Sors, mint forgatókönyvíró - 4. rész

Hola c: Elnézést a kimaradásért, de nagyon sok dolgom van, de siettem a folytatással úgy, ahogy csak tudtam:3
Remélem, megvan az eredménye^^
Jó olvasást:)

4. rész

Elkedvtelenedve bámulom az embereket a teremben, ami olyan nagy, hogy még emellé a párszáz ember mellé beférne még kétszer ennyi. Soha nem értettem, hogy a félévi és év végi partikat minek rendezi meg az egyetem, azt meg főképp nem, hogy ezért minek kibérelni minden egyes alkalommal egy ekkora helyiséget.

És ha ez még nem elég, olyan húzós napok után kell itt lennem, ami után csoda, hogy nem az ágyamban heverészem félholtan. Nem elég, hogy tegnap péntek jóvoltából rohadtul meghajtottak a közeledő előadás miatt, még ott volt előtte a csütörtök reggel, mikor felébredtem, még mind a hatan aludtak a földön, a pulton, ott, ahol hagytam Őket, viszont mikor felébresztettem mindet, hogy tűnjenek haza, mert ma egyetem, csak szitokszavakat kaptam, aztán egyik oldalukról a másikra fordultak. Komolyan, esküszöm, még Hoseok volt a legrosszabb, soha többet nem engedem a közelembe, ha iszik.

Bár, nem tudom, ez nem ilyen egyszerű, hisz itt van Ő is, és nem veti meg senki az ingyen piát annak ellenére is, hogy vannak itt még kiskorúak. Mint például én, bár nem mintha ne jutnék alkoholhoz, ha akarnék.

A számat húzom, ahogy újra és újra végig járatom mindenkin a tekintetem, tényleg nem értem, minek ekkora felhajtás. Színészpalánták, a rendezők, asszisztensek, rengeteg tanár ahhoz képest, hogy milyen kevés diák jött el megint.

Végül megunva a látványt kissé lehajtom a fejem, és a pezsgőre meredek, amit a kezemben szorongatok még most is. Ez még mindig ugyanaz, amit még az érkezésemkor kaptam, bár egy kortynál többel nem birkóztam meg, ugyanis nincs kedvem fejfájósan tölteni a vasárnapomat, ha netalántán túlzásba esnék. A buborékok már mind elszöktek belőle, és a hőmérséklete is csapnivaló, arról ne is beszéljünk, hogy az illata irritálja az orromat.

Ah, nem is tudom... nekem még nem jött el az az iszákos korszakom, mint a többieknek. Szeretek szórakozni, de józanul, úgy, hogy másnap tudjam, mit műveltem este. Ezt a rohadt pezsgőt is csak azért tartom a kezemben, hogy ne erőszakoljanak rám többet, ami így is, úgy is a lefolyóban végzi.

Hangos nevetés üti meg a fülemet, ami után nekem több sem kell, reflexszerűen kapom fel a fejem, és mit... mit látok meg? Park Jimin-t, aki egy nem mellesleg Haneul-lel beszélget. Nem tudom, mégis mi ez az érzés bennem, talán egészen kicsit a féltékenység, mert nekem nem sikerült még egy szót sem váltanom ezzel a lánnyal, hiába évfolyamtársam.

Ah, én Jimin-t a csütörtök reggel óta úgy kerülöm, mint a tüzet, hisz volt néhány megjegyzése, másnaposan még nagyobb paraszt, mint amúgy. A próbákon kívül legalábbis egy szót nem váltottam vele, ami remélem, érthető. Talán én látom rosszul, de mintha... ah, nem is tudom. Egyre jobban élvezné, hogy még nagyobb paraszt velem. Igaz, Mr. Shim előtt soha, de amúgy meg minden egyes alkalommal egyre nagyobb seggfej. És... Nem tudom, miért.

A gondolatra keserűvé válik a szám, egyből belekortyolok a felmelegedett pezsgőmbe, de csak rosszabb lesz a helyzet, elkap a vágy, hogy kiköpjem valahova ezt a förtelmet. Utálkozva teszem le a poharat az egyik asztalra, majd a teremhez tartozó terasz ajtaja felé indulok, hogy minél messzebb kerüljek az itteni emberektől. Jobb lesz nekem odakint.

Kint a terasz széles korlátjára támaszkodom, csak nézem a végtelen sötétséget, ami a hátsó telket takarja előlem, majd egyenesen a Holdra vezetem a tekintetemet, ami a szokásosnál is nagyobbnak tűnik most.

Pörög az agyam.

Nem értem... Jimin hogy... hogyan csinálja? Miért jobb mindig mindenben?

Látom a színpadon alakítani, ahol mindig egy pillanat alatt képes valaki más lenni, és ott van a magánélete... Mindenféle gond nélkül leszólít akár egy olyan lányt is, mint Haneul, de ha elutasítják, akkor sincs semmi baja.

Nem értem, miért... hogy a francba. Lehet születni arra, hogy valaki az élet minden terén sikeres legyen?

- Megfázol – szólal meg valaki mellettem hirtelen, amitől összerezzenek, majd a hang tulajdonosa felé fordulok félig, még mindig a korlátot támasztva. Ki más lenne, ha nem Ő? – Idd meg, ez majd felmelegít egy kissé. – Hoseok arcára még egy halvány kis mosoly is költözik, miközben egy pohár pezsgőt nyújt felém. Látszik, hogy Ő teljesen jól érzi magát itt, amiért őszintén irigylem.

- Nem kell, elvagyok nélküle – mondom kissé a számat húzva, amitől unokatestvérem arca egy csapásra sajnálkozóvá válik, majd követve a példámat Ő is a korlátra könyököl.

- Mi a baj? – kérdez vissza, miközben felhajtja azt az egy pohár pezsgőt, ezt követően pedig zene hangzik fel bentről, ösztönösen mindketten arra nézünk.

- Tudod, hogy nem akartam eljönni ide. – Mormogásomtól egészen biztosan a száját húzza, még csak odanéznem sem kell. Túl jól ismerem már.

- Attól még beszélgethetnél bent a barátaiddal, de te csak áll, mint egy darab f... fa. – Ahogy még az utolsó pillanatban kijavítja magát, akaratlanul is egy vigyor kúszik az arcomra. J-Hope az, aki mindig hangsúlyozza azt, hogy az ilyen eseményeken jobb mellőzni a trágár szavakat, viszont mindig Ő az, aki elsőként megszegi ezt az íratlan szabályt. – Nem táncolsz? – int a fejével az ajtó felé végül, mikor nem reagálom le sehogy sem a dolgot.

- Nem. Én csak aludni akarok, húzós hetvenkét órán vagyok túl. – Egyre kedvtelenebb a hangom, ahogy beszélek, hisz csábít az ágyam gondolata, de akkor sem kaphatom most meg. – És amúgy sincs kivel. – Unokatestvérem egy pillanatig fürkészve néz, majd egy erőtlen sóhaj után a vállamra teszi egyik kezét.

- Mi az, hogy nincs kivel? Tele a terem jobbnál jobb nőkkel, kérem szépen.

- Ja – mormogom halkan –, fantasztikus mind. – Ezt hallva Hoseok a vállamra csap, majd a fejét csóválva elrugaszkodik a korláttól, megfordulva pedig nekitámasztja a hátát, így pásztázza a hatalmas üvegeken keresztül a bent táncoló, szórakozó tömeget.

- Miért, szerinted Seolhi nem aranyos lány? JanDi? Buyong? Senki?

- Hát nem – mosolygok kényszeredetten, már magamat szórakoztatom azzal, hogy milyen piszok válogatós vagyok. Bár igaz, nincsenek nagy igényeim, csak azt akarom, hogy legyen egy határozott, két lábon álló, imádnivaló párom.

Viszont Ők hárman nem sorolhatók ide. Talán szóba állnának velem, ha az első randink a H&M-ben lenne.

Na, ezekre a gondolatokra a gyomrom itt mondja be az unalmast, és diszkrét háborgással jelzi, itt az idő befejezni ezt a párbeszédet.

- Hova mész? – szól utánam unokatestvérem igencsak kíváncsian, amitől a számat húzom csupán, viszont még csak hátra sem nézek.

- A mosdóba. – Válaszom eléggé hangtalanul cseng fel, miközben igyekszem hamar bekerülni. Tudom, hogy Hoseok egy pillanat alatt képes elmarni a karom, hogy ezzel késztessen a maradásra, épp ezért nem hezitálok a lépteimmel. Végül fellélegzem, mikor sikerül gond nélkül elvegyülni az egyre zajosabb társaságban, majd kiszúrok magamnak egy csendesebb sarkot, amibe be is kucorodom. A szomszédos asztalról elveszek egy fél literes ásványvizes palackot, amit egyből meg is húzok, hogy eltűntessem szám keserű ízét. Még a nyakkendőmet is meglazítom kissé, már nem hiszem, hogy érdekelné a félig ittas tömeget a kinézetem.

- Jungkook! – Hiába húzom meg magam a fikusz mellett, a legsötétebb sarokban, még így is rám talál valaki, akivel még akkor sem lenne kedvem beszélni, ha teljesen józan lenne. – Hát te meg? Gyere már táncolni! – Ide érzem a belőle áradó pezsgő szagát, amitől fintorognom kell. El akarom küldeni a srácot, de még csak a nevére sem emlékszem, így... Kihasználva, hogy valószínűleg holnap ködösek lesznek az emlékei, egy szó nélkül eltolom az utamból, és kisietve a teremből egyenesen a lift felé veszem az irányt. Talán ha felmegyek a tetőre, a huszonhat emelet magasba, végre nyugtom lesz majd.

A tágas liftben egy eléggé ittas lány a szemközti falnak vetett háttal áll, és a mögöttem levő tükörben szemez önmagával, néha-néha viszont vet rám egy pillantást. Próbálok mindenhova nézni, csak rá nem, ugyanis semmi kedvem egy teljesen szétcsúszott, részeg lány zavart fecsegését hallgatni, ha esetleg úgy dönt, hogy leszólít.

Szerencsémre a következő emeleten már ki is száll Isten tudja, miért’, ennek hála pedig egyedül tehetem meg azt a maradék huszonnégy emeletet felfelé.

Amint hallom csilingelni ismét az ajtót, és ami után ki is nyílik, egy mély levegőt véve lépek ki, és felnyargalva a tűzlépcsőn kirontok a friss levegőre. Elmondhatatlanul jólesik az a friss levegő, ami megcsap egyből, hirtelen sírni lenne kedvem az örömtől, hogy mindenkitől megszabadultam odalent.

Lassú, kimért léptekkel sétálok kijjebb, szinte egy pillanat alatt elvarázsol a látkép, a megvilágított város, az innen tisztán látható Han-folyó. Mit meg nem adnék azért, hogy ide jöhessek mindig, mikor besokallok.

- Rosszul vagy? – A hirtelen felcsendülő hangra összerezzenek, a szívemhez kapva fordulok meg, és ezután... Ezután minden életkedvem elillan, ahogy azt az embert látom meg, akihez végképp semmi kedvem nincs.

- Jimin, mégis mi a francot keresel itt? – sziszegem halkan, már kezdem bánni, hogy nem ittam meg egyik pohár pezsgőt sem.

Komolyan, mit tettem? Hogy még itt is zaklatnak? Hogy Ő nem hagy élni?

- Én csak feljöttem remélve, hogy megszabadulok a levakarhatatlan emberektől. – Még a vállait is megrántja, miközben elnéz mellettem a kilátásra. Mindeközben az én tekintetem letéved a kezében szorongatott nyakkendőjére, a kigombolt ingére, majd fintorogva fordítok inkább hátat neki, hogy ne is lássam.

Annak ellenére, hogy látszik rajta, ivott, nem is kevés alkoholt, nagyon is összeszedetten beszél.

Rohadjon meg, hogy még ebben is kivételesen jó.

- Mintha Haneul olyan rossz társaság lenne – mormogom az orrom alatt, amíg Ő elsétál mellettem, nem válaszol, csak bólint. Na, remek, értsél még velem egyet, had fájjon a szívem.

- Ami azt illeti, nem vagyok valami jól. – Hangjában hallom, ahogy mosolyog, viszont remélem, nem akar hányni, mert nem bírom az ilyesmit, itt hagyni meg nem merném ilyen állapotban. Huszonhat emelet magasságban.

- Akkor mi lenne, ha lemennél, hm? Mielőtt leveted magad innen. Ráadásul örülnék, ha egyedül maradnék egy kicsit – mormogom magam elé, aminek hála hátra les rám válla felett, majd ezzel a lendülettel felém is fordul. Nem tudom mire vélni a heves mozdulatait, mindenesetre úgy tűnik, ura önmagának, viszont... azt hiszem, mégis kezd egy kicsit szétesni.

- Még csak le sem kísérnél? – Válaszul csak megszeppenve megcsóválom a fejem, majd kihúzva magamat, hátrébb lépek, mintha ezzel azt sugallnám, hogy van magabiztosságom. – Hh, Szívesen megtudnám, miért vagy velem ekkora paraszt mindig. – Még a szemöldökét is felvonja egy kicsit, miközben az arcomat bámulja szinte már kutakodva, mintha keresne rajtam valamit. Oké, ez lehet, hülyeség, de valamiért ez az érzés fog el.

- Én vagyok a paraszt? Te vagy akkora bunkó, hogy minden egyes alkalommal, mikor lehetőséged adódik, akkor a fejemhez vágod, hogy semmit sem ér az, amit csinálok! – Felcsattanva még a hangom is megemelkedik, aminek hála az Ő arca egy pillanat alatt eltorzul, nem is kell több, felém lép egészen úgy, hogy már csaknem hátrálni kezdek.

- Nem látod? Komolyan ennyire vak vagy? – Szinte sziszeg, amitől bennem reked a levegő, viszont kívülről próbálok keményebb, határozottabb maradni. Nem tudom, ez mennyire jön össze. – Fogalmad sincs, miért csinálom? Képzeld, valahányszor ilyesmit vágok a fejedhez, valahányszor szapullak téged és a teljesítményedet, utána mindig jobb és jobb a teljesítményed a színpadon. Mert bizonyítani akarsz, meg akarod mutatni, hogy jó vagy. És tudod mit? Az is vagy. Tehetséges vagy. De nem tehetek róla, hogy csak így tudom kihúzni belőled a legjobbat! – A végén felemeli a hangját, aminek hála már végképp nem tudok levegőhöz jutni, hirtelen zsongani kezd a fejem, nem értem, mi a fenéről beszél.

- Most komolyan higgyem is el, hogy nem csak ezért vagy köcsög, mert a véredben van? Mégis miért venném be azt, hogy segíteni akarsz ezzel? – Még engem is meglep, hogy nem indulat, hanem csak kíváncsiság cseng fel a hangomban, amit Ő azt hiszem, már nem igazán értékel, ugyanis örülök, ha sikerül most már a lábain megállni. Oké, azt hiszem az alkohol, amit magába gurított, most jön ki rajta igazán.

- Mert ettől haladunk a színdarabbal, könyörgöm. Így nem hátráltatsz semmit. Amúgy sem értem, hogy mi a bajod azzal a rohadt csókkal, mintha... mintha fertőző lennék! – Velem ellentétben Ő eléggé idegesen csattan fel ismét, a majd a fejét megcsóválva, és közvetlenül elém lépve a vállamra teszi a kezét, hogy meg tudjon támaszkodni.

- Engem már nem érdekel, Jimin, csak túl akarok esni rajta – morranok vissza egyből, amitől megfeszül, rám mered, egyáltalán nem mozdul. Nem értem, mi a fene van.

- Én nem leszek túl rajta!

- Parancsolsz? – A homokomat ráncolom, ugyanis fogalmam sincs arról, most mégis miről beszél. – Mi az, hogy nem leszel túl rajta? Nem értelek.

- Nem leszek túl ezen az egészen, amíg nem tudom meg, mi a baj velem. Komolyan ennyire undorodsz tőlem? Elviselhetetlen vagyok? Visszataszító? – Ezen szavait emésztve magamba csak a homlokomat ráncolom, ugyanis nem akarom elhinni, hogy a részeg Jimin mindig így megnyílik és, hogy ennyi kétségbeesettség bújik meg a hangjában.

Én most tényleg... Tényleg Jimin-től hallom ezt? Komolyan Őt hallom ennyire bizonytalannak? A mindig önbizalommal teli, szinte beképzelt, nagyképű, határozott bunkót, aki most mégis szét van esve?

És miért nincs önbizalma jelenleg? Mert én fintorgok mindig, mikor vele van dolgom?

Komolyan én bizonytalanítok el egy olyan embert, aki eddig mindig le tudott valami minőségit tenni az asztalra, valahányszor belekezdett valamibe?

Mi... Miről maradtam le?

Sors, mint forgatókönyvíró - 3. rész

Sziasztok^^
Igaz, csupán öt, talán hat nap maradt ki, de nekem mégis olyan, mintha két hete hozzá sem fogtam volna a folytatásnak...><
Remélem, ezt majd nem érezni xd
Jó olvasást:3

3. rész

         - Talán... Talán még egyszer. – Amint ez a mondat elhagyja Mr. Shim száját, a színpadon lévők egy mély levegőt véve visszaállnak a helyükre, szabad szemmel látom, ahogy az ideg játszik mindannyiukban.

Nem értem, miért, hisz még van időnk, amíg élesben adjuk elő, mindenesetre... Azt hiszem, vannak nálam rosszabbak, akikkel több a probléma. Igaz, Ők abban hibáznak, hogy a szöveget nem tudják rendesen megjegyezni, vagy egyszerűen nem hitelesek, én pedig... Nem vagyok hajlandó eljátszani rendesen azt az egy jelenetet. Az utolsót.

Kell a fenének, hogy egynél többször csókolózzak egy fiúval! Ráadásul mióta Jimin még tegnapelőtt szájon puszilt - igaz, tulajdonképpen annyi sem volt az egész, amit én adtam az arcára -, azóta még az is kellemetlen, ha túl közel kerülünk egymás mellé.

Nem, én erre képtelen leszek.

- Csak nem magadra ismertél? – Jimin gúnyos hangjára összerezzenek, majd felé kapva a fejemet szembesülök is a tenyérbe mászó vigyorával. Soha, egy rossz szót nem szól, mikor Mr. Shim jelen van, de úgy, hogy mindketten a színfalak mögött vagyunk, és a tanár nem lát, természetesen egyből kinyílik a csipája. Kapja be.

- Mégis miről beszélsz, Park? – kérdezem fogcsikorgatva, miközben lassan visszafordítom a tekintetemet a színpadon folyó jelent felé, amit ismét, megint elrontanak. Nem tudom, miért, hisz mind a hárman általában nagyon is jól teljesítenek.

- Arról, drága, hogy te is ugyanígy cseszed el mindig. – Ezeket a szavakat hallva érzem, hogy egyből felmegy az agyvizem, és legszívesebben lecsapnám, ha nem azért csinálná ezt, hogy felidegesítsen. Nem láthatja, hogy mekkora kényszert érzek aziránt, hogy megfojtsam.

- Ha nem lennél ilyen visszataszító, nem lenne problémám – vágok vissza fennhangon, aminek hála érzem, ahogy megfeszül mögöttem, elég csak egy pillantást vetnem rá a vállam felett, látom is, mennyire ledöbbentette ez a megjegyzésem.

- Úgy mondod, mintha egy kész főnyeremény lenne megcsókolni téged. – Hallani a szavaiból csöpögő gúnyt, aminek hála végig szalad gerincemen a kellemetlen borzongás, elkap a vágy, hogy a földre lökjem és agyonverjem az egyik dekorációnak szánt, gipszkartonból készült lámpaoszloppal.

- Múltkor tudtommal te voltál az, aki rám mozdult – csattanok fel idegesen, majd egy szinte fizikailag fájó, gyilkos tekintettel fordulok felé. Látom az arcán a kétkedést, csaknem érzem magamon a belőle áradó hirtelen felgyülemlett feszültséget.

Hogy képes pár pillanat alatt ilyen intenzív érzéseket magára ölteni? Pont, mint... mint a színpadon.

- Van fogalmad róla, milyen az, ha rád mozdulok? – Fogcsikorgatott sziszegés mindössze, ami elhagyja száját, ahogy idegesen megmarkolja a csuklómat, és magához ránt, hirtelen nem jutok szóhoz. Hol a francban van a hangos, paraszt Jungkook?! – Nem, neked tulajdonképpen sejtésed sincs róla. Ugyanis ha én rád mozdulok, akkor az azt jelenti, hogy akarlak magamnak. És ha én akarlak... két nap alatt az ágyamban kötsz ki, drága. – Sziszegése lassan suttogásba megy át, ami még így is ordibálásnak hat, cseng a fülem minden egyes szavától. Már szinte kellemetlenül érzem magam, sőt, kijelenthetem, hogy jelenpillanat piszkosul ijesztő.

Egy szót sem szólok, csak nagy szemekkel meredek az arcára, amiről nem tudok semmit sem leolvasni, ezzel ellentétben a szemei... Szinte érzem magamon a belőle pattogó szikrákat.

***

- Ugye tudod, hogy szombaton neked is jönnöd kell? – Hoseok hangját hallva elhúzom a számat, próbálok arra a sorozatra koncentrálni, amit le mernek adni a TV-ben, miközben elfekszem a kanapén, és magamhoz ölelem azt a mélyvörös plédet, amit még anyuéktól kaptam, mikor ideköltöztem. – Az már egy hivatalos félévi buli lesz a tanárokkal együtt. Akkor ott a helyed, ha már ide nem tudlak elvonszolni.

- Nem értem, miért ünneplünk még az előadás előtt. Hülyeség – morgom félig a párnába fúrva az arcom, miközben oda sem figyelek második apámra, aki ide-oda flangál a lakásban.

- Mert most nem az előadásért van a buli, hanem a félév miatt. De már vagy’ ötvenezerszer elmondtam. – Egészen biztos vagyok benne, hogy a szemeit forgatja, mint mindig, mikor kioktat.

Amíg én idegesen motyogok az orrom alatt, Ő a fejemre dob valamit, majd egy hangos elköszönés után máris hallom csapódni a bejárati ajtót.

Pillanatokig fekszem így, mozdulatlanul, míg végül sikeresen felemelem a kezem, és lekapom a fejemről azt a ruhadarabot, amit Hoseok rám dobott. Csak fél pillantást vetek rá, de ez is elég, hogy egyből fintorba ránduljon az arcom, majd egy hangos szitokszó kíséretével elhajítsam a fenébe.

- A rohadt életbe, J-Hope, de rohadt undorító vagy! – csattanok fel idegesen fújtatva, mintha ezt hallhatná... Nyűgösen fúrom bele az arcomat az egyik díszpárnába, és próbálom kizárni a tudatomból, hogy az egy kibaszott boxer volt. Az Ő boxere, és hiába tudom, hogy tiszta volt, akkor is hányingerem van tőle.

Addig fekszem így, mozdulatlanul, amíg már a TV-ből szűrődő hangokat sem hallom, és hiába akarok bemenni a szobámba, itt ér el az álom.

Halk kattanásokra kelek, amik egyre hangosabbak és fülsüketítőbbek lesznek, ahogy a tudatom lassan visszatér. Nagyon nehezen nyitom ki szemeimet, majd ezt egyből meg is bánom, ahogy a vakító fény szinte kiégeti a retinámat.

- Mi a vér?! – csattanok fel idegesen, ahogy a szemeim elé kapok, és megpróbálok átfordulni a másik oldalamra. Máris hallom a mélyről jövő kuncogásokat, aminek hála egy csapásra elfelejtem, mennyire is fáj a szemem, és egész testemben megfeszülök.

Igen, vannak itt. Igen, jól hallottam.

Számomra sem ismert gyorsasággal ülök fel, és félig a szemeimet takarva egyenesen azokra nézek, akik még mindig a képembe világítanak a zseblámpával.

- Fent van, fent van! – Egy ismeretlen hang cseng fel előttem, amire idegesen lököm el a kezét, majd amint sikeresen kitisztul a látásom, eljut az agyamig, ki az a két idióta, aki előttem térdel. Mindketten Hoseok barátai, de a nevüket nem tudom. Ez most hátrány, így nem tudom, pontosan kiket kell elküldenem búsba.

- Hoseok! – Ahogy kieresztem a hangom, a két srác szinte fuldokolva a nevetéstől eldől, akaratlanul is követem Őket a tekintetemmel. Ezek hulla részegek. – J-Hope! Miért hoztál haza ilyen gyökereket?! – Végre eljutok odáig, hogy felszenvedjem magam a kanapéról, és átlépve a két abnormálison unokatestvérem keresésére indulok.

- Suga és Seokjin nem hülyee~ - És tessék, máris hallom Hoseok hangját felcsengeni a konyhából, aminek hála meg is indul a lábam, hogy kimenjek, és kimossam a valószínűleg részeg fejét.

- De igen, te pedig idióta – morgom, ahogy kiérve meglátom unokatestvéremet az asztalnál két olyan sráccal, akik minden erejüket összegyűjtve szkanderoznak, de végül a szemmel láthatóan izmosabb nyer.

- Olé, olé! Monster lealázta a kis TaeTae-t! – unokatestvérem nyelve megakad, nem is egyszer, ahogy vihogva borul az asztalra. Kihasználom az alkalmat, és mögé lépve egy nagyobb tockost osztok le neki. – Ah, igeen, még. Szeretem, ha fáj, ah. – Ahogy Hoseok szó szerint nyögni kezd, fintorogva lépek hátrébb, próbálok nem hangosan szitkozódva kirohanni a világból.

- Úristen, J-Hope! Küldd haza a gyökereket, és menj lefeküdni, mert félelmetes vagy rész...

- A hisztigép! – Amint azaz ismerős hang szakít félbe, amiből csöpög az alkohol, a jobb szemem tikkel egyet, és a szemeimet lehunyva próbálok nem arra gondolni, hogy Ő... itt... a házamban. Lassan lehunyom a szemeimet, majd miután sikeresen elszámolok tízig úgy, hogy nem robbanok fel, kinyitom azokat, egyenesen az egocentrikus baromra nézek.

- Jimin, legalább most fogd be a szád. – Szinte ismét megrándul arcomban azaz egy izom a szemem alatt, érzem a mellkasomra telepedő súlyt, ami a kiidegelésemmel jár.

- Gyere, és fogd be te... – Egy kaján vigyorral az arcán dől neki a konyha egyik pultjának, amint beljebb lép, szinte járni alig tud.

És most jövök rá; ilyen állapodban nem rakhatom ki Őket az utcára. Rohadtul nem hiszem el. Ő... Pont Ő?! J-Hope, könyörgöm, miért nem inkább egy hajléktalanszállót nyitott? Szívesebben fogadtam volna Őket, mint a barátait részegen.

Főleg Jimin-t.

- Hülye vagy. – A fejemet csóválva segítem fel Hoseok-ot a székéről, aki már szinte elaludt, és átdobva egyik kezét a vállamon megpróbálok eljutni vele az ágyáig. Már hallom, ahogy szuszog, a lábait is alig emeli, mikor már a szobája küszöbét lépjük át. Mikor már azt hiszem, elengedem, és hagyom a földre zuhanva aludni, nagy nehezen rátuszkolom az ágyára, és addig hajtogatom a végtagjait, amíg már semmije nem lóg le.

Teljesen kifulladtam, fogalmam sincs, hogy fogok bírni a többiekkel. Hányan vannak? Talán... öten?

Amint kiteszem a lábam unokatestvérem szobájából, és a nappaliba megyek, már nem csak Suga és Seokjin, hanem „TaeTae” is ott van, aki szinte behatárolhatatlan arckifejezéssel ül a földön. Szemmel láthatóan olyan szétesettnek tűnik, hogy egyelőre félek odamenni hozzá. Hogy... Miért isznak ennyit? Miért nekem kell vigyáznom Hoseok részeg, kattos haverjaira?

Legszívesebben hagynám Őket a fenébe, és elmennék aludni, ha nem félnék attól, hogy megölik magukat.

- Hyung... Hyungok! Baj van, baj van! Úristen, akármerre nézek, mindenhol látok valamit! – Egyik pillanatról a másikra úgy elkezd ordibálni, hogy legszívesebben befognám a fülem, viszont én csak állok tovább tehetetlenül a homlokomra csapva, és azért imádkozva az égiekhez, hogy valaki mentsen meg.

- Idióta vagy, Taehyung! – Seokjin felmorran, amíg Suga fülsüketítő módon vihog a földön fetrengve Isten tudja’, miért.

- Jézusom... – A fejemet sem tudom már csóválni, csak lemondóan nyöszörögve állok egyik lábamról a másikra. Mégis hogy a vérbe altassam el Őket? És hova, és... Aish! Túl sok ez így nekem.

Végül úgy döntök, hogy leoltom a villanyt, és abban reménykedve, hogy így elalszanak a padlón, a konyhába megyek tovább. Épphogy beteszem a lábam, máris az a látvány fogad, amint Monster az egyik pulton fekszik már húzva a lóbőrt, amíg Jimin alig állva a lábán a hűtőben kutat. Mivel nem akarom, hogy kizabáljon a vagyonunkból, mögé sétálok, és megbököm a vállát abban reménykedve, hogy nem áll meg ettől a szíve.

 - Haggyá’ má’ – vakkant fel fél kézzel elhessegetve magáról az enyémet, majd egyet horkantva még meg is rázza magát.

- Jimin, kiolvasztod a hűtőt. – Amint felcseng a hangom, Ő reflexszerűen egyenesedik ki, majd olyan hirtelen pördül felém, hogy először azt hiszem, talpon sem marad.

Oldalra biccentett fejjel áll, szinte éget a tekintete, amíg a homlokomat ráncolva próbálom megfejteni, mégis mi a fene ütött a gyerekbe jelenleg. Miért néz ilyen furcsán?

- Jobban szeretnéd, ha a szívedet olvasztanám ki? Ugyanis eddig olyan voltál, mintha egy kibaszott jégdarab pumpálná benned a vért. – Szavat értelmezve magamban nem tudom, miért, de nem érzek dühöt. Se mérget, se utálatot. Én azt hiszem, hogy ez... fájt. Rosszul esett.

- Nem értem, miért mondod ezt. – A fejemet csóválva szólalok meg végül, mikor már látom, ahogy egyre nehezebben tartja nyitva a szemeit. Gyorsan mozdul annak ellenére is, hogy nem igazán ura önmagának; egy nemes mozdulattal ellép a hűtőtől, becsapja az ajtaját, majd nekidől háttal, így bámul rám tovább.

- Mert mindeddig egy érzéketlen paraszt voltál. Nem törődtél azzal, én mit érzek. – Néha alig értem meg, milyen szó hagyja el a száját, aminek hála csak a homlokomat ráncolom. Teljesen szét van esve. – Attól, mert az emberek utánad néznek az utcán, és önbizalmad van... azt nem azt jelenti, hogy te azt vágsz más fejéhez, ami jólesik. – Fél kézzel vörös hajába túr, majd egy bizonytalan lépést tesz felém, amíg én hátrálok. Hiába akarom ellökni a fenébe, itt hagyni, lesokkol az, amit mond. – Pedig egy ilyen szép pofihoz aranyszív járna. – Még két lépést közelít, majd az arcomat összenyomva közelebb hajol hozzám, amitől bennem reked a levegő. Oké, ez így... így nem lesz jó.

- Nem is ismersz – makogom végül, mikor elengedi az arcom, és egyik lábáról a másikra állva próbál talpon maradni.

- Épp eleget láttam belőled. – Végül egy hatalmas sóhaj kíséretében a vállamra dönti a homlokát, úgy dönt, Ő megunta azt, hogy maga tartsa meg a súlyát, így ezt a feladatot inkább rám bízza. – Pedig az ajkaid puhák voltak meg minden... – Hiába motyog csendesen, azért imádkozom, hogy még halkabb legyen, ennél is jobban... hogy bárcsak ne érteném, mikor ilyeneket mond.

Egyből érzem, ahogy forróság költözik a nyakamra, ami egyenes feltódul az arcomra is valószínűleg igencsak szép színt hozva magával.

- Mi lenne, ha lefeküdnél valahova aludni? – vetem fel végül az ajánlatot, mikor rájövök, hogy a legjobb, ha témát váltok. – Suga mellett a padló?

- Én ágyban akarok aludni. – Ezeket a szavakat hallva kiráz a hideg, ugyanis az egyetlen üres ágy a lakásban, azaz enyém, és kizárt dolog, hogy egyáltalán a szobámba betegye a lábát.

- Jól van, Jimin. – A vállánál fogva tolom el magamtól, és nagy nehezen bevezetem Őt a nappaliba, ahol igaz, a vak sötétben valakibe sikeresen belerúg a padlón, de nagy nehezen csak elterelem a kanapéig. Igaz, nem ágy, de a célnak tulajdonképpen megfelel, így egy nemes mozdulattal rálököm, mikor látom, hogy nehezen megy az a lefekvés.

- Jó éjt puszi?

- Azért van egy határ. – A kezeimet feltartva indulok a szobám felé ügyelve arra, hogy ne tapossak senkire sem, aki elém kerül.

Amint sikeresen becsukom magam mögött a kis zugom ajtaját, úgy érzem magam, mint aki két napja nem aludt, nem hiszem el, hogy ezt nekem kellett megcsinálnom... Az idióta unokatestvérem helyett, akit jelenleg utálok. Az arcomat dörzsölve csoszogok az ágyamig, amibe a következő pillanatban úgy zuhanok bele, mintha mágnes vonzana.

Sors, mint forgatókönyvíró - 2. rész

Hát sziasztok^^
Itt is lennék azzal a bizonyos JiKook folytatással…:3
Remélem, bejön, és felcsigázlak vele titeket xd
Jó olvasást^^

2. rész

         - Gyerünk, Jungkook, szedd már össze magad! – Hoseok ingerült hangja ébreszt, amint beront a szobámba, és elhúzza a sötétítőfüggönyömet. Szinte érzem, mennyire feszült, hála ennek már a szemeimet sem akarom kinyitni.

         - Ma nem megyek be – mormogom halkan a párnámba, amire máris egy behatárolhatatlan hang hagyja el a torkát. Csodás ez így kora reggel.

         - Ne akard, hogy apád helyett apád legyek, mert még a szék lábába is beleültetlek, ha nem vagy hajlandó felkelni végre. – Ahogy ismét idegesen felcsattan, majd a karomnál fogva húz fel ülőhelyzetbe, én a számat húzva döntöm hátra a fejem. Percekig szenved, mire végül feladja; engem aztán ki nem szed az ágyból. Viszont mikor már sunyi kis fény csillan a szemében, tudom, hogy valami olyan következik, aminek nagyon nem fogok örülni. Egy félelmetesen egyszerű mozdulattal megragadja a bokámat, és szó szerint leránt a földre, aminek hála fájdalmas nyöszörgés hagyja el a torkom.

         - Mekkora egy állat vagy!

         - Fejezd be a hisztid, ragasztd fel a farkad, legyél férfi végre és csókold meg az egyik legjobb barátomat, ha kell! Nem hagyom, hogy egy ilyen kis szarság miatt a saját karriered hátráltasd. – Bár tudom, hogy jót akar csak, az én arcom akkor is fintorba rándul annak az egyetlen egy szónak hála. Csodás, nem hiszem el. Hagyhatná, hogy inkább menjek Mekibe, az esti műszak legalább jól fizet.

***

- Állj! Elég, Jungkook... állj. – Mr. Shim szavaira frusztráltan nyögök fel, majd leengedve a forgatókönyvet tartó kezemet igencsak tehetetlenül meredek rá. Lassan feláll a székéről, majd a színpad elé sétálva tovább szorongatja azt a rohadt mappáját, amivel kezd egyre idegesebbé tenni.

         Nem elég, hogy reggel Hoseok a hisztijével keltett, aminek hála már úgy voltam a dologgal; legyen, megpróbálom. Majd elsimítom a dolgot, nem lesz itt csók. Viszont nagyon nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy akkor is meleget kell játszanom egy színdarabban. Nem... érzem, hogy én fogok rosszul kijönni az egészből. Főleg úgy, hogy még ezt a plusz órát is be kellett vállalnom, pedig már ülhetnék a kávézóban a barátaimmal, de hát... úgy tűnik, nem kaphatunk meg mindent.

- Nem küldhetnénk haza? Már engem is irritál, hogy folyton ront. – Jimin csak unottan ásít egyet, ahogy le is ül a színpad kellős közepére, amire egy gyilkos tekintettel fordulok felé. Ennyi épp elég, és az a tenyérbe mászó vigyora máris az arcára telepedik a rohadéknak. Uh, de nagyon lecsapnám most.

- Nem, Jimin, sajnálom, de ez nem így megy. – Tanárunk szavaira kissé megnyugszom, viszont mikor arcára költözik a tehetetlenség, és még a halántékát is masszírozni kezdi, érzem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Nem fog menni. – Jungkook, nem értem, miért vagy ilyen feszült. Közel az egyik legjobb vagy az évfolyamban, egyszerűen nem tudom felfogni, mégis mi a baj.

- Az a problémám, hogy el kell játszanom, hogy egy ekkora vérbeli parasztba vagyok szerelmes. – Kezemmel még Jimin felé is bökök, aminek hála egyik szemöldöke máris feljebb kúszik. Hah, ajánlom is, hogy elgondolkozzon ezen. – Nem tudom, észrevette-e, de mióta betettem ide a lábam, egyfolytában a véremet szívja a rohadék.

- Na, nem beszélünk így a társunkról. Muszáj elgyakorolni ezt a jelenetet, muszáj megtudnom, hogy működik-e köztetek a kémia. – Mr. Shim szavaira érzem, hogy jobb szemem tikkel egyet, majd szemem sarkából Jimin-re lesek, mikor felhorkant. Álló helyzetbe tornázza magát, majd mellém sétálva még a vállamat is átkarolja, miközben egy hatalmas vigyor játszik az arcán. Alig látni a szemeit, ahogy a kifakult, vörös haja belelóg, bár talán jobb is, ha nem szembesülök azzal a gúnnyal, ami benne lehet.

- Én határozottan érzem, hogy csak úgy pattognak a szikrák a kis hisztisből. – Bár nem nekem szánja a szavait, mégis egy enyhe jelzést tesz nekem arra, hogy igencsak nyűgös vagyok. Egy ideges morranással lököm le magamról a kezeit, majd el Ő magát is a közelemből.

Mr. Shim csak a fejét csóválja, majd a fejét fogva sétál vissza az első sorhoz, és foglalja el az előbbi helyét.

- Jól van, inkább jobb lenne, ha az elejéről próbálnánk az egészet. Jimin, szállj le a kisebbről, és állj vissza a helyedre, Jungkook te meg vedd le a melltartód a tűsarkúval együtt, csak látszódjon, hogy egy erős, mégis összetört férfi vagy. – Na jó. Ezt hogy merte?

Tanárunk szavaira Jimin hangosan felnevet, de teszi, amit mond, amíg én teljesen befeszülve állok, érzem az ereimben száguldó véremet és az adrenalint.

Hoseok, miért kell neked az apámat játszanod?

Jimin megköszörüli a torkát jelezve, hogy figyeljek, amire pár pillanatra félreteszem az indulatomat, és épp olyan kétségbeesetten, fáradtan nézek rá, mint ahogy a karakterem kívánja.

- Nem érted, mit érzek, Jaeho! – Amint meghallom Jimin szájából karakterem nevét, látom rajta, ahogy minden egyes porcikáját beleéli már a legelső szóba, az indulatba, az én testem összerándul, és remegő állal meredek rá.

- D... de Dongshin én... – Érzem a szemeimbe szökő könnyeket, amiket egyelőre még visszatartok, majd két lépést hátrálok, amint Jimin közeledni kezd felém. Érzem, ahogy az egész lényemet átveszi a remegés, azaz újfajta, mégis ismerős érzés, amit megmagyarázni sem tudok. Minden egyes alkalommal, valahányszor színpadra állok, ez a valami egyre csak fokozódik a gyomromban. És most úgy érzem, mindjárt robban.

- Ne, most ne hívj a nevemen, Jaeho, kérlek! – Még két lépést tesz felém, így közvetlenül előttem terem, érzem a belőle áradó energiát, amitől úgy érzem, mindjárt leszédülök a színpadról. Magamon kívül egyetlen színésztársamon sem éreztem még ezt – Hívj a kedvesednek. Kérlek, hívj a szerelmednek, annak, akivel együtt akarsz a halálba sétálni kézen fogva, hívj a leendő férjednek, könyörgöm, drágám! Mondd, hogy hiányzom, hogy nem tudsz nélkülem élni. – Egyik keze, ami épp nem a forgatókönyvét szorongatja, lassan az arcomra csúszik, ahogy szavai is kellőképpen elhalkulnak a végére. Én csak felváltva, egész testemben remegve nézek vissza szemeibe, főleg, mikor hüvelykujjával végig simít alsó ajkamon. – Mondd, hogy szeretsz...

- Ééés ennyi! Itt belép Jaeho apja még mielőtt Dongshin megcsókolná. – Mr. Shim ezen szavaira megkönnyebbülten tolom el magamtól Jimin-t majd hidegrázást imitálva még el is lépek tőle, amíg Ő a szemeit forgatva ugrik le a színpadról tanárunk mellé. – Ez nagyon szép volt, végre előjött az igazi Jungkook! Az, aki az első hangok felcsengése után így beleéli magát a szerepbe, és Jimin... Az indulat teljesen érezhető volt, a kétségbeesettség, a vágy. Csak rátok kell nézni. Határozottan menni fog ez. – Mr. Shim arcára még egy elégedett vigyor is kúszik, ahogy lassan összepakolja a cuccait, majd felénk fordul még utoljára. – Kösznöm, hogy így a végére összeszedtétek magatokat. Nekem most mennem kell, egy nő és a randi nem várhat soha, mint tudjuk, fiúk. Nos, akkor sziasztok, majd még holnap találkozunk. – Miután ránk is kacsint, sarkon fordul, és sietősen hagyja el a termet.

Még állok pár pillanatig, mikor végül én is lemászom a színpadról, és indulnék a dolgomra, mikor Jimin megragadja a csuklómat, így reflexszerűen torpanok meg.

- Mi van? – nézek rá homlokráncolva, amire Ő megindul a színfalak mögé, ugyanis csak ott van lépcső, ahol vissza tud vonszolni a színpadra. – Jimin, mi a fene van már?

Mikor végre elenged, még mászkál egy kicsit, majd közvetlenül elém lép, érzem a belőle áradó türelmetlenséget.

- Nem fogom hagyni, hogy elbaszd az esélyemet annyi fontos ember előtt, élesben, Jungkook. Úgyhogy addig itt maradsz velem, és gyakorolsz, amíg nem vagy hajlandó eljátszani az utolsó, kibaszott jelenetet. – Ingerült sziszegésére csak a homlokomat ráncolom, hisz Mr. Shim előtt jele nem volt annak, hogy ennyire felidegesítettem. Viszont ahogy eljutnak az agyamig a szavai, máris belelapozok a forgatókönyvembe, egyenesen az utolsó jelenethez, hogy megbizonyosodjak róla, mit is akar pontosan.

- Nem... na nem! Nincs azaz Isten, hogy én itt és most megcsókoljalak, Jimin! Bőven elég lesz akkor, mikor tele lesz a hely, köszönöm – mikor már fordulnék sarkon, hogy elmeneküljek, máris hallom az ideges morranását, majd megérzem magamon az ujjait, ahogy visszaránt.

- Olvasd át a jelenetet - morran rám ismét végül elengedve. Basszus, most tényleg gyakorolni akar? Azt a részt, amit jelenpillanat akkor se lennék hajlandó normálisan, ha főpróba lenne? Nem. Nem, nem, nem. Nekem még gyúrnom kell arra a részre.

- Minek nézel? Már a kisujjamból rázom ki az egész forgatókönyvet! – csattanok fel igencsak ingerülten, amire rám villantja az ideges tekintetét, így egy pillanat alatt elhallgattat.

- Az író szerint veszekedünk a jelentben, Jungkook. Én felvetem, hogy akkor felejtsük el egymást, te pedig idejössz, megcsókolsz, és annyit mondasz; ne hagyj el, kedvesem. Mi olyan rohadt nehéz ebben? – Amíg mormog, kiveszi a kezemből a vastag papírköteget, majd a sajátjával együtt a színpad szélére teszi. Minden mozzanatát árgus szemekkel nézem végig, miközben az én agyam pörögni kezd.

Mit tettem? Miért ver ennyire a sors? Tényleg olyan nagyon nehéz lett volna egy lányt...? Akkor most biztos, hogy nem problémáznék.

Ah, igazából magam sem értem, miért nem vagyok képes megtenni ezt, hisz azt hiszem, elég jó színész vagyok, mégsem véletlenül engem akarnak még most is erre a szerepre, pedig nem kis hisztiket csapok, amit eddig soha. De most akkor is átléptek egy határt.

El kellene tudnom játszani ezt az egy jelentet, mint ahogy a többit is, de valamiért ez a csók kifog rajtam. Ah, Jimin személyisége zavar... erőszakos, gúnyolódó. Paraszt.

Hiába próbálom nyugtatgatni magam belül, egyre csak feszültebb vagyok, hisz nincs gyomrom ehhez. Ma még alig ettem.

Jimin várakozóan néz rám, olyan, mintha időt akarna hagyni nekem, hogy összeszedjem magam, mégis tudom, hogy nagyon is ideges. Mondjuk részben megértem, hisz én sem reagálnék máshogy, ha valaki hátráltatna a munkámban.

Ah... miért?

- Felkészültél? – kérdezi végül, mikor már megunja, ahogy egy helyen állok, és a lábaimat bámulom. Pár pillanat múlva viszont sikeresen eljutok odáig, hogy egy nagy sóhaj kíséretében ránézzek jelezve, hogy akkor menjen... Csak essek túl rajta.

Szinte csodálva nézem, ahogy egy mély levegővétel után az egész lénye átváltozik, ahogy egy pillanat alatt magára veszi Dongshin lelki állapotát. Hogy... hogy csinálja?

- A lelkem az, amit eléd tárok, Jaeho, mindig! Drágám, miért teszed ezt? Miért löksz el folyton-folyvást?! – Amint hangja idegességébe egy számomra is meglepő hangsúlyt vesz fel, hirtelen egy pillanatra kibillenek, viszont gyorsan összekaparom magam, bár nem tudom be hatalmas katasztrófának, hisz ez még próbának is alig mondható.

A hatásszünetben, a nézők nyelvén az izgalmas feszültségben úszva tekintetem ajkaira téved, miközben nagyot nyelek.

- Dongshin, az, amit én érzek, nem enged! A szívem azt mondja, csak te kellesz, akarlak! De az eszem... az eszem azt súgja, a legrosszabb, amit tehetünk, az ez. Ha én neked adom magam. Ah, nem tudom, mit tegyek, nem értesz engem! – kezeim kissé ökölbe szorulnak, élvezettel használom szavaimban Jimin felé irányuló mérgemet, amitől mondhatni, még hitelesen is hangzik. Arca fintorba rándul, majd kihúzva magát széttárja a karjait, miközben le sem veszi rólam a tekintetét.

- Akkor ennyi! Nem harcolok tovább olyan szerelemért, ami soha nem lehet a birtokomban. Ha ezt akarod, nem kellesz te, sem a drága szavaid, nem kell tőled semmi; csak hagyj magamra. Örökre, Jaeho, hagyj űrt magad után. – Ezeket a szavakat hallva lábaim máris megindulnak, miközben Ő tovább beszél, hisz oda kell érnem elé, mielőtt monológja végéhez érne. – Tűnj az életemből! – lábaim mintha betonból lennének, egy örökkévalóság, míg elé érek, a szívem viszont annál hevesebben zakatol, legszívesebben hátra arcba itt hagynám a fenébe.

Kezeim hirtelen nyakára tévednek, viszont én pánikba esve ajkai helyett arcára nyomom a szám, majd gyorsan hátrálok néhány lépést.

- Ez meg mi volt? – kérdezi meghökkenve, még csak azt sem hagyja, hogy utolsó mondatom elmormogjam valahogy. Szemeibe nézve már nem látok haragot, csak azt a visszafojtott gúnyt és nevetést, ami valószínűleg nagyon is elő akar törni belőle. Idegesít, irritál... Le akarom csapni. Komolyan nem tudom hova tenni a hangulatváltozásait.

- Egy csók? - felelem tétován, miközben kezeimet inkább leveszem róla, és vagy két lépést hátrálok. Érzem, ahogy szinte léket vág a koponyámba a tekintetével, miközben én csak a hatalmas függönyt vagy a közönség székeit bámulom.

- Hát, drágalátos, ez minden volt, csak az nem. Ez elmegy egy jó éjt puszinak, de nem csóknak, még csak nem is a szám volt. A szereped jó, hiteles, viszont ez... Szedd már össze magad, csókolj meg úgy, hogy minden néző tátott szájjal bámuljon, mutogasson, hogy „Jézusom, megtette!”. – Ezen szavaira arcom kissé fintorba rándul, majd egy hatalmasat nyelve fordítom felé a tekintetemet. Nem, ez hülye, én... én biztos, hogy nem. Még csak nem is ismerem, ha nőből lenne, se adnék egy szájra puszinál többet.

- Mr. Shim azt mondta, elég, ha csak összeér a szánk – esem kétségbe egy kissé... nagyon. Tessék, máris okot adok a kárörvendésre neki, bár kívül nem látszik, belül egészen biztosan torka szakadtából röhög a nyomoromon. Rohadék.

- Szerinted egy puszi az ARCOMRA meg fog győzni engem a szerelmedről, hmm? Szerinted ennyitől majd lázba jövök? És a nézők? Ha már rád pazarolják az idejüket és a pénzüket, akkor valami valósat kell nyújtani nekik – mondja magabiztosan, mégis egyre komolyabban, aminek hála nekem erős ingerem támad a futásra, már idegesen pislogok a kijárat felé azt latolgatva, vajon elérem-e még az előtt, hogy ez az idióta megállítana. Még szinte a gondolatmenet végére sem érek, ahogy Jimin már azelőtt megmarkolja a karom, mielőtt egyáltalán megmozdulhatnék, bár korántsem szorít olyan erősen, mint amikor felvonszolt ide. – Ah, Jungkook... Mégis mitől félsz? Nem foglak megenni. Egyébként azt gondoltam, hogy te egy ígéretes színésztehetség vagy, de ha még ezt az egyszerű kis jelenetet sem tudod eljátszani, akkor úgy tűnik igencsak félre ismertelek.

- Nem félek! – vágom rá feléledő dühvel, amire szemeiben felcsillan valami, határozottan élvezi a helyzetet. Bár nem tudom, miért és hogyan, de talán jobb, ha nem is tudom. Már veszek egy nagy levegőt, mint aki mély vízbe készül ugrani, hogy megkérjem, hogy kezdjük előröl, mikor hirtelen mozdul, szinte felfogni sincs időm. Épphogy a számra nyomja a sajátját, szinte alig ér hozzám, máris ellép, de nekem ennyi is elég, hogy egy pillanat alatt szaladjon ki minden vér az arcomból, majd kétszer olyan gyorsan vissza vörös színt hozva magával. – T... Te hülye! – felcsattanva kezdem dörzsölni a szám a kezemmel, majd pólómmal is, amíg Ő csak a szemeit forgatja, majd egy mély levegőt véve megveregeti a vállam.

- Tényleg röhejes vagy, Jungkook. – Ennyit mond, majd a fejét csóválva leugrik a színpadról, felkapja a táskáját, és köszönés nélkül hagy itt, aminek hála tényleg úgy érzem, hogy eltúlzom a reakcióm.

De mit tehetnék, ha mélyről jön? Ez amúgy is... Aish, most moshatok hypoval fogat a gyökér után. Ki tudja, mégis hol a vérbe járt a szája előttem!

Sors, mint forgatókönyvíró - 1. rész

Sziasztok:3
Hát mit ad Isten, ismét, itt is egy BTS-szel jövök, kérésre.:) Pár részes sorozat, semmi több, nem kell valami nagy dologra számítani - azt hiszem.
De azért remélem, elnyeri a tetszéseteket^^

Banda: BTS
Páros: JiKook (Jimin, Jungkook)
Figyelmeztetések: esetleg trágár szavak

Ui.: Az egész Jungkook szemszögéből fog íródni.

1. rész

Mint minden egyes nap, most is ugyanolyan nagy izgatottsággal teszem be a lábam az előadóterembe, talán ez a kedvenc helyiségem az egész egyetemen. Nem csak azért, mert tágas, és nem kell egy kis lyukban szívnom a levegőt az osztálytársaimmal, hanem, mert itt azt tehetem, amit szeretek; színészkedhetek. A színpadon, a barátaimmal.

Imádom. Az egészet; az izgatott feszültséget az emberekben, a halkan elmormogott sorokat még utoljára, mielőtt felemelkedik a hatalmas függöny, a jelmezek, a közönség kutakodó tekintete.

Igaz, csupán ez a második évem itt, mégis a harmadik nagy szerepem az egyik amatőr író kezeiből származó drámában. Talán ennek van a legszebb története is; egy zárkózott, félénk fiúról szól, aki mégis megpróbálkozik kinyitni a szárnyait egy lány közreműködésével, mondani sem kell, egyből dolgozni kezd kettejük közt a kémia.

Most, hogy a főszerep az enyém, csak reménykedni tudok abban, hogy Haneul-t kapom magam mellé, azt a lányt, akiért a fél egyetem odavan. Jó, talán még kisfiúnak számítok, főleg mellette, hisz hiába egykorúak vagyunk, Ő már kész nő, viszont remélem, hogy talán van némi esélyem nála. Mindig is bejöttek az ilyen céltudatos, kitartó emberek.

- Szép jó napot kívánok az osztálynak – amint színjátszó tanárunk, és egyben az osztályfőnökünk lép be a terembe, máris egy hatalmas, ezer wattos vigyor terül szét az arcán. A narancssárga mappáját, ami már szinte teljesen hozzá van nőve, természetesen most sem teszi le, egyszerűen feláll a színpad közepére, úgy néz végig rajtunk – Mindenki üljön le, kivéve Jungkook. Kérlek, te fáradj fel hozzám – a tarkómat vakargatva kerülök ki mindenkit, aki az utamban áll, majd egy mély levegőt véve megtorpanok tanárom mellett, kihúzva magam pedig az osztályra vezetem a tekintetemet – Akkor kezdenék is. Mint tudjátok, ez az eddigi legromantikusabb darab, amit játszunk, és történetesen nem Shakespeare. Eléggé nehéz is, hisz minden érzelmet; a kételyt, az aggodalmat, a tiltott szerelmet kell színpadra hoznunk, hogy minden egyes néző átérezze. És hát, mint tudjuk, minél tiltottabb a gyümölcs, annál édesebb. Amit bejelentenék, tudom, hogy hatalmas változtatás, de a dráma írójával úgy döntöttünk, ez teljesen a végletekig emelné az izgalmat és a tetőpontot – a végén még a tenyereit is összecsapja, ahogy a szeme sarkából rám pillant, még a vigyora is egyre nagyobb és szélesebb lesz. Tudja, mivel kell alaposan kiidegelni – A főszereplő, Jungkook mellé nem lányt teszünk be, hanem fiút! Hisz a fiúk közti szerelem a lehető legmegosztóbb dolog nem csak itt, Koreában, hanem világszerte is. Úgyhogy ezentúl ez a darab nem másról szól, mint két szerencsétlen fiúról, akik egymásra találnak, és a szemeink láttára esnek túl akadályokon, problémákon, és természetesen azon a bizonyos csókon is a darab végén – lassan elemzem magamban a szavakat, idő kell, amíg felfogom, mit is mond. Azt, hogy én... én, egy másfél órás darabban, a színpadon annyi ember előtt játsszam el, hogy egy fiú után epekedem? Ráadásul egy Y kromoszómással csókolózom a végén? Hülye ez?!

Épp úgy akad bennem a levegő, mint a többiekben, bár én kényszert is érzek arra, hogy lelökjem innen a tanáromat.

- Nem... na nem, van egy határ, Mr. Shim! Én nem ezt vállaltam!

- Jungkook, ugyan – ahogy tanárom legyintve elintézi kifakadásomat, egy mély levegőt véve még a vállamra is teszi a kezét – Inkább ismerkedjetek meg kicsit. Jimin, kérlek, gyere be! – amint elüvölti magát, máris nyikorog az ajtó, majd egy piszok magabiztos, első ránézésre is céltudatos srác vonul végig a székek közt egyenesen a színpadig. Egyből felismerem az arcát, hisz a legelső színdarabomban is vele játszottam, bár akkor mindketten egymás vérét akartuk ontani, most meg el kell játszanunk, hogy... Kissé ironikus ez, nem? Bár a szerepen kívül nem beszéltünk túl sokat egymással, egyedül csak akkor szívtunk ismét egy levegőt, mikor közös társasággal mentünk házibuliba. Hát ez valami fantsasztikus, nekem ehhez semmi életerőm nincsen – Ő Park Jimin, már ismeritek is néhányan, hisz nem egy darabban szerepelt már végzős létére. Ráadásként pedig Jungkook-kal is volt közös jelenete még tavaly év végén, nem is kevés. Idén diplomázik, úgyhogy ez a színdarab egy ilyen fajsúlyos téma boncolgatásával csak segíti a dolgát – amíg Mr. Shim beszél, addig én a tekintetemet járatom Jimin-en, aki csak futólagosan néz rám, ahogy feljőve a színpadra megáll mellettem.

Nem... na nem, én ezt nem csinálom. Kizárt dolog.

- Ugye... ugye ez nem komoly, tanár úr? – kérdezem szinte fogcsikorgatva, kedvem támad félrelökni mindenkit az utamból, és eltűnni innen a fenébe. Én nem fogok egy fiúval... Jesszusom.  Nem fogok Jimin-nel csókolózni. Nem, nem fogok, és kész.

- De igen, Jungkook. Gondolj bele, ha hitelesen sikerül színpadra vinni mindezt, hányan figyelnek fel rátok! És az a csók a végén... na, az lesz az, amire senki nem fog számítani – ahogy egyre inkább túlteng az izgalom Mr. Shim hangjában, Jimin csak unottan áll egyik lábáról a másikra, nem leplezi, hogy unja a dolgot. Lehet, neki ezzel semmi gondja, de én nem így vagyok ezzel! Előbb tépem le az arcom, és ugrálok rajta, minthogy ezt... Isten ments.

- Én ezt nem csinálom – korholom félhangosan, ahogy Jimin-t kikerülve levágtatok a színpadról, és a többieket figyelmen kívül hagyva loholok ki a teremből, ugyanis én itt nem... többet nem maradok.

- Jungkook!

- Nem! Nem fogom megcsókolni! – kiáltom vissza Mr. Shim-nek, ahogy gyorsítok már a folyosó járólapját taposva magam alatt. Hallom, ahogy osztályfőnököm sietősen követ, de nem érdekel, nem vagyok hajlandó még csak meghallgatni sem. Én nem ezt akartam.

Igen, lehet, nagy szerep, de van egy határ.

- Jungkook, az Istenit már! Ez csak szerep, és mindennél jobban akartad!

- De nem pont így! – amíg hirtelen lefékezek, és felé fordulva szinte gyilkos tekintettel meredek rá, Ő beér, kilihegi magát, majd védekezőn felemeli mindkét kezét.

- Könyörgöm, van fogalmad róla, mekkora lépés lehetne ez a számodra? Hogy hány stúdió igazgatója, hány menedzser lesz jelen azon az estén? Ebben a darabban semmi olyasmi nincs, amit ne tudnál eljátszani, egy szájra puszi az egész, semmi komoly – amíg Ő magyarázkodik, addig én sarkon fordulva máris indulnék tovább, viszont egyből megragadja a kezem, hogy esélyem se legyen menekülni.

- Mr. Shim, nem! – igaz, hátra sem nézek rá, de továbbra is kiállok magamért, ugyanis nem azért jöttem ide, hogy már mindenki egyből a karrierem előtt melegnek nézzen, és ez rajtam maradjon. Félek, ettől csak csökken az esélye annak, hogy sikeres lehessek, ezt pedig nem akarom – Én akkor sem fogom őt megcsókolni!

- Akkor majd megcsókollak én téged – az ismerős hangra viszont már idegesen perdülök meg, na, és kit látok meg? Jimin egy visszafojtott vigyorral álldogál immár Mr. Shim mellett engem bámulva, valószínűleg szórakoztatónak találja, hogy ekkora balhét csinálok ebből az egészből.

Akkor rohadjon meg, legalább azt reméltem, Ő is tiltakozik valamennyire.

- Jézus, azt merd meg, Isten ments – horkantok egyet mindenhova nézve, csak rá nem, miközben gyorsan elhadarom nehezen összerakott mondandómat. Miért érzem ilyen rohadt kínosnak ezt?

Igen, már színjátszottam vele együtt, voltak közös jeleneteink, tudom, hogy jól játszik. Viszont ez már túl van egy kibaszott határon! Egy csók, az egy csók... Egy olyan dolog, amit megtennék, mondjuk Haneul-lel, vagy bármelyik másik lánnyal itt az egyetemen. Csak Jimin-nel nem. Fiúval semmiképp.

- Jungkook, az ég szerelmére – miközben Mr. Shim tovább könyörög, halántékán a futástól gyöngyözni kezd az izzadtság, és szinte már látom magam előtt a következő két évemet itt, ahogy folyton a csalódottságot kell majd a szemeiben látnom, valahányszor összenézünk.

- Mondom, hogy nem!

- Ha szeretnéd, gyakorolhatunk előtte – egy gúnyos mosolyra húzódik Jimin szája, ahogy ismét felszólal, nem értem, miért ilyen piszok magabiztos. Oké, lehet, Ő már két-három évvel talán idősebb nálam, kicsit elismertebb már a tanárok körében is, de ez nem ok arra, hogy basztasson – Szívesen segítek a tapasztalatszerzésben.

- Hülye! – pislogok rá meglepetten, hirtelen talán... ah, zavarban érzem magam? Aish, hogy a fenébe ne?! Még a gondolat is zavarba ejtő és kiábrándító, ha arra gondolok, hogy én egy fiúval csókolózzak – Szinte nem is ismersz! Meg vagy őrülve – csóválom a fejem idegesen, majd idegesen morranva fordulok ismét sarkon, hogy eltűnjek innen.

- Jungkook, legalább gondold át! – Mr. Shim utolsó szavaira csak a szemeimet forgatom, ahogy tovább indulok, még csak az sem izgat, hogy ott hagytam az órámat már a legelején.

***

- Na, mi a helyzet, Kookie? – Hoseok hangjára csak a számat húzom, majd ahogy a vállamon landol a keze, és lehuppan mellém a kanapéra, még egy fájdalmas nyögés is elhagyja a torkom.

J-Hope-pal egy albérletben lakunk, mióta a családom viszlátot mondott, és elvonult Busan-ba. Mivel az egyetem itt van Seoul-ban, én maradni akartam, még szerencse, hogy van egy olyan normális unokatestvérem, mint Hoseok - akit szeretek is. Bár ez az unokatestvér fogalom nem épp megfelelő, hisz azt hiszem, annál több. Mellette nőttem fel, Ő volt mellettem mindig, nem csoda, hogy teljesen egymáshoz nőttünk.

Mikor szóba került a költözés dolog, és nem tudtam, mihez kezdjek magammal, felajánlotta, hogy elvonul az egyetem koleszából, kibérel egy albérletet, és összeköltözhetek vele.

Jah, és igen... Hoseok drága is erre az egyetemre jár, végzős, ráadásul Jimin osztálytársa. Azt hiszem. Nem mesél róla soha, így csak tippelek, bár eléggé valószínű, hogy ez így van; tele van közös képekkel Hoseok szobája. Jimin-nel, valamilyen Taehyung-gal, Namjoon-nal és még pár fiúval, akiknek a nevére nem emlékszem. Mondom, nem mesél sokat a barátairól.

- Fáradt vagyok – makogom az arcomat dörzsölve, amire Ő csak felvonja egyik szemöldökét, majd egy lemondó sóhaj kíséretében inkább a TV-re mered. Néha sajnálom, hisz én tényleg, talán egy kicsit... nehéz eset vagyok.

- Aha, fáradt. Tudod, milyen gyorsan kapnak szárnyra a pletykák az egyetemben, ugye? – egy hatalmasat nyelek ezekre a szavakra, hirtelen kedvem támad elmenekülni a szobámba. Tud róla... csodálatos. Most hallgathatom a hegyi beszédét, amit nem mellesleg minden baklövésemnél elkorhol, hogy neveljen. Bár néha megértem, hisz ha már anyuék nem tették soha, akkor már legalább Ő – Van fogalmad róla, mit veszítesz? Ráadásul Jimin-nek is hatalmas esély lenne ez a darab! Hisz most diplomázik le, komolyan meg akarod fosztani ettől a sikerélménytől? Sőt, még magadat is! Jungkook, az élet nem így működik. És ha felnőtt korodban kapsz egy ilyen szerepet, mikor már befutottál? Lejáratnád magad azzal, hogy visszamondod? Hülye vagy? – ahogy idegesen hadarni kezd, és alaposan leteremt, miközben az adókon ugrál ide-oda, addig én unottan döntöm hátra a fejem, és meredek a plafonra. Utálom, mikor kioktatnak, sajnos ilyenkor úgy is érzem magam, mint egy kisgyerek, de az érzés ellen tenni nem tudok.

- Először is, Hoseok, mit érdekel engem Jimin? Oké, értem, hogy jóban vagytok vagy mi, de én nem is ismerem, soha még csak közeledni sem próbált felém, pedig alkalma lett volna rá. Semmit nem tett még értem, akkor én érte miért? Másodszor meg, te is tudod, hogy eléggé kicsi esélye van annak, hogy későbbiekben ilyen szerepet kapjak. Ha meg mégis előfordul, leszek olyan híres és elismert, hogy visszamondhassam. Ilyen egyszerű. Majd jön valami más szerep – ahogy mormogásom közben még a kezeimet is összefonom mellkasom előtt, érzem, hogy lassan rám vezeti tekintetét, egészen biztos, hogy legszívesebben leosztana egy anyait.

- Jungkook, de önző vagy! – hitetlen hangjára szemeim ösztönösen ragadnak le, próbálom visszatartani a fintoromat, amit már biztosan nem úsznék meg, ha szabad utat kapna. Hoseok kemény, néha félek tőle – Gondolj bele, hogy milyen utak nyílhatnak meg előttetek. Értem, hetero vagy, ahogy én is, és a baráti köröm nagyja is, épp ezért kicsit megértem, miért visszakozol. Viszont ez tényleg... nagy szerep. Egy olyan, ami talán még a diplomád megszerzése előtt szerződéshez juttatna. Én csak neked akarok jót, hogy a későbbiekben boldogulhass... Gondold át, Jungkook.

- Jó éjt, J-Hope – felfújt arccal állok fel végül a kanapéról, és indulok meg a szobám felé, ugyanis ennél több fejmosást elviselni hajlandó nem vagyok. Megkaptam Mr. Shim-től is ugyanezt, ráadásul Jimin úgy tűnik, nagyon nem fog könnyíteni a helyzetemen, ugyanis igencsak nagy parasztnak tűnt.

Komolyan senki nem ért meg? Hát mit tettem?

Egy erősebb mozdulattal csapom be magam után az ajtót, majd az ágyra dobom magam, máris hallom Hoseok ingerült szavait, bár egyedül csak a „hisztis” szót tudom legjobban kivenni az egészből. Ha be mer jönni hozzám, és folytatja az előbbit, a párnába fojtom magam.

Azt hiszem, kezdhetek nyugtatókon élni, már most kicsinál a szakma... Komolyan egy ilyen dolog elé állítanak? Miért nem lehetett lányt mellém tenni? Még csak az sem lett volna baj, ha nem Haneul a női főszereplő, csak ne... ne egy fiú. Ne Jimin.

Nagyon úgy tűnik, ez a gyerek el van szállva magától, túl magabiztos. Komolyan ér nekem ez az egész annyit, hogy megbirkózzak Jimin-nel, a helyzettel?

Ha elmegy az eszem, és belemegyek, túl fogom élni azt az esélyes megaláztatást, amit akkor kapok majd, ha rosszul sül el az előadás?

Így is, úgy is a jövőm, a színészkedés a tét.