Nézd a sötétet | MarkHyuck

...Csak hunyd be a szemed
A nap is nyugovóra tér
Rendbe fogsz jönni
Most senki sem bánthat téged
Hol van már a reggeli napsugár?
Te és én megússzuk ezt épen és egészségesen

Ki ne nézz az ablakodon drágám

Mert most minden lángokban áll
Odakint dúl a háború

Kapaszkodj ebbe az altatódalba
Még akkor is, ha már nem hallatszik...

 

Nem tudom, mikor és hogyan történt. Hogy melyik heves, érzelmekbe fulladt pillanatban vesztettem el teljesen a fejemet, egyedül a miértekben vagyok teljesen biztos. Mark Lee.

A fiú, aki minden órámat és percemet végigkísérte, mióta élek, akinek a lelketlensége értelmetlen szerelembe üldözött, amitől soha nem tudtam megszabadulni. Mindig a legjobb barátom volt, mégis valami sokkal több annál, de tudom, hogy én számára senki voltam. Mégis mindig maga mellé láncolt.

Akkor lett gyanús, hogy ő nem csak magánakvaló és megérthetetlen, mikor a legnehezebb matekdolgozatokat öt perc után beadta hibátlanul, majd visszaült a helyére, és azokat a régi cikkeket olvasta, amiket az újságokból kivágva egy üres füzetbe ragasztott. Mindegyik a halálról szólt, a filozófiájáról, majd a gyilkosságokról, a rideg valóságról, amit az emberek megtettek egymással.

Soha nem értettem, miért csinálja ezt, de soha nem is érdekelt. Én csak őt láttam, és tökéletesnek gondoltam minden hibáját, aminek a negyede elviselhetetlen egyszerre egy átlagos emberben. Én rajongtam, ő pedig vakon ment előre és húzott magával érzések és talán dobogó szív nélkül.

– Szerinted milyen lehet?

– Mi?

– Megszűnni. – Halkan beszélt, a szeme kényszeresen remegett egyetlen pontot bámulva. Mindenki félt tőle és messziről elkerülte az ilyen dolgai miatt, én mégis csak szeretni tudtam. – Megszűntetni.

– Mármint ölni?

– Haechan, ne ilyen hangosan. – A teste összerezzent a saját szavaitól, miközben mozdulatlanul ült és nézte a semmit, pislogás nélkül, nem is élve. – Érezni, ahogy elmúlik.

– Ölni.

– Vajon milyen lehet? – kérdezte saját magától, csendesen, hagyva azt, hogy belevesszek a meg nem magyarázott csendbe, találgatva a teljesen egyértelműt.

Megölni valakit, aki szeretett engem csak azért, hogy én szerethessek. Talán ennél önzőbb dolog nem létezik a világon, én mégsem bánom egyetlen másodpercét sem.

Az a lány szerelmes volt belém, és az én szemembe nézett könyörögve, a vérét nyelve, amíg Mark az utolsó másodperceiben is csitítgatta. Azt mondta, hogy nem lesz baj, hogy soha többé nem fog fájni, hogy senki más nem bánthatja.

És én végigvártam.

– Haechan, maradj ott. Ma csak Markhoz jöttem. – Johnny hangja pofonként csattan az arcomon, ahogy belép a szinte teljesen üres szobába, ahol minden napunk évekként telik el.

Már semmi időérzékünk nincs idebent, hiszen a többiekhez nem engednek ki attól félve, hogy valami sokkal rosszabb fog történni. Nem is emlékszem már arra, hogyan kerültünk ide, hogy csak pár nap vagy hónap telt el attól kezdve, hogy ránk találtak a vérben ülve, Markék házának legeldugottabb zugában.

A pszichiátria kiöl minden emberit és valódit, ha egyszer bekerülsz ide, bár ezeket tekintve leginkább nekem volt veszíteni valóm. Mark pont olyan, mint ezelőtt, most is a szoba legvégében ülve némán a semmibe mered, és hagyja, hogy órákig nézzem őt.

Talán tudja, hogy mit érzek iránta. Talán csak ezért engedi, hogy a közelében legyek.

– Nem kaptam reggelit.

– Már este van. – Johnny halkan sóhajtva válaszol, ahogy leül a fiú elé arra az apró hokedlire, amit magával hozott. A füzete az ölében olvad, a tollat kattogtatja a merev borítóján, engem pedig megőrjít a hangja.

– Nem kaptam vacsorát. – Gyenge válasz jön, majd csak a csend marad, miközben nem mozdul. Halkan sóhajt, a szőke, lenőtt haja a szemébe lóg, és még az sem zavarja, hogy a résnyire nyitott ablak alatt ülve ömlik rá a kinti hideg.

– Miután vége a kezelésnek, ehettek. – Lekezelő morgás tölti be újra a teret, amire már meg sem rezzenek, csak felhúzott térdekkel várok azt hiszem a semmire. Az időre, mikor Johnny végre nem éles utálattal teszi be ide a lábát, a pillanatra, mikor Mark végre viszonozza az érzéseimet. A lehetetlenre.

A kezelések privátak és szigorú szabályok övezik, aligha lehet több ember jelen a pszichiáteren és a betegen kívül, minket mégsem akarnak elkülöníteni. Vagyis erőlködtek, új gyógyszerekkel tömtek, hogy ne legyen rosszabb a jelenlegi helyzetnél arra az egy órára, mégis mindig katasztrófába torkollott minden kísérletük, mikor külön akartak választani minket.

Sokkal inkább Mark vak ragaszkodása lépett át elképzelhetetlen határokat, sokszor már nem tudtam eldönteni, hogy egy zseni a srác, vagy már annyira őrült, hogy mindenre képes. Bekötözött szemmel, kényszerzubbonyban, a sarokba fordulva tudta, mikor visznek ki mellőle a szobából, és mindent bevetett, hogy ottmaradhassak. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de azt hiszem, nem is érdekel.

Az orvosok mentségére legyen, hogy ezzel az erővel senki nem bír. Megpróbálták. Nem jött be.

– Csak alszik.

– Nem igaz.

– Hányszor mondjam még?

– Megölted őt, Mark. – Johnny éles hangon vág vissza, bántja a szememet az ingerült grimasz, amit mint orvos, nem engedhetne meg magának, ő mégsem tudott soha az érzésein uralkodni. Azt hiszem, érzelmileg gyenge ember, aki nem elég ehhez a munkához, mégis mindig ő jön. És üvölt. Mindig csak ordít. – A saját húgodat.

– Csak alszik. – A falnak dőlve remeg a válla, ahogy oldalra billen, majd vissza, egy láthatatlan pontot figyelve a szoba másik felében, aminek a végét talán már nem is látni, annyira egybefolyik ez a rengeteg fehér. – Nézd meg.

– Ne tegezz, nem adtam rá engedélyt.

– Te is megnézheted – folytatja elgyengült hangon, talán fejben egy teljesen másik síkon mozogva, fürödve a csendben, amit egyedül én adok meg neki. – Csak hunyd le a szemed.

– Lee, rám figyelj.

– Te nem látod? – A saját ölét markolja, transzba esve előre billen az álla, mintha kiszállna minden emberi értelem az amúgyis teljesen őrült elméjéből. Lassan lehunyja a szemeit, a sápadt ujjai belefehérednek az erőbe, amit a hószínű nadrágjába fojt.

– Már többször kértelek, kérlek, ne tegezz. – Johnny hangja megmerevedik, ahogy körülötte a levegő, és nem kell mondanom semmit, érzem azt a gyűlöletet és szinte elnyomhatatlan haragot, amit a fiú iránt érez.

A fiú iránt, akiért öltem, csakhogy szerethessem. Lehet, hogy minden empátia és érzés nélkül született, de még így is felfoghatatlan számomra, hogy lehet utálni őt. Csodálatos a maga őrült, lélektelen mélységében.

– Csak hunyd le a szemed – suttog megint, a hangja reszeli a csendet, a hideg végigfut mindenemen a jéghideg szavaitól, mégis olyan érzés, mintha forrna a szívem a halk dallamtól, ami kicsúszik a torkán. Ezt énekli, mindig csak ezt. – Ugyanazt a sötétet látjuk, mint ő. Ugyanolyanok vagyunk.

– Tévedsz, Mark. Ti nem is különbözhetnétek jobban. – Magába fojtott utálattal válaszol, Johnny torka mégis megtörik, és tudom, hogy pár perc választja el attól, hogy dührohamot kapva kirongyoljon innen. – Őt megölték. Te gyilkoltál.

– Csak alszik.

– Meghalt.

– Mélyen alszik.

– Megölted. – A szavaik váltják egymást a kopott csendben, miközben az eső halványan kopog az ablakon, amire egy elsárgult falevél tapadt a rácsokon át. Csendben ülve várom, hogy megint elteljen ez a kis idő, a semmit figyelve, azon gondolkozva, vajon milyen érzés lehet, mikor az esőtől nedves a bőröm.

Az illata, a visszataszító nedvessége, amitől kiszárad a torkom, és bármit megtennék most egy pohár vízért.

– Haechan, fogd le, gyerünk! – Mark torka szinte átszakadt az üvöltéstől, amíg az én arcomon folyt a vér, és a hevesen dobogó szívemmel azt figyeltem, ahogy az alig tizennégy éves kislány a saját bátyja nevét zokogja.

– Mark, kérlek, engedj el. – A sírása felülmúlt minden eddigi félelmet, amit eddig ismertem, és talán akkor érzett irántam először rettegést, mintsem azt a feltétlen szerelmet, amiben én a testvére miatt fulldokoltam. – Donghyuck, állítsd le. Mondd neki, hogy elég! – A vékony teste vergődött a szobája jéghideg padlóján, a hangja faltól falnak ütközve reszketett, és szinte lélegzetvisszafojtva figyeltem Markot, ahogy a kezei az arcát fogják.

– Nem fog fájni. Ígérem. Segítek neked.

– Rendbe fog jönni.

– Már meghalt.

– Már nem fog fájni neki. – Mark hatalmasat nyelve ejti hátra a fejét, mintha meg sem hallaná azokat a szavakat, amiket Johnny minden alkalommal a torkának szegez. Nem tud mit kezdeni vele, hiszen nem érez. Engem pedig nem érdekel. – Csak segítettem neki.

– Elvettél minden lehetőséget tőle! Hogy boldog és felnőtt lehessen, vagy még pár évig felelőtlen gyerek. – A pszichiáter betegként üvölt fel, úgy beszél az előtte kővé dermedt fiúhoz, mintha ő bármit felfoghatna abból, amit mond. – A saját húgoddal!

– Nem tehettem mást. A húgom őt szerette. Ő pedig csak engem szerethet. – Önző szavakkal dobálózik, ami már meg sem mozgat, csak hümmögve válaszolok a ledöbbent férfi helyett, aki elképedve marja a füzete szélét.

– Ki?

– Haechan. Ő csak engem szerethet. Őt nem szerethetik. Csak az enyém. – Elmélyült hangon, szinte felismerhetetlenül morran fel előre rogyva, állatias merevséggel, viszont még az utolsóelőtti pillanatban visszazuhan önmagába. Hatalmasat nyel, összeszorított szemekkel a falnak dől, és megint csak azt mondja. – Csak hunyd le a szemed és nézd a sötétet.