Crawling

 #fuckdepression  #stopthestigma

A bőrömbe mászva
Ezek a sebek sosem gyógyulnak be
Félelmetes, ahogy zuhanok
Összezavarodva, hogy mi is a valóság

Görcsösen szorongatom a takaróm sarkát, amibe újra és újra a könnyeimet törlöm. Nem értem, hogy jutottam idáig megint, hogy mi történik velem itt belül, valahányszor eszembe jutsz.

Csak az jár a fejemben, amikor megtudtam, hogy elmentél, ahogy remegett a kezem a telefont szorongatva, hogy azt hallgattam, ahogy Mark sír a túloldalon. Én pedig csak ültem az ágyam szélén, a semmit néztem, és azzal a hihetetlen sokkal küzdöttem, ami ott volt bennem.

– Mark?

– Megtette.

– Mit?

– Elment, Jisung. – A hangja megtört a vonal túlsó felén, miközben én egyre szorosabban markoltam a fülemhez égetve a telefont. – Felakasztotta magát. – A sírás kiszakadt a torkán, hiszen tudta, mennyit jelentettél nekem. Hogy mennyire szerettelek, mennyi mindent köszönhettem neked azon kívül, hogy valahányszor szükségem volt rád, te egyből ott voltál. – Jisung.

– Nem bírta tovább. – A hangom belehalt ebbe a három szóba, éreztem, ahogy az üresség szétáradt a belsőmben, hogy hiába ordítottam, tiltakoztam volna, csak ültem a matracba égve remegő lélekkel.

Emlékszem, ahogy mindenem belebénult, az összes emlékem, a fájdalmas egyedüllét és a borzalmas magány szinte átsöpört rajtam, és csak azzal nyugtattam magam, hogy ez mindvégig benne volt a pakliban.

Mindig szomorú voltál, annyira szomorú, és hiába tudtam, hogy így ér majd véget, nem tudtam elszakadni tőled. Hiszen ez közös volt bennünk mindig, és én bármikor megléptem volna, te mindig visszarántottál. Ott voltál, a kezedet nyújtottad, és minden erőddel azon voltál, hogy visszaránts.

De most ki az, aki megment engem?

Van itt valaki, aki segíthetne? Valaki, aki elmagyarázza, miért ne menjek én is? Valaki, aki értelmet ad az itt maradásnak?

Van valami legbelül, ami a felszín alatt húz
Elpusztulva, összezavarodva
Nincs önuralmam, félek, hogy sosem lesz vége
Irányítva, nem úgy tűnik,
Hogy újra megtalálom önmagam
A falak bezárulnak
- Önbizalom nélkül, meg vagyok győződve, hogy
csak túl nagy a nyomás, hogy elviseljem -
Már éreztem így korábban,
Olyan bizonytalan

 Csak a hideg ráz megint, te jársz a fejemben, hogy mennyire hiányzol, hogy mindaz, ami ellen küzdöttem veled, téged legyőzött. Hiába akarok aludni végre, csak két-három órára eltűnni a tudatlanságba, egyedül rád tudok gondolni.

Az alvászavar nem hagy, a szívem újra és újra úgy dobban, mikor te még itt voltál velem. Melletted élni akartam, már csak az erőt adott, hogy láttalak reggel felkelni, belekezdeni újra és újra abba a fájdalomba, ami minden egyes ébren töltött percedet tönkretette.

Hogy csináltad?

Mondd, hogy bírtad ki eddig? Mégis hogy csináltad minden egyes nap, mégis hol volt a te határod, ahonnan nem bírtad tovább?

Bármit megtennék azért, hogy visszagyere, hogy csak fél percre is, de elmondhasd, mit kéne tennem, hogy hogyan kéne éreznem, hogy megölelhesselek úgy, hogy soha többé ne akarj eltűnni mellőlem.

Kényelmetlenség, végül húzta magát fölém
Eltérítve, elfordítva
Akaratom ellenére a saját tükörképem mellett állok
Kísért, ahogy nem úgy tűnik,
Hogy újra megtalálom önmagam
A falak bezárulnak
- Önbizalom nélkül, meg vagyok győződve, hogy
csak túl nagy a nyomás, hogy elviseljem -
Már éreztem így korábban,
Olyan bizonytalan

Annyira hiányzol.

Ígérem

Üresség van ma éjjel
Egy lyuk, mi nem volt ott azelőtt
És én továbbra is nyúlok a fény felé
De többé nem találom azt
Üresség van ma éjjel
Egy súlyos kéz, mely lefelé húz engem
Azt mondják, minden rendben lesz
El sem kezdik mondani, hogy hogyan

És én fennhangon kérdem magamtól

Mindvégig eleve el voltam veszve?
Volt valami, amit mondhattam volna vagy valami, amit nem kellett volna, hogy megtegyek?
Mindvégig el voltam veszve?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?

Van napfény ott, ahol vagy?
Olyan, mint amilyen akkor volt, mikor itt voltál
Mert én csak ülök a sötétben
Hitetlenkedve abban, hogy ez a valóság
Hitetlenkedve abban, hogy ez a valóság

Mindvégig eleve el voltam veszve?
Volt valami, amit mondhattam volna vagy valami, amit nem kellett volna, hogy megtegyek?
Mindvégig el voltam veszve?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?

És én fennhangon kérdem magamtól

Mindvégig eleve el voltam veszve?
Volt valami, amit mondhattam volna vagy valami, amit nem kellett volna, hogy megtegyek?
Mindvégig el voltam veszve?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?
Kerestem egy választ, mikor valójában soha nem is volt?

– Mike Shinoda (Linkin Park), Looking for an answer

A tükör előtt állva küzdök azzal, ami előttem van, annyira próbálok másra gondolni, végetvetni ennek az egésznek, de még mindig csak téged látlak a saját arcom helyett. Itt állsz egy kéznyújtásnyira, mindened annyira sima, ragyog körülötted a levegő, amíg bennem ott remeg a fájdalom.

Meg akarlak érinteni, érezni azt, hogy a bőröd még meleg és élő, de ahogy az ujjaim a tükör jéghideg üvegének simulnak, csak még inkább széttörik a lelkem. Itt vagy előttem, a szemed úgy villog, mint amikor legutoljára láttalak, amiért bármit eldobnék, mindent odaadnék, csak újra láthassam ismét igaziként.

– Hiányzol. – A torkom megtörve sóhajt fel, ahogy a szemeimet égeti a hiányod, és nem tudom elengedni az érzést. – Még mindig annyira hiányzol.

– El kell engedned. Már olyan rég itt tartasz. – A fejedet oldalra biccentve mosolyogsz, de nem látok mást magam előtt, csak az utolsó képet rólad, amit magamba ittam. Az utolsó együtt töltött percek, az utolsó elköszönés, ami nem hittem volna, hogy a búcsúnk.

– Miért nem mondtad? Hogy elmész, hogy itt akarsz hagyni? Nem tudtam elköszönni tőled, elmondani, hogy mennyire fontos vagy, hogy mennyi mindent köszönhetek neked. Megölelni még utoljára.

– Tudom, hogy szeretsz. – A kezed az enyémre simul a tükrön keresztül, de nem érzem az érintésedet. Belül megfagyok, annyira akarom még egyszer utoljára, legalább egyetlen egyszer érezni azt, ahogy hozzám ér a bőröd, hogy az a rengeteg év, amit egymás mellett töltöttünk, igazi volt. Hogy itt voltál és megmentettél úgy, ahogy egy embert csak lehetséges. – Kérlek, engedj el.

– Nem megy. – Az arcom beletorzul az utolsó hangomba, ahogy a sírás megfojt, és szorosan összezárt szemekkel döntöm a hűvös üvegnek a homlokomat, mintha mit sem számítana, hogy rázza a testemet a zokogás. – Még nem megy. Nélküled nem tudok felállni, mindig itt voltál, csak te segítettél. Csak te voltál nekem.

– Erősebb vagy, mint gondolnád. Fel tudsz állni. Tudom, hogy fáj, hogy mindig minden fáj, mert ez ennek a szörnyetegnek a lényege, de te le tudod küzdeni azt, ami nekem nem sikerült.

– De eddig csak azért győztem, mert itt voltál. Megmentetted az életemet, és már nincs értelme nélküled.

– Én most is itt vagyok. – A hangod szinte a fülemben cseng fel, az a megszokott hanglejtés, amiért az életemet dobnám el, mindent, ami eddig biztonságot adott nekem.

– Nem kell nekem semmi, te már nem vagy itt. Mindent odaadok, eldobok, feladok, csak gyere vissza. Átadom az összes boldogságomat neked, nekem nem kell, ha te szomorú vagy.

– Már jól vagyok. – A hangod a fejemben zengve rávesz arra, hogy ismét rád nézzek, de nem látom tisztán az arcodat. A szemeim elborulva a homályt próbálják megfejteni, ami mögött tudom, hogy ott vagy, de nem érlek el. Bárhogy nyújtom a kezem, bármennyire akarom, nem talállak.

– Ott kell lennem veled. Most.

– Nem, nem kell. – Szinte átfut a pánik az arcodon, épp úgy simulsz a tükörnek, mint én, és éreznem kéne, hogy itt vagy, de nem megy. Csak az üresség van, mindig csak az üresség. – Neked még fájnia kell egy kicsit.

– Hiányzol. – Ismét ez a pár hang mérgezi a torkomat, miközben újra és újra egy valami jár a fejemben. Az a tengernyi kérdés, ami az elmúlt hónapokban a fejemben kavarognak, és nem tűnnek el. Nem hagynak békén, pedig tudom a választ. – Miért csináltad? Miért hagytál itt?

– Mert itt hazaértem. Itt már nem fáj. – Szinte hallom a mosolyod, ahogy egy mély levegőt véve felém hajolsz és a homlokomra nyomod a szád, de nem érzem azt a biztonságos csókot, ami eddig a szívemben virágzott, valahányszor megmentettél legbelül. – És neked sem fog. Hamarosan találkozunk, ígérem. – Szinte remegve szívom a levegőt, ahogy te egyre halkabban beszélsz, és már nem látom az arcodat, azt a nyugodt tekintetet, amiben mégis ottvan a világ összes fájdalma. Eltűnsz, egyszerűen nem látlak, a hangod mégis itt remeg bennem még mindig. – Ígérem.