2Jae - Új blog

Sziasztok!:)

A 2Jae történeteimet (Kék lótuszvirág, Gyógyszeretet, Angyalpor) áttettem egy másik blogra, ahová csak ezzel a párossal fogok publikálni.

Mostantól mindent, ami 2Jae, és az én kezem által készült, itt találjátok → 2Jae is Love

Néhány szó a blogról.

Köszönöm annak, aki ellátogat ide^^

Tüske

Sziasztok!:) Ismét itt, és ismét egy novella, amit a versenyre írtam. Ez volt az első fordulóra beküldött történetem, amit ismét átírtam, csak most KyungJeong lett a vége:3
Ismét csak utalás van a yaoira.

Banda: History

Páros: KyungJeong

Műfaj: angst, úgyhogy aki mindenen sír, egy-két papírzsepit készítsen elő, bár szerintem nem késztet sírásra (legalábbis engem, aztán meg ki tudja)

Felülkerekedik rajtam az érzés; boldog vagyok. Felettébb kisimult. Az ötletek cikáznak a fejemben, feszítik a koponyámat, hirtelen úgy érzem, mindenre képes vagyok. Az erő lüktet a karomban, a kalandvágy a lábamat hajtja, a jókedvem pedig hatalmas mosolyt kényszerít rám.

Nem tudom, mikor fordult elő ilyen utoljára, hirtelen még csak nem is emlékszem, milyen volt az, mikor az érzelmeim libikókája másik felén ültem és napokig szenvedtem a megfogalmazhatatlan, szokatlan impulzusoktól. Viszont erre most még csak gondolni sem akarok... Hiszen cselekednem kell. Azonnal, muszáj, hogy kitörjek innen, a komor, fehér falak közül. Utálom ezt a helyet, a bútorok sápadtak, a padló szürkeségtől csillog, a belmagasság pedig agyonnyom, hiába duplája a normálisnak. A sznob környezet, a folyamatos életben maradásért való küzdés hatalmas feszültséget zúdít a nyakamba.

Nekem pedig ennyi épp elég; nem törődve a szigorral, a többiek utálkozó tekintetével, az egyetlen felnőtt jelenlévő kérdő hangjával, én csak felpattanva, a táskámat a vállamra dobva kiviharzok az ajtót tárva-nyitva hagyva magam után.

Mintha következménye sem lenne annak, hogy az iskolában, a tanórát megszakítva én sajátos akcióba kezdek. Pont, pont, pont, mint a múltkor.

Itt, ebben a rendszerben mindig túl komolyan veszik a szabályokat. Az iskolák börtönként fogják ketrecbe a lelkeket, minden csak a tanulásról szól. Mindenki azért küzd, hogy az első helyen legyen, mindenki harcol maga ellen, hogy olyasvalaki legyen, amit a nagyemberek helyesnek tartanak.

Soha nem voltam rossz tanuló, de a legjobb sem.

Ami azt illeti, azt hiszem, valahol a létszám középen taposhatom a kis sorszámomat, a háromszáz diákból aligha tudhatom magaménak a száznegyvenkettedik helyezettet. Nem igazán érdekelnek a pontszámaim, hogy jó főiskolára mehessek, hiszen ahhoz, amit én szeretnék, diplomára nincs szükségem. Viszont tanulok, ha nagyon muszáj, ha Ő hagy engem.

Ő, aki én vagyok.

A falak mintha egyre fehérebbek lennének, ahogy minden újabb merev léptem megelőzi a másikat, mintha a rikító festék több ezer árnyalata csak tovább vakítana, már nem látok mást, csak az ablakokon beszűrődő fényt, ami kifelé hajtja ideragadt lelkem. Menekülni akarok innen. Valami nagyot tenni, emlékezeteset, lélegzet-visszafojtót.

– Song Kyungil! – Hallom a hátam mögül, amint több száj és torok a nevemet hajtogatja, de én nem törődöm vele.

A lelkem vagyok, és a levegő vagyok, a fény a sötét szobákban és kitörök innen. Megyek, megyek, megyek messzire, vissza sem nézve, mosolyogva mutatom meg a világnak, milyen az, ha valaki a következmények félelme nélkül képes élni.

– Az angol tanár riasztott, miért hagyta el a termét? Azonnal álljon meg! – Bár sokan tartanak tőle, engem az igazgatónő hangja csak arra kényszerít, hogy minden zavaró tényezőt kizárjak a tudatomból. – Song Kyungil, azonnal hívom az édesapját! – Épphogy ez a pár szó elér a fülemig, pár ujj csavarodik bal alkaromra, de még ez sem elég ahhoz, hogy a lábaim megállíthatatlanok legyenek. Hátra sem kell néznem, egyből tudom, hogy a testnevelés tanárom kezei próbálnak visszafogni, majd a követelőző érintésének száma hirtelen megnő a testemen, a bőröm ég tőlük az ingemen keresztül is. Élvezem. Tetszik. Csak arra ösztönöz, hogy több erő legyen bennem. A meneküléshez.

– Mit művel? – Végül osztályfőnököm hangja is felcseng, majd a meleg tenyerét érezve vállamon a lábaim már nem küzdenek tovább. Már nem taposom magam alatt a fényesre sikált járókövet, csak pihegve állok egy helyen. Arra gondolok, hogy belehalok, ha nem tehetek valamit. Bármit. Bármit, ami még boldogabbá tesz. – Rosszul van? Esetleg megint...?

– Kicsattanok, Shim. – Szinte dalra fakadva szólalok meg, hátranézve rá a vállam felett, aminek hála egy csapásra ellazul mindenki szorítása rajtam.

Ő ijedten nézi az arcom, majd tekintete a szemeim alatti kis részre téved, a homlokomra, a szétzilált hajamra, a levegővételemtől remegő számra. Ami mosolyog. Boldogan, boldogan.

– Maga fal fehér. – Egy mély sóhaj kíséretében megdörzsöli az arcát, majd egy sokatmondó tekintettel jelez az igazgatónőnek. Úgy érzem, mindenki ellenem van, engem mégsem zavar. – Mikor volt utoljára orvosnál?

– Mit számít? – Kivirult vigyorom csak még szélesebbre húzódik, ahogy a kezeim ökölbe szorulva kiszabadulnak a sok, sok, sok ujj közül. Szembefordulva tanáraimmal pedig csak állok továbbra is halkan pihegve, majd széttárt karokkal hátrálok két lépést.

Mindenki úgy néz rám, mintha egy szakadék felé hátrálnék, de senki nem mozdul, nem mond semmit. Én pedig szeretem ezt. Máris tettem valamit. Ismét ezt az arckifejezést festettem többek arcára is.

– Lila a szája, falfehér az arca. Be kell vinnünk a kórházba. – Shim óvatos léptekkel jön utánam, már szinte védekezően maga elé emeli a karjait. Akárcsak egy veszedelmes vadállat ellen.

– Song Kwangin,  Kyungil ismét kezelhetetlen...

– Lehet, nyugtatóra lenne szükséged. – Amint az igazgatónő a füléhez emelve a telefont, beleszól, valószínűleg apámmal a túloldalon, egyből osztályfőnököm hangja tereli el róla a figyelmemet, így kénytelen vagyok a szemeibe is nézni. A sötét barna, mégis rideg szemeibe, amikbe megtanultam nem belefulladni. – Emlékezz, mi volt a múltkor.

– De hát jól vagyok! – Még gondtalanul levegő után is kapok, érzem, ahogy az ér a nyakamon kidagad, és a jóllét a mellkasomra telepedve nyom és behorpaszt, felszabadít és szárnyakat ad. – Én annyira jól vagyok. – Az ér a nyakamon lüktet, kidagad, lejképez engem ezen a helyen. Kitűnik.

– Az apja már úton van. – Igazgatónőnk egy nagy sóhaj kíséretében megigazítja szigorú kontyba fogott haját, miközben úgy néz rám, mintha egyszerre akarná száműzetni a lelkem a haragtól, és biztonságban tudni saját magamtól.

Nem értem, miért.

Pedig én tényleg, tényleg, tényleg jól vagyok.

– Be kell vinni az ügyeletre. A múltkorit nem nézem végig újból. – Tudom, miért mondja. Tudom, mire gondol a testnevelés tanárom. Hisz látta. Sok, sok, sok diákkal együtt. Még én is láttam magamat.

A hiperaktivitásom, a hirtelen jókedvem, a sok, rengeteg, számtalan gondolat a fejemben bilincsbe zárta az ép elmémet, megbéklyózta a lelkemet, verembe száműzette az állóképességemet. Használhatatlan voltam akkor és félelmetes, aggasztó. Fehér voltam, akár a padló, az ajkaim lilák, remegtem, a szemeim fennakadtak, és dadogva próbáltam bizonygatni, milyen jól érzem magam. Mert így is volt.

Nem éreztem fájdalmat attól a sokktól, ami eluralkodott rajtam a mérhetetlenül sok, emberi szervezetet lenyomó érzelmek miatt.

Gyorsan jött, megállíthatatlanul. Nem tehettem ellene, ki akartam élvezni.

– De én jól, jól, jól vagyok. Annyira jól, nagyon jól... – Szavaimat lassan elfojtják az akaratos lélegzetvételeim, a sípoló tüdőm és a pumpaként viselkedő mellkasom. Szívom és fújom az oxigént, adok és veszek, élvezek és gyönyörködök. – Már az is probléma, hogy jó kedvem van? Miért baj, ha nekem ilyenkor van kedvem sétálni, tenni valamit? Már lassan felnőtt vagyok, nem zárhatnak be!

– Kyungil... – A szavak értelmetlen betűhalmazok a szemeim előtt, látom, ahogy halványan, elmosódva lengnek körül, miközben fülemben a vérem dübörgése elnyom mindent, csak magamat hallom. Éles lélegzet, tompa mozdulatok, ahogy a térdemen át szétterjed testemben a hideg. Ahogy a padlóval, a padlóval találkozik.

A szemeim szorosan összezáródnak, miközben mellkasom szétfeszít, a koponyám összeszorít, a szám mosolyog.

És egy csapásra ismét hallom; kattan, zakatol, dübörög. A vérem az ereimben, a remegés a testemben, a hangja a fejemben. „Kyungil”.

A hangja, a hangja, a hangja. A tanárom mélytónusú hangja, ahogy a nevemet ismétli és megint és megint és megint. Lágy, gyengéd, akár a szél, ami az arcomra mosolyog.

Látom magam előtt, de mégis vak lettem hirtelen.

***

A szemeim már percek óta nyitva, a testem mégsem mozdul. A korábbi érzéseim lecsillapodva bújnak meg a bordáim közt, a lélegzetem csendben emeli a mellkasom, miközben ellenállhatatlan vágyat érzek az alvás iránt.

A gyógyszer, az, amivel most teletömtek. Utálom, gyűlölöm, ki nem állhatom. Mindig megfosztanak a lelkem zsongásától, és már csak egy átlagos valakinek, bárkinek, senkinek érzem magam tőle.

Komoly, érzelmileg analfabéta apám itt ül mellettem, a tekintete aggodalmas, engem kutat, a fiatal arcomat, ami tudom, hogy ismét olyan fehér, akár egy haldokló kilencvenévesé. Nem törődök vele, nem akarom, hogy itt legyen megint, az ágyam mellett.

Másra gondolok; ismét új kortermet kaptam, mégis ugyanolyan, mint az összes többi.

A kis szoba a súrolószer és a narancsos légfrissítő kellemetlen elegyének szagával van tele, úgy lengi be az egész helyiséget, mintha ködnek képzelné magát egy szürke téli reggelen. Száz csomó nyomja össze a gyomrom tőle, és attól félek, soha többé egy falat sem fog lemenni a torkomon. Hiába próbálták otthonosan berendezni a kis helyiséget, a megvilágítás és az oly megszokott légkör miatt úgy érzem magam, mintha kihallgatáson lennék. A falak még komorabbak, mint az iskolámban, az ablakok viszont tágasabbak. A tekintetem pedig odaragad, élvezem a beáradó napsütést.

A nyugtató, ami biztosan most is a vérembe folyik egyenesen az infúziómon át, nem hagy más lehetőséget. Fekszem, lélegzem, pislogok. Mosoly, mosoly, mosoly van az arcomon.

Magamra gondolok, a sötétre, a feketére, az ablakra figyelek, csak az ablakra, a lehetőségre. A lehetőségre, hogy valaha valami nagyobb, valami őrültebb, valami megmagyarázhatatlanabb, valami észvesztőbb fog történni velem.

Csak az ablakra figyelek.

– Jó napot. – Végül egy ismerős női hang rángat vissza ábrándozásomból, akinek tulajdonosa helyet foglal az apám melletti széken. A műanyag nyikorog, reccsen, az ülés huzata susog, halkan, csak nekem. Azt súgja, meneküljek. Menjek, menjek messzire. – A főorvos szólt, hogy itt vannak. Megint. – Gong Jieun az én pszichológusom. Az én szőke, szemüveges, kíváncsi naplóm, aminek a lapjai soha nem telnek be.

Tudtam, hogy hamarosan újra látom, éreztem, hogy nem lehetünk távol egymástól huzamosabb ideig. Bár én megvagyok nélküle, mindenki azt mondja, szükségem van a segítségére. Szükségem van Yijeongra is.

– Elnézést, hogy ide kellett jönnie. – Apám hangját rekedtség öleli körbe, így csak elfúló kis semmiségnek hallom. Dörzspapírként irritálja a dobhártyám, mégsem ugrik grimaszba az arcom; szeretem. Szeretem hallani.

– Semmi baj, Kyungil úgysem hagyhatja el a kórházat holnapig. – Öreg ismerősöm hangja kicsit hangosabban cseng fel, miközben a felhők találkoznak egymással odakint. Minden fény eltűnik, a melegség az arcomról elbújik egy messzi-messzi sarokba. Hirtelen fázom, megremeg a lelkem a fagytól, ami a bőrömet csillogtatja.

Érzem, hogy a viráglelkem bezárul, és majd előjön, ha ismét rám mosolyog a világ odakint.

– Ki... kimenjek? – Szinte nem is hallom tisztán, mi apám válasza, már csak arra eszmélek, ahogy egyetlen szülőm után kattan az ajtó, majd tompán záródik be. Én meg itt maradtam egy nővel, aki nem emlékeztet semmire. Se a hajnalra, se arra, mikor lenyugszik a nap. Nem tudom, hogy ez baj-e.

Az őt körüllengő tömény parfümfelhő elnyomja a fertőtlenítő szúrós szagát. Mintha nem tudott volna dönteni, mivel fújja be magát; egyszerre édes, mégis savanyú. Pont, pont, pont, mint a kedvem.

– Hogy érzed magad? – Csak beszél, halkan artikulál, de én csak kifelé nézek. A szürke levegőt, a maszatos eget, a napfény helyét. Nem akarok beszélgetni. Vele nem. Ismét, újra a boldog, izgatott Kyungillal akarok társalogni, akit hiába keresek magamban, nem találom jelenleg. – Kyungil, beszélgess velem, kérlek. – Ahogy nevem elhagyja vékony ajkait, a fejem nehezen, de felé fordul, a szívem pedig ugyanazt az unalmas ritmust pumpálja. – Remek. – Végül elmosolyodik, de én már nem tudok. Nem megy a viszonzása a kellemes görbületnek az arcán, amitől szemei kissé megrebbennek. Talán a csalódottságtól, talán nem. – Hogy érzed magad?

– Fázom – mormogom csendesen, lassan pislogva. – Őszintén abban sem vagyok biztos, hogy maga itt ül mellettem. – Hangom elhalkul, szinte felismerhetetlen, miközben a homlokomat ráncolva kutatom a halvány pigment foltokat a szemei alatt, fáradt, meggyötört vonásai pedig halványulnak előttem.

Hirtelen érzem; mintha tényleg itt sem lenne. Csak ülne a vállamon a vele járó lelkiismeret furdalás, mint Yijeong emléke minden gondolatomon.

– Szeded a gyógyszereidet, Kyungil? – Ezt a kérdést hirtelen meg sem akarom hallani, a számat húzva pedig a plafonra vezetem a tekintetemet. Oda, ahol a kintről érkező árnyak átfestik a vakolatot, már csaknem érdekelnek is. – A lítiumot nem véletlenül adta neked az orvosod. – Gong Jieun hangja megkeményedik, ahogy egészen biztosan a szemei is, a bennük lévő csillogás pedig a kinti égre költözik, hogy majd csillagként éljen tovább, ha eljön az este.

– Nem szeretem – válaszolom magabiztosan, mozdulatlanul feküdve a matracon, ami nyomja a bordáimat. – Felesleges. Az csak megakadályozza, hogy önmagam legyek, olyan, akit Yijeong annyira szeretett. Ő sem akarná, hogy ezt szedjem. – Ajkaim lassan formálják a szavakat, én pedig csak nézem, meredten bámulom a kinti világot, miközben ez az egyetlen mondat jár a fejemben: mikor jön el az én időm?

– De a gyógyszer segít, meggyógyít. – Egy elkeseredett sóhaj hagyja el a száját, amit követve már a szék nyikorog alatta. Közelebb hajolt.

A kismadarak kirepülnek a fészkükből, a rám kötött gépek milliószor pityegnek, a nap ezerszer megfordul a hold körül, mire végül ismét találkozik a tekintetünk.

– Nem gyógyít, hanem csak a tüneteket ássa mélyre. – Válaszom nem tetszik senkinek; Jieun nem szól, az ajtó csalódottan nyikorog, az ég is hangot ad odakint, majd könnyeket hullatva, eső formájában kezd lassan kopogni az ablakomon.

– Tudod, milyen a mániás depresszió, igaz? Sokat beszéltünk már róla, hiszen te is ebben szenvedsz. – És ismét ezzel jön. A betegségemmel, azzal, azzal, azzal, amit utálok. Mégis imádom. – Ez nem egy olyan dolog, amit félvállról szabad venni. Súlyos lehet, az emberek félhetnek tőled, ha a mánia időszakodba lépsz. Sokan őrültnek gondolhatnak emiatt. Milliószor átbeszéltük, hogy ilyenkor otthon kell maradnod, nem mehetsz iskolába. Rád is veszélyes lehet, mikor a gondolatok kiütik egymást a fejedben, és hirtelen egyszerre több dolgot is meg akarsz tenni.

– Nem tehetek róla, hogy az iskolában lett jókedvem és nem otthon. Hazamenni meg nem akartam. – Idegesen morranok fel, igenis nekem áll feljebb. Ez velem jár, és nem hagyom, hogy elnyomja bennem ezt némi gyógyszer és fehérköpenyes, vegyszerszagú öregember.

– Ha szednéd a lítiumot, most nem kéne itt ülnünk és veszekednünk ezen. - Pszichológusom feladja pár pillanatra, néma sztrájkba kezdve pedig percekig ül, keresztbetett lábakkal, hátradőlve jelzi, hogy ő nem tágít.

– De nincs rá szükségem – vakkantom oda a szemem sarkából figyelve, milyen haragos arccal mered rám. Épp olyan viharos, mint kint az időjárás, már csaknem az ő szemei is villámokat szórnak.

– Tudom, hogy hiányzik a barátod, de Kyungil... nem vonhatod meg magadtól a gyógyulás esélyét egy olyan dolog miatt, ami teljesen abszurd. Szeretett téged, Yijeong is azt akarná, hogy rendbe jöjj, kérlek, ne nehezítsd meg mindenki életét. – Ő beszél, én hallgatok, mindent befogadok, de el nem. Hogy mondhat ilyet?

Nem értem. Semmit, semmit nem.

– Yijeong maga ellen beszél. – Ez éppen elég, hogy elhallgattassam az idősebbet, aki innentől kezdve óvatosan veszi a levegőt, odafigyel arra, hogyan néz, hogy milyen feltűnően mozog a szája gondolkodás közben.

– Megint hallod őt? – A hangja elhal, mintha nem is akarná, hogy meghalljam. Én pedig hirtelen süket akarok lenni, megfosztani magam mindentől, ami segíthet abban, hogy ismét kinője magát a szorítás a mellkasomban.

Mindig csak ilyenkor jövök rá; ez az érzés folyton feszít belülről, legyek bármilyen nyugodt. Velem van, mindig fogja a kezem, mintha várna valamire. Mintha várna arra, hogy fölém kerekedhessen.

– Mindig velem van – javítom ki Gongot felszegett állal, amit követően az izmaim rögvest megfeszülnek. Az infúziótű mintha háromszorosára dagadna a kezemben, én pedig visszafojtok egy fájdalmas sóhajt.

Yijeong jelez. Azt üzeni, hogy legyek tisztelettel mások felé. Nem, nem, nem beszélhetek így.

– Azt hittem, pár hónapja már nem fordul elő ilyesmi. – A hangja bereked, ezer akadály áll a torka és a fülem közé. Nem akarom hallani. Yijeongot akarom.

– Sok mindenről nem beszélünk, mégis léteznek. – Ismét az ablakot nézem, lefelé görbülő ajkakkal nyugtázom magamban, hogy a nem olyan régi fény már csak komor szürkeséget hagyott maga után és esőcseppeket a nagy üvegen, dörgő eget odakint. – Yijeong olyan nekem, mint másnak a szív. Ő pumpálja bennem a vért, ha nem lenne az emlékeimben, akkor én sem. Csak akkor élek, ha ő is. Nem hagyja, hogy befolyásoljanak az ilyen emberek. Talán mellette lenne a helyem.

– Ilyenekre ne is gondolj, Kyungil! Az ég szerelmére, kérlek, ne mondj ilyet. – Nehezen megy neki, de végül sikerül lehalkítania magát, majd halk nyögés árulkodik csak arról, hogy próbál szavakat erőltetni magára. A hang a fejemben robban, és a testemben vibrál, minden lélegzetvétele, ami bebizonyítja, hogy itt van. Itt van, és nem a képzeletemmel beszélgetek. – El kell búcsúznod tőle, Kyungil. Nem láncolhatod magadhoz többet. – Ezek a szavak hosszú csend után szinte fülsüketítően borzalmasak. Nem is tudom, hogy ordítsak vagy csapkodjak először, hogy a tudtára adjam; erről szó sem lehet.

Yijeong az egyetlenem.

– Mindenki el akarja venni tőlem. – Kezem ökölbe szorul, a vérem lüktet, az izmaim kegyelemért könyörögnek.

– Pedig sajnos választanod kell. Vagy az egészséged és egy boldogabb, simább jövő, vagy a volt barátod.

***

Az ég koromfekete, a felhőfoszlányok pedig takarják a csillagok rikító szépségét. A hold ad egyedül fényt, ami miatt talán túl sokat is látok.

Tél lévén hűvös van, rajtam mégis csak egy kinyúlt póló, és lyukas melegítőnadrág van, mint mindig, mikor idejövök. Hamar sötétedett, épp ezért szinte egyedül vagyok itt, a komor temetőben.

A köd takarja a fák tetejét, a kaput a szél hajtogatja, ami nyikorogva sikít a fájdalomtól. A fejfák színe most majdnem ugyanolyannak tűnnek, hiába van itt fehér, fekete, szürke. Egyedül Yijeong sírkövét látom másnak, ami a vörös márványtól csillog, szanaszét marcangolja a szívem.

Ismét látom, itt a neve, egy régebbi fotó bekeretezve róla, amitől szenved, nehéz a lelkem, a tüdőm több levegőért könyörög, a szemeim pedig többet, többet akarnak látni.

Őt akarja. Itt és most, hogy megfogja a kezem és az arcomra csókoljon. Yijeongot, Yijeongot, Yijeongot akarom.

– Szia, Baba. – A hangom elcsuklik, a torkom bezárul, a tudatomra pedig ezernyi érzelem ül, így képtelen vagyok gondolkodni. Úgy érzem, két szívem van, és egyiket sem tudom megvédeni attól, hogy ez a hűvös, szomorú este darabokra törje. – Hiányzol. – Egy szál virág van a kezemben, aminek a tüskéi szúrják az ujjam, de még ez sem olyan, mintha a szívemet marná. – Annyira hiányzol. Szükségem van az ölelésedre, csak a tiédre. – Miközben szám kicsit rezzen beszéd közben, a lábam mozdul, és mellé telepszem, lefekszem a földre, hogy azokat a csillagokat figyeljem, amik közül ő biztosan az egyik. És engem néz. Csak, csak, csak engem.

„Te is nekem”

Szinte hallom a hangját a fejemben, ami miatt ezer és száz emlék rohamoz meg, olyanok, amitől a fekete eget még sötétebbnek látom, a csillagok mosolya pedig fakó és jelentéktelen.

„– Ne legyél szomorú. Hiszen minden szeretetet adó ember után hatalmas űr marad, mikor elmúlik a varázs. Ez az élet rendje. – Yijeong fiatalabb volt, nálam sokkal kisebb, mégis többet értett a világból. Az arca mosolygott, hiába tudtam, hogy belül összetört. Hősként tekintettem rá, egy olyan emberre, aki a legnagyobb tragédiákat követően is ugyanolyan erős maradt. – Igen, a papád már nincs itt. Nem fogja a kezed, nem visz el iskola után fagyizni, nem mosolyog rád, nem ad a mentolos cukorkájából ebéd után. Nem érzed a megszokott illatot, ami mindig ment utána, nem dorgál meg, ha valami ostobaságot csinálsz. – A keze az enyémre siklott, én pedig éreztem... éreztem, ahogy a szívem zakatol. Kihagyott egy ütemet, majd egyszerre kettőt is dobbant, őrültnek gondoltam magam, mégis teljesen normálisnak attól, hogy minden szavát ittam.

– Nem láthatom soha többé? – Akkor még nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek, a szemem könnyezett, a testem sajgott, a lelkem sikított a nem rég elvesztett nagypapám hiányától. A szám megremegett, próbáltam visszanyelni a halk szipogásom, de teljesen lehetetlennek tűnt a feladat.

Utáltam azt az érzést.

– Nem teljesen. – Yijeong keze az enyémet szorította, a hangja a dobhártyámat masszírozta, én pedig kezdtem megnyugodni. Attól, hogy ott volt velem. – Csak képzeld... képzeld el, hogy ott van fent az égen. – Ujjai, amik épp nem a bőrömet nyugtatták, felmutattak, így a tekintetem akaratlanul is követte az útját. Nagy szemmel bámultam a fehér pontokat, amik közt a fekete ég eltörpült. – Ott van, onnan vigyáz rád. Már nem tud segíteni az esti fogmosásban, de az őrangyalodként áll melletted, és fogni fogja a kezed, miközben azt az utat járod, amit kell.”

A fejemben van minden egyes szava, azokban a percekben lettünk teljesen elválaszthatatlanok. Annyira ott akarok lenni megint, a kezét fogni.

– Te emlékszel, Yijeong? – Suttogok, halkan beszélek, miközben a hideg ráz, és a fogaim vacognak, ahogy lassan áthűlök. Bár túl nagy tragédia nem lesz belőle, hiszen ennél már hidegebb levegőt is szívtam itt sokkal-sokkal hosszabb ideig.

Nem kapok választ. Yijeong nem mond semmit, hallgat, kegyetlenül, engem kínozva.

Én pedig csak felfele bámulok.

Mintha ugyanazt az eget látnám, mint akkor, kicsiként, de tudom, hogy ez nem igaz. Minden megváltozott. Az égen mindig más csillagok világítanak, a szerelmem, a másik felem már nincs velem, én pedig teljesen, teljesen, teljesen egyedül vagyok.

– Ha eljő az éj, csak hunyd le kicsi szemed, én ott leszek és fogni fogom a kezed... – Az altatódal, ami minden este elhangzott az anyukája szájából, valahányszor ott aludtam, most rekedtesen, elhaló hanggal kísérve jön ki a torkomon, az én szemeimet pedig égetik azok a könnyek, amik elködösítik előttem az eget. – Hunyd hát le csillag szemed, ígérem, én itt maradok veled... kicsi babám, kicsi babám. – A hangom elcsuklik, szaggatott levegővételem pedig a bordáimat húzza összébb, hogy a tüdőm ne férjen el.

A belsőm keserűen zokog, marja mindenemet a hiánya, amit soha, senki nem tud pótolni.

Borzalmas, borzalmas érzés.

A hidegtől remegő kezem lassan csúszik arrébb, egészen addig, amíg meg nem érzem bőröm alatt a jéghideg márványt. Yijeong ez alatt van két méterrel, olyan kevésnek tűnik... Mégsem érhetem el soha többé.

Mély levegővel tartom életben magam, miközben szemeimet összeragasztják a sós cseppek, amik a halántékomon hagynak nyomot maguk után.

– Ezer tüske vagyok egy szál fekete rózsán, ami csak melletted nyílik ki, Szerelmem – mormogom halkan, nem is törődve azzal, ha esetleg valaki így talál rám. – Ezer, ezer, ezer tüske... – Az ajkaim alig rezdülnek, miközben mellkasomra pehelykönnyűséget erőltetek, magamra pedig nyugodtságot, olyasfélét, ami azt súgja nekem; mindjárt vége. Nem sokára minden rendben lesz. – A tüske mások szemében, a tüske apa szívében, a tüske, ami csak a te kezedet cirógatja. – Halkan motyogok, miközben a gondolataim egyre messzebb és messzebb kalandoznak.

Azt mondták nekem, mondjak le Yijeongról. Hogy magamat helyezzem előtérbe. Azt kérték, hogy felejtsem el őt, hogy boldog lehessek...

Ez kizárt dolog. Lehetetlen. Vagy én, vagy Yijeong.

De én nem vagyok nélküle, és még így is őt választom, pedig tudom, hogy nem itt lenne a helyem most. Hiszen apa vár rám, tudom hogy nekem főzi a vacsorát, de én úgy érzem, testem-lelkem idefagyott. Az, ami már nem is remeg a hidegtől, csak fekszik egy helyben.

Nem tudok felkelni, nem is akarok. Még csak az ólomnehéz szemeimet sem próbálom kinyitni, amikből az utolsó könnycseppek csorognak ki. Csak fekszem, fekszem mozdulatlanul, mint tüske a rózsa szárán, és várom, hogy valaki jöjjön és letörjön. Hogy eldobjon, nehogy valaha is fájdalmat okozzak másnak. Hogy maga mögött hagyjon, amíg el nem felejt mindenki.

Örökre, örökre.

Mézes, fakó Tavasz

Sziasztok!:D Ezt még egy novellaíró versenyre írtam az utolsó fordulóra. Annyira megszerettem, hogy úgy döntöttem, kicsit átírom, és a Mamamoo-s Wheein főszereplése helyett a DaeJae párost választottam a B.A.P-ből^^

Ilyen a yaoista lélek, mindenből azt csinál. Jó olvasást:D

Ui.: Kék szemű Daehyun.

Uui.: Nem a yaoi van előtérben, sőt, minimális szinten, hiszen most nem az a lényeg. Mégis muszáj volt.

A márciusi fénysugarak melegítik arcomat, sápadt bőröm csaknem beleolvad a lepedőm rózsa anyagába. Szinte sikít a fehér, a szemeimet kápráztatja, és hirtelen eszembe jut, miért ülök itt egy helyben hófedte, fakó arccal, fekete szemekkel, a keskeny számat még vékonyabbá préselve.

Várom, hogy az álmom mélykék szemei viharként kavarják össze minden érzelmem, de a gondolat a fejemben átöltözik, narancssárga ruhába bújva csak a fényre összpontosít. Azt hiszem, már nem foglalkoztat annak az angyalnak az arca, aki minden éjjel tárva-nyitva hagyja nyűgös ablakom, a szemembe néz, rám mosolyog. Nem ér hozzám, nem mondd semmit, csak pislog kíváncsi szemeivel, nézi, ahogy alszom.

A két gyémánt az arcomat vizslatja, semmi másra nem emlékszem, csak őrült csillogásra. Nem tudom, milyen ívű a két ajka, hogy milyen dús a haja, egyedül csak azok a hideg drágakövek maradtak meg, amikre kavicsként akarok tekinteni.

Ah, de nem megy, hiszen százszorszépként nyílik ki minden pislogás után, gyermeki mosolyt és jókedvet ültet a mellkasomba. Megvakít a fénye, a mandulavágása, zavar a szépsége, ami mégis megnyugtat, pasztellbe öltözteti minden ki nem mondott szavam.

Ezerszer megfogadtam hűtlen lelkemnek, hogy soha többet nem gondolok rá, ami igazi önámítás, hiszen most is csak a heves pislogások és a szerelmes tündöklés lebeg előttem. Daehyun a neve, még az egyik téli éjszakán súgta, hogy ne fázzak, melegített minden szava.

Tudom, egyből belém hasít, hogy ezt be kell fejeznem, máris akarok valami könnyűt tenni, mézeset, a fakó Tavaszra sárgát önteni, vöröset és rózsaszínt, ami elfeledteti velem a halvány emlékeket.

– Youngjae? Kicsikém, hazajöttem! – Anya hangjára a fáradtság elsétál a szemeimből, azokból a fekete bogarakból, amik soha nem lesznek olyan kékek és veszélyesek, mint amit folyton magam elé képzelek.

A takaróm sziromként hull alá, fekete sóhaj hagyja el torkomat, ahogy a talpam a dermesztő padlóra téved. Mindenem ropog, mintha a fa alattam a csontjaimmal veszekedne, hatalmas hangzavart csapnak.

Nem törődök a heves vitával, csak mély levegőt veszek minden tízedik másodpercben, amíg el nem jutok lomha léptekkel a nappaliba.

Anya ott áll, két óriás szatyor nyeli el a kezeit, én pedig hirtelen nem tudok egyetlen halvány szót sem kinyögni, csak a narancssárga falakról visszaverődő sugarak útját követem, amik kiűznek minden kéket és mélyet.

A pizsamám barackos fénye édesanyámat is elárasztja, mintha mindez nem is valóság lenne, szemem káprázattól kopog, aminek minden hangja eljut szülőm füléig.

Felemeli a fejét, rózsaszínen mosolyog, miközben a kezeibe akad valami, kapaszkodik, és nem engedi el.

– Ezt neked hoztam. – Fátyolos hangjába erő szökik, miközben az én szemeim csak az ujjait figyelik, amik rongyos kötélként fonják körbe azt a barna papírtömeget, amiért a lábaim repülve visznek oda.

– Az enyém? – Lelkem halvány öröme beoson a szobába, rajtam kívül robban és vibrál a négy fal között, amit anya ámulva néz, és mintha varázslat része lenne. – Köszönöm! – Tulipánvörös hálám átjár, mély szeretet érzek, valami tiszta harmat borul rám, aminek önzetlenül adom át mindenemet.

Úgy érzem, szárnyalok a meleg gesztustól, az izgalom átjár, és nem enged el.

– Szívesen, drágám. – A fejemre simít, összekócol. Szinte süvít a fülemnél a levegő, homokba folyó vájta tágas folyosóként ad utat a szellőnek eltűnt hajam.

Anya megfogja a két szatyrot, amik kapaszkodnak halvány bőrébe, lassú léptekkel indul valamerre, amíg én a kezemet melegítő, faszínű lapok hadát figyelem.

A szemeim rugóznak a furcsa, fekete szavakon, ezer értelemet nyernek, mintha nem is újságot fognék a kezemben. Meg akarom fejteni minden egyes vonását, viszont ahogy a lapok táncolva hajolnak a másik irányba, minden figyelmemet lekötik a képek.

Sok kék és lila, ami mind nem érdekel, csak a vörös, sárga, a rózsaszín betűket látom meg, amik a fejemben kavarognak, édesre festik összes belsőhangom.

Minden sárga nárciszba öltözik, önimádat és áhítat énekel nekem a barna szemekben, a vörös szeplőkben, ahogy a kisimult női arcokat figyelem. Kócos mosoly ül ki a számra, a lábaimban nem érzem a hideget, csak a szívembe költözött szeretettel teli fájdalmat élem meg, mert én is ilyen akarok lenni.

Fakó és gyönyörű, barna és fehér, ami elnyom minden zöldet, szürkét és türkizt. Olyan akarok lenni, mint Daehyun.

– Nem vagy éhes? Csinálok valamit, ha szeretnéd. – Anya mézes szavai akadály nélkül repülnek felém, akaratlanul is boldogságot áraszt a szám íze, ahogy felé pillantok.

– Tejberizs – mondom halkan, mégis elfutnak odáig trappoló szavam.

Végig nézem, ahogy anya halvány ráncai elmélyülnek a színes falak közt, szélfutta haja a vállát öleli, fáradt arcát keretezi minden őszes tincse.

Az asztalnál áll, néha nagy szatyrába kukkant, miközben a konyhába bejutó fénysugár simítja el a függöny éles gyűrődéseit, aminek áttetsző anyaga sárgára fest minden zöldet az ablakon át.

A szemeim visszatévednek a vastag újságra, ami számomra csak meleg színekben játszik, magamban érzem a belőle áradó hőt, a mellkasomon, mint amikor a nyár első forró sugarai végig csókolják a reggeli levegőt.

Merev másodpercekig csak állok egy helyen, a nehéz papírköteget a mellkasomhoz szorítom, és csukott szemmel szívom be a virágillatú levegőt. Nem tudom, mi vesz rá, de a lábaim elindulnak, egyszerűen csak kivisznek a fagyos járókőre, amit anya is tapos maga alatt.

Hamar észrevesz, szemei lassú körútra indulnak arcomon, amitől kénytelen vagyok elfojtani súlyos sóhajomat. Tekintete végig halad a keskeny orromon, a kormos bogárszemeim alatt, kisimult homlokomon, a csúcsos államon, majd egy lusta vigyort enged meg felém, kisüt minden mozzanatából, mennyire meg akar érinteni.

– Miért vagy ilyen szótlan? – Végül felcseng a hangja, ujjai felém nyúlnak, tűzcsóvaként érintenek meg. – Baj van? – Amikor nem kap egyből választ, a homlokát ráncolja, de én nem tudom egyhamar rávenni magam a kedves beszédre.

Töredék másodpercek szakadnak a nyakunkba, amiket kiélvezek, szeretem ezt a kopott csendet.

– Nem – válaszolom végül, ahogy az újságomat az asztalra teszem, és az egyik székre mászom, amiről csak úgy lóbálom a lábam a semmibe. – Ma minden narancssárga. – Halk megjegyzésem után anyukám körbenéz, tekintete el-elakad a molyrágta tárgyakon, mintha ezer évesek lennének.

– Én látok lilát és zöldet is. – Értetlen tekintete végül az ablakon állapodik meg, a kinti világot figyeli, ami túl hidegnek tűnik nekem. Jó itt a melegben, a virító, fekete gyémántoktól messze.

– A naptól az is sárga – mormogom magam elé, miközben az ujjaim végig futnak az ajándékom hűvös felületén. Csak azt figyelem, ahogy a fény táncol rajta, csillog és ragyog. – Milyen lehet kéknek lenni? – Elgondolkodva körözök immár az asztalon ujjammal, miközben a kacskaringós útját figyelem.

– Kéknek? Miket beszélsz te, kisfiam? – Anya halovány mosolya ébreszt rá, mennyire is magam vagyok a barna gondolataimmal, bár ez engem nem zavar. Csupán annyi a probléma, hogy van, mikor furcsán néznek rám, mintha nem közülük való lennék.

– Akinek kék a szeme, máshogy lát? Kéket, zöldet? Hideget érez? – A fejemet oldalra billentve nézek hol szülőmre, hol a kezemre, ami továbbra is kitartóan mozog.

– Nem szereted a kéket. – Nem kérdez, határozottan kijelent, aminek hála egy békés mosoly terül szét az arcomon.

Eszembe jut, mikor legelőször beszéltünk erről, anya nem akarta elhinni, hogy mennyire irtózom attól a színtől. Először nem vette komolyan, viszont egy idő múlva lassan, évek elteltével mindent narancssárgára cserélt a szobámban, a nappali vörös és fehér lett, a konyha kávé és karamell színű.

Ezeréves érzés indul el bennem az emlékre, ami kedvességet csal belém, azt a csodát, ami akkor uralt, mikor legelőször vettem észre, hogy sehol egy kék váza. Se lila, se zöld.

Csak sárga, sárga, sárga.

Nekem soha nem az ősz érzését hozza, mindig is a mézes, fakó Tavasz jut eszembe, ami melegséggel tölt el. Itthon vagyok, ennél jobb érzés pedig aligha akad.

– Furcsának tartsz. – Kimondom a nyilvánvalót, amire anya nem válaszol másképp, csak szürkén biccent, de egy mosoly is ott ül a szája szélén és felém integet.

– Nem mondanálak furcsának, inkább... vörösnek. Tudod, izgalmasnak – válaszolja édesanyám, hallom a hangjában, hogy az elnyomott, szikrázó szórakozottság ural minden egyes betűt. Úgy beszél, ahogy én szoktam, és élvezi.

A keze egyre gyorsabb, miközben a konyhapult és a hűtő közt ingaként mozog, én pedig csak nézem szótlanul, ahogy nekem főz.

Sokszor olyan kopott érzésem van mellette, mintha nem is a fia lennék, hanem leginkább egy másik világból idepottyant valami, amit csak ő ért meg.

– Messze a vége... – mormogom magam elé, ahogy az orromba szökik a rizs illata, tudom, hogy még sokat kell várnom a reggelimre. Épp ezért csak mély, szeretettel teli levegőt veszek, fellapozom az újságom, és az arcomat támasztva figyelem, ahogy a meleg színorgia végig jár engem.

Szokatlan érzést kelt bennem, pillanatokig csak lehunyom a szemem, régi mosollyal hagyom, hogy átvegye felettem az uralmat az a bódító érzés, mint mikor látom, hogy a felnőttek felszabadultan nevetnek egy pohár vörös italtól, amiből én még nem ihatok.

Olyankor mindenki szereti a másikat, ahogy most hirtelen én is. Kedves érzés, a mellkasomban tovább fűti a rózsaszínt, szerelmes vagyok a pillanatba.

– El ne aludj nekem. – A bársonyhangra a szemeim lassan kinyílnak, csak ekkor veszem észre, hogy csaknem teljesen elnyúltam már a nagy asztalon. – Nem aludtál este? – Anyukám gyanakvó szemekkel vizslatja át arcomat, amire csak elmosolyodom lassan, szelíden.

– Álmomban fent voltam. Az sok energiámat elvette. – Kisebbet ásítok, a sötétbarna szemekbe nézem, amiről csokoládé jut eszembe. Édes, finom.

Arany csillogás van a közepében, ami jelzi, mennyire is drága édesanyám egyetlen pillantása is.

– Megint kéket láttál? – Anya lemondó sóhaja biztosít arról, ez neki mennyire nem tetszik, hiszen ilyenkor mindig kialvatlan maradok. – Ha nem küzdenél ennyire a hideg ellen, nem kísértene akkor is, mikor alszol. – Felém bök egyet ujjával, majd a tűzhely felé fordul, nem látom, mit is csinál pontosan.

Nem is baj, jelenleg lefoglal az, hogy anya nem mond olyan nagy hülyeséget, mégis lehetetlen küldetés feladnom a hideg iránti ridegségemet.

Ha tudná, hogy nem puszta hideget álmodtam, hanem olyan jeges érzést, ami mégis melegít, mert ott volt ő. Daehyun, aki kék, lila és zöld, akitől irtózom, mégis elkápráztat.

– Nem szeretek fázni, persze, hogy küzdök ellene. – Még az államat is felszegem kissé, miközben hinta lábaim a levegőt kavarják alattam, nem érik el a földet.

– Mit is várhatnék egy nyári gyerektől? – Drága sóhaj szántja végig a merev levegőt, szinte fellazít minden kis ezüst feszültséget, csak ebből jövök rá, mennyire hasonlít ez a reggel az összes többihez.

A kedvenc napszakom ez, mikor a napsugarak a föld minden egyes kis négyzetcentiméterét végig szántják, élvezhető meleget hoznak, amitől eszembe jut, milyen is volt régen.

Szerettem kisgyerek lenni, pár éve még építőkockákkal játszani, amiknek a fényes felületén megcsúszott a fény, és az egészet beborította. Sokszor akarok visszamenni, újra érezni, milyen jó is volt annyira gondtalannak lenni.

Most már egyre többet foglal le a hideggel való harcom, lassan elkezd érdekelni, ki is fog győzni a végén.

– Majd, ha egyszer nagyobb leszel, és feladod ezt a harcot, mert fontosabb dolgaid is lesznek, ezen jót fogunk majd nevetni. Néha olyan rejtvényekben beszélsz, akár egy öregember. – A fejét csóválva kutakodik a hosszúnyakú fakanál után, ami hosszas keresgélés után akad csak a kezeibe.

– Az ráér akkor, mikor már olyan vén leszek, mint te. – A nyelvemet kinyújtva reagálom le százszorszép szurkálódását, amit hallva egy pillanatra megáll.

A fejét oldalra biccenti, hiába áll háttal nekem, annál is biztosabb vagyok a hitetlen mosolyában, mint abban, hogy a fagyos, merev reggelek télen csak rosszul indíthatják a napot.

A napot, aminek kék helyett narancssárgának kéne lennie még januárban is.

Egy márciusi, márciusi reggelnek.

– A szemtelen mindenedet. – Végül halkan fel is nevet, selyemként simogatja a dobhártyámat, olyasféle érzés, amit nem mindenki kaphat meg, csak az, aki mindennél jobban szereti az anyukáját. – Egyszer te is vén leszel, megnézzük, akkor mennyire lesz ez vicces.

– Felőlem élhetek ezer évig is, ha addigra a világ csak barnába borul, és az ég is narancssárga lesz. – Álmodozva meredek magam elé, látom a képet a lelki szemeimmel, és izgatottá tesz csupán a részeg gondolat is.

Mézes érzés lenne egy olyan világban élni, ahol nincs semmi más, csak a langyos sárga. Csak fekete, barna szemek, sehol egy tengerkék pillantás, lila szájú mosoly. Sehol egy Daehyun, aki nélkül mégis elviselhetetlen lenne.