben én csak azon agyalok, milyen mély a hangja.

Mélyebb, mint az enyém.

– A szóbelin gondjaid lesznek – célzok itt a szótlanságára, ő pedig egyből veszi a lapot, és eléggé behatárolhatatlan tekintettel mered rám.

Talán ezt nem kellett volna.

– Nem, általában be nem áll a szája. Yijeong-sshi csak fáradt. – Kicsi húgom megszólal, ennek hála észreveszem, hogy még ő is itt van. Egészen elfeledkeztem róla erre a pár másodpercre.

– Ebben biztos voltam. – Még egy utolsó pillantást vetek Yijeongra, majd egy mély levegőt véve meredek csak a húgomra, aki pislogva bámul fel rám. Valamit akar, de egyelőre még nem böki ki, micsodát. – Nem kéne a dolgodra menned? Te mondod a beszédet, ráadásul, ha már el kellett jönnöm ide a nagy szád miatt, legalább annyit megtehetnél, hogy nem lógsz a nyakamon.

– Lóg a halál a nyakadon. – Még fintorog is, a vállamba bokszol, én pedig csak a szemeimet forgatom. Nagyon haza akarok menni, szavakat nem találok arra, mennyire. – De amiért ilyen csúnyán beszélsz velem, még rosszul jársz. – Még a nyelvét is kinyújtja, bennem meg az élet is megáll egy pillanatra.

Nem hiszem el, hogy folyton fenyeget.

– Wheein, maradj a seggedenen, és ne csinálj semmit.

– Ó... óó, Jung Eunji! Tanárnő! – Mikor végül felkiabál, és annak a névnek a tulajdonosa felénk is kapja a fejét, akitől nem mellesleg a falra mászom, hirtelen meg akarok halni. Elkap a vágy, hogy elfussak, és ez nem vicc.

Az idős nőnek ismét egy szoros kontyban van a haja, a szemüvege mögül pislog hol a húgomra, hol rám, miközben lassan idesétál. Még a járása is futásra kényszerít.

– Igen, Wheein? – A hangja kemény, a tekintete merev, komolyan még mindig félek tőle.

A történelem tanárom volt, az a tipikus tanár, akitől még szünetben is sorfalat állnának a diákok, elég lenne csak csúnyán néznie. Még a legjobb tanulók is gyomorgörccsel ültek be az óráira, én meg már meg sem szólalok.

– Tanárnő, nem tetszik emlékezni Kyungilra? Hat éve érettségizett le. Kim Jina tanárnő osztályába járt. – Miközben Wheein beszél, én pár pillanatra lehunyom a szemeimet, azért imádkozom, hogy ne jussak eszébe.

– Ó, persze, hogy emlékszem.

– Neked hogy lehetnek barátaid. – Eunji épphogy megszólal teljes döbbenettel a hangjában, én egyből Wheeinre nézek, és halkan sziszegek neki. Ő pedig csak mosolyog, Yijeongra néz, aki látszólag nagyon is zavarban van.

– Song Kyungil, igaz? Mire vitte az alig átlagon felüli történelem érettségijével? – Még a szemöldöke is megemelkedik, az én állam meg szinte a földet söpri azért, mert még az érdemjegyemre is emlékszik.

– Bekerültem arra az egyetemre, amiben biztos volt, hogy semmi esélyem – jegyzem meg kiegyenesedve, őszintén eléggé jólesik, hogy most már nem kell tartanom attól, hogy a következő órán lelki terrort tart emiatt. Bár lehet, este lesz egy laza rémálmom vele, nem lepődnék meg. – Építészmérnöknek tanultam, tavaly kaptam a diplomámat.

– És már van is munkája? – Kissé érzi rajtam az ellenszenvet, és azt hiszem, határozottan élvezi. Nem értem, miért és hogyan, de ha neki jólesik, akkor legyen így.

– Apának hála igen, van. Beajánlott a céghez, ahol ő is dolgozik, és felvettek gyakornoknak. Már ott vagyok egy fél éve, ha minden jól alakul, akkor három-négy hónap múlva teljes állást kapok. – Robotként sorolom a számomra már unalmas tényeket, anya miatt annyiszor kellett mindezt a barátnői, a munkatársai, a rokonok miatt mondanom, hogy néha még álmomban is kísért a dolog.

– Hülyéké a szerencse. – Régi történelem tanárom még biccent is, majd a húgomra, Yijeongra néz, ezzel a lendülettel pedig el is megy.

Valahogy nem lep meg ez a megjegyzése, hiszen ha valaki bármilyen szóbeli vizsgán olyan témát húzott, amilyet tudott, egyből ez volt az első mondata. Nem sértésnek szánja, egyszerűen csak fizikai fájdalmat okozna neki az, ha gratulálna bármiért is.

– Hát ez nem jött össze. – Fintorogva nézek a húgomra, aki a száját húzza, mert nem igazán az történt, amire ő számított. Fogadjunk, azt várta, hogy részem lesz egy lélekszipolyozó beszélgetésben, de nem. Egész szépen elintéztem.

– Várjál, az informatika tanár is itt van valahol. – A nagyszájúnak egyből megnyúlik a nyaka, ahogy körbenéz, és a tömeg felett leskelődik. Mindeddig én csak a fejemet csóválom, majd Yijeongra nézek végül, aki olyan, mintha itt sem lenne.

– Te ezt hogy tudod elviselni? Nekem biztos agyérgörcsöm lenne tőle már két óra után. – Wheein felé biccentek a fejemmel, miközben a kölyökhöz beszélek, aki megrázza magát, rájön, hogy meg kéne szólalnia.

– Hát... én nehezen. Néha. – Motyog, esküszöm nem értem, miért ilyen szótlan. El is éri, hogy értetlenül nézzek rá, amíg Wheein feladja a keresést, és ránk néz végül.

– Yijeong, mi van veled? Rád sem ismerek. Ha nem lennél az egyik legjobb barátom tizenkét éve, azt hinném, hogy félsz a bátyámtól. Pedig nem bánt.

– Én... megkeresem Dokyunt, jó? – A homlokát ráncolja, a tarkójára simít, miközben beszél, hátrál is pár lépést. Ezután pedig meg sem várja a válaszunkat, csak sarkon fordul, és a haját igazgatva tűnik el a tömegben.

– Hát ezzel meg mi van. Lemaradtam valamiről? Jó, alapból halk és visszahúzódó mások előtt, de te Kyungil vagy. Téged is olyan régóta ismer, mint engem. Mi ütött belé? – Wheein felnéz rám, a homlokát ráncolja, bár nem mintha én tudnám a választ.

– A te legjobb barátod, neked kéne tudnod.

– Csináltál vele valamit? Eddig semmi baja nem volt. Veled van valami, biztos utál. Bár megértem, én is csak azért szeretlek, mert kihúzol a csávából minden alkalommal. – Ismét cukkol, a karomba üt, a vigyorát sem próbálja eltakarni.

– Na, hagyjál már. Menj és szomorítsd valaki más életét. – A vállánál fogva tolom el, miközben a fejemben megint nekikezd a belsőhangom. A beszédemmel küzd, azt hajtogatja, amit mondanom kéne majd itt mindenki előtt, hiába akarom lehordani mindennek ezt az intézményt.

***

A tegnapi nap túl lassan telt el, ahhoz képest a mai szó szerint elrepül. Esküszöm, nem rég jöttem, és már csak egyetlen óra van hátra az egészből.

Sok mindenkivel újra találkoztam, tanárokkal és az osztályfőnökömmel, akit azért jó volt látni. Sokszor mentett meg, valahányszor rosszat csináltam, ellógtam, vagy esetleg valamelyik szünetben felmentem a tetőre a barátaimmal, ami akkor tilos volt, a húgom elmondása szerint ma már szabad.

Állítólag korlátokat szereltek a tető peremére, hogy ne legyen életveszélyes, de ezt is csak azután, hogy valamelyik agyament tizenéves majdnem leesett még tavaly.

– Kyungil, gyere már! – Wheein hangja zökkent ki a békés ácsorgásomból, aminek hála csaknem szívrohamot kapok. – Az igazgató nem szólt? Szükség lenne rád a konyhában, el kéne pakolni.

– Mire vannak a takarítók? – csattanok fel talán a kelleténél hangosabban, amire húgom csak a szemeit forgatja, végül a kezem után nyúl, és elindul az ebédlő felé. – Nem mosogatni jöttem.

– Nem is mosogatnod kell, csak felrakni a székeket. Nehogy már beletörjön a huszonnégy éves derekad, mert néhány ötven körüli nő helyett kell pár kilós székeket emelgetned. – A fejét csóválva beszél, miközben én megyek utána.

Igazából simán megtehetném, hogy itt hagyom, hiszen csak egy határozottabb mozdulatomba fájna, és ki is szabadulnék a nyurga ujjai közül, de nem teszem. Nincs kedvem a hisztijét hallgatni otthon, úgyhogy inkább megcsinálom.

– Sokkal jössz még nekem – jegyzem meg nem mellékesen, amire Wheein hátrapillant rám, de tisztán látom a halvány mosolyt az arcán.

– Túl lelkiismeretes és jó vagy ahhoz, hogy visszautasíts. – Végül a kezemet is elengedi, nem néz rám hátra, úgyis tudja, hogy utána megyek. A tekintetem közben akaratlanul is a még mindig sápadt falakat figyelik, amik közt annyit szenvedtem három év alatt. – Nekem az aulában kell lennem, úgyhogy itt hagylak. – Épphogy beérünk az ebédlőbe, ami az emlékeimben sokkal kisebb, egyetlen testvérem megtöri a csendet, megrántja a vállát, és rám vigyorog. – Egy tizedikes is itt van, meg Yijeong-sshi. Nem leszel egyedül. – Megpaskolja a mellkasomat, úgy beszél, mintha nekem megváltás lenne a társaság.

Jaehonak örültem volna, Sihyoungnak ugyanannyira, de ezzel a kettővel sokat nem tudok kezdeni.

Fel sem eszmélek, Wheein már itt sincs, én pedig itt vagyok azzal a két személlyel, akik csak egy fél pillantást vetnek felém. A számomra ismeretlen srác nem is reagál másképp, viszont mikor Yijeong agyáig eljut, ki is vagyok, egyből visszakapja felém a tekintetét, pillanatokig hezitál. Nem tudja, mit tegyen.

Nagy dilemma lehet neki, de a végén sikerül intenie felém, majd a tarkójára simítva fordul vissza a székek felé.

Remek, a végén még én is elhiszem, hogy fél tőlem.

Túl nagy csöndben kezdek neki a székek pakolásának, aminek csak a negyede van eddig felrakva. A legvégéből indulok, onnan, ahol a másik kettő eléggé távol van tőlem, így legalább nem keresztezzük egymás útját.

Nem szólok egy szót sem, bennem valami hiába késztet beszédre. Még csak fogalmam sincs, miért, de zavar, hogy Yijeong... ilyen. Wheein azt mondta, máskor be nem áll a szája, viszont ha én megjelenek, mindig ilyen csendes.

Ez rohadtul idegesít.

– Wheein osztálytársa is vagy? – Ahogy hirtelen megszólalok, mindketten felém kapják a fejüket, de a számomra ismeretlen gyerek hamar rájön, hogy ez nem neki szólt, ugyanis nem az ő fejébe vágok léket a tekintetemmel.

– Nem. A közös iskolát igen, de az osztályt már nem tudtuk elintézni. – Yijeong nagyot nyel, mielőtt megszólalna, majd visszafordul a székekhez, úgy beszél hozzám. De legalább kibökött egy szónál többet, azt hiszem, haladunk.

– Mármint, hogy ti? – kérdezem kissé értetlenül, ugyanis lehetetlennek hangzik, hogy ez a fiú bármit is elintézzen. Túl esetlennek tűnik, és visszaemlékezve arra, mennyire visszahúzódó volt, csak még inkább rátesz egy lapáttal.

– Ezzel mire célzol? – Gyanakvó tekintettel fordul felém, miközben a keze megáll a pakolásban, nincs olyan messze, hogy ne lássam, milyen zavart arcot vág.

– Semmire. – Még a vállamat is megrántom, majd ezentúl nem szólok egy szót sem, csak csendben pakolok tovább, néha-néha rápillantva a szemem sarkából.

A szerencsétlen még mindig engem néz, kell pár másodperc, mire összeszedi magát, és fújva egyet ismét a székek felé fordul, azt hiszem, talán kicsit felidegesítettem az enyhe célzásommal.

– Na, egy fél órával előbb elszabadultunk! A diri elengedett. – Kicsi húgom töri meg a csendet egy kisebb szívrohamot hozva mindenkire. A tizedikes kisgyerek pedig egyből visszateszi a földre a széket, amit épphogy felemelt, és olyan futóléptekkel tűnik el, hogy abban sem vagyok biztos hirtelen, hogy itt volt. – Ezzel meg mi van? – Wheein a srác után néz, majd értetlenül vissza ránk, azon belül is engem szuggerál. – Ugye nem voltál bunkó?

– Abból a korszakomból már kinőttem, nem tizenhét vagyok már.

– Jól van, csak gondoltam, biztosra megyek. Ez a hely kihozhatja belőled a régi, lázadó Kyungilt. – Még a fejét is oldalra billenti, ahogy beszél, majd elvigyorodik. Rohadtul örül a fejének. Tudja, mennyire nem vagyok büszke a középiskolás éveimre, sok hülyeséget csináltam, sok embert bántottam meg, ráadásul szándékosan. De annak már vége, azóta felnőttem és megkomolyodtam. – Na mindegy, Yijeong-sshi, Dokyun már kint vár a suli előtt, akkor elmegyünk kávézni egyet? – Nagyszájú húgom nagyokat pislogva mered a kölyök felé, aki ismét nem szól egy szót sem.

Csak bólint, beharapja a száját, és elindul kifelé a haját piszkálva. Van rajta valami teljesen egyértelmű, amit én nem veszek észre.

– Ne nézz így rám, nem csináltam semmit – suttogom a húgomnak, aki ismét engem bámul Yijeong viselkedése miatt, amit mondanom sem kell, valószínűleg azt hiszi, csináltam valamit.

– Ajánlom is. Yijeong-sshi szent és sérthetetlen.

***

Az a három nap abban az iskolában konkrétan a fél gimis életemet visszahozta álmomban, az elmúlt másfél hétben nem is tudok nagyon másra gondolni. Furcsa volt ott lenni, ahol szinte az iskola egyharmada vigyázzban állt tőlem.

Már csak bűntudatot érzek, amit remélem, hamar le is vetkőzök magamról, amiben a munkám is segíteni fog. Csak papírmunka, fecniket tologatok jobbról-balra, alig várom, hogy végre eljöjjön az a nap, mikor már nem csak pecsételek, aláírok.

Nem ezért szereztem a diplomámat.

– Kyungil, kikapcsolódni jöttünk. Miért érzem úgy, hogy még most is a munkán jár az eszed? – Jaeho hangja rángat vissza a való világba, majd az, ahogy Sihyoung elém tolja a csészémet, amiben még mindig ott hűl a kávém.

– Bocs, elbambultam – mondom a számat húzva, egy pillanatra nézve rájuk csak.

– Hát azt észrevettem. Még az sem jutott el az agyadig, hogy a húgod két perce tette be a lábát ide. – Jaeho ismét megszólal, nem hagy elmerülni a gondolataimban. Nem, mintha rosszul tenné, csak sok kedvem nincs a társasághoz. Azt sem értem, miért hagytam magam elhurcolni ide. – Mostanában sokat látom itt a barátaival. Az ő törzshelyük is?

– Nem mindegy? Nem jönnek ide hozzánk. – Sihyoung nagyot sóhajt, hátradől a székén, miközben tudom, hogy engem néz. Szinte éget a tekintete.

– Még csak ide sem köszönt? – vonom fel a szemöldökömet, ahogy egyből Wheeint kezdem kutatni a tekintetemmel, egy fél pillanat alatt meg is találom.

Éppen nevet, hatalmas meglepetésemre Yijeonggal együtt, aki konkrétan hadarva mesél valamit. Elered a nyelve, és csak mondja, mondja, nekem meg szinte az ölemet súrolja a leesett állam.

Ott van Dokyun, és még három másik lány is, akiknek régen tudtam a teljes nevét is, de most túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy rajtuk törjem a fejem. Minden figyelmemet leköti az, hogy a törpe mély hangja elér idáig, de nem tudom megfejteni, mit mond.

Most miért beszél megállás nélkül, és mellettem miért nem megy neki több egy-két szónál? Rohadtul összezavarodtam.

Azt sem értem, miért foglalkozom egyáltalán egy tizennyolc éves kölyökkel, akihez nem mellesleg annyi közöm van, hogy a húgom egyik legközelebbi barátja és ennyi.

– Észre sem vett minket, testvér. Lefoglalta az, hogy a pincért bámulja, mint egy tizennégy éves. – Sihyoung halkan felnevet, a fejét csóválja, miközben a telefonján dobolnak az ujjai.

– Figyelj, ha oda akarsz menni, csak hajrá, de ha úgy döntesz, itt maradsz, jó lenne, ha nem a húgod barátnőit stírölnéd. – Mikor Jaeho szavai eljutnak az agyamig, összerezzenve kapom felé a fejemet, majdnem a fejéhez vágom, hogy nem a lányokat néztem.

Viszont az eléggé furcsán venné ki magát tekintve azt, hogy ezek ketten mindent képesek kifigurázni, lecsapni pedig nincs kedvem egyiket sem.

– Nem érdekelnek a kislányok – jegyzem meg nem mellékesen, miközben a csészémbe bámulok, amibe még bele sem ittam.

– Akkor a srácokat nézted? – Az egyik kérdez, a másik odafordul, túl feltűnően bámulják azt az asztalt, ami miatt már a fejemet fogom.

– Befejeznétek?

– Melyiket? A colos vagy a cuki? – Jaeho a fejét oldalra billentve üt a karomba, miközben egy szemét vigyorral várja a válaszomat. – Mennyi ideje nem kezdtél fiúkkal? Három-négy éve?

– Inkább öt. Tudod, még elsős korában az egyetemen. – Sihyoung váltja a kisebbiket, aki hümmögve nyugtázza az előbbit, miközben én úgy nézek rájuk, mintha képes lennék kinyírni mindkettőt.

– Komolyan fejezzétek be – mondom kissé vontatottan, miközben a szemöldököm felszalad, és olyan gyilkos tekintettel meredek rájuk felváltva, hogy pillanatokig nem szólnak.

– Szerintem a magasat nézte. – Egy teljes öt másodperc telik el néma csendben, ami után Sihyoung szólal meg, mintha az előbb mit sem mondtam volna.

– Szerintem a cukit. Alacsony, aranyos, és baba arca van. – Jaeho szavaira a magasabb hümmög egyet, annyira örülök neki, hogy előttem tárgyalják ki a dolgot. Kezdenek nagyon felidegesíteni. – Képzeld el Kyungil mellett. – És mintha nemhogy én, de senki más nem lenne a kávézóban, teljesen a húgomék felé fordulva tárgyalják ki Yijeongot, aki remélem, semmilyen körülmények közt nem fog most észrevenni. Ugyanis ezt a kettőt lehetetlen ilyenkor lelőni.

Mikor egy lány tetszik meg, akkor soha nem reagálják le többel egy legyintésnél, viszont mikor egy fiún rajtahagyom a tekintetemet egy másodpercnél tovább, már egyből ezt csinálják.

Jó, mondjuk ennyire durván sosem, csak annyit mondanak, hogy aranyos vagy nem. Viszont Yijeong most nagyon ki van tárgyalva, és ezt nem értem. Lehet, az az oka, hogy tényleg évek óta nem kezdtem fiúval, ugyanis a lányok érdekeltek elsőként – mint mindig.

Biszexuális vagyok, bár még így is inkább a nők kapnak szerepet az életemben, ritka, ha egy srác annyira megfog, hogy egy randinál több legyen. Mondjuk, hh, már lánnyal is lassan négy-öt hónapja voltam már együtt, nem még hogy egy velem egyneművel.

Sok a munkám, ez az oka. Nem igazán volt kedvem összeszedni senkit.

– Nem is tudom, nem látom rendesen az arcát.

– Most már elég – csattanok fel kicsit halkabban, aminek hála mind a ketten egy emberként fordulnak vissza hozzám, bár a szemembe nem néznek. Tudom, hogy ilyenkor eléggé ijesztő vagyok, ezt az egy dolgot megtartottam a gimis éveimből. – Miért kell ezt csinálni? Két másodpercre odanéztem a húgom miatt, rohadt gyerekesek vagytok – korholom a kávémat felemelve, majd belekortyolva abban reménykedem, hogy ez lenyugtat majd egy kicsit.

– Jézusom, csak cukkolunk, nem kell így felkapni a vizet. Emiatt most kezdem úgy érezni, hogy nem volt akkora hülyeség... – Jaeho annyira elmotyogja a végét, hogy már nem értem, ami talán jobb is.

Nincs kedvem leölni.

***

– Milyen a munka, Kyungil? – Apa mosolyogva lép mellém, olyan hirtelen ér a hangja, hogy kihagy a szívem, a kezemből pedig kiesik a zsemle, amibe pillanatok kérdése volt, hogy a kést vágjam. – Fáradtnak tűnsz.

– Az is vagyok. Nyolcórányi papírtologatás nem tartozik a kedvenc dolgaim közé. – Leteszem a kést, majd megdörzsölöm az arcomat, még a hideg is kiráz egy egészen kicsit.

Épphogy hazaértem a munkából, máris a konyhában állok, ugyanis éhen fogok veszni. Közel nem volt elég annyi kaja, amennyit magammal vittem.

– Én sem kezdtem sokkal jobban. Viszont a madarak csiripelték, hogy a fejesek elégedettek veled. – Amint ez elhagyja a száját, én teljesen meglepődötten fordulok felé, ami még inkább megmosolyogtatja.

– Ez komoly? – Mintha ez a kis információ kimentene a lélekvesztőmből, a mellkasom megtelik levegővel, és pár másodpercre egyáltalán nem érzem a fáradságot, ami eddig a fejemet feszítette. – Ezt honnan tudod?

– Itt gyorsan szárnyra kapnak a hírek, ezt majd megtanulod. Szerintem hamarosan jobb sorsod lesz ott, csak maradj ugyanilyen kitartó. – Pár pillanat erejéig a vállamra teszi a kezét, szinte elvakít, ahogy a szemei felcsillannak.

– Ki a kitartó? – Wheein álmos hangja zavar meg minket, amire apánk felé fordul, már nem látom, de ezer százalék, hogy számon kérő tekintettel bombázza a őt.

– Hol voltál, kisasszony? Este hét is elmúlt már.

– Yijeonggal, Dokyunnal... a lányokkal... – A torkát köszörülve pillant rám, egy amolyan segítségkérő tekintettel szuggerál egy kis ideig. Azt akarja, hogy mentsem ki, amin egyelőre elég erőteljesen gondolkodom.

– És miért nem az érettségire tanulsz? Másfél hónap és itt van. – Apa ölbe teszi a kezeit, ekkor jut eszembe, nekem milyen vitában volt részem, mikor ilyenkor értem haza a vizsgaidőszakok előtt.

A nagyszájú olcsón megússza, megpuhítottam apát, anyáról már ne is beszélgessünk.

– De már tudom! Javarészt... – Elhúzza a száját, én pedig érzem, hogy ennek veszekedés lesz a vége, amit nem akarok. Egyrészt azért, mert jobb, ha béke van, amíg itthon lakom, másrészt pedig semmi kedvem a békítőt játszani.

– Javarészt?

– Ne piszkáld, apa. Én segítek neki tanulni. – Kisebb hazugság hagyja el a számat, ugyanis eddig egyszer nem jött fel a húgom és köztem az érettségije. Mindenesetre nem hülye, jó tanuló, és tudom, hogy nem olyan felelőtlen, hogy pont az érettségire ne készüljön fel.

– Igen?

– Igen, így van. – Wheein egyből rávágja, olyan hálás pillantást kapok tőle, hogy már csaknem jólesik.

Mostanában hiába nyílt ki a csipája velem szemben, régebben mindig ő falazott nekem, mikor tehette, soha nem köpött be anyáéknak. Mellettem állt, megvédett, és cáfolt mindent, amivel anyuék meggyanúsítottak akár igaz volt, akár nem.

Az a minimum, hogy legalább az ilyen helyzetekben segítek neki.

– És hogy halad? – Apa felém fordul, én pedig nem török meg, magamra húzom minden határozottságomat, és kitartok.

– Már tudja. Javarészt. – Ismétlem a húgom szavait, a végén még egy kisebb mosolyt is villantok, amire apa csak a fejét csóválja, elmormog egy „sejtettem”-et, majd elvonul, de tisztában vagyok vele, hogy egy halvány kis vigyort tart vissza.

Egyszer már elejtett egy megjegyzést pár éve, hogy szereti, hogy mi ketten ennyire kiállunk egymás mellett, mivel náluk gyerekkorában erre nem volt példa. Ebből tudja, hogy számíthatunk a másikra, miután ő és anya már nem lesznek.

– Egy isten vagy. – Wheein suttog, mutogat, a levegőbe markolva lépked felém, és áll meg közvetlenül előttem, miközben egy ezer wattos vigyor ül ki a szájára.

– Jézusom, mit akarsz? És remélem, hogy tényleg jól állsz a tanulással. Tudod, hogy minden ezen múlik.

– Csak egy-egy anyagrész van, amit nem tudok, másfél hónapom van a fejembe verni. Nagyon is jól állok. – Mély levegőt véve veszi ki a kezemből a zsemlét, és teszi le a pultra a kés mellé, majd a mellkasomba bök. – Kérni akartam egy szívességet.

– Még a sörömet sem kaptam meg a múltkoriért.

– Tudom, de nekem nem adják ki, kiskorú vagyok. Viszont a pénzt odaadom, és megveszed magadnak. – Nagyot pislog, beharapja a száját, én pedig máris a szemeimet forgatom.

Hogy ez mindig akar valamit, hihetetlen.

– Ne tartsd vissza – adom meg az engedélyt arra, hogy eleredjen a nyelve, miközben magamban erőt gyűjtök az esetleges hülyeségei miatt.

– Szóval, jövő héten pénteken, hogy is mondjam... Kéne egy fuvar.

– És mégis ezt hogy gondoltad? Nincsen autóm – mondom a szemöldökömet felvonva, zsebre tett kezekkel, kicsit befeszülve. Azt hiszem, a gyomrom lassan megemészti saját magát, ha nem jutok el az evésig hamarosan. – És hova kéne vigyelek?

– De jogosítványod van! És apa neked odaadja a kocsiját, te is tudod. – Megköszörüli a torkát, ahogy elhallgat, a padlóra mered, nem mer a szemeimbe nézni. Ennyi pont elég ahhoz, hogy tudjam; valami hülyeséget akar csinálni. – Solaréknál lesz egy kisebb összejövetel, és majd értem kéne jönni.

– Leegyszerűsítve rohadt későn érsz majd haza, és ha veled toppanok be, akkor foghatjuk arra, hogy együtt voltunk valahol, téged meg nem üvöltenek le.

– Pontosan. – Még biccent is egyet, úgy tűnik, megint egy fél mondatból kitaláltam, mégis mit akar.

– Ezzel csak annyi a baj, hogy fel fog nekik tűnni, hogy én itthon leszek, és az éjszaka közepén ülök autóba miattad. Nem hülyék, tudni fogják, hogy bulizni mész. – A kis logikai buktájára rávilágítva a száját húzza, talán egy kissé lelomboztam, hiába kezd el egyből pörögni az agya.

– Én nem bulizni megyek, nem lesz alkohol, se semmi. Csak összeülünk hatan, pizzát rendelünk és beszélgetünk. – A karját kezdi el dörzsölni, a szemembe néz, pontosan jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam; igazat mond.

Ha nem így lenne, elmondaná nekem.

– És azt elmondanád nekem, hogy képzelted el ezt az egészet? Az elejétől a végéig. Szétfeszít a vágy, hogy megtudjam. – Beszéd közben kikerülöm egyetlen húgomat, ő pedig követi a tekintetével, ahogy a konyha közepén ácsorgó kisasztalhoz sétálok, és leülök. – Ha már ott vagy, igazán csinálhatnál nekem valamit.

– Nem kell gúnyosnak lenned. – Fintorog rám, de a lába egyből elindul, a hűtőhöz viszi, amiből elkezd kipakolni. – Annyi lenne, hogy én elkeverednék oda valahogy olyan este tizenegy körül... ott lennék pár órát, aztán hívnálak, hogy jöhetsz értem. – Még a vállát is megrántja, miközben a felvágottak közt válogat, majd a zsemlémhez fordul a mellette heverő késsel együtt, amit nem mellékesen negyed órája meg kellett volna ennem.

– És pontosan hogyan is akarsz „odakeveredni” este tizenegykor? – A szemöldökömet felvonva nézem végig, ahogy két másodperc alatt összedob nekem egy telepakolt szendvicset, majd nekiáll még egynek. Mintha tudná, hogy egy nem elég, és a gyomrom már magát emészti.

– Busz vagy metró. – Még a vállát is megrántja, az én arcom meg beletorzul még a gondolatba is.

– Ezt most felejtsd el – vágom rá egyből, aminek hála rám néz, majd előkapar egy tányért a mellette lévő szekrényből, amit elém is tesz a szendvicsekkel együtt. Nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok ezért. – Éjfél előtt egy órával ki nem teszed a lábadat a városba egyedül. Hülye vagy?

– Yah, Kyungil! – Wheein egyből lemorran, fújtatva nézi végig, ahogy az egyik szendvicsbe belekezdek, amitől konkrét ízorgia van a számban. Ő pedig leül elém, kíváncsian nézi végig, ahogy eszem. – Nem lennék egyedül, Yijeong-sshi velem lenne.

– Mert a kölyök biztosan meg tudna téged védeni, ugye? – Felcsattanok, amit talán nem kéne, de még a gondolat is feldühít, hogy ez a bolond olyan későn kimerészkedik.

Nincs az a pénz, hogy ezt engedjem.

– Kölyök? – A nagyszájú elakad annál az egy szónál, a szemöldökét felvonva mered rám, aminek hála megállok az evésben. – Yijeong-sshi nem kicsi.

– Ja, mert hozzád képest nyolc centivel magasabb, de tőlem tizenhárommal kisebb. Hidd el, hogy az alig százhetven centije rohadtul nem véd meg senkitől. – Talán kicsit nagy hévvel beszélek, és ez nem a kölyök ellen van, csak... Ah. – A cuki arca nem gátol meg senkit abban, hogy megkéseljenek a metrón azért a pár wonért, ami nálad van.

– Cuki? – Immár nem a szemöldökét vonogatja, hanem meglepetten néz rám, majd egy lassú, lassú mosoly terül szét az arcán, ahogy az asztalra könyököl. – És mégis mennyire cuki?

– Állj le – morranom le két falat között, kissé dühít, hogy ezt nem bóknak szántam, de ennek az őrültnek pont úgy jött le. Remek. Először Jaehoék, most meg ő, meg vagyok áldva velük.

– De Yijeong-sshi tényleg aranyos. – Az ujjával köröz a fénylő falapon maga előtt, miközben a kacskaringós útját figyeli, csak néha néz fel a szemeimbe. – Azt nem hittem volna, hogy észre is veszed... – Még a fejét is oldalra billenti, ahogy kissé lehajtott fejjel mered rám pislogás nélkül, és természetesen azzal a kiállhatatlan mosollyal az arcán.

– Ne nézz így rám, mert herótot kapok tőle – morgom, mielőtt még belekezdenék a második szendvicsembe, őszintén túl fáradt vagyok ahhoz, hogy lehordjam a lábáról több okból is.

Inkább csak elengedem a dolgot, jobban járunk mind a ketten.

– Kérdezhetek valamit? – A torkát köszörülve húzza ki magát végül, miután veszi a célzást, és nem mered úgy rám, mint egy elmebeteg.

Esküszöm, néha a frászt hozza rám.

– Nem – vágom rá egyből, ami után második zsemlém is pusztulásra ítélve eltűnik a számban.

Nem értem, nekem semmi érzékem a konyhához, de Wheeinnek még a szendvicsei is olyanok, hogy az ember letérdel tőlük.

– Miért nem viszel el, és... maradsz ott? Tudod, hogy figyelj rám, ott legyél velem, és Yijeong-sshivel is... – A füle mögé tömködi a haját, olyan arcot vág közben, hogy egyszerűen nem tudom leteremteni. Nem megy.

Csak veszek egy mély levegőt, leteszem a vacsorám maradékát, és komoly arccal meredek egyetlen testvéremre, akitől lassan agyvérzésem lesz.

– Ugye nem megy el az eszed? – kérdezem teljes érdeklődéssel a hangomban, amit ő csak egy értetlen tekintettel reagál le, mintha teljesen ártatlan lenne.

– Miért? Én csak tettem egy csodálatos ajánlatot, ami tök logikus, és mindkettőnknek maximálisan megérné. Ott vagy velem, felügyelsz, ráadásul nem kéne azon aggódnod, hogy anyuék rájönnek, hogy nem vagyunk együtt. Nincs mit veszítened. Hát nem lenne sokkal nyugodtabb estéd? – Nem teszem szóvá, de túl sunyin viselkedik, és talán jobb is, ha nem tudom, mi van a fejében.

Szerintem már lábon kihordtam volna pár szívinfarktust, ha belelátnék az agyába.

***

– Milyen nap is van ma? – Anya teljesen szétszórtan járkál a nappaliban, amíg én és apa a kanapén ülünk a tévét nézve. A kedvenc sorozatunk megy, amiből félpercenként kimarad egy fél pillanat, ahogy anya elhalad előttünk.

– Péntek, drágám. – Apa mély levegőt véve válaszol, majd mikor élete párja ismét átvonul a tévé előtt, hitetlenül mered utána. – Miért nem ülsz le egy kicsit?

– Mert fél óra múlva el kell indulnom munkába, azért. De neked is, nem értem, hogy tudsz még mindig nyugodtan ülni egy helyen, nincs meg a kocsi kulcs! – Anya hitetlenül kap levegő után, úgy magyaráz, hogy már az én tekintetemet is magára vonzza.

– Én jövő héten pénteken maradok bent az irodában éjszaka, drágám, nem ma.

– Akkor is segíthetnél. – Amíg ők beszélnek, az én agyam lassan teljesen feladja a koncentrálást, és már egyáltalán nem figyelek arra, ami a tévében megy. – Amikor visszajöttem a jósnőtől, letettem a konyhában a pultra, de onnan csak úgy felszívódott. – Nagyokat sóhajt, kezd kiakadni, sikeresen teljesen kikapcsolja mára az agyamat.

Anya sokat jár jósnőhöz, és igazából én sem nagyon tudom, hiszek-e benne, a lényeg igazából csak annyi, hogy sokat segített nekünk. Anyut teljesen megnyugtatja, hogy járhat oda, és addig nekünk sincs semmilyen ellenvetésünk.

Viszont visszatérve a való világba, a sorsom jut az eszembe, az, hogy jövő hét pénteken egyikük sincs itthon, mert éjszakáznak, ennyi erővel itthon is maradhatnék. Eldobnám Wheeint a barátnőjéhez, és majd érte mennék, mikor felhív.

– Akkor jövő héten szabad az egyik autó? – Húgom egy pillanat alatt felbukkan, a lépcsőn jön lefele, miközben a pizsamáját igazgatja magán.

– Igen, egy kocsival megyünk dolgozni. Miért? – Anya a homlokát ráncolva kutakodik a kis dohányzóasztalon előttem, most már ha akarnék, sem látnék semmit abból a rohadt tévéből, ugyanis még apa is beszáll a dologba.

– Hát Kyungil még nem mondta? Elmennénk ketten moziba, az utolsó vetítésre. Megnézni az új horrort, és... kéne apu kocsija. – Wheein rám néz, majd vissza a szülőkre, akik vannak olyan elfoglaltak, hogy észre sem veszik; a húgom nem hazudik jól, ami most is kiül az arcára.

– Miért pont horrort? Tudni sem akarom. – Anya felsóhajt, ekkor esik csak le, miért ezt mondta a nagyszájú.

Tudja, hogy a családban csak mi ketten bírjuk a horrorokat, és ha ez jön szóba, anyuék már az említésétől is ki vannak akadva. Ez az a dolog, amiről nem faggatnak. Lehet, hogy Wheein nem tud hazudni, de mint már említettem korábban, nem hülye. Az esze nagyon is a helyén van.

– Vigyétek, áldásom rátok – mondja apa, majd szinte felkiált, mikor a kezébe akad valami, ami csörömpöl. Hát beszarok, megtalálta a kulcsot. – És most ennek örömére igyunk is egyet. De mivel egyetlen nejem dolgozni megy, a kicsi lányom meg kiskorú, te, Kyungil, mit szólnál egy sörhöz?

***

Nem tudom, mi lep meg jobban; az, hogy én most tényleg itt ülök a volán mögött, vagy a mellettem ülő húgom hangosan énekel, és nagyon tetszik a hangja. Ennek hála sokszor is pillantok rá a szemem sarkából, miközben ő Amy Winehouse egyik dalán csámcsog, és ide-oda dülöngélve, a biztonsági övét markolva a mellkasa előtt, a lelkét is kiénekli.

– Nem is tudtam, hogy szereted Amy-t – jegyzem meg kissé lejjebb véve a hangerőt, miközben a gyér közvilágítással megvilágított arcát figyelem.

Abból a tizenegyből negyed tizenkettő lett, mire elindultunk, és már így is egy fél órája úton vagyunk. Persze Wheein mutatja az utat, mondja, merre kell menni, de úgy érzem, mintha egy kört tennénk lassan a folytonos balkanyarok miatt.

A nagy tömbépületek között egyre nagyobb hézagok vannak, és mindenki, aki kint sétál, minimum egy kapucni van a fejére húzva. Nem valami biztató.

– Yijeong-sshi rászoktatott. – Tömör a válasza, miközben mosolyog, majd hirtelen előre mutat, konkrétan levegő után kap. – Apropó Yijeong... Ó... óó, állj meg! – A lelkesedése, a hirtelen jött hangoskodása a szívemet is leállítja, miközben a fékre taposok, aminek hála mindketten előre dőlünk.

Még szerencséje, hogy szinte teljesen ki van halva az út.

– Miért álltunk meg?

– Szia, Wheein, és jó estét, Song Junwoo. – Nagyokat pislogva nézem végig, ahogy a kölyök beszáll hátulra, egyből beövezi magát, egyáltalán nem néz fel, ahogy matat maga előtt.

– Neked inkább Kyungil – mondom kissé hitetlen hangon, ahogy apa nevén szólít, aminek hála felkapja a fejét, a tekintetünk pedig találkozik a visszapillantó tükörben.

– A-azt mondtad, apukád hoz. – Yijeong dadogva beszél immár a húgomhoz, aki megrántja a vállait, majd rám néz, hogy induljunk végre.

Nekem pedig nem is kell több, megvárom, amíg elmegy az autó, ami már túl közel jár hozzánk, majd végre a gázra lépek, miközben a húgom magyarázatát várom.

– Igen, emlékszem. – Wheein ennyivel le is akarja zárni a témát, miközben még lejjebb veszi a hangerőt, én meg teljesen értetlenül állok a dolog előtt.

– De Kyungil határozottan nem az apád. – Hátul a törpe motyog, csak egy fél pillantást vetek rá a visszapillantóból, de nem látom az arcát. Lehajtja, ráadásul a haja is belelóg, még csak megfejteni sem tudom, mire gondolhat most.

– Örülök, hogy észrevetted. – Kicsi húgom lassan elvigyorodik, nem nézek rá, de még így is ezer százalék, hogy engem bámul. – Amúgy ma is határozottan cuki vagy, Yijeong-sshi. – És tessék, hátra is fordul a kölyökhöz, aki felemeli a fejét, és itt határozom el, hogy többet nem nézek rá.

A száját rágja, amit a múltkor is ugyanígy tett, akkora szemekkel mered Wheeinre közben, hogy csaknem már... Hh. Ráadásul a húgom enyhe célzása a múltkori beszélgetésünkre is rátesz egy lapáttal arra, hogy ki akarjam zárni magam a társaságukból.

Nem értem, mi van velem, meg a nagyszájúval, de ő túlságosan furcsán viselkedik. Valamire készül, amit érzek a levegőben, és ez feszélyez.

– Köszönöm? – Konkrétan kérdez a törpe, miközben én magamban azt mantrázom, hogy csak az utat figyeljem. Nem nézhetek sehová, csak előre, ami most valamiért túl nagy feladatnak tűnik.

– Megmondanád, merre menjek, vagy kirakjalak, és elsétálsz odáig? – A hangomat teljesen lehalkítva szólok Wheeinnek, aki sóhajt egyet, de nem teszi szóvá, hogy kicsit feszült vagyok.

Ez a szerencséje.

– A következőnél jobbra, utána végig egyenesen. Majd szólok, hol kell megállni. – Biztos vagyok benne, hogy kissé a száját húzza, bár nem értem, miért. Talán valami nem úgy sült el, ahogy azt várta, bár nem tudom, mégis mi lehet az. – A többiekről tudsz valamit? Nem beszéltem velük.

– Mindenki... ott van már. – Yijeong mormog, nem értem, hogy miért lesz ilyen csendes megint.

Még emlékszem, milyen is volt a kávézóban, és teljesen egyértelmű, hogy csak előttem ilyen. Talán nem kedvel.

– Ah, kíváncsi vagyok Hwasa új hajára.

– Megint barna lett. Szerintem a szőke jobb volt. – Ez a beszélgetés hamar meg is hal, ugyanis miután Wheein tesz még egy megjegyzést, Yijeong már nem válaszol rá. Egyszerűen nem hajlandó megszólalni.

Komolyan felidegesít, nem tudom, miért. Ha Jaeho maradna csendben, mikor felbukkanok, a két kezemet tenném össze, de ez a kölyöktől nem tetszik. Lehet, csak az egómat sérti, de akkor sem hagy nyugodni.

Basszus már.

– Itt állj meg. – Csaknem negyedórányi kocsikázás után húgom megszólal, megtöri azt a csendet, ami már kezdett kicsit zavarni.

Mély levegőt véve fékezek le, ösztönös minden mozdulatom, ahogy ők, úgy én is kiövezem magam, és kiszállok az autóból. Eszem ágában sincs itt maradni, de bekísérem őket a biztonság kedvéért.

– Melyik ház? – kérdezem körbenézve, kicsit sem tetszik, hogy Wheein pont arra a házra mutat, ahonnan bömbölve szűrődik ide a zene.

– Ne nézz így rám! Nem tudtam, hogy zene is lesz. – Kicsi húgom Yijeonghoz megy, majd belekarolva indul meg ahhoz a házhoz, ami előtt jó pár kocsi áll.

Egyelőre nem szólok egy szót sem, csak akkor morranok fel legelőször, mikor a bejárati ajtó kivágódik, és egy gyerek esik ki rajta, másik kettő pedig röhög rajta. Halál részegek.

– Wheein!

– Esküszöm, hogy nem tudtam! – Épphogy megszólal, meg is áll, teljesen kétségbeesve bámul rám.

– Azt mondtad, nem buliba mész. Hülyének nézel?

– Tényleg nem erről volt szó. – Miközben a húgom erőt gyűjt a magyarázkodáshoz, Yijeong magába zárkózva nézi azt a pár srácot, akik kint ülnek a teraszon, isznak, és ahogy észrevesznek minket, egyből el kezd járni a szájuk.

Pár pillanatba telik, és kiszúrják a húgomat is, akihez undorítóbbnál undorítóbb megjegyzéseket vágnak, miszerint mégis mit csinálnának vele.

Egy fél pillanat alatt felmegy bennem a pumpa, érzem, ahogy a kezem ökölbe szorul, és szinte pumpálja bennem a hirtelen jött adrenalint. Még a gondolat is, hogy Wheein ezeknek a közelébe megy, megőrjít.

– Ülj be az autóba.

– De...

– Ülj be, és ne feleselj! – Ahogy leüvöltöm, egy másodperc alatt beléfagy minden hang, és nem várja meg, hogy ennél is hangosabb legyek, egyszerűen fogja magát, és visszaindul a kocsihoz.

– Megkeresem Moonbyulékat. – A törpe megszólal, csak egy fél pillantást vet felém, a lába meg máris elindul, aminek hála egy kis ideig ideragadok. Viszont mikor túlteszem magam azon, hogy hozzám szólt, majd eljut az agyamig, mégis mire készül, egyből utána megyek, a karjánál fogva állítom meg, és fordítom magam felé.

Ezt ő sem gondolta komolyan.

– Elment az eszed? Be nem teszed oda a lábadat – jelentem ki kissé idegesen, azt hiszem, nagyon rég voltam utoljára ilyen rohadt ideges. Érzem, ahogy szétfeszíti a fejem, és ellenállhatatlan vágyat érzek aziránt, hogy megüssek valakit. – Menj Wheein után.

– Mi? – Teljesen ledöbbenve mered rám, azt hiszem, nem igazán számított tőlem erre. – Nincs se mellem, se vaginám, úgyhogy bemegyek.

– De nem tudod megvédeni magad.

– Már nem vagyok hétéves, Kyungil! – Megpróbálja kihúzni a karját az ujjaim közül, de csak annyit ér el, hogy közelebb lépek hozzá. Eszem ágában sincs elengedni. Ha ő beszabadul oda egyedül, a húgom is elveszti az eszét, és egyből utána akar menni.

Ilyet nem játszunk.

– Ezt majd bebizonyítod máskor, most irány a kocsi. – Elengedem, mikor már biztos vagyok benne, hogy nem megy be oda, viszont a kérésemre oda sem figyelve itt marad egy helyen.

A rohadt életbe, miért hergel?!

– De...

– Szállj be a kurva autóba! – A pólójánál fogva rántom magamhoz, nem ordítok, csak ingerült sziszegéssel adom a tudtára, hogy a türelmem végén járok már. Ezer százalék, hogy ez az oka annak, ahogy a szája megremeg, a szemei kikerekednek, és még csak levegőt sem vesz, emellett mintha még az arca is hófehér lenne. – Gyerünk. – Lassan eresztem el, aminek hála egyből elhátrál, úgy mered rám még pillanatokig, mintha meg is ütöttem volna.

Azt hiszem, a frászt hoztam rá. Kibaszott helyes.

Végül a karját dörzsölve, a nyakát behúzva indul meg az autó felé, amíg én veszek egy mély levegőt, és a húgom barátnőit keresem a szemeimmel. Készen állok rohadtul leordítani mindet.

A hajamba túrok, még csak meg sem hallom egyik srác hangját sem, azt, amiket a fejemhez vágnak. Egyszerűen csak megindulok a bejárat felé, viszont még mielőtt egyáltalán feltenném a lábam az első lépcsőfokra, ami a teraszra visz, meghallok egy vékony hangot.

Egy hangot, ami megállít, kíváncsian nézek körbe, majd a tekintetem meg is akad azon a három lányon, akik mellett Dokyun is ott van.

– Solar!

– Kyungil? – Épphogy megszólalok, mindannyian felém kapják a fejüket, eléggé ijedten nézik végig, ahogy odaviharzom hozzájuk. Remélem, a vér is megfagy bennük.

– Mégis mi ez itt? – kérdezem a ház felé bökve, aminek hála a torkát köszörüli, de megszólalni nem tud. Helyette Hwasa az, aki felsóhajt, és ölbe tett karokkal a száját húzza.

– Solar bátyja hazahozta a haverjait, és fél óra alatt lerészegedtek. Nem ezt terveztük. – Ennyivel le is rendezi a magyarázatát, ami után elszámolok magamban ötig, próbálok lehiggadni.

Nem kéne mindenkivel kiabálnom.

– És itt fogtok kint állni a ház előtt, amíg el nem mennek? – Még a szemöldökömet is felvonom, vagy ötször végig kell néznem rajtuk, mire rászánják magukat a válaszra.

– Moonbyulékhoz megyünk. – Dokyun a tarkójára simít, ezen kívül viszont egy árva jelet nem látok rajta, miszerint tartana tőlem. Végül is már tíz éve biztosan ismerem őt és a lányokat is, de ettől függetlenül félhetne tőlem legalább egy egészen kicsit. – El tudnád hozni te Wheeinéket? Hatan már nem férnénk be a kocsimba.

– Ők nem mennek – vágom rá egyből, aminek hála mind a négy úgy néz rám, mintha azt mondtam volna, hogy kivégzem őket.

– Mégis miért?

– Mert a húgom mára pont elég ideget ültetett belém. Majd legközelebb veletek megy, de mára felejtsétek el. – Nem nagyon hat meg, hogy a szavaimmal milyen bociszemeket váltok ki a három lányból, bár az őszintén kicsit aggaszt, ahogy Dokyun a homlokát ráncolja, és maga elé mered.

Kattog az agya, letagadni sem tudná, és ha ezt így folytatja, valamilyen kifogás az eszébe fog jutni. Kell a vérnek.

– Yijeong még befér hozzánk. – És tessék, végül megszólal, talán a legrosszabb, amit mondhatott, az ez.

Nem tudom, miért és hogyan, de a szívem kihagy egy ütemet, őszintén nem csábít a gondolat, hogy a kölyök velük menjen. Tudom, hogy nem képes vigyázni saját magára, és nem szívesen hagyom erre a négy emberre.

Semmi közöm hozzá azon kívül, hogy a húgom legjobb barátja, de a gondolat is, hogy az a szerencsétlen Dokyunékkal tartson, most kizárt dolog. Felőlem máskor mehet, a szabad ég alatt lehet egy éjszakán át, de most nem. Rossz előérzetem van.

– Yijeong sem megy – szögezem le kihúzva magam, aminek hála mind a négyen úgy néznek rám, mintha megőrültem volna. Hozzátenném, hogy most jogosan, ugyanis mint említettem már, a kölyökhöz semmi közöm.

– De mié...

– Mert nem. Ha a húgom nélkül menne el, az a bolond képes lenne az ablakon kimászni, hogy mellette legyen, úgyhogy nem. Nem kockáztatok, sziasztok. – És ezzel a lendülettel hátat is fordítok, a fejemet csóválva indulok az autó felé, amit valami csoda folytán még nem környékeztek meg a részegek.

Egy szót sem szólok, miután beszállok, bekötöm magam, majd be is indítom a motort, pedig ezer dolgot mondhatnék nekik. Annyira mindegy, hogy most magamban tartom, hiszen ismerem Wheeint, lassan kiakad, és akkor úgyis a fejéhez vághatom az egészet, ami most a fejemben kavarog.

Percek telnek el csendben, ami túl gyanús nekem, ezért ezerszer leellenőrzöm a visszapillantóban, hogy minden rendben van-e Yijeonggal, majd magam mellé nézve egy milliószor bizonyosodom meg arról, hogy a húgomnak semmi baja.

Nem is csalódom, a kölyök az ablakon bámul kifelé, teljesen összehúzza magát, azt hiszem, nagy hatással volt rá az, ahogy beszéltem vele. Lehettem volna kíméletesebb... Bár, hh. Ő nem fogadott szót, és mivel hat évvel vagyok idősebb, ez így nem volt jól.

A törpével ellentétben Wheein félpercenként fújtat, ölbe tett kezekkel bámul ki a szélvédőn, csupán a szemeivel gyilkolni tudna. Megértem, az ő helyében valószínűleg én is így viselkednék, de akkor is nekem van igazam.

– Nem vagy az apám! – És tessék, alig öt perc néma csend után a kicsi húgom kifakad, amire már reflexszerűen forgatom a szemeimet.

– Ez a szerencséd. – A kormányt markolom, mély levegőt veszek, és próbálok higgadt maradni, ugyanis már így is többet kiabáltam ma, mint terveztem. – Gondolj bele, ha az lennék.

– Jézusom, inkább nem. – Hitetlenül morran fel, annyi utálat és sértődöttség cseng ki a hangjából, hogy már csaknem a fejemet csóválom tőle. Hisztizik, mert mérges, hát tegyen így. Nem számít.

– Képzeld magad a helyzetembe, próbálj legalább egy kicsit felnőtt fejjel gondolkodni, Wheein! Itt vagyok huszonnégy évesen, a bátyád, aki még most is falaz neked anyuék előtt, pedig nagyon sok múlik rajta. – Pár pillanat erejéig összeszorítom a fogaimat, minden mérgemet és indulatomat visszanyelem csakis azért, hogy ne legyen ebből nagy veszekedés. – Mit csináltam volna, ha neked bajod esik? Azon kívül, hogy leöltem volna mindenkit azon a putri helyen. Mit mondtam volna anyuéknak? Belegondoltál abba, hogy azok a gyökerek, akik halál részegen azt ecsetelték, hogy milyen undorító dolgokat tennének veled, nem csak hangemberek? Van fogalmad róla, mit tesz az emberrel az alkohol? Ha nem vagyok ott, akkor mi lett volna? Mi? És ne merd azt mondani, hogy Yijeong megvédett volna, mert hiába veti be az ötven kilóját, ha ők vannak hárman! – A végére felemelem a hangom, így próbálom elérni, hogy a nagyszájú most ne szóljon közbe. – Nekem is volt egy ilyen korszakom, csak ilyen barátaim voltak évekig, és én hiába nem csináltam semmi gyökérséget, akkor is végig néztem, mikor rászálltak valakire. Ezek nem megfélemlítenek, hanem rohadtul magukat hergelik, hogy utána legyen is bátorságuk megcsinálni azt, ami a fejükben lezajlik. – Az ujjaim már csaknem belesajdulnak, ahogy a kormányra feszülnek, még az a szerencsém, hogy rajtunk kívül sehol egy autó, és csak az utat kell figyelnem. – Már a gondolat, hogy te olyan emberekkel vagy körülvéve, mint amilyen az én baráti társaságom volt anno, a legrosszabbat hozza ki belőlem. Kibaszottul hálásnak kéne lenned nekem azért, mert kirángattalak, és nem hagytam, hogy rosszba vigyenek.

– De miről beszélsz?! – Wheein felcsattan, aminek hála Yijeong még összébb húzza magát, a nyakára simítva dől az ajtónak, amit a visszapillantóból nézek végig. Valószínűleg nem akarja ezt hallgatni, amit megértek. Nekem sincs kedvem veszekedni nyolcórányi papírtologatás után, majd jön egy ilyen lelki sokk is, és... Ah! – Én soha nem csinálok semmi rosszat. Nem cigizem, nem iszom alkoholt soha, nem drogozom, még a gondolat is taszít, ahogy Solart, Hwasat, mindenkit. Yijeongot is. Mi ilyenek vagyunk, nem iszunk, nem csinálunk semmi rosszat azon kívül, hogy éjszaka járunk el. Ezt te is nagyon jól tudod! – A hangja elvékonyodik, bár nem a haragtól. Az az oka, hogy próbál meggyőzni, amit nem igazán értek, hiszen ő is mondta, hogy tudom, milyen ember. Ezért bízom meg benne. – Én... Én megértem, hogy kiborultál, és tudom, hogy csak meg akartál védeni, de a barátaimmal miért nem mehettem el? Miért kell ennyire beszabályoznod? Nem kell büntetned, nem tudtam, hogy ilyen emberek lesznek ott!

– Mert ismerned kell a határokat. – Pár pillanatra beharapom a számat, majd egy sóhaj kíséretében próbálok minden negatívat eltakarítani magamból. Mit ne mondjak, sokat nem segít. – Az elején csak lesokkoltam, de ettől függetlenül tudom, hogy elmondtad volna, hogy bulizni mész, mert mindig őszinte vagy velem, a gond nem ezzel volt. Felőlem maradhattál volna, ha veled egyidősek, és kevésbé részegek, de ezek az emberek még tőlem is idősebbek voltak, a sárgaföldig itták magukat, és azt is megkockáztatnám, hogy drog is volt náluk. Ez rossz ómen volt a mai estét nézve, a helyemben te is ugyanezt csináltad volna. – Nem tudom, hogyan de egészen ismerős környékre keveredünk, pár pillanatba telik csak, mire teljesen eljut az agyamig, hogy alig pár perc, és hazaérünk.

Remek, el is fáradtam, de rohadtul. Ideje lenne aludni.

Nem hangzik el még csak egy sóhaj sem innentől kezdve, amíg a kocsinak a motorja le nem áll a ház előtt, egy megnyugodott sóhajjal meredek kifelé. Nem halt meg ma senki, ez határozottan pozitív.

Mégis... úgy érzem, valamit elfelejtettem.

– Akkor Yijeong-sshi itt alszik? – Ahogy Wheein megszólal, akkor esik csak le, hogy bassza meg, a törpe a hátsó ülésen gubbaszt. Szegény gyerek kiment a fejemből.

– Én hazasétálok. Innen csak húsz perc. – A kölyök halkan szólal meg, mintha félne beszélni. Furcsa, hogy fiú létére ennyire elnyomja egy kis nézeteltérés, amiben ő még csak benne sem volt.

– Ne hülyéskedj már! Tudod, hogy anyuékat még csak meg sem kell kérdeznem, ha te át akarsz jönni. Na, legalább te maradj velem. – Kicsi húgom a száját biggyesztve mered hátra Yijeongra, aki félve néz az én szemeimbe a visszapillantóból.

– Én... nem akarok zavarni.

– Nem zavarsz – szólalok meg végül, mikor leesik, hogy az én beleegyezésemre vár, ami után nyel egyet, egy kész örökkévalóság, mire elszakítja rólam a tekintetét.

Lassan kiövezi magát, és kiszáll, végig azt figyelem, milyen kimért minden egyes mozdulata. Mindeközben Wheein kicsit talán kapkodva hagy egyedül a kocsiban, szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy én is megmozduljak; elengedem a kormányt, amihez csaknem már odanőttek az ujjaim.

Túl sok a feszültség mára.

– Kyungil, te miért nem alszol? – Húgom hangja nyomja el a mosogatógépből jövő zajokat, aminek hála egy pillanatra megáll a szívem. Viszont ennek egy jelét sem mutatom, csak felnézek rá a bögrémből, amiben a teám nagyon gőzölög, az arcomat melegíti.

– Kéne? Csak negyed órája értünk haza. – Miközben én beszélek, Wheein mély levegőt véve jön beljebb a konyhába, a háta mögött összekulcsolt kezekkel sétálgat, végig engem néz. Kezd kicsit megijeszteni.

– De ma nyolc órát dolgoztál, én meg még el is rángattalak. Lassan hajnali egy. – Megáll egy pillanatra, majd ugyanúgy elindul a lába, úgy érzem magam, mint egy rohadt kihallgatáson.

– És te miért nem alszol? Még csak le sem fürödtél – mondom az utcai ruháját méregetve, ennek hála őt is kizökkentem egy pillanatra. Lenéz magára, majd fintorogva ismét rám.

– Yijeong-sshi fürdik, utána megyek én is. És ha már így feljött... kölcsönadtam neki az egyik régi felsődet, amiben aludhat. Az én trikómba mégsem gyömöszölhettem bele. – Minden egyes kiejtett szava után egyre magasabbra szökik a szemöldököm, bár egyáltalán nem akadok fenn azon, hogy a törpe az én ruhámban van.

Inkább, minthogy a húgom csőtopjában szenvedjen szerencsétlen.

– Remek. – Ennyivel rendezem le, felsóhajtok, ahogy a bögre felé fordítom a tekintetemet.

Fáradt vagyok, de nagyon, egyelőre mégsem tudok felmenni aludni. Valami itt tart.

– Biztos cuki lesz benne. – Wheein végül elenged egy bugyuta vigyort, majd hirtelen a hűtő felé fordul, csakhogy ne lássa, milyen arcot vágok.

Talán jobb is, a meglepettségtől nem a legértelmesebb arckifejezésem ül ki rám, ha ittam volna, most itt fuldokolnék.

– Mire célozgatsz folyamatosan? – kérdezem a hátát szuggerálva, miközben ő kutakodik az alsó polcokon, majd kikapja az egyik zöld ételhordót, és a pultra teszi a hűtő mellé. Pillanatokig nem szól egy szót sem, csak tányérért nyúl, amire kipakolja az ebédünk maradékát, majd a mikróba nyomja.

Meg sem nyikkan, mintha nem mondtam volna semmit, ez pedig felidegesít. Már ő is kezdi.

– Te ezt célozgatásnak érzed? Hm. – Végül még hümmög is egyet, miközben a mikró megy és dolgozik, addig ő a pultnak dőlve engem figyel.

Állom a tekintetét, hiába tudom, hogy egy pillanat alatt ellenem fordítja az egész beszélgetést.

– Igen, mert mostanában túl sokat ismételgeted a cuki szót előttem, nagyszájú.

– Én csak akkor mondom, ha Yiejong-sshiről van szó, mert ő az. De ezt te is tudod, mert már megemlítetted. – Kissé oldalra billenti a fejét, és talán itt van elegem abból, hogy kertel, és nem mondja ki kereken, mi jár a fejében.

Játszadozik, nincs ehhez türelmem.

– És ez akkora szám? – A bögrém mellé könyökölök, még mindig farkasszemet nézek vele, hiába teljesen egyértelmű, hogy nem tudom betörni őt.

– Mivel nem szokásod elismerni senki pozitív tulajdonságát hangosan, ezért igen. Nekem nagy szám. Főleg azért, mert igaz. – A mikró mellette csipog, amire kissé összerezzen, ennek hála elszakítja rólam a tekintetét, hogy kivegye a tányért, amit végül elém tesz.

– Nem vagyok éhes.

– Nem is a tiéd. Yijeong-sshi éhes volt. – Megrántja a vállát, majd szinte kirántva az első fiókot, kivesz egy kést és villát a törpének. – De ha te is kérsz, csak kérned kell, és biztosan ad. – A szája ismét felfelé görbül, de ez most nem ostoba vigyor, hanem egy szelíd mosoly, ami kissé meglep. Mégis túl gyanús.

– Miért nem vagy tökös és mondod ki kereken, mi jár a hormontúltengéses fejedben? – Teljes érdeklődést színlelve meredek rá, miközben magamban, belül mégis csak kíváncsi vagyok a válaszra. Viszont jobb, ha ezt ő inkább nem tudja.

– Hát jó. – Felsóhajt, a kezeit felemeli, mintha csak azt mondaná vele; én akartam. – Tetszik neked.

– Tessék? – Hiába számítottam arra, hogy ez hagyja el a száját, esetleg valami ehhez hasonló, mégis ez az egy szó úgy bukik ki belőlem, mintha ledöbbentene. Pedig nem, csak... egy kicsit. – Ezt abból szűrted le, amikor egyszer azt mondtam rá, hogy cuki az arca, és azt is sértésből? – A homlokomat ráncolom, konkrétan már az én agyam zsibbad attól, ahogy az övé pörög. Nem értem, hogy tizenhét óra gürizés után hogy van még ehhez is energiája.

– Én ott csak gyanakodtam, mert valljuk be, tényleg távol áll tőled, hogy valakire pozitív megjegyzést tegyél. Biztos csak ma lettem benne, mikor nem hagytad bemenni a részegekhez, még üvöltözni is képes voltál vele. Na, meg... Nem tudom, feltűnt-e, de hazafelé jövet egész végig őt bámultad a visszapillantóból.

– Nem gondolod, hogy túl sok szerelmes szutykot olvasol, és átmosták az agyad? – A fejemet csóválom, nem vagyok hajlandó lereagálni ezt az egészet.

Nem és kész.

– Először is, Shakespeare nem szutyok. Másodszor pedig, most is hárítasz. Csak valld be, hogy aranyos, nem közömbös a számodra, és be is fogom a számat. – Felém mutat, olyan fejet vág, mintha sarokba szorított volna.

Talán... talán össze is jött neki, hiszen hirtelen nem tudom, mit mondjak. Csak ülök a szavakat keresve, azt nézve, ahogy az önelégültség kiül az arcára.

– Igen, Yijeong aranyos, még nem nőtt fel. Kisfiú. – A végén a torkomat köszörülöm, próbálom visszafogni magam az után, hogy Wheein arca eltorzul, úgy néz rám, mintha azt mondtam volna, hogy az egész gyerek kész borzalom.

– Kisfiú?! – Konkrétan besípol, ahogy kifakad, hitetlenül kap levegő után, és csap a pultra előttem. – Azt sem tudod, miket beszélsz!

– Baba arca van, és a viselkedése sem egy tizennyolc éves fiúé. Most erre nem tudok mást mondani. – Még a vállamat is megrántom, viszont hirtelen nem tudok többet mondani, hiszen egy gyilkos szempár égeti ki a lelkemet a helyéről jelenleg.

– Most én sem tudom, min akadok ki jobban. – Mindkét kezét a homlokára teszi, szaporán vesz mély levegőt, mintha szülni készülne. Nem normális, látszik, hogy egy a vérünk. – Kezdjük azzal, hogy Yijeong-sshi alapból ilyen, csendesebb mások előtt. Ha tudnád, amit én, akkor nem lennél meglepve. De most akkor a lényeg. – A hasához nyúl, majd a pultra támaszkodik, amíg a mutatóujját a mellkasomba fúrja. Nem tudom, milyen érzelmek uralják, túl sok minden kavarog az arcán, hogy rájöjjek. – Baba arca van? Jól hallottam?

– Igen. – Érzelemmentes arccal meredek vissza rá, amíg ő lassan elmosolyodik, az ujja már szinte léket vág a két bordám közé.

– Csak mondd ki.

– Nem fogok hazudni azért, hogy abbahagyd a zaklatásomat.

– Ez nem hazugság, hanem színvallás. Bár amilyen vak minden pasi, megkockáztatnám, hogy még te magad sem tudod. – Kicsi húgom szemeiben ördögi fény csillan meg, majdnem kiégeti a retinámat.

Nagyon elszánt, ez pedig nem tetszik.

– Vak minden pasi...? Ezt úgy mondod, mintha tapasztalatod lenne benne. – A homlokomat ráncolom, majd ahogy lassan, ráérősen eljut az agyamig, aminek kell, rajtam a sor, hogy elvigyorodjak. – A nagyszájú, akinek nem kell soha senki, csak nem szerelmes?

– Mi? Nem! – Egyből a fejét csóválja, az arca eltorzul, akkora szemekkel néz rám, és olyan gyorsan hátrál el, hogy egyből biztos vagyok benne; ó, de igen. Wheein rózsaszínködben úszik.

– Ki az? Ismerem? Biztosan, ha így nézel. – Az agyam egyből pörögni kezd, normál esetben nem esnék így neki, ha ezzel épp nem magamat menteném ki. Épp elég volt a kölyök, mint téma. – Csak nem... Yijeong? – kérdezem hirtelen, bár még meg sem fogalmazódott bennem. Kicsúszik, nincs mit tenni ellene, ez pedig kissé leállít pár pillanatra.

– Dehogy is. Yijeong olyan, mintha a testvérem lenne. – Elborzadt arcát látva el is hiszem neki, és miután lehiggadok belül egy kissé, folytatom a faggatását.

Rajtam a sor, hogy rohadék legyek.

– Dokyun? – Tovább kérdezek, amire már meg sem szólal, csak a fejét csóválja ugyanazzal a fintorral. – Be ne add, hogy leszbikus vagy, és Hwasaék közül valaki.

– Nem, dehogy. – Még fújtat is egyet, úgy bámul rám, mintha megőrültem volna. – Hagyjál már, és ne tereld a témát. Éppen Yijeongról beszéltünk, te kis su...

– Akkor mégis ki? Sihyoung? Jaeho? – Hiába beszélek vele egyszerre, meg sem hall, egyedül akkor áll meg, mikor az utolsó név kicsúszik a számból. Miután ő, úgy én is ledermedek, az arcát nézve telibe találtam. – Ezt nem mondod komolyan. Jaeho?! – Még a hangom is elvékonyodik egy egészen kicsit, ez az egész annyira lehetetlen, hogy már levegőhöz is alig jutok. – Válaszolnál?

– Majd válaszolok, ha te is bevallod. – Fújtat, a haját igazítja, és hiába teljesen egyértelmű a dolog, ő mégsem mondja ki. Nem adja meg azt az örömöt, hogy halljam a szájából.

– De nekem nincs mit bevallanom.

– Akkor nekem se.

– Mehetsz, Wheein. – A törpe hangjára nem csak a húgom rezzen össze, és hátrál el tőlem, hanem még én is kizökkenek egy kissé, mindkettőnk tekintete rátéved.

A póló, ami rajta van, pár éve még az egyik kedvencem volt, de kinőttem. Mondanom sem kell, hogy ő mégis konkrétan teljesen eltűnik benne, a térde fölé ér, még azt is megkockáztatnám, hogy csak egy bokszer van alatta.

Neki ez alá semmi értelme nem lenne nadrágot vennie.

– Okés. – Húgom elvigyorodik, amíg Yijeong a nyirkos haját piszkálja, és a tányérjához szenvedi magát. – A szádat azért csukd be. – Mielőtt még ez az anyaszomorító itt hagyna, az államra üt, amivel kiérdemli a gyilkos tekintetemet, amit ő már nem lát.

Hátat fordít, és kivonul, hogy lefürödjön. Én meg itt maradok ezzel a kölyökkel, akinek a fehér lábai tökéletes kontrasztban vannak a fekete pólóval, ami szó szerint lóg rajta.

Még jó, hogy már nem látom.

– Jó étvágyat – mondom, ahogy teljesen maga elé húzza a tányérját, és a villával egyből a nem kicsi étel halomnak esik.

– Köszönöm. – Halkan motyog, csak egy fél pillanatra les fel rám, ekkor esik le, hogy bámulom.

Megrohamoznak Wheein szavai, és bármennyire fáj, de tényleg együtt kell értenem vele; Yijeong tényleg aranyos.

– Hol alszol? A kanapén? – Nem figyelek arra, mennyire reszelős a hangom, egyszerűen csak beleiszom végül a teámba, ami enyhíti egy egészen kicsit a torkom érdességét.

Tényleg rám férne az alvás.

– Azt hiszem... Wheeinnel. – Megrántja a vállait, úgy beszél, hogy fel sem néz rám. Most az egyszer hálás vagyok érte, és nem idegesít a dolog.

– Sajnálom, hogy neked estem. Nem akartalak megijeszteni. – Valamiért a szám megint kinyílik, emiatt elhatározom magamba, hogy fogom magam, és eltűnök, miután válaszol.

Tényleg aludnom kéne már.

– Semmi baj, csak jót akartál. – Halványan csóválja a fejét, beharapja a száját két falat között, viszont a szemeimbe egyáltalán nem néz még mindig.

Csodálatos, a húgom teledumálta a fejemet ismételten.

– Legalább a te agyadig eljutott a lényeg. – Hiába fogadtam meg magamban valamit, a távozás akkor sem megy, leginkább azért, mert túl esetlennek tűnik. Csak egy kicsit jobban kéne puhatolóznom, és csomó mindent ki tudnék szedni belőle a húgomról, amiket ő önszántából nem mond el.

– Ő is tisztában van vele, de tudod, milyen makacs. – A fejét csóválja, még egy halvány mosolyt is elereszt, én pedig magammal küzdök, hogy ne nézzek rá.

Nem tehetek róla, Wheein hangja és az irritáló szavai elnyomják minden egyes, normális gondolatomat, hirtelen már fáradtnak sem érzem magam. Hát kikészülök.

A nagyszájú mintha mindig tudná, éppen milyen hatást ér el egyes szavakkal, kezdem azt hinni, hogy boszorkányvér folyik az ereiben.

– Tudom. – Túl halkan válaszolok, talán ez az oka annak, hogy Yijeong felnéz rám, miközben lassan rág. A haja a homlokát takarja, a szemei fáradtak, mégis nagyok, még mindig látom benne a hétéves énjét, aki a játszótéren volt.

Mégis... hh, más. Nem ugyanaz a kisfiú, és én ezt tudom, mégsem tudok elkövetkeztetni attól, milyen gyenge, ha magát kell megvédenie.

Ami ott történt Solarék háza előtt, csak reflex volt, ösztönösen nem engedtem be, de valahogy akkor is benne volt az, hogy nem lett volna jó végig nézni, ahogy bekebelezi a sok paraszt.

– Van rajtam... valami? – Halkan motyog, félig teli szájjal, miközben az arcához nyúl, ekkor térek észhez. Folyton bámulom szerencsétlent, ez már nekem is kellemetlen.

– Ideje aludnom. Jó éjt. – Nem válaszolok a kérdésére, csak otthagyva a pulton a teámat, amiből csak két korty hiányzik, fogom magam és elindulok kifelé.

Csak fél füllel hallom, ahogy Yijeong elköszön, bátortalan, félénk pár szót intéz utánam.

Ahogy a szobám felé haladok, és egyre hangosabbnak hallom a víz csobogását a fürdőből, elgondolkodom azon, hogyan csináljam ki az egyetlen testvéremet azért, mert teledumálta a fáradt fejemet.