Jó olvasást:33
Főszereplők: Ken x Leo
Banda: VIXX
Páros: [KeO]
Egy kis bevezetés...:
Valahányszor nézek egy KeO momentet, mindig ez az első gondolatom; Leo nem az a típus, akit csak úgy ölelgetni, szeretgetni lehet, neki nem lehet az arcára csókolni, nem lehet odabújni hozzá. Ken 'fut' utána...már ha lehet ezt így mondani. Ken-nek szüksége van arra a szeretetre, amit időnként, olyan ritkán Leo-tól megkap. Még a legédesebb momenteknél is előfordul, hogy Ken közeledik felé, máris egy tockos a jutalma. Ezen persze jókat nevetek, de egy idő után elgondolkodtat a dolog, hogy ez Kent nem érdekli. Bármekkora pofont is kap, Leo neki ugyanolyan fontos lesz, ugyanúgy loholni fog utána. Mégis tudnak úgy egymásra nézni, hogy szinte már sikítozni van kedvem, hogy csókolják már meg egymást!... Belegondolva -...ez csak egy kis gondolatmenet, nem kell vérkomolyan venni...- mi van, ha Ken érez valamit? Valamit, amiről senki nem tud, amit magában tart? Mi van, ha amiatt a kis dolog miatt próbálkozik újra és újra? És mi van akkor, mikor ezt egyszer csak megunja? Megunja, és lépni fog?... Lépni...egy hatalmasat.
Ken [POV] +18!
Világéletemben egy szenvedéllyel túlfűtött szerelemre vágytam, de soha nem hittem volna, hogy pont attól, aki soha nem enged közel magához, akire úgy kéne tekintenem, mint egy testvérre... Nem tudom, mikor fordult meg minden, egyszer csak már nem úgy néztem rá, mint egy barátra. Több volt annál, majd napról napra egyre mélyebb, és gyengédebb szálak kezdtek hozzáfűzni. De mintha Ő észre sem venné, mintha nem is foglalkozna velem... Valahányszor a közelében akarok lenni, Ő mindig tartja a távolságot, vagy elküld. Igen, Leo nem szeret. Neki csak egy idegesítő kölyök vagyok, akit 10 esetből jó, ha négyszer eltűr maga mellett. Kezdem úgy érezni így, ennyi idő után, ha nem lennénk egy bandában, felém sem nézne, főleg az elmúlt hetekre visszatekintve. Ezért próbálok felejteni N közelében, hisz Ő valamivel mindig eltereli a gondolataimat. Valahányszor mély letargiába esnék, Ő felbukkan. De ez sem tart sokáig, hisz Leo mindig tesz valamit, amivel keresztbe tesz. Ellök… Oké, tény, hogy Leo eléggé elzárkózik a külvilágtól, amennyire csak teheti. Ő nem azaz érzelmes, mosolygós típus, amin még a rajongók, és kamerák előtt sem próbál változtatni. Ez mind szöges ellentéte annak, amilyen én vagyok...az a levakarhatatlan, idióta, vagy éppen édes vigyorom mindig az arcomon játszik, és a nevetésem betölt mindent, mikor az kitörik összeszorított ajkaim közül. Hh, talán ezzel üldözöm el... Próbáltam változni, komolyabb lenni, de még ekkor sem lett másképp, folyton ellökött magától. Szerintem mondanom sem kell, hogy mennyire fáj, valahányszor előfordul, és amilyen ostoba és mazochista vagyok, mindig utána megyek. Gondolataimba feledkezve nézek vissza magamra a hatalmas tükörre, ami a próbatermünk egyik falát takarja el padlótól plafonig. Újra és újra próbálom el azt az egy mozdulatsort, ami még akkor sem menne tökéletesen, ha fegyvert tartanának a fejemhez. Most nem megy, az agyam teljesen máshol jár... Rajta. Folyton, megállás nélkül. Utálom ezt! Nem tudom, mit tehetnék, nem tudom, hogy érhetném el, hogy ne egy idegesítő vakarcsot lásson bennem. Képes lenne valaha is barátként tekinteni rám? Nem azt kérem, hogy szeressen feltétel nélkül, elviselhetetlen módon, ahogy ezt én teszem. Én csak annyit szeretnék, hogy ne lökjön el, valahányszor a közelében akarok lenni. Hiába tekerem vissza a lejátszót ugyanoda egymás után vagy ezredszerre, hiába próbálok a ritmusra koncentrálni, a lábaim most nincsenek összekötve az agyammal, így semmi hasznát nem veszem a plusz táncórámnak. Pedig rám fér...mostanában mintha nem is én lennék, nem törődöm úgy semmivel, ahogy eddig. Nem beszélgetek már annyit a fiúkkal, nem nevetek úgy N-nel, ahogy eddig mindig, hiába menekülök az Ő társaságába már napi szinten, nem ölelgetek senkit sem olyan gyakran, még a Maknae-nkat se. Nem érdekelnek a késő esti rajzfilm sorozatok a Disney-n, nem bírok a videojáték előtt sem ülni, mikor nem dolgozunk. Nem megyek este sétálni egyedül, ehelyett azon agyalok a kanapén ülve, hogy elegyedhetnék szóba vele. Mert igen, most már ez is hatalmas probléma...nem beszélget velem. Mikor hozzá szólok, Ő csak hümmög, de van, mikor úgy csinál, mintha meg sem szólaltam volna. Ez idegesít. Mit tehetnék, hogy viszont szeressen? Vagy, hogy legálabb ne egy bútornak nézzen, amit kerülget jobbra-balra? Végül megunom az értelmetlen erőlködést, kinyomom a zenét, majd csak szemezek magammal a tükörben. Talán a külsőmmel van a baj? Ezzel mind? Szúrós tekintettel mérem végig magam tetőtől talpig, majd szinte homlokon csapom magam, mikor rájövök, mégis mit csinálok. Elment az eszem? Képes lennék megutálni magam, mert Ő nem szeret? Idegesen szorítom ökölbe kezeimet, majd mielőtt bele is vágnám azokat valamibe, lassan lehunyom szemeimet. Hátrálok egészen addig, amíg hátam nem ütközik a jéghideg fallal, ekkor szaggatottan szívom be a levegőt, és könnyeim is kicsordulnak. Nem értem... Miért vagyok ennyire szerethetetlen számára? Én csak azt akarom, hogy végre ne csak kamerák előtt szóljon hozzám, és engedjen a közelébe! Mégis mit csinálok ennyire rosszul? Lábaim már feladják a küzdelmet, így a fal mentén csúszom le a földre, miközben pityergésem zokogásba torkollik. A szívem szakad meg, valahányszor rá gondolok, valahányszor eszembe jut, milyen helyesen is tud mosolyogni, valahányszor visszhangzik fejemben a hangja, ami megállítja az időt körülöttem.
- Ken? - a maknae teszi be a lábát a terembe kopogás nélkül, ami úgy vágja félbe sírásomat, mintha soha, még csak egy könnycseppet sem ejtettem volna. Ijedtemben felkapom a fejem, egy pillanatra látom a sírástól kivörösödött szemeimet a hatalmas tükörben.
- Hyuk...te meg miért nem otthon vagy? - makogom nedves arcomat törölgetve pólómba, miközben ügyetlenül feltápászkodom.
- Az egész banda bejött...- motyogja beljebb lépve, majd megköszörüli a torkát -...segíteni akartunk, gondoltuk, ha csoportban gyakorlunk, neked is hamarabb megy a betanulás - magyarázza, miközben csoszogva halad felém, majd megáll előttem, és lebiggyesztett ajakkal méregeti arcomat
- Miért sírsz, hyung? Mi történt? - pánik fut át fiatal vonásain, ahogy arcomra simítva fordít maga felé. Szemei csillognak az aggodalomtól, szemöldökeit ráncolja, amíg válaszomat várja.
- Minden rendben - egy görcsös mosolyt erőltetek magamra, miközben hátrébb húzódom tőle.
- De ne hazudj! Látom, hogy nincs! -morran rám egyre idegesebben, majd értetlenül fújtat egyet. Soha, senkinek nem beszéltem az érzéseimről...azokról, amik Leo-hoz fűztek, arról, mennyire szeretem. Senki nem tudja, hogy Ő az a személy, aki nélkül meghalnék...már így is haldoklom. Ekkor ismét nyílik az ajtó, amin trappolva vonulnak be mind a négyen.
- Hola, Tündérbogaram! - sikítja N azzal a levakarhatatlan vigyorával, ahogy felém kezd trappolni széttárt karokkal. Egyből lehajtott fejjel indulok meg kifelé, mielőtt észrevenné, hogy a lelkemet kisírtam, de beleütközöm egy széles mellkasba, ami elállja az utam. Felnéznem sem kell, azaz ismerős, férfias illat ismét orromban ver tábort, amitől tudom, hogy Ő áll előttem. Legszívesebben szorosan átölelném, nyakába fúrnám arcomat, és elsírnék neki mindent...mindent, ami bennem van, ami fáj, amit ki kéne adnom magamból. De tudom, hogy nem tehetem...
- Bocsánat, hyung - hangom elcsuklik, ahogy fel sem nézve arrébb lépek, és megindulok kifelé.
- Ken...- hangja megállít, már szinte újra hangos sírásban kötök ki. Ridegnek és távolságtartónak érzem most is...a lábaim szabályosan reszketni kezdenek azzal fenyegetve, hogy lassan már nem bírják el a saját súlyukat - Baj van? - ha tudná, mekkora... Nem válaszolok, egy szó nélkül indulok ki, mielőtt mindenki előtt újszülötteket megszégyenítő sírásba kezdenék.
- Ken...? - hallom Hongbin már halk hangját, ami eléggé furcsán cseng, mintha el sem hinné, hogy éppen engem lát ilyen állapotban. Engem sosem látni szomorúnak... Én vagyok a vigyoralbumuk, amibe ha bármelyik oldalra is lapoznak, csak a hatalmas, önfeledett, ostoba vigyorom köszön vissza rájuk. Hallom csapódni magam után a próbaterem ajtaját, amitől mintha új erőre kapnék, egyik elsietett lépésem követi a másikat. Mikor szünetet tartunk, én mindig a tetőre megyek, hisz imádom a kilátást. A levegő friss illata, a végtelen égbolt...megmagyarázhatatlan boldogságot nyújtanak nekem. De most tudom, hogy semmi esély arra, hogy bármilyen lelki békére is rátaláljak ott, ennek ellenére is oda indulok. A lépcsősorok a lábaim alá csúsznak, mintha utánam már nem is lennének többet. Mintha a szél minden kis lábnyomot elfújna mögöttem, hogy soha senki ne találjon rám... Reszkető ujjaim már csaknem fekete tincseim közé tévednek, ahogy vállal kirontok az ajtón egyenesen a friss levegőre. Minden kis levegővétellel egyre nagyobb súly telepszik mellkasomra, míg végül szinte már a padlóhoz szegez. Ennek ellenére lábaim megállíthatatlan módon visznek előre, úgy érzem, senki nem képes megállítani. Utálom! Utálom ezt, utálok mindent! Hogy mit érzek? Magányt. Hiába vannak barátaim, rajongóim, családom, mégis egyedül vagyok. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy magamra maradtam. Magamra hagytak... Főleg Ő. Ő, aki a legtöbbet jelenti nekem az egész világon, aki fontos volt, és még most is az...ezen kívül is csak egy valamit tudok biztosan; szeretem. Az életemnél is jobban! De most már úgyis mindegy, nem igaz? Lábaim hirtelen megállítanak, mintha tudnák, hogy csak egy lépés... Hosszú évekig hajszoltam a semmit, a hiú ábrándokat, azt az embert, aki soha nem akart tudni rólam. És most? Most itt állok a tető peremén, magam alatt 16 emelettel és rájöttem... Rájöttem, ha nem lennék olyan, amilyen...ha nem lennék Ken a VIXX-ből, az idegesítő vakarcs, akkor most nem szemeznék a várossal a talpam alatt, nem harcolnék saját magammal, nem marna szét a fájdalom belülről...de nekem...nekem akkor is rá van szükségem! Hogy azt mondja, ne ugorjak le, mert szeret. De miért is lenne itt, nem igaz? Hisz Ő most jól van nélkülem, örül, hogy nem vagyok a kis kolonc, akitől a falra mászik. Jobb lesz neki, hogy nem leszek többé. Valószínűleg önfeledetten beszélget három emelettel lejjebb a többiekkel, még azt se tudja, hogy itt állok ugrásra készen, de közben várok. De hogy mire? Rá. ...A szemem előtt van, hogy mi lesz holnap. Keresnek majd, mindenki. N, Hongbin, a kis maknae, Ravi... Keresnek, hogy miért nem köszöntök reggel mindenkit hatalmas vigyorral, és széttárt karokkal. Nem értik majd, miért nem vagyok ott, nem fogják tudni, mi van velem...majd egyszer csak a mi drága menedzserünk fog megjelenni a dormban. Falfehéren, kisírt szemekkel közli majd velük, mit is tettem magammal. Hangja halk lesz, rekedt, és nem tud majd a szemeikbe nézni. A kis maknae, akárcsak Hongbin kiabálni fognak, hogy ne vicceljen, biztosan együtt terveltük ki ezt az egészet...végül mikor rájönnek, hogy nem így történt, sokkolt állapotba kerülnek Ők is. N, és Ravi csendben fog összetörni, megpróbálják majd erősnek mutatni magukat, de legbelül már zokognak, hogy miért nem vagyok ott akkor is, miért nem csalok mindenki arcára hatalmas mosolyokat. Legszívesebben visszatekernék majd az időt, hátha észreveszik, mi az, ami erre az útra térített, sírni fognak éjszakákon át egymást vigasztalva, míg végül el nem alszanak a közös képeinket, koncert felvételeinket nézegetve. És Ő?...Leo? Csak azért fog gyászolni, mert elvesztett egy munkatársat, egy bandatagot, esetleg egy barátot? Vagy azért, mert engem...engem, azt az embert veszítette el, aki már lehetetlen módon szerelmes volt belé? Azt a valakit, akinek mindennél fontosabb volt? Esetleg megkönnyebbül, mert így egy hatalmas tehertől szabadul meg, hogy nem kell azzal a tudattal tovább élnie, hogy szeretem? El kell mondanom neki...nem mehetek el úgy, hogy ne adnám a tudtára az érzéseimet, azt, hogy mennyire volt nekem fontos mindig is. A lábam alatt hemzsegő tömegre nézve sóhajtok egy nagyot...Aish, szebb halált is halhattam volna, de hát az élet sose úgy alakul, ahogy akarjuk... Miért is alakult volna úgy, nem igaz? Már csak azt veszem észre, hogy a számát tárcsázom, mindennél jobban hallani akarom most a hangját. Azt a hangot, amit ha meghallok, le kell hunynom szemeimet, mielőtt elillanna az a varázslatos érzés, amit bennem szít vele. Sose értettem, hogy valakinek hogy lehet ilyen szép hangszíne, mint neki... Mostanáig rejtély maradt számomra, de nem is baj, talán jobb is így...hisz minden csoda mögött valami hatalmas titok áll. Igazából büszke vagyok magamra, amiért egy ilyen banda tagja lehettem, mint a VIXX. Sok szép, örömteli pillanatot szereztek nekem, minden rajongó, és barát, akik támogattak a kezdetektől fogva.
- Ken? Hol vagy? Már megint a tetőn? - kisvártatva felveszi, nem tűnik úgy, mint akinek baja van, ennek örülök. Mintha mosolyogna, amitől szívem már kiugrani készül, és szinte megszédülök. Olyan ritkán látom azt a szívdöglesztő mosolyát...- Ken? Itt vagy? - fájdalmas görbület jelenik meg arcomon, könnyeim is patakokban folynak, ahogy ismét kiejti nevemet. Milyen szánalmas vagyok... Mit meg nem tennék azért, hogy most fejvesztve rohanjon fel hozzám, és visszarántson. Hogy azt mondja, nem tud nélkülem élni. Veszek egy mély levegőt, és az égre nézek, ami már narancssárga színben tündököl a lemenő Napnak köszönhetően.
- Leoh...- nem megy...nem tudom elmondani. Még úgy is gyáva vagyok, hogy tudom, ezután nem lesz lehetőségem elmondani neki.
- Ken...megijesztesz - életemben először hallom azt az aggodalmat a hangjában, amivel újabb könnycseppeket csalogat ki már fájó szemeimből - Ha baj van, gyere vissza, és mondd el - ismét átvált arra a hivatalos hangnemre, mintha kissé dorgálna is. Ezzel próbál észhez téríteni, miszerint ismételten gyerekként viselkedem.
- Mit tennél, ha nem lennék többet? - suttogom a telefonba, de hangom még így is elcsuklik a kitörni készülő sírásomtól.
- Mi? - hangja legalább két oktávval feljebb szökik a meglepettségtől -Ken, hogy kérdezhetsz ilyet? Fejezd be a hülyeségedet, és vonszold vissza magad. Ne legyél gyerek, nőj fel végre - kérdésére, és a halovány kis fejmosására hatalmas adag oxigént szívok tüdőmbe, majd nyelek egyet, mielőtt újra szóra nyitnám a számat.
- Hiányoznék? - tudomást sem véve kérdéseire felteszem sajátomat abban reménykedve, hogy olyan választ kapok, amit hallani akarok… Amit hallanom kell - Gondolnál rám? - szegezem neki következő kérdésemet, mikor még mindig nem szólal meg. Ennyit nem jelentek neki? Hogy egy tisztességes választ adjon? - Egyáltalán éreznél bármit is a szánalmon kívül? - hangom megremeg, mintha csak magamhoz beszélnék. Nem vesz rólam tudomást? Ennyire elromlott volna minden? Válasz helyett csak síri csend telepszik kettőnk közé, ami egy idő után már fülsüketítővé válik. Nem válaszol. Egy szót sem kapok… egyedül a csend, majd a gyanús sípolás, ami jelzi, hogy bontotta a vonalat. Kinyomott… Miért is reménykedtem egyáltalán? Miért reménykedtem abban, hogy esetleg igen-t kapok válaszként? Hogy is hiányozhatnék neki? Én…? Aki soha nem került hozzá olyan közel, hogy egy puszta munkatársnál több lehessen? Telefonom kicsúszik ujjaim közül, ami hangos koppanással landol lábam mellett, és ezután már nem hallok semmit… semmit a fülemben dübörgő vértől, ami elnyom minden mást. Nem hallom többet a lentről felszűrődő autók zaját, nem hallom az ideges dudaszókat, a madarak csicsergését, az innen egy köpésnyire lévő Han-folyó vízének csobogását. Nem hallom saját lélegzetvételemet sem, csak a szívem ritmusára dübörgő vért a fülemben, és azokat a gondolatokat, amik egyre inkább arra akarnak rávenni, hogy tegyem meg. Ugorjak le végre... Egy durva mozdulattal törlöm meg nedves arcomat sikertelenül, mivel könnyeim nem veszik a célzást, és csak még inkább nekiindulnak sima útjukon. Nem akarok sírni...én csak érezni akarom újra azt a felhőtlen boldogságot, amit még a debütálásunk után egy évig. Ami előtt rá nem jöttem, mit is érzek Leo iránt…ott romlott el minden. Hirtelen egy csapásra minden visszatér, ahogy ujjak fonódnak egyik csuklómra, és rántanak hátra, így hangosan nyikkanva esek le a tető magas pereméről.
- Elment az eszed, Ken? Mégis mire készültél?! - ahogy felnézek a villogó, dühös szemekbe, a szívem kihagy egy ütemet, és már azt hiszem, soha nem dobban meg újra. Leo eddig soha nem látott arcát mutatja nekem; mérhetetlenül dühös. Nem engedi el csuklómat, ehelyett egy durva mozdulattal ránt magához, és másik kezével vállamat ragadja meg - Válaszolj! Mégis mit akartál tenni?! - hangját már nem tartja kordában, úgy üvölt velem, ahogy a torkán kifér. Ahogy szóra nyitnám a számat, patakokban folyó könnyeim mellé hangom is kitör torkomból, így hangos sírásom már nem csak a fejemben visszhangzik. Érzem, ahogy lábam elgyengül, de mielőtt a földre rogyhatnék, elkapja derekamat, és magához szorít. Soha…SOHA nem voltam még így a karjaiban, soha nem ölelt magához…soha nem vigasztalt -Ken, aggódom érted - hangja lággyá változik, ahogy arcomat pólójába fúrom, amit pár másodperc alatt el is áztatok - Mi történt? Miért akartál…? - lassan felcsúsztatja kezét derekamról hátamra, amit gyengéden simogatni is kezd. Mintha lassan eljutna tudatáig teljesen a dolog, miszerint én…meg akartam azt tenni, mivel egyre szorosabban ölel magához, és arcát fejemre dönti - Miért akartad megölni magad, te elmebeteg?! -szavaival ellentétben hangja nem durva, sokkal inkább kétségbeesett...jogosan. Hisz...mi történhet, hogy a csapat mosolybombája le akarja vetni magát egy épület tetejéről...? Ahogy én sem láttam még Őt ilyennek magammal szemben, Ő sem látott engem ennyire kétségbeesettnek, és elkeseredettnek soha - Ken, válaszolj! - csak a fejemet rázom jelezve, hogy én aztán az Istenért sem nyitom ki a szám. Most túlságosan is jólesik a közelsége, az, hogy így ölel most magához -Nem teheted...érted? Nem lehetsz ennyire felelőtlen, nem tehetsz ilyet!
- Akkor ölj meg te... ölj meg, kérlek! Nem akarok tovább élni... Meg akarok halni, Leo! - zokogom pólója alját szorongatva, ami kis gyanús hangot hallatva jelzi, hogy elszakadt. Ahogy végre megszólalok, szavaimra eltol magától éppen annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Látom, ahogy minden egyes szó hallatán ledermed, egy szót sem tud szólni... Erre mit is tudna mondani? Hisz ez csak egy 'éretlen vakarcs' hadoválása, amit nem kell komolyan vennie, nem igaz?...-Kérlek... ölj meg a szereteteddel, meg akarok halni a karjaid között, Leo! - könyörgök tovább, de mintha nem akarná megérteni. Eltorzult arccal mered le rám, látom, ahogy egy hatalmasat nyel. Keresi a szavakat, de azok nem akarnak kijönni belőle semmilyen formában - Miért nem veszed észre? Miért nem veszed észre, hogy reménytelenül szeretlek? Miért...? Miért nem vagyok neked elég jó?! -összerezzen, majd összes izma megfeszül, ahogy rájön, mit is tettem az előbb. Szerelmet vallottam neki. Most biztos azt kívánja, bárcsak leugrottam volna, igaz? Az egyszerűbb lenne neki, mint ezt elfogadni...
- Mi? - suttogja végül, miután feldolgozza a hallottakat, miközben karjai lecsúsznak rólam, és hátrébb is lép tőlem - Sajnálom, én...- ismét hatalmasat nyel, mintha azon gondolkozna, hogy elrohanjon-e most azonnal. A szívem vagy ezer darabra törik, mikor szembesülök a ténnyel, amit eddig csak sejtettem… Ő nem szeret engem.
- Mit sajnálsz? Hogy szeretlek? -elképesztő...elképesztő, hogy még most sem képes normális emberként viselkedni velem. Elmondtam neki azt, ami miatt szenvedek hosszú ideje, ami miatt loholtam utána…ami miatt majdnem megöltem magam. És Ő erre mit csinál? Úgy áll velem szemben, és néz rám hatalmas szemekkel, mintha megőrültem volna -Komolyan ennyire vak vagy? Nem volt egyértelmű, mit érzek? -könnyeim immár hatalmas cseppekben száguldanak le arcomon, miközben hangom is egyre jobban remeg. Szemei felvillannak, és hirtelen félni kezdek tőle. Egyik pillanatról a másikra minden aggodalom, és sokk eltűnik arcáról, ahogy a düh, és méreg veszi át a helyét.
- Nem, képzeld, nem volt az! -teremt le alaposan indulatos hangjával, amivel teljesen a padlóhoz szegez. Ökölbe szorítja kezeit, hogy némiképp levezesse a benne felgyülemlett feszültséget. Viszont ahogy elnézem sikertelenül, mivel pólója alatt látom, ahogy szíve őrült módon kalapál, és az a bizonyos ér is kidagad nyakhajlatánál - Talán ha nem bújtál volna úgy N seggébe, akkor láttalak is volna - dühösen fúj, ahogy jobb szeme is tikkel egyet, ami más helyzetben igencsak megnevettetne...de most nem, a szavai annyira felhúznak, hogy nem tudok röhejes arckifejezésén szórakozni.
- Talán ha nem löktél volna el minden egyes alkalommal, valahányszor közeledtem hozzád, akkor nem N-hez rohantam volna! -de még Ő is kevés volt...amint Leo is láthatta, ide jutottam. Senki, és semmi nem menthet meg, csak Ő. Csak Leo tudna kihúzni abból a pokolszerű szenvedésből, amiben jelenleg is vagyok.
- Ugyan, mintha indok kéne arra, hogy napi 24-ben a szoknyája alatt matass - vág vissza egyből már szinte üvöltve. Épp annyira érzem dühösnek magam, mint ahogy Ő. Hogy mondhat ilyet? Nem veszi az adást? Még most sem látja, miért is foglalkoztam N-nel annyit? - Még jó, hogy oda nem tartod neki a segged, hogy csináljon fel most azonnal! -ahogy leüvölti a fejemet, egyből egy meggondolatlan, de annál erősebb pofon csattan arcán az én kezem jóvoltából. Elhallgat, és már azt hiszem, én kapom a következőt, mikor lendül a keze, de pofon helyett tarkómnál a hajamba túrva ránt oda magához, és követelőzőn ajkaimra mar. Bármelyik lépésére számítottam, de erre nem. Erre soha. Mégis mit művel? Miért csinálja ezt velem?! A meglepettségtől szemeim kikerekednek, és mellkasánál fogva próbálom ellökni magamtól. Én sem vagyok normális...mióta erre a pillanatra várok már! - Neh! -morran a csókba átölelve másik kezével hátamat, mikor már mellkasára ütök jelezve, hogy engedjen el. Közelebb ránt, ezzel együtt a csókot is mélyítve, amit már magamon kívül viszonzok lehunyt szemekkel. Teljesen karjaiba simulva próbálom megtartani egyensúlyomat, de ahogy lábaim eszeveszett módon remegni kezdenek a tudattól, hogy épp Leo tart karjai közt, nagyon megnehezíti a dolgom - N hozzád ért? - pihegi arcát enyémnek döntve, miután elválik ajkaimtól. Most már biztos… Leo féltékeny. De N-re? Miért is? Az a rész teljesen sötét neki, mikor folyton ellökött, csak az dereng, amikor N-nél kerestem vigaszt?
- Nem - már homlokráncolva húzódnék hátrébb tőle, hogy szemeibe tudjak nézni, mikor óvatosan kigáncsol, és hanyatt fektet a hűvös betonon. Mielőtt tiltakozhatnék, derekamra ül, és két oldalt fejem mellett támaszkodva ismét egy vad csókba hív. Hezitálás nélkül viszonzom, kihasználom minden egyes pillanatát a helyzetnek attól félve, hogy ez csak egy egyszeri eset.
- Egy ujjal se? - sóhajtja, ahogy ajkai vándorútra tévednek arcomon, amik egyre lejjebb tévednek egyenesen nyakam felé.
- Egy ujjal se…- mormogom a választ szorosan összezárt szemekkel, várva a következő lépését. Csak élvezni akarom, ahogy megérint, ahogy térdremegtetős csókokkal hint be. Nem tudom, hány éjszakán át álmodoztam erről…hogy egyszer így ér hozzám.
- Most már nem is fog - ellent mondást nem tűrő hangon vágja rá egyből, miközben egyik tenyere mellkasomra téved, ami alatt szívem hatalmasat dobban. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan vérlázítóan helyes vigyort tart vissza, miközben keze egyre lejjebb téved, amitől már csaknem kényelmetlenül érzem magam.
- Leo! - hangom épp olyan hangosan szólal fel, mint amilyen ijedten, ahogy egyik pillanatról a másikra ágyékomra markol abbahagyva mellkasom kényeztetését - N nem érhet hozzám, de ez nem azt jelenti, hogy te igen! - mikor próbálnám elhessegetni kezét, a másikkal fejem fölé szorítja csuklóimat, így teljesen kiszolgáltatott állapotban fekszem alatta.
- De, igen. Pontosan ezt jelenti -mormolja vállgödrömbe, amit a pólón keresztül kezd csókolgatni -Innentől az enyém vagy-kiegyenesedik, és azzal a mozdulattal meg is szabadul felsőjétől, amit összecsavar, majd csuklóimat köti össze vele.
- Mégis mit művelsz?! - esek pánikba egy pillanat alatt, amit Ő csak egy gonosz vigyorral nyugtáz -Hallod, Leo, engedj el! - gyilkos tekintettel meredek csillogó szemeibe, miközben próbálom szétfeszíteni az anyagot, de olyan szorosan kötötte rám, hogy egészen biztos vörös foltot hagy maga után.
- Azt hittem, N kell neked…aztán előjössz nekem ezzel…- morogja kissé idegesen, majd egy pillanatra lehunyja szemeit, és felsóhajt - Azt kérted, öljelek meg…- hajol fülemhez, amibe suttogni kezd a legerotikusabb hangon, amit valaha is hallottam -…úgyhogy most a mennyországba repítelek -duruzsolja tovább, majd lemászik csípőmről, és a melegítőgatyámat kezdi lerángatni rólam. Szavaival kellemes borzongást vált ki belőlem, majd apró sóhajokat, ahogy megérzem fürge ujjbegyeit alhasamon - Azt akarom, hogy ne mozdulj - jelenti ki, amitől egy elég érdekes arckifejezés ül ki arcomra, és már szóra nyitom számat, mikor egyik ujját ajkaimra nyomja elém fojtva hangomat - És NEM beszélhetsz addig, amíg meg nem engedem neked, világos? - veszi el ujját ajkaimról, és komoly tekintettel mered le rám.
- Leo, mégi...
- Csend! - morran rám, amivel félbe is szakít, és mivel már teljesen a frászt hozza rám, egy szót sem szólok többet - Helyes - mosolyodik el elégedetten, miközben lábaim közé fészkeli magát, és ismét azokkal az édes csókokkal kezd elárasztani. Soha nem néztem volna ki Leo-ból ezt a fajta gyengédséget… Láttam már gyerekekkel játszani, szépen mosolyogni valakire, de ilyennek még soha…egyszerre durva, mégis óvatos, mintha soha nem telne be velem. Lehunyt szemekkel, jólesőn sóhajtozok érintése alatt, amit halk morranásokkal, vagy édes mosolyokkal értékel. Egyszer csak már nem érzem magamon puha, meleg ajkait, amire szemöldökömet összevonva néznék fel rá, de abban a pillanatban le is dermedek, hisz boxeremet kezdi leszenvedni rólam. Összeszorítom ajkaimat, majd harapdálni kezdem azokat, mielőtt szavak tömkelege csúszna ki rajta -Egy szót se - emlékeztet, majd ajkait váratlanul ágyékom selymes bőrére tapasztja.
- Mhh - nyögök összezárt ajkaim közt, ahogy kínzó lassúsággal járja körbe szájával legérzékenyebb pontjaimat. Felemelkedik mellőlem épp csak annyi időre, amíg leveszi magáról a felesleges ruhadarabokat, majd gyanús lassúsággal tér vissza előző tényledéséhez. Kínoz. Többet akarok! Élvezi, hogy irányíthat, hogy most úgy szabályoz, ahogy az neki tetszik. Ajkai hirtelen eltűnnek rólam, ami nekem nagyon nem tetszik, és már szólnék rá, hogy ne hagyja abba, mikor felhúzza lábaimat, majd alám nyúlva felemel, és végig simít egyik félgömbömön. Tetőtől talpig megfeszülök, én eddig nem voltam együtt fiúval soha. Sőt, lánnyal is csak egyszer, azt is vagy három éve már.
- Semmi baj...lazulj el - hint még egy csókot rám, de ezúttal belsőcombomra, amin aztán végig is vezeti nyelve hegyét. Ez a pasi megöl engem - A bőrőd...függőséget okoz...- sóhajtja bőrömre, majd ajkai közé veszi két ujját is, hogy benedvesítse azt, majd lassan belém vezeti Őket. Fájdalmasan nyögök, és hátradöntöm a fejem, ahogy szétfeszít. Sírni lenne kedvem - Hh, én leszek az első? - a teljes döbbenet, és mintha kis önelégültség is kicsengene hangjából, de ez most nagyon nem segít. Fáj - Lazíts, lassan fogom csinálni! - kihúzza belőlem ujjait, és lassú, körkörös mozdulatokat ír le nyílásom körül, amibe egész testemben megborzongok - Ken, lazíts! - utasít még egyszer, majd felém hajol, és arcomat kezdi puszilgatni, miközben lassan ismét belém vezeti ujjait. Most már nem fáj annyira, viszont az a kellemetlen, feszítő érzés még mindig jelen van - Lazíts!
- Próbálom, basszus! - nyögöm fogcsikorgatva, várom, hogy az élvezet átvegye a helyét a fájdalomnak - Adj időt, a fenébe is! - mikor kicsúsznak a szavak ajkaim közül, csak akkor jövök rá, hogy megszólaltam. Legszívesebben egyből odakapnék kezeimmel, ha nem lennének összekötözve. Na igen...ezt még valamikor visszakapja.
- Vigyázz a szádra - szűri fogai közt figyelmeztetésképp, majd ismét fülemhez hajol - Ne. Beszélj. Világos? - körmeit végig húzza már keményen lüktető férfiasságom körül, amitől hatalmas nyögésem a jutalma. Határozottan élvezi. Próbálom mélyen, és egyenletesen venni a levegőt, de a közelségétől lélegzetvételem önálló életre kelt, és nem hajlandó engedelmeskedni nekem - Elsőre fájni fog, de engedd el magad...- hangja hirtelen keményből lággyá válik, majd fogai közé veszi fülcimpámat, ami beindít bennem valaimt, és forogni kezd velem a világ. Mit tesz velem? - Hidd el, imádni fogod, mikor végre benned leszek - a francba is, hogy mondhat ilyet? Hogy?! Szavaira kéjesen nyögök fel, majd szemeimet szorosan összezárom, ahogy ujjait mozgatni kezdi bennem - Fogalmad sincs arról, mennyire kívánlak, igaz? - ahelyett, hogy harmadik ujjával is könnyítene majd későbbi helyzetemen, egyszerűen kihúzza belőlem ujjait, és tagját kezébe véve makkját nyílásomnak kezdi nyomkodni - Ha te azt mondod bármikor is, hogy nem kívánsz, körberöhöglek - simít végig tagomon, amitől reflexszerűen döntöm feljebb csípőmet, és nyögök egy hatalmasat - Most már látom, mennyire kellek neked - erre a mondatra kinyitom szemeimet, és egyenesen övéibe fúrom tekintetemet - Végig így csillogott a szemed, valahányszor rám néztél? - kérdéstől egészen zavarba jövök, de mivel nem szólhatok egy szót sem, csak feljebb billentem állkapcsom jelezve, hogy a csókjára vágyom. Arra, hogy faljon fel... Egy halvány mosollyal fogja az adást, és tapad ajkaimra, majd egy nem várt mozdulattal makkjával máris belém hatol. Sikítani lenne kedvem a fájdalomtól, de amennyire csak lehet, én visszafogom magam, és még csak egy kis nyikkanást sem engedek meg magamnak - Nyögjh - pihegi ajkaimra, de én megrázom a fejem jelezve, hogy nincs azaz Isten, hogy én most kinyissam a számat... A végén még átkokat is szórni fogok - Nyögjh! - morran rám erőszakosan, majd csípőjét előrébb billentve máris bennem tövig, így fenekem találkozik kiugró medencecsontjával. Ajkaim ekkor kipattannak, és fejemet hátravetve kezdek hangos lihegésbe, és nyögök fel hangosan egyszerre - Ez az, ah...még egyszerh...- sóhajtja fülembe, ahogy hátrahúzza csípőjét, amitől reflexszerűen emelem fel sajátomat utána sietve, és nyögök fel. A fájdalom lassan teljesen eltűnik, és már csak az a lélekremegtetős gyönyört érzem. Igen, érezni akarom! Ne játszadozzon velem. Kisebbeket lökve ér beljebb bennem egyre jobban, amitől az a bizonyos bizsergés már most gyűlni kezd tarkómnál, és kicsi hullámokban indul le gerincemen. Már most úgy érzem, szárnyalok. Pici mosollyal tapad ajkaimra, és kezd lassú, kimért mozdulatokkal ki-be mozogni bennem. Úgy érzem, darabokra esem alatta...ezt soha nem hittem volna, hogy egyszer így fogok feküdni alatta. Úgy tűnik, Ő sem. Összerándul a gyomrom attól az erőtől, amivel épp ostromol, amivel egyre gyorsabban, és keményebben repít a gyönyör felé - Beszéljh - zihálja ajkaimra, miután elválik tőlem, és homlokát enyémnek dönti - Kérlekh!
- Szeretlekh! - sikítom egyből kapva az alkalmon, ahogy engedélyt kaptam. Egy hatalmasat döf egyből, amitől egy fülsüketítő sikolyt produkálok.
- Szeretlekh! - mormogja, majd egy állatias hörgés hagyja el torkát, mikor egy hatalmas csattanás kíséretében tövig belém hatol, majd megáll. Most fogok szétrobbanni! Szemöldökeimet összevonva nézek szemeibe, és már kérdőre vonnám, mikor kézfejével végig simít arcomon, és ajsó ajkamba harap.
- Mozogjh - szorítom össze szemeimet, mielőtt könnyek gyűlnének bele. Elment az eszem? Mégis miért sírok? Élveznem kéne, a mennyekben járni...végülis ez így van. De a tudat, hogy ezt hagytam volna itt, ezt dobtam volna el magamtól, egyszerűen megőrjít.
- Nézz ah szemembehh - utasítására mélyen tüdőmbe szívom a levegőt, majd kinyitom szemeimet, és övéibe nézek - Gyönyörű vagy - nyom egy hosszú csókot homlokomra, majd ismét azzal a gyilkos tempóval kezd el mozogni, amitől a bizsergés egyre nő bennem, és sóhajaimat nyögésim hada váltja fel.
- Keményebbenh! - visítom remegő ajkaim közül, ahogy hátam ívbe feszül alatta, és teljesen meztelen testéhez simulok. Levehette volna rólam a pólómat, mielőtt megkötöz...értékeltem volna - Nem bíromh továbbh! - nyöszörgöm max hangerővel, ahogy durvasága nő, és a gyönyör hullámai vihart idéznek elő bennem, és ágyékom már lassan szétrobban.
- Várjh! - úgy nézek rá, mint aki megőrült, de megérzem, ahogy férfiassága megdagad bennem, majd összerándul, amitől elvesztem magam felett az irányítást. Mámoros vagyok a gyönyörtől, és épp mikor már azt hiszem, hogy ezer darabra robbanok, elüvölti magát - Most! - és ekkor elengedem magam... Egyszerre léojük át a gyönyör magas küszöbét, amitől atomjaimra hullok szét, egy pillanatra minden hang, és kép megszűnik körülöttem. Ahogy megérzem forró élvezetét magamban, nyögtk egyet, és összekötözött kezeimmel átkarolom nyakát, lerántom magamhoz. Egyből rám zuhan, és lihegése ellenére is ajkaimra tapad, hogy egy vérlázító csókot lopjunk a másiktól - Van az ágyambanh egy szabad hely...nekedh - pihegi, mikor elválik tőlem és egész testével rám nehezedik. Arcát nyakamba hajtja, amire apró csókokat nyom. Én csak szorosan ölelem, amennyire telik tőlem összekötözött csuklóimtól, és halvány mosolyra húzom ajkaimat.
