– Mit mondott?
– Csak azt, hogy siessek a sulijához, semmi mást. – Idegesen rántom be a kéziféket, miközben Jaeho ugyanolyan tanácstalanul kérdezget, mert talán zaklatottá teszi az én idegességem.
Alig tíz perc alatt értünk ide a belvárosból, de már réges-rég sötét van annak ellenére is, hogy alig múlt délután öt. Az iskola bejáratát kutatom a tekintetemmel, miközben nagy nehezen kiszállok, és már csaknem rohannék be a telefonomat előkapva, mikor meglátom Wheeint az udvar kapujától nem messze, a hidegben vacogva.
– Wheein! – Egy pillanat alatt váltok irányt, és szinte már fáj, mikor felém kapja a kisírt szemeit, és pont olyan idegesen indul el felém, ahogy én sietek oda. – Mi a szar történt?
– Nem hívhattam mást, kérlek, ne haragudj.
– De mi történt? – A vállánál fogva tolom kicsit távolabb magamtól, hogy végigmérhessem, és már szinte én fázok, annyira vékony a pulóver rajta. – Hol a kabátod?
– Bent hagytam. – Megremeg a hangja, befelé mutat, de a szememből nem néz el. Az egész teste remeg, és tudom, hogy nem csak a hidegtől, hanem azért, mert retteg valamitől. – Menj le hozzá, könyörgök.
– Bajod esett?
– Ne velem foglalkozz, Kyungil. – Hisztisen dobbant egyet, a kezét emeli, ami beleremeg a mozdulatba, annyira tehetetlen. – Nem akarom, hogy megint az legyen a vége.
– Wheein, egy szót nem értek abból, mi a szar történik – villanok fel kicsit hangosabban, amire összerezzen, és látszólag próbálja összeszedni magát. A fejemet csóválva engedem el, veszem le a kabátomat, és terítem rá a hátára, de ő meg sem mozdul, csak a könnyes arcát törölgeti. – Mi lenne, ha vennél két mély levegőt, és elmagyaráznád, miért vagy ennyire szétesve?
– Csak menj már le hozzá!
– De mi történik?
– Yijeong – nyögi ki annyira hangosan, hogy belecsuklik a hangja, és megint annyira könnyeblábad a szeme, hogy alig tudja tartani a tekintetemet. Én pedig lefagyok, érzem, hogy elindul bennem valami lehetetlen indulat.
– Mi van vele? – kérdezem óvatosan, mert megrohamoznak a régi emlékeim, meg az a rég nem tapasztalt adrenalin, mint mindig, mikor tennem kellett valamit, nehogy baja essen.
– Egy idióta belénk kötött, én veszekedni kezdtem vele, ő meg akart ütni…
– Csak akart?
– Igen, mert Yijeong betörte az orrát, mielőtt hozzám érhetett volna. – A haja után nyúl, én meg próbálom visszafojtani előtte a hirtelen haragomat, mielőtt még jobban tönkreteszek benne valamit. – Agyon fogja verni az a barom, és nem mehet haza megint így, én nem akarom, hogy megint…
– Nyugodj meg, kérlek. – Mély levegőt veszek, és szinte már fáj, hogy ennyire higgadtnak kell maradnom, mert legszívesebben rohannék. – Hol vannak?
– Az udvaron – bök maga mögé, én pedig ezzel a mozdulatával együtt fordulok hátra, hogy Jaehora nézzek. Egy szó nélkül bólint, és már egyből a húgom felé igyekszik, ahogy én az udvar kapuja felé.
Mély levegőt veszek, és azon töröm magam, hogy ne lobbanjak fel, de abban a szent pillanatban, ahogy beteszem a lábam az udvarra, és egyre beljebb érek, meghallom azt az artikulálatlan káromkodást. A kezeim ökölbe szorulnak, mert meglátom Yijeongot, ahogy a saját vérét törölgeti az arcáról, és olyan gyilkos tekintettel mered a gyerekre maga előtt, hogy észre sem vesz.
Veszekednek, de egy szót nem értek belőle, mert bekattan az agyam, ahogy az idegen srác Yijeong felé mozdul megint.
– Hé! – üvöltöm el magam, ami mintha csak a kölyök felé érne el, mert olyan ijedt tekintettel mered felém, hogy még csak kivédeni sem tudja, mikor az a barom az arcába üt.
Érzem, hogy felrobban a dühöm, és már visszafogni sem akarom, mikor megállok a rohanásban, a gyerek hajába marva rántom hátrébb Yijeong közeléből.
– Mi a szart képzelsz magadról? – sziszegem az arcába, miközben a vállába ütve újra és újra hátrébb taszítom, miközben a véres, elkenődött arcát méregetem, amit egy életre az agyamba akarok vésni, hátha meg kéne ismernem még. – Meg merted őt ütni?
– Ki vagy te? Semmi közöd hozzá – köpi annyira idegesen, hogy még azt is leszarja, hogy egy fél fejjel magasabb vagyok nála.
– Az vagyok, aki kibelez, ha a közelébe mersz menni megint. – Addig hátrál előlem, amíg egy laza mozdulattal, a nyakánál fogva nem taszítom az iskola betonkerítésének, ami valamit beindít a levegőben. – Mit képzelsz, hogy azt hiszed, egyáltalán hozzáérhetsz?
– Kyungil, megfojtod! – Yijeong ijedt hangja csattan a hátamon, érzem, ahogy az apró tenyere rám simul a felsőmön keresztül, de én csak a barom kizökkent tekintetét figyelem.
Azt hiszem, valamit elértem nála, mert nem bír levegőt venni azután sem, hogy elengedem a nyakát, csak a hajánál fogva rántom hátra a fejét, hogy még véletlenül se tudjon elnézni a szememből.
– Meg akartad ütni a húgomat? Kezet akartál rá emelni? – kérdezem megint annyira halkan sziszegve, hogy talán alig hall meg. – Válaszolj!
– Kyungil, kérlek. – Yijeong a felkaromba kapaszkodva próbál hátrébb húzni, de meg sem tud mozdítani. Tudja, hogy magamat hergelem, és tisztában azzal is, ez mivel jár, amit valószínűleg nagyon nem akar.
– Egyszer, csak egyetlen egyszer mész megint Wheein közelébe, és én megkereslek. Addig ütlek, amíg magadnál vagy, és az sem fog érdekelni, ha el kell ásnom valahol. – Az ideg teljesen eluralkodik rajtam, megint a régi önmagam vagyok, de most az egyszer nem zavar. Csak állom az ő beijedt tekintetét, és teljesen kizárom a fejemből azokat a forró kezeket, amik semmi pénzért nem tudnak elrángatni. – Ha csak Yijeongra mersz nézni, esküszöm, hogy meg foglak ölni. Világos voltam?
– Igen.
– Nem hallom.
– Igen – mondja sokkal hangosabban, a hangja mégis meginog, és csak akkor képes levegőhöz jutni, mikor elengedem teljesen, de a közeléből nem lépek el. Teljesen letör attól az erőtől, ami belőlem árad, én pedig baromi elégedett vagyok, hogy még mindig képes vagyok ezt elérni olyan embereknél, akiket távol akarok tartani.
– Hogy hívnak?
– Semmi kö…
– Mi a neved? – szakítom félbe szinte felhörögve, ami talán még nekem is új, mindenesetre őt végleg meghátrál.
– Lim Ilseok.
– Nagyszerű – sóhajtok fel hátrébb lépve tőle, kicsit felmelegedve, mert ahogy kikerülök a közeléből, Yijeongba ütközöm, aki képtelen levenni a kezeit a hátamról. Mintha visszafoghatna. – Tűnés – biccentem oldalra a fejemet, amire a srác összerezzen, és sietős léptekkel indul a suli hátsó bejárata felé.
Felsóhajtva fordulok meg lassan, és már lélekben készítem fel magam Yijeong összevert látványára, de az a helyzet, hogy erre nem lehet. Belül megint kiborulok, mikor meglátom az arcát, a hatalmas szemeit, miközben egy szó nélkül méreget, és biztos vagyok benne, hogy pont arra gondol, mint amire én.
Arra a lehetetlenül finom csókra, amit tőle kaptam, meg arra a most nevetségesnek tűnő vitára, amit egy idióta liba miatt rendeztünk le. Azóta nem láttam.
– Köszönöm. – Halkan motyog, amíg én teljesen feladva nyúlok az arcához, és a vért próbálom letörölni a szája felett.
– Hogy nézel ki? – kérdezem talán túl mereven, amitől összehúzza magát, és hirtelen rá sem ismerek arra az énjére, aki komolyan nekiment valakinek, csakhogy a húgomat védje. Lassan a pulóvere után nyúl, és húzza rá az orrára, miközben végig a szemembe néz, én pedig képtelen vagyok normálisabban viselkedni. – Húzás az autóhoz – lendítem fel a kezem, amire hirtelen elindul, én meg a hajamat túrva megyek utána, miközben próbálok visszatérni az adrenalinmentes, nyugodt énemhez.
Minden léptét követem, miközben hátulról méregetem, és bármennyire nem akarok ledöbbenni, mégis teljesen értetlenül állok a dolog előtt. Magát miért nem tudja megvédeni? És mást miért?
– Yijeong-sshi! – Wheein hangja betölti az utcát, mikor a kölyök kiteszi a lábát az udvarról, és csak sóhajtozva nézem végig, ahogy odasiet hozzá. Meg sem próbálok rájuk figyelni, mert egy hajszál választ el attól, hogy bemenjek a gyerek után, és addig verjem, amíg nem könyörög.
– Megverted?
– Nem – nyögöm oda Jaehonak, ahogy egyből nekem esik, de látszólag ő egy kicsit sem izgul azért, hogy ezzel az akciómmal akár a rendőröket is rám hívhatták volna. – Meg kellett volna ölnöm.
– És a kölyök?
– Csak nézz rá.
– És most? – kérdezi, miközben Yijeong felé pillant, aki próbálja leszedni magáról a saját vérét, de azt hiszem, túlságosan fáj az arca ahhoz, hogy ez egy száraz zsebkendővel sikerüljön.
– Hazaviszem.
Alig fél órája értünk haza, és szerintem elmondanom sem kell, milyen feszült vagyok azóta még annak ellenére is, hogy már mind a ketten biztonságban vannak. Jaeho alig pár perce indult haza, mikor biztosra ment, hogy nem fogok megölni senkit, most pedig még inkább egyedül érzem magam.
– Jobban vagy? – Halkan beszélek Wheeinhez, aki a még mindig piros szemeit dörzsöli, miközben a konyhapultnál áll, és folyton kifelé néz, mintha innen láthatná azt, anya hogy próbálja ápolni Yijeongot.
– Megijedtem.
– Ennyire?
– Ha tudnád, amit én, akkor megértenéd – néz rám egy hatalmasat nyelve, amitől több ezer kérdés száguld végig rajtam, de képtelen vagyok hirtelen megszólalni. Miért mondja folyton ezt?
– Mit kéne tudnom?
– Kyungil! – Anya közbevág, mikor sikerül összekapnom magam, én pedig inkább választ sem várva indulok ki a nappaliba, mert annyira tele van a fejem, hogy képtelen vagyok faggatózni.
– Igen?
– Te jól vagy? – kérdezi, ahogy aggódva pillant felém, Yijeong arcát mégis teljes nyugalomban törölgeti, és dobja a dohányzóasztalra az összepiszkolt vattakorongokat.
– Igen, jól.
– Mennyire csináltál nagy bajt?
– Kyungil nem ütött meg senkit – vágja rá Yijeong, ami után nyel egy hatalmasat, mert egy fél pillanatra ráveszi magát, hogy rám nézzen. Én pedig felforrok belül csupán ennyitől. – Csak elbeszélgetett vele.
– Szóval megfenyegetted?
– Mondhatjuk – rántom meg a vállamat, amire anya csak a fejét csóválja, mert annyira jól ismer, hogy az már ijesztő. – Meg akarta ütni a húgomat, ki kellett volna végeznem. Még jól járt.
– Legalább azzal fenyítetted, hogy megölöd?
– Talán.
– Nem is a fiam lennél – sóhajt fel teljesen elengedve az egészet, mert már túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy ilyen vagyok. – Hol ütött még meg, Yijeong?
– Csak az arcomat. Azt hiszem.
– Ez most nagyon csípni fog – jelenti ki magabiztosan, majd egy laza mozdulattal nyom oda egy vattadarabot a kölyök orra alá, amitől felszisszen, de nem ugrik el. Én meg tisztes távolságból nézem végig, mert képtelen vagyok visszamenni a konyhába. – Felhívom az apádat.
– Ne! – Wheein a semmiből jelenik meg a konyha bejáratában, ahogy Yijeong is a fejét csóválva tiltakozik, de ő nem képes megszólalni.
– Mégis miért ne? Tudnia kell, hogy a fiának baja esett.
– Ha nem akarsz nagyobb bajt ennél, akkor nem mondod el neki. – Wheein rám villan a kivörösödött szemeivel, mikor én is közbeszólok, ami annyira összezavar, hogy képtelen vagyok ellenkezni. – Nem tudhatja meg.
– Wheein. – Yijeong halkan szól rá, mintha belé akarná fojtani a szót, ezzel pedig eléri, hogy egyre kíváncsibb legyek.
– Komolyan rám tört a nosztalgia. – Anya próbálja humorosra venni az egészet, miközben a fejét csóválja megállás nélkül, és a kölyök arcáról teljesen elterelődik a figyelme. Még a pólója ujját is feltűri, hogy megnézze a karját, viszont mikor a hátánál csinálja ugyanezt, úgy tűnik, hogy átlép egy határt. – Ez micsoda?
– Ott nem…
– Mik ezek? – Anya hangjából kisüt az a lehetetlen kíváncsiság, ahogy egy laza mozdulattal gyűri fel a kölyök oldaláról a felsőt, amíg én csak állok tovább ölbe tett kezekkel, és próbálom lenyelni az adrenalint, ami még mindig bennem van.
– Ott nem ütöttek meg.
– Igen, azt látom, hogy ez nem mostani. – Elképedve ül le végül Yijeong mellé a kanapéra, ami annyira felkelti a figyelmemet, hogy egy pillanatra nem bírok a dühre figyelni a fejemben. – Mi történt?
– Csak…
– Orvos vagyok, Yijeong. Elképzelésed sincs, hányszor hallottam a „leestem a lépcsőn” szöveget. – Anya kissé hátrébb hajol, amíg én a kölyök oldalát szuggerálom, hátha meglátom azt, amit ő is. De nem, innen nem veszek észre semmit. – Kimondhatod, de felesleges.
– Csak baleset volt.
– Az öv baleset?
– Drótkötél – javítja ki anyát annyira elhalkulva, hogy alig hallom meg, de sajnos elér idáig a hangja. Le is zsibbad mindenem, a lehetetlen információkat próbálom eltenni magamban, miközben lassan leengedem a kezeimet magam mellé, és szinte átfagyok, mikor anya egy pillanatra a szemembe néz.
Már magamon kívül mozdulok feléjük, megteszem azt a pár lépést, és még csak az sem zökkent ki, hogy Yijeong összerándul az érintésemtől, mikor még feljebb tűröm rajta a felsőjét. A tekintetem azokon a szinte láthatatlan hegeken rugózik, amik csak közvetlen közelről vehetőek észre, én mégis vérvörösnek látom őket.
Múltkor, mikor rányitottam a fürdőben, és ott állt félmeztelenül, fel sem tűnt.
– Ki csinálta ezt? – kérdezi anya sokkal határozottabban, mint ahogy az előbb beszélt, majd a csuklómra teszi a puha kezét, mikor látja, hogy görcsbe rándul minden izmom.
– Régen sokat veszekedtem apával.
– Az apáddal? – Meghökkenve szól vissza, nagyjából pont olyan döbbenet szánt végig rajta, mint ami bennem is. A kölyök apja az egyik legkedvesebb ember, akit valaha ismertem, elképzelni nem tudom, hogy így képes bántani a saját fiát. Wheein erről beszélt volna? – Miért csinálta ezt?
– Sok baj volt velem. Busanban. – Yijeong teljesen elhagyja a hangját, szinte már erőszakosan rángatja vissza magára a pólóját, de rám nézni nem mer, ahogy felénk fordul. – De ez nagyon régen volt és egyetlen egyszer.
– Mikori?
– Három éves – húzza el a száját egy pillanatra rám nézve annak ellenére is, hogy anyuval beszél, bennem pedig ebben a szent másodpercben kattan be valami végleg. A hajamba túrok, és hiába veszik ki egymás szájából a szavakat, egyszerűen csak otthagyom őket.
Ahogy az előszoba felé indulok, a tekintetem a húgoméval találkozik, aki végig itt állt a konyha bejáratában.
– Kyungil. – Wheein félhalkan szól utánam, majd a hangja után ő is utolér, és még azelőtt vág be közém és a bejárati ajtó közé, hogy egyáltalán a kilincsre tehetném a kezem. – Most hova mész?
– Megölöm.
– Miről beszélsz? – Elképedve kérdez vissza, amíg bennem teljesen elborul valami, az ideg kattog az arcomon, és képtelen vagyok lehiggadni. A kezeim ökölbe szorulnak, az állam előre ugrik, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnék. – Mégis mit akarsz csinálni?
– Átvágom a torkát.
– Jézusom, Kyu…
– Hozzá mert érni – sziszegem annyira halkan, hogy szinte meg se hall, miközben olyan ijedtség és pánik ül ki rá, hogy talán még el is sápad. Még soha nem látott ilyennek magával szemben.
– Megijesztesz.
– Engedj ki.
– De nem mehetsz. – Felém tartja a kezeit, a mellkasomnál fogva tol hátrébb annak ellenére is, mennyire fél egyáltalán a szemeimbe nézni. – Ha az apja megtudja, hogy Yijeong bárkinek is elmondta ezt, akkor…
– Akkor? – kérdezek vissza a hangommal harcolva, amit csaknem elnyom a düh. – Ha kezet mer emelni rá, ki fogom nyírni.
– Kyungil.
– Senki nem bánthatja őt.
– Kérlek. – Pont olyan halkan szólal meg, ahogyan én is teszem, a kisírt szemeivel csakis az arcomra figyel, mintha attól tartana, hogy bántani fogom. – Nyugodj meg.
– Akkor engedj ki.
– Kizárt dolog. Mégis mit akarsz? Átmenni Yijeongékhoz, és addig ütni az apját, amíg mozog?
– Amíg él – szűröm a fogaim közt talán túl durván, amit életében most először nem tud kezelni.
– Az apjáról beszélsz.
– Aki megverte. Egy. Kurva. Drótkötéllel. – Magamat hergelem, ami tudom, hogy tilos, de nem tudok másképp viselkedni. Hirtelen megint a régi Kyungil vagyok, aki nem bírja kezelni a haragot magában csak azért, mert bántani akarták őt. – Engedj ki.
– Ez bonyolult, kérlek…
– Bonyolult? Mégis mi ezen olyan kicseszett bonyolult? Bántani merte az egyetlen dolgot a szaros kis életében, ami többet ér, mint az, hogy egyáltalán ver a szíve.
– Hogy lehet ilyen fontos neked? – Elképedve töri meg azt a pár pillanatnyi csendet, ami közénk költözik egy kis időre, és ennyi sajnos pont elég, hogy eljusson az agyamig, mit mondtam. Mégis miért érzek így? – Yijeong fontosabb, mint az, hogy ver a szíved?
– Ne forgasd ki a szavaimat.
– Nem forgatok ki semmit, szó szerint ezt mondtad. – Felváltva néz a szemeimbe, annyira közel van hozzám, és csak ebből a minimális távolságból látom csupán, ahogy elhagyja az előbbi ijedtségét. Azt hiszem, most már inkább csak ledöbbent. – Meghalnál érte.
– Ölnék.
– Pont ezért nem teszed ki a lábad a lakásból – emeli fel a hangját annyira, hogy pont kicsengjen belőle az a hirtelen magabiztosság, amit fogalmam sincs, honnan szerez. Lehet, hogy a húgom, de néha olyan, mintha nem is tizennyolc éve ismerném, annyira meg tud lepni. – Ha nem bírod kézben tartani az indulataidat, akkor inkább menj fel a szobádba.
– Tessék?
– Menj fel a szobádba. Amíg lenyugszol.
– Te most… te most komolyan a szobámba küldesz? Mint az anyám? – A homlokomat ráncolom, próbálom nem kimutatni, de az arcomra fagy az a kezelhetetlen kiborulás, amitől egy hajszál választ el.
– Csakis miatta kérem ezt.
– Nem fogom hagyni, hogy Yijeong betegye a lábát abba a nyomorult lakásba.
– Yijeong ma már nem megy sehova innen – vágja rá egyből, ami annyira jólesik a belsőmnek, hogy egy pillanatra elernyed mindenem. – Nem lesz semmi baja.
– Itt marad?
– Igen.
– Nálunk alszik? – kérdezek vissza megint, amire már csak némán bólogat, és szinte már pislogás nélkül bámulja az arcomat, meg azt a lehetetlen nyugodtságot, ami hirtelen végigsöpör rajtam. – Vigyázol rá?
– Esküszöm.
– Az életedre?
– Az életemre – bólint rá végül a hajához nyúlva, amit görcsösen, de a füle mögé tűr, majd olyat csinál, amit szerintem ezer éve nem tett. Egyszerűen csak átöleli a hátamat, ami annyira ledöbbent, hogy képtelen vagyok megmozdulni. – Köszönöm.
Kint már ezer éve korom sötét van, én pedig alig tettem ki a lábamat a szobámból az elmúlt pár órában. Enni se tudtam, olyan görcsben van a gyomrom, és inkább max hangerővel ment a tévém, minthogy a saját hangomat halljam a fejemben.
Minden második gondolatom legszívesebben kivinne innen, csakhogy láthassam őt, mert képtelen vagyok nem rajta agyalni folyamatosan, mintha teljesen elment volna az eszem. Egy nap alatt kétszer fordult ki a világom önmagából, kétszer is meghaltam belül, és képtelen vagyok normálisan gondolodni.
Már éjfél is elmúlt már, én pedig még mindig az ágyam végében ülök a telefonomat pörgetve, már teljes csendben, hátha elfáradok legalább egy kicsit fejben, de nem megy. Soha nem tudtam egy helyben maradni, és ezt a mai napig nem nőttem ki.
– Nem vagyok fent – morranok fel, mikor halk kopogás szűrődik át az ajtómon, és még a telefonomról is felnézek, mikor nem hagyja abba még ezután sem. – Wheein, ne most. Hagyj békén.
– Wheein már alszik. – Yijeong hangja tölti be a szobámat, mikor halkan nyílik az ajtóm, én meg hirtelen azt sem tudom, hova nyúljak magamon, mikor lassan beljebb lép. Egy szó nélkül tartom a tekintetét, mert képtelen vagyok hirtelen bármit is kiszedni magamból. – Szia.
– Te miért nem alszol?
– És te? – Beharapja a száját, miközben tovább markolja a kilincset, mintha nem tudná eldönteni, bejöjjön-e. – Én csak nem tudok.
– Én sem.
– Gondoltam. – A tarkójára simít, ahogy bátortalanul, de ellép az ajtómtól, majd lassan be is löki maga mögött, miután beljebb jön. Én meg csak ülök, a szívemet nyelem, mert még mindig nem igazán tudom megszokni a jelenlétét. – Beszélni akartam veled.
– Minek?
– Ne legyél ilyen ellenséges velem – szól rám sokkal inkább nyűgösen, mintsem szigorúan, de még ez is elég, hogy ne tudjak ellenkezni. Csendben nézem végig, ahogy hangtalan léptekkel, mezítláb sétál ide hozzám, és ül le mellém, miközben én csak a két számmal nagyobb felsőt figyelem rajta, amit valószínűleg Wheein lopott el tőlem.
– Nem tudsz olyat mondani, ami megváltoztatja ezt az egészet a fejemben.
– Azért hadd magyarázzam el.
– Nem tudom, akarom-e hallani. – Az arcát méregetem még akkor is, mikor végre rám néz az öléből, kicsit sem érzem feszélyezve magam attól, hogy ennyire közel van hozzám.
Csak a lila bőrét figyelem az arcán, azt a halvány véraláfutást, amit fogalmam sincs, hogy fog eltakarni holnapra.
– Nem akarom, hogy emiatt gyűlölettel nézz az apámra.
– Hát ez jó. Köszi – engedek el egy lehetetlen, kicsit sem boldog mosolyt, pont mintha megőrültem volna. – Egyéb kérésed van esetleg?
– Ne legyél cinikus.
– Akkor ne kérj lehetetlent.
– Félreérted az egészet – sóhajt fel túl könnyedén, mintha a semmiről beszélne. Ez ilyen természetes lenne? Velem van a baj? – Ennek megvan az oka.
– Van normális oka annak, hogy úgy elvert a saját apád, hogy az életben soha el nem tűnik rólad a nyoma? – Szinte megint sziszegésben kötök ki, annyira felcseszem magam megint egy pillanat alatt, de Wheeinnel ellentétben egy kicsit sem rezzen össze.
– Akkoriban kezelhetetlen voltam. Tényleg. – Próbálja velem megértetni, szinte már a szemeivel magyaráz, de mind a ketten tudjuk, hogy nem tud majd meggyőzni. – Folyton balhéim voltak a suliban, mondtam már korábban, hogy többször is megvertek kint Busanban. Apa egy idő után már annyira tehetetlen volt, hogy nem tudott mit kezdeni a helyzettel, és ez… Ez lett a vége. Így utólag én tökre megértem, eskü…
– Megérted? – kérdezek vissza annyira feszült hangon, hogy hirtelen csendben marad, talán már levegőt sem nagyon mer venni. – Nagyon jól emlékszel arra, milyen nehéz voltam, a szüleim mégsem emeltek rám kezet. Soha. Az. Életben.
– De Kyungil…
– Mégis hogy mert bántani téged?
– Nyugodj meg. – A felkaromra téved a keze, de egyből el is tűnik rólam, mikor felfogja, hogy hozzám ért. Én meg csak ülök tovább, és azt nézem, ahogy a tanácstalanságtól a haját túrja. – El se hiszem.
– Mit?
– Hogy képes lennél az apámmal is szembe menni. – Elereszt egy gyenge mosolyt, majd csak fogja magát, és egy nehéz sóhajjal dől hanyatt az ágyamon. Annyira meglep, hogy hirtelen nem tudok mást csinálni, csak nézem, ahogy az arcára simítva a plafonomat bámulja, mintha a szavakat keresné az összekavart fejében. – Ha nem lennél, ki kéne találni téged.
– Milyen gyakran bánt?
– Tessék? – kérdez vissza hitetlenül, a tekintete is hirtelen rám villan, amíg én félig felé fordulva próbálom kitalálni, mégis mi volt ezen ennyire érthetetlen. – Apa nem bánt engem.
– Ezt mondtad a hegeknek is az oldaladon?
– Ez csak egyszer fordult elő. – A hajába túr megint, majd a keze az enyém után nyúl, és már ellenkezni sem tudok, ahogy lehúz maga mellé. Mintha megfordulna körülöttem a világ, mégis tisztán látom az arcát még ezen a piszkos fényen keresztül is. – Máskor csak a kezével ütött meg.
– Csak? – villanok fel halkan, és már csaknem ülnék vissza, hogy kiborulhassak, de nem hagyja. Megszorítja a csuklómat, és egészen addig nem ereszt el, amíg nem lesz biztos abban, hogy nem menekülök el. – Ez kibaszottul nem normális.
– De ez nem volt rendszeres. Nem akkora tragédia.
– Akkor Wheein miért volt ennyire bepánikolva? Miért nem hagyta, hogy az apád menjen érted?
– Mert minden ilyen balhémat az követte, hogy megütött. Vagyis inkább a legtöbbet. – Megrántja a vállát, esküszöm, úgy viselkedik, mintha ez az egész semmiség lenne, amit elmondhatatlanul irigylek tőle. – Wheein csak nagyon félt attól, hogy megint ez lenne a vége.
– Hogy lehet az, hogy a húgom majdnem meghalt a félelemtől, de te úgy viselkedsz, mintha csak a saját lábadban botlottál volna meg?
– És miért van az, hogy te még mindig ennyire zaklatott vagy?
– Mert ez nonszensz – morgom halkan, kissé visszavéve az indulataimból, mert nem akarok megint kiakadni.
– Jól vagyok.
– De…
– Esküszöm. – Felém fordulva bámul, annyira nyugodt mindene, hogy egy fél perc alatt eléri a lehetetlent. Mély levegőt véve ülök le legbelül, hosszú órák után most először nem nyomja a mellkasomat az a méreg, ami csaknem rávett arra, hogy hatalmas hülyeséget csináljak.
– Az életedre?
– A tiédre – mosolyodik el egy egészen kicsit, amivel annyira összezavar, hogy most fogalmam sincs, mit tettem. Miért ennyire megfejthetetlen?
– Most mi az?
– Mi lenne? – kérdezi a fejét csóválva, teljesen félvállról véve az egészet. – Tudom, hogy nem helyes, de nagyon jó érzés, hogy még mindig így reagálsz, ha bajban vagyok.
– Nem tehetek róla.
– Tudom – suttogja visszafogottan, miközben a haja kicsit a szemébe hullik, félig felém fordulva méreget, és látszólag kicsit sem feszélyezi az, hogy az ágyamon fekszik. Én pedig itt mellette. – Még mindig vigyázol rám.
– Amíg levegőt veszek.
– Komolyan?
– Komolyan.
– Komolyan? – kérdez vissza halkan, szinte már megint a száját harapdálva, amíg én az arcát elemzem magamban. Annyira gyönyörű. – Mondd ezt megint, és egy életre elhiszem.
– Vigyázni akarok rád.
– Komolyan?
– Megőrülök érted – vallom be végül, miközben tartom a tekintetét, amitől mintha megfagyna az idő, annyira ledöbben. Csak néz engem némán, látom, ahogy lassan pirosodik el az arca, ami normális helyzetben csak megnehezítené, hogy távol maradjak tőle, de most képtelen vagyok rámászni.
Most ez nem menne, túlságosan kinyíltam előtte.
– Kérlek, ne mondd ezt.
– Miért?
– Mert összezavarsz. – A mellkasán hagyja a kezeit, hiába mozdulna meg a legszívesebben, de csakis azért, mert talán tart attól, hogy elijeszt. Én mégis könyörögni tudnék azért, hogy jöjjön közelebb. – Annyira távolságtartó vagy.
– Muszáj.
– Mert a húgod legjobb barátja vagyok?
– Igen.
– De ez miért baj? – kérdezi a száját húzva, miközben szinte teljesen egyértelmű, mennyire bántja, hogy ezt mondom. – A korkülönbség számít?
– Nem, Yijeong, ez ennél bonyolultabb.
– Akkor magyarázd el.
– Nem érzed, mekkora katasztrófa lehetne ebből? – A homlokomat ráncolom, pont olyan halkan beszélek, ahogy ő is, mégis túl hangosnak érzem magamat. – Wheein a húgom. Nagyon szoros a kapcsolatunk, te pedig az ő legjobb barátja vagy, az egész családunk életének a része. Belegondoltál abba, mennyi minden menne tönkre mindkettőnk életében, ha ez nem menne?
– Úgy érzed, hogy ez nem működne köztünk? – Egy perc néma csend után csupán ennyit képes kinyögni, amire képtelen vagyok válaszolni. Csak nézek rá tovább, még pislogni sem merek. – Vagy félsz, mert túl jól működne?
– Nem erről van szó.
– Rettegsz, mert soha nem volt még olyan komoly és mély dolog az életedben, mint amilyen a kapcsolatunk lehetne – jelenti ki helyettem is, hiába mondom azt, amit. Nem hisz nekem, én pedig teljesen megértem, hiszen mindketten tudjuk, hogy nem vagyok őszinte. – Én is megőrülök érted.
– Ne csináld ezt velem, kérlek.
– Miért, mit csinálok?
– Yijeong. – Egy pillanatra lehunyom a szemem, egy kész örökkévalóság után a plafonom felé fordulok, fél kézzel a hajamba túrok, de érzem magamon a tekintetét. Ő nem néz el rólam. – Nem tudom, mit kéne tennem.
– Csak adj egy esélyt.
– Nem akarok sérülni – sóhajtom el magam teljesen elfogadva azt, hogy kimondok előtte mindent, amit eddig magamnak sem mertem. – És azt sem akarom, hogy te sérülj.
– Csak legyél önmagad. Akkor nem lesz baj. – Kicsit közelebb húzódik, mikor megint ránézek, de annyira minimálisan, hogy talán meg sem rezzen. – Komolyan. Én azt szeretem, aki valójában vagy, bármilyen nehéz elhinned.
– Elviselhetetlen vagyok. Ráadásul ami régen volt…
– Az hét éve volt. Miért élsz még mindig a múltban? – Értetlenül kérdez vissza, ami annyira jogos, hogy nem is tudok rá értelmes választ adni. – Mit számít az, mennyit verekedtél tizenhét évesen? És az, hogy én mennyire gyenge voltam? Most csak az a lényeg, hogy velem akarsz lenni.
– Jobbat érdemelsz nálam.
– Én lennék a legboldogabb, ha egyáltalán megérdemelhetnélek. – A mosolyába sóhajt, de még csak ezzel sem tudok törődni, annyira felébreszt az, amit ki mer mondani. Érzem, ahogy kiül rám az az eltakarhatatlan elborzadás, és még csak tenni sem akarok ellene, annyira őszinte. – Most miért nézel így?
– Rossz ember vagyok.
– Hülye vagy, nem rossz. – Felhorkant, komolyan elképzelésem sincs, mi történik benne, csak csendben várom, hátha megmagyarázza azt, ami ennyire felelőtlenül esik ki a száján, mert egy kicsit sem értem. – Mit látsz magadban ennyire szörnyűnek?
– Visszataszít, amilyen dühösen vagyok, undorító. Ilyenkor nincs is lelkem.
– Szerelmes vagyok a lelkedbe – jelenti ki annyira nyíltan, hogy elfelejtek levegőt venni, és szinte kinyír a szívem, annyira erőszakosan dobban meg. Mi a szar van? – Sajnálom, de ez van.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz.
– Neked nincs fogalmad arról, miről beszélek.
– Rossz vagyok, Yijeong. Indulatos, önző, erőszakos, túlvédelmező, toxikus…
– Toxikus? – nyeli félre azt az egy szót, amitől csaknem elsápad. – Mi a szarról beszélsz?
– Magamról.
– Az, hogy féltesz, egy kicsit sem mérgező. Ahogy a dühöd vagy a lobbanékonyságod sem az. – A homlokát ráncolja, látszólag pont annyira kavarom össze, mint ő engem, de nem esik kétségbe miatta. – És azt elfelejted, hogy csak akkor vagy ilyen, mikor valaki, akit szeretsz, veszélyben van. Senki mellett nem érzem olyan biztonságban magam, mint a te közeledben.
– Hidd el, hogy félreismersz.
– Figyelmes vagy – folytatja, mintha meg se szólaltam volna, én pedig a pulzusomat próbálom lenyugtatni, de tekintve, milyen hevesen ver a szívem attól, amit mond, szinte lehetetlent próbálok véghez vinni. – Gyengéd, és az nagyon. Vicces, impulzív, okos, megbízható, odaadó, komolyan, napestig tudnám sorolni, milyen vagy valójában. Annyira torz tükrön át látod magad, hogy az szinte már lehetetlen. Miért nem akarod elhinni?
– Mert soha senki nem látott még ilyennek. Miért is kéne?
– És Wheein? – vágja belém azt a rohadt kést, amitől nyelni nem tudok, nem méghogy pislogni. Ez kegyetlen volt. – Ő talán nincs oda és vissza tőled?
– Néha rá is a frászt hozom.
– Azért, mert nem szereted magad, és nem azért, amilyennek magadat hiszed. Odavan érted.
– Tudom – adom be a derekamat, mert bárhogy is ellenkeznék, tisztában vagyok azzal, mennyire szeret a húgom. Mindig kimutatja, és talán ő az oka, hogy normális ember lett belőlem.
– És a szüleid is. Ha nem tartanának ilyen csodálatosnak, akkor szerinted kitartottak volna melletted végig? – Megadja a kegyelemdöfést, mert tudom, hogy itt a katonai iskolára céloz, a szívem pedig hirtelen nem akar megdobbanni. Szeretném, ha igaza lenne.
Nem tudok megszólalni, csak elteszem a lelkemben azt a rengeteg dolgot, ami annyira boldoggá tesz, hogy iszonyatosan megijedek tőle. Egy pillanat alatt megugrik az önbizalmam még akkor is, ha képtelen vagyok úgy látni magam, ahogy ő engem.
***
– Kyungil, miért nem vagy még az irodában?
– Talán kéne?
– Mostanában hozzászoktam, hogy soha nem érsz haza. – Apa rám mosolyog, miközben a holnapi reggelimet próbálom összedobni így este hatkor. – Hamarosan nagy projektünk lesz.
– Tudom.
– És nem izgulsz?
– Kéne? – rántom meg a vállamat, ahogy felé nézek, és őszintén nem értem, mégis minek örül ennyire. – Csak csinálom, ahogy tudom. Minek legyek ideges? Attól nem fogok jobban teljesíteni.
– Olyan vagy, mint én. – A hajamba borzol, ahogy elmegy mellettem, én pedig egészen meglepődök azon, milyen nyugodt. Régen, mikor olyan hasonló balhéba keveredtem, mint jó pár napja a húgomék miatt, hetekig csak üvöltözött vagy inkább hozzám sem szólt. De nem ütött meg. – Ugye nem felejtetted el a céges összejövetelt két hét múlva?
– A mit?
– A vacsorát, ahova a fél utcát viheted magaddal, ha akarod. – A szemöldökét összevonva mosolyog rám, amíg én próbálok erre visszaemlékezni, de fogalmam sincs, mikor jelentették ezt be. – Igazából ez inkább egy jótékonysági est, ahol a cég minden fejese ott lesz, de nagyon szívesen látnak bárkit. Lesz licit, tombola, meg isten tudja, még mi. Ezeknek a bevételéből adakoznak.
– Komolyan?
– Még a belépőt is fizetni kell.
– Teljesen kiment a fejemből. – A tarkómra simítok, mert képtelen vagyok arra figyelni, hogy holnap ne haljak éhen. – És muszáj menni?
– Nem, de neked illik.
– Miért?
– Mert latolgatják, hogy beraknak a komoly mérnökök közé a hetedik emeletre – jelenti ki annyira simán, hogy én helyette is megfulladok szinte, és kikerekedett szemekkel bámulom az ő büszke arcát. – Elég rosszul venné ki magát, ha pont ide nem jönnél el.
– Most ugye nem szórakozol velem?
– Tele lesz minden gazdag, sznob seggfejekkel, de nem kell velük beszélned. – Csak folytatja tovább, mintha semmiség lenne, miközben emlékszem, hogy majdnem minden évben volt valami hasonló rendezvény apa cégénél, de én soha nem mentem el. Hirtelen mekkorát fordult minden.
– Gondolom jön anya is.
– Még szép.
– És Wheein?
– Hozza az összes barátját, aki él és mozog – bólint rá, amitől én az arcomra simítok, és próbálok nem arra gondolni, hogy ez már napi kínzásnak számít.
– Yijeong?
– Őt hívta legelőször.
– Hát persze – döntöm hátra a fejemet egy pillanatra, egyszerűen nem hiszem el, hogy folyton, mindenhol ott van. Komolyan, miért történik ez mindig így?
– Hogy lehet, hogy a húgod előbb tudott erről, mint te, aki egyébként a cég alkalmazottja?
– Engem valaki nagyon szívat odafent – morgom a fejemet csóválva, a pulton támaszkodva magam előtt, mert képtelen vagyok megérteni, miért kell mindenhol ott lennie.
Miért nem tudok megszabadulni tőle?
***
– Azt sem tudom, merre induljak. – Anya sóhajtozva lapozgatja a jegyzeteit a telefonjában, miközben azt a rengeteg embert figyelem magam körül. Elkísértem bevásárolni, mert apa nem ért rá, én meg nem tudtam őt visszautasítani, mikor megkért rá.
Soha nem is találkozom vele, annyit dolgozik.
– És ha én összeszednék mindent, te pedig csak jönnél utánam? – nyújtom a kezem a telefonja után, de nem akarja odaadni, csak néz rám olyan fáradtan, hogy szinte meg sem ismerem. – Mi a baj, anya?
– Semmi. Csak a héten lett egy új betegem.
– Igen?
– És kiderült, hogy harmadik stádiumú gyomordaganata van. – Úgy mondja, mintha nem hatná már meg, de tudom, hogy iszonyatosan a szívén viseli ezt az egészet. Nem veheti magára minden betege sorsát, mert azt nem élné túl, így is mindig belehal egy kicsit. – Kutatom a lehetséges megoldásokat, és azon pörög az agyam.
– És mégis mekkora esélye van egyáltalán? Három százalék?
– Tíz százalék alatti. – Felsóhajt, rám néz egy pillanatra, majd egyszer csak befordul az egyik sorba, miközben a tekintete a rizst keresi a tészták között. – Ilyenkor még nem kizárt semmi.
– Anya.
– Tíz százalék esély is esély. És amíg az van, addig van megoldás is – néz rám kicsit idegesebben, mert kijön rajta az a halvány kis szorongása, amitől legszívesebben megszabadítanám.
Fogalmam sincs, hogy élte túl azt, hogy egy ilyen hivatás mellett felnevelt két gyereket, ráadásul az én kamaszkorom alapjáraton betett volna százból kilencvenkilenc szülőnek. Hogy bírta a munkahelyi stresszt és nyomást így?
– Nem akartalak felzaklatni, ne haragudj.
– Semmi baj – enged el egy gyenge somolygást, miközben a kezemre simít, én meg tolom magam előtt az eddig még üres bevásárlókocsit. – Cukor.
– Cukor – ismétlem egy kisebbet bólintva, mikor lekap pár zacskó rizst, majd indul is tovább, de ahogy hirtelen megtorpan, úgy kénytelen vagyok én is.
– Menjünk.
– Hova?
– Máshová – sürget teljesen felém fordítva, úgy hessegetve hátrébb, hogy az értetlenségtől azt sem tudom, mit kezdjek magammal. – Ott van Yijeong apja. Nem akarom látni.
– Mi? – kérdezek vissza a sor végét szuggerálva, és csak ekkor látom meg én is azt az embert, akiben talán a lehető legnagyobbat csalódtam egész életem során.
– Hé. Elment az eszed? – kérdezi a karom után kapva, ahogy csaknem elindulok felé, miközben ő észre sem vesz minket, csak Yijeong mostohájával beszélget. – Oda ne menj.
– Tudnék neki mit mondani.
– Ne tedd. Ők is jönnek a jótékonysági estre, úgyhogy nem kéne még azelőtt átvágnod a torkát. – Kicsit szigorúbb lesz a hangja, de tudom, hogy ez inkább neki szól, mintsem nekem, de még ez is elég, hogy megállítson. – Tudom, hogy megölnéd a legszívesebben, hidd el, hogy én is szívesen helyre tenném. De nem a mi dolgunk.
– Akkor miért menekülsz előle?
– Mert Yijeong nem szeretné, hogy az apja ezt megtudná. Nem akarom bajba keverni – simít megint a karomra, mikor idegesebb leszek, mint ő, és látja az első jeleit annak, hogy visszaesek a múltkori dühömbe.
– Ott lesz ő is?
– Igen. – Halványan bólint, amíg az én fejemben újra és újra lejátszódik az, mégis mi a szart fogok kezdeni magammal, mert undorítóan nem viselkedhetek vele, pedig a legszívesebben megölném. – Menjünk.
***
Vagy egy hete azon kattog az agyam, hogy Yijeong hány liter alapozót kenhet magára minden nap, hogy az apja ne lássa a foltos arcát, és azon, hogy azóta nem láttam őt. Még csak át sem jött, Wheein pedig nem beszél róla.
Nem csesztet, nem vágja a fejemhez, hogy tulajdonképpen megpusztulok érte, ez pedig zavar. Még annak ellenére is, hogy azért imádkozom az égiekhez, hogy történjen valami, és ne tudjon eljönni a rohadt céges rendezvényre, mert azt hiszem, egy jó párszor már bebizonyítottam, hogy nem tudom tartóztatni magam, ha sokáig van a közelemben.
– Mit csinálsz jövő héten szombaton?
– Mit tudom én. – Jaeho a vállát rántja, már megint csak ketten vagyunk a kanapéján a tévét bámulva, mert Sihyoung a barátnőjével van, bár azt hiszem, ehhez elkezdhetünk hozzászokni. Nem mintha baj lenne, neki legalább van élete. – Talán terveid vannak?
– Nem akarsz eljönni?
– Hová?
– Céges rendezvényünk lesz – adom be nagy nehezen, amit alig mondok ki, máris beletorzul az arca, és ebben a pillanatban tudom, hogy ezt a csatát már most elvesztettem.
– Hülyének nézel? Gyűlölöm azokat a dögunalmas szarokat.
– Kérlek.
– Miért, talán a családod nem megy? – kérdezi a szemöldökét felvonva, és még csak rám sem néz, már tudja a választ.
– Ott lesz mindenki.
– Akkor meg? – Felém néz, miközben a vizébe iszik, annyira lusta, hogy még egy pohárért sem tudott kimenni a konyhájába. – Gondolom ott lesz a kölyök is.
– Jaeho.
– Yijeong úgyis eltereli a figyelmedet.
– Pont ezért – morgom halkan már kissé fenyegetőzve, de egy kicsit sem hatom meg vele. Egyedül a kíváncsiságát keltem fel, úgy méregeti az arcomat, mintha azon kattogna, mégis mit mondjon, hogy betörjön. – Nem hagyhatsz vele egyedül.
– Miért is?
– Mert nem lehet.
– Oké, nem akarsz valamit elmondani? – kérdezi már csakis rám figyelve, amitől még nyelni is alig tudok. – Szóval?
– Szerelmet vallott – rántom meg a vállamat, mintha semmiség lenne, ő mégis félrenyel, és ijedten kapom felé a fejem, mikor a mellkasát ütögetve próbál nem megfulladni. – Jól vagy?
– Mi a szar? – A szavaiba köhög, leteszi az üvegét, majd úgy néz rám, mintha megőrültem volna. – Ez komoly?
– Igen.
– Az anyámat. – A torkát köszörüli, maga elé, majd megint rám mered, miközben teljesen lerí az arcáról, mennyire le van döbbenve. – Mégis mennyi mindenről maradtam le?
– Nagyjából mint Wheein.
– Szóval mindenről? – puhatolózik kicsit visszafogottabban, mégis érzem rajta a szokásos pimaszságát, amitől olyan rohadt elviselhetetlen tud lenni. – Mi történt köztetek?
– Semmi.
– Minden? – A tekintetemben kutakodik, már el is indul benne az a rengeteg kérdés, amiket nagyon remélem, hogy nem akar feltenni. – Lefeküdtetek?
– Mi? Nem, dehogyis. Hol az eszed? – nézek rá fintorogva, a szívem meg ennek a totális ellentettjét üvöltözi, mert mint köztudott, rohadtul nem tiltakoznék, ha megkaphatnám őt. – Megcsókoltam.
– Aha.
– Ő is engem. – A hajamba simítok, mert akaratlanul is belobbannak az emlékképek a fejemben, amiktől képtelen vagyok szabadulni. – Nagyon jó volt.
– Komolyan?
– Sajnos.
– Oké – fújja ki magát teljesen felülve a túlságosan kényelmes kanapéján, amit már vagy három órája ugyanebben a pózban koptatunk. – Szóval szerelmet vallott.
– Igen.
– Te meg nem akarsz a közelébe kerülni. – El se veszi rólam a szemeit, annyira keres valamit, de én csak a kezeimet nézem, mert attól tartok, hogy előbb rájön mindenre, mint ahogy én azt el tudom mondani neki. – Akkor mi is van most?
– Az, hogy én is.
– Te is mi?
– Szerelmes vagyok belé – nézek rá óvatosan, de annyira nyíltan, hogy még attól sem esek ki a határozottságomból, ahogy lefagy az arca, és szinte látom, mikor kilép a testéből.
Beáll a csend még annak ellenére is, hogy a szavakat keresi, a száját nyitja, de azt hiszem, életében most először nem tudja, mégis mit mondjon. Csak ül velem szemben, az ujjai az üvege körül feszülnek, és valószínűleg azon agyal, mégis mikor mondtam ilyet valaha is.
– És akkor most hogyan tovább?
– Van tovább? – Érdeklődve figyelem a zavart arcát, mert látszólag összezavarom annyira, hogy tényleg elveszti a hangját. Rá sem ismerek.
– Szerinted? Mondjuk össze is jöhetnétek.
– Jaeho – forgatom meg a szemeimet, miközben hátradőlök, mégis kihagy a szívem már csak a feltételezéstől. Őszintén, minden egyes nap gondolok erre, hogy Yijeong és én… aish. Mégsem merem meglépni. – Ez nem ilyen egyszerű.
– Te nem vagy egyszerű. Mi tart vissza?
– Semmi. – A szemöldökömet összevonva figyelem az ő értetlen fintorát, mintha felpofozna vele, annyira durva. Ritkán ilyen szigorú velem szemben, talán pont ezért olyan hatásos, mikor ilyen fejet vág.
– Ha semmi nem tart vissza, akkor helyettem miért nem vele vagy jelenleg?
– Iskolában van, mert tudod, ő még tanul.
– Már leérettségizett.
– Attól még bent van az egyetemi előkészítőjén, pont mint a húgom – vágom rá kicsit jobban megnyomva a szavaimat, mert egy kicsit sem tölt el jó érzéssel a gondolat, hogy ellenem fordítsa a helyzetet.
– A lényegen akkor sem változtat.
– És mi lenne a lényeg?
– Hogy szeretitek egymást? – kérdez vissza hitetlenül, én meg úgy kezdek majdnem a szokásos ellenkezésbe, mintha az előbb nem vallottam volna be a teljes ellentettjét. – Vidd randizni, legyél már férfi.
– Te ezt pártolod?
– Mit? Hogy boldog legyél? – horkant fel, miközben a szavaival csak azt a lehetetlen arckifejezését nyomatékosítja, amit még csak behatárolni sem tudok. – Miért ne pártolnám?
– Mert fiatalabb nálam.
– És?
– Hat kicseszett évvel.
– Ez mióta érdekel téged? – Felvonja az egyik szemöldökét, a tekintete az arcomon rugózik, mert nem tudja hova tenni magában, hogy az előbbi nyíltságom után megint ilyen önfejű leszek. – Ahogy téged ismerlek, még baromira imponál is neked, hogy ennyivel fiatalabb nálad. Szerintem te csak kifogásokat keresel.
– Fogd be – morgom el annyira halkan, hogy még az sem tűnik fel neki, mikor belecsuklik a hangom. Megtör bennem valamit, mert igaza van, mégsem vagyok képes a tudtára adni.
***
– Kyungil! Mit veszel fel?
– Megyünk valahová?
– A céges szarotokra. – Wheein a lábát fonva környékez meg, szinte már látom, ahogy végigfolyik az a szokásos izgatottság az arcán, amitől repes a szíve.
– Tudnom kéne? Még vagy egy hetem van addig.
– De ez az első alkalom, hogy te is eljössz. – A saját tenyerét szorongatja az izgalomtól, én meg csak a szememet forgatom, mert még mindig képes úgy viselkedni, mint egy tizenkét éves.
– Mit tudom én.
– Csípd ki magad. – A vállamba üt, de annyira finoman, hogy szinte meg sem érzem. – Kisminkelhetlek majd?
– Mit akarsz? Felejtsd el – nézek rá elborzadva, fel sem fogom, ami kiesik a száján. – A munkahelyemre megyek.
– Na, kérlek.
– Kizárt. – A fejemet csóválom, miközben tulajdonképpen utána pakolom el a nappalit, hogy ne anyuéknak kelljen munka után. – Igazán segíthetnél. Nem az én dolgom lenne eltakarítani a mocskot utánatok.
– Lehetnél egy kicsit izgatottabb.
– Minek?
– Mert jön…
– El. Se. Kezdd – szűröm a fogaim közt, mert most vagyok a legkevésbé vevő a hülyeségeire. Miért van az, hogy soha nincs jobb dolga ennél?
– Jó, jó, befogom. – Feltartja a kezeit, a vállát rántja, mintha nem történt volna semmi. – Csak kérdezni akartam, hogy esetleg elvinnél-e minket… tudod, kocsival.
– Miért nem mész anyáékkal?
– Mert veled akarok lenni – motyogja elnézve a szemeimből, ez pedig egyből kirángat az ellenkezésemből. Most miért lett ilyen?
– Miért?
– Mert.
– De miért?
– Mert melletted biztonságban vagyok. – Elhúzza a száját, mindenhova néz, csak rám nem, ami túlságosan is összezavar. Akaratlanul is eszembe jutnak Yijeong szavai, hogy Wheein odavan értem.
Miért esik ez ilyen jól?
– Miért kéne biztonságban lenned? Semmi rossz nem fog történni veled. – Az én hangom is elcsendesedik, mert őszintén nem értem, mi történhet a fejében. Wheein talán félne? Mégis mitől?
– Kérlek.
– Oké – megyek bele végül, mikor a szemembe olvad az övé, és csak most látom benne azt a kislányt, akit mindentől úgy védtem régen, mint a tűztől.
– Köszönöm. – Szétárad egy gyenge mosoly az arcán, ahogy felém lép, a felsőmnél fogva húz le magához, és csókol úgy az arcomra, hogy teljesen lesokkolok tőle.
***
Az ágyamban fekszem, a fekete plafont bámulom, miközben azon kattog az agyam, hogy alig két nap, és itt az a rohadt céges összejövetel. Két hét után most először fogom őt látni, és erre egyáltalán nem vagyok még készen.
Már félig ráveszem magam, hogy legalább egy filmet bekapcsoljak így, hajnali negyed egykor, hogy legalább azon elaludhassak, de épphogy megmozdulok, az élet közbeszól.
A telefonom rezeg, én pedig egy kellemetlen sóhajjal nyúlok utána, viszont mikor meglátom azt az egy értesítést, a maradék fáradság is teljesen elhagy. Yijeong nevét figyelem, azt az egy darab SMS-t, amit megnyitva szinte teljesen eláll a lélegzetem.
„Hiányzol” – Ennyi. Ennyiből áll az egész, az én szívem pedig majdnem kiszakítja a torkomat, mégis képtelen vagyok válaszolni. Ha megtenném, tudom, hogy két perc múlva már úton lennék hozzá. Mégis miért csinálja ezt velem?
Valami nagyon nem akarja, hogy végre kiverjem a fejemből.
