Sziasztok, ismét itt egy... ilyen valamivel. A TaeTen
után azt hittem, kicsit jobb lesz, de már lassan két hete nem szabadulok ettől,
és nem találok annál jobb „megoldást”, minthogy kicsit kiírom magamból.
Megint valami értelmetlen írásféle, aminek se eleje,
se vége, és tudom, hogy nem lett ez egy olyan párperces, amit érdemes publikálni, de jó látni, hogy legalább leírni képes vagyok ezeket. Sajnálom, ha
valaki nem érti, nem is kell.
Tudom, hogy nem igazán vagytok hozzászokva ezekhez
tőlem, de nézzétek el, igyekszem visszatérni majd valami normálissal.
Banda:
iKON
Páros:
Double B
Műfaj:
angst
Hanbin
– Miért nem múlik el? – A levegő csomót
köt a torkomra, nem enged oxigént a tüdőmbe, amitől zsong a fejem. – Nem értem,
Jinnie, miért?
– Hanbin, ne sírj. – Szinte remeg a keze,
ahogy a hátamra simít, hiszen nincsen ehhez hozzászokva. Nem szoktam kiborulni,
nem tudok kétségbeesni, minden reményt elveszteni soha, de most megtörtént.
– Bele tudnék halni ebbe az egészbe, nem
tudom tovább csinálni, nem bírom folytatni, érted? Nem megy. – A hangomat
félbeszakítja a visító levegővételem, amitől cseng a szoba csendje. Pár perc alatt
teletöltöttem szorongással az egész szobát, ami lassan, de biztosan meg fog
fojtani. – Bárcsak... bárcsak...
– Kérlek, ne mondj hülyeséget. – Hadarva
szakít félbe, pár pillanatra még a szemeit is lehunyja, ahogy próbál erős
maradni. – Próbálj kicsit lenyugodni, jó? Binnie...
– Gyűlölök mindent. Mindent. – Előre
görnyedve a felsőmet marom, érzem a saját ujjaimon, ahogy a szívem csaknem
átszakítja a bőrömet, amitől rám tör a szédülés.
– Kérlek, csak egy kicsit nyugodj meg... a
többiek mindjárt hazaérnek. Hanbin, kérlek. – A hangja megdermed a torkában a
kétségbeeséstől, mert nem tud irányítani, nem tudja, mit mondjon, hogy mit
tegyen velem. Fél, aggódik értem, de ez már egy kicsit sem érdekel. Már semmi sem
érdekel.
Szorosan összezárt szemekkel próbálom
visszagyömöszölni magamba a rosszat, a fájdalmat, hogy legalább ez megmaradjon
nekem, de még ez sem megy. Csak a feketére gondolok, ami az egyetlen, amiben
jól érzem magam, a koromszínű pólómba kapaszkodom, de semmit nem segít.
A csend teljesen beköltözik, csak szaggatott
sóhajok töltenek be mindent, amíg én a térdemre hajolva ülök az ágyam szélén,
Jinhwan pedig simogat, érthetetlen szavakat suttog, amiknek számomra már semmi
jelentősége.
Nem tudom, mennyi idő telik el, hogy pár
perc, óra vagy nap, mire kint halk neszezés, majd tompa nevetés tölti be a
majdnem kihalt dormot. Mindenki hazaért a zsúfolt napja után, de most nem tudok
felkelni, hogy köszönjek, mert nem megy a mosoly, a kedvesség.
Csak várom, hogy mindenki csendesedjen el,
a konyhában a vacsorát csinálva, és még Jinnie-ről is egészen megfeledkezem
egészen addig, amíg az ajtóm nyikorgása utána megrezdül mellettem a matrac.
– Hanbin, nem hiszed el, mit látt... – A
rekedtes, élettel teli kuncogás elhal a mondat közepén, én pedig ebben a
pillanatban felismerem a tulajdonosát. Talán magamon kívül kapom fel a fejem,
nem törődök azzal, hogy a teljesen lesokkolt Jinhwan keze megfagyott rajtam. –
Mi a baj? – Bobby arca átrendeződik, a vigyora lelohad, és már csak az
összeráncolt szemöldökeivel jelzi, hogy össze van zavarodva. – Jinhwan?
– Menjetek ki. – Végül összeszedem magam,
a hangomba kihalt keménységet csempészek, de tisztában vagyok vele, hogy semmi
haszna.
A hajamba túrok, a térdemet szuggerálva
várom végig, ahogy az apró fiú eltűnik mellőlem, majd alig telik el pár
másodperc, már az ajtóm csapódását hallom.
– Hanbin, mi van veled? – Már majdnem
kifújom magam, viszont meghallom őt. Érzem, ahogy a belsőm ismét megreped, a
torkomon végigszalad a feszültség, és tudom, ha megszólalok, ismét csak sírni
fogok tudni. – Binnie?
– Menj ki.
– Mi? Biztos, hogy nem. – Egy
szempillantás alatt változik át, olyan férfi lesz, aki nem tűri, ha ellent
mondanak neki. – Mi történt? Te nem szoktál kiborulni. Soha nincs semmi bajod.
– Miközben beszél, annál közelebb érzem, és már erőm sincs hozzá, hogy
elküldjem.
Tisztában vagyok vele, mit jelent a
számomra, és túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ezt elengedjem.
– Nem bírom. – Hamar megtörök, a szavakkal
együtt a remegés is kiszalad belőlem. – Azt hittem, kell egy kis idő, és elmúlik,
hogy nem fogok ennyire gyűlölni mindent, magamat, amit mondok vagy teszek,
amit... amit...
– Hanbin, nyugi. – Már csak azt érzem,
ahogy mellém ül, de nem ér hozzám. Talán fogalma sincs, megteheti-e, amit
jelenleg én sem tudok. – Mióta gondolkodsz... így?
– Én... én nem is tudom...
– Eddig egy kis jelet sem adtál arról,
hogy nem vagy jól. – Megtöri a jeget, a keze konkrétan átégeti a pólómat, ahogy
a vállamra, a hátamra simít, és közel húzódik hozzám. – Mit nem bírsz? Mi
történt?
– Minden kis apróság összejött, amik az
évek alatt rám rakódtak, egyszerűen megteltem. És én mindig egyedül vagyok,
annyira egyedül vagyok, és nincs mellettem senki, akinek tudnék erről beszélni,
aki megértené, mennyire nehéz. – Tudom, hogy nem érti a szavaimat, hogy
rejtvényekben beszélek, mert még így sem hagyja el semmi konkrét a számat.
Viszont nem érdekel, nem tudok ennél többet mondani, mert már így is sok. –
Miért kell ezt csinálnom? Miért nem lehet vége, miért... miért kell így lennie?
Meg van kötve a kezem, és nem tudok előre lépni, csak állok egy helyen, és
legszívesebben eltűnnék. Annyira sok, Jiwon. – Minden egyes hang hadarva
trappol ki a torkomból, és már azt sem tudom, mit mondok. Egyedül az szakít
félbe, ahogy a karjai szorosan körém fonódnak, ahogy magához ölel, és hagyja,
amit eddig soha. – Annyira egyedül vagyok...
– Nem, nem vagy. Itt vagyok. – A hangja
elmélyülve veszik el a hajamban, miközben a remegésemet próbálja bennem
tartani.
Nem tudom, mikor öleltek meg utoljára,
hogy mikor éreztem ennyire közel magamhoz bárkit is. Ennek segítenie kéne,
megmentenie, de nem érzek talajt magam alatt, egy apró biztos pontot sem, amibe
kapaszkodhatnék. Csak céltalanul emészt ez a lehetetlen érzés, mintha soha nem
lenne vége.
– Mikor lesz vége?
– Majd... majd véget vetünk neki, rendben?
Csak most nyugodj meg kicsit. – A karjai egyre szorosabban ölelnek át, meleget
érzek, forrót az egész testemben, mert így ér hozzám. Legbelül mégis hideg
vagyok, fagyos, mintha kihaltam volna.
– Ennek soha nem lesz vége, Bobby. Soha.
– Binnie... – Sóhajtva csúsznak le rólam a
kezei, és már csak azt érzem, ahogy felemeli a fejemet, szinte kényszerít, hogy
a szemeibe nézzek. Látom benne, mennyire tanácstalan, hogy hideg zuhanyként
éri, hogy így lát, mert ilyen még soha nem volt. Viszont segíteni akar, hiába
teljesen egyértelmű a számomra, hogy nem fog tudni. Ezen már semmi nem javít. –
Majd én. – Az ujjai a nyakamat, az állkapcsomat tartják, szinte érzem, ahogy
nyomot hagy maga után. A szemeimet nézi, a lelkemben kutakodik a tekintetével egészen
addig, amíg a szája nem a homlokomon, az arcomon landol, amitől csaknem
meghalok. Ha tudná, hogy minden teljesen el van rontva, hogy minden annyira...
sötét és megmenthetetlen. – Megoldjuk.