Hogy merted +18!

Sziasztok^^ igaz, elég sokat késtem vele...:’D De végül is itt vagyok a...*dobpergés*... DaeJae-vel!:DD Bezonyám^^
Ezt a oneshotot küldeném elsősorban legjobb barátnőmnek, akinek íródott ez a kis szösszenet a kedvenc párosával, és küldeném minden most érettségizőnek, sok sikert kívánok mindenkinek!^^
Jó olvasást:)

Szereplők: Daehyun x Youngjae
Banda: B.A.P
Páros: [DaeJae]

Youngjae [POV]

Hogy mi életem nagy vágya? Soha nem voltam telhetetlen, se mohó... épp ezért most is csak annyit szeretnék, hogy a mai nap meg nem történt legyen. Semmi mást nem akarok, csak eltűnni a média, a banda, a BABY-k... Daehyun elől. Soha többet ki nem tenni a lábam a lakásból, a szobámból, soha többé nem érezni semmit. Ah, mit meg nem tennék azért, ha legalább egyetlen egy napra, órára nem éreznék semmit a most bennem uralkodó, még nagyobb káoszból, ha eltűnhetnék csak úgy minden feltűnés nélkül. Ha a lelkemet mardosó, kínzó érzelmek inkább csak kongó ürességgé válnának egy csettintésre, és semmi nem tépné fel a friss és régi sebeimet egyaránt... Gondolataimat félbeszakítva, és mit sem törődve azzal, hogy mindenem csurom víz hála a zuhogó esőnek odakint, szinte feltépem a dorm bejárati ajtaját, majd a szobámba sietve teljesen magamba roskadva omlok le a fal mentén, ahogy becsapom az ajtót magam után. Alig tudok némi önuralmat erőltetni remegő végtagjaimra, reszkető lelkemre, és a könnycseppekre, amik jelenpillanat a szemeimet égetik. Legszívesebben sírnék addig, ameddig csak lehetséges, kiadnék magamból minden fájdalmat, hogy könnyebb legyen, hogy ne érezzem azt a kínt, ami egyre nagyobb hullámokban söpör végig rajtam. Ah, Ő nem látja... fogalma sincs róla, mennyire odavagyok érte, mennyire megveszek egyetlen érintéséért, hogy megőrülök, valahányszor mosolyog, és azon az angyali, mégis férfias hangján beszél. És ez az, ami miatt minden egyes nap úgy telik el, ahogy eddig is. Emiatt van, hogy megtette azt, amitől tönkretettem a mai napot... Ami miatt bekövetkezett az, aminek soha, soha nem szabadott volna. Belegondolva, hogy a mai nap milyen tökéletesen is indult, most épp olyan pokoli, és attól félek, a vége még ennél is borzalmasabban fog elsülni. A gondolatra szaggatottan szívom be a levegőt már lehunyt szemekkel, hogy visszaidézzek mindent... az elejétől a végéig. Minden olyan jól indult... már reggel az egész banda be volt zsongva, hisz nem adhatunk minden nap koncertet közel százezer BABY-nek. Az egész dorm-ban szinte késsel vágható volt a levegő a feszültségtől és az izgatottságtól, ami mind a hatunkban ott volt egészen addig, amíg színpadra nem álltunk. Nem tudom, ki mit érzett... én csak azt tudom, amint kitettem a lábam a színpadra, mintha minden félelmemet és bennem dolgozó izgalmat kettévágták volna a hosszú próbák, rendezkedések ellenére is, amik csak tovább fokozták a rosszullétemet. De mindig ez van... lehetek bármennyire lámpalázas az elején, lehet bármekkora tömeg, figyelhet engem több ezer szempár, ahogy felgyúlnak a fények, és felszólal a zene, bennem minden lenyugszik. Hisz tudom, hogy jók vagyunk, hogy bármit teszünk, azt a BABY-k imádni fogják. Hh, valószínűleg Dae is pont így gondolta... Már épp a koncert végéhez közelítettünk, a közönség viszont még így is nagy erővel tombolt, minden számban hallani lehetett, ahogy Ők is kívülről fújják a szöveget, megtöltötték az egész arénát, ezzel együtt kiürítettek belőlem minden rosszat, és csak azt az angyali hangjukat hallottam. Ez egészen addig ment, ameddig Daehyun és Himchan olyat tettek, amitől még most is levegő után kell kapnom, valahányszor eszembe jut. Emlékszem, ahogy Dae csak egy laza mozdulattal a díva elé állt, eltolta szája elől a mikrofont, és még egy utolsó félmosolyt villantva a kamerába egy igen szenvedélyesnek mondható csókra tapadt a másik ajkaira, amin nem csak a banda, hanem még a legelvetemültebb fanok is meglepődtek. Azaz érzés, amikor megláttam... mégis hogyan írhatnám le? Fájdalmas egyszerűen, halálosan. Szinte megállt az idő és levegő az egész arénában, majd ahogy magukhoz tértek, minden más BABY-t megszégyenítő visításba, éljenzésbe kezdtek a legtöbben, miszerint nekik nagyon is bejön a dolog. Hát mit ne mondjak, az én tetszésemet közel nem nyerte el, sőt... Visszagondolva szinte ösztönösen tettem mindazt, ami miatt most mindenki szeme elől eltűnnék a legszívesebben örökké, hisz egyszerűen csak fogtam magam, és földre ejtve a mikrofonomat egyenesen a színfalak mögé vettem az irányt. Amint eltűntem a backstage biztonságot nyújtó falai közt, abban a pillanatban szakadt ki torkomon a sírás a szinte már bőrömet kimaró könnycseppekkel együtt, amíg csak felkaptam a cuccom, és elindultam kifelé. Nem tudom, hogy és miért ezt találtam a legjobb módszernek, én csak... én csak el akartam tűnni. Még úgy is, hogy tudtam, így cserbenhagyom az összes BABY-t, aki csak miattunk van jelen, hogy faképnél hagyom a bandát, ami nélkülem nem egész... hogy egy olyan koncertet hagyok ott, amin már hónapokkal ezelőtt elkezdtünk dolgozni, hogy a lehető legtökéletesebben menjen. És én mit tettem? Mindent, az egészet elrontottam... Emlékszem, ahogy Zelo utánam üvöltött, majd ahogy a színfalak mögött négyen is a nevemet ismételgetve próbáltak visszatuszkolni a színpadra. Viszont engem nem érdekelt senki, és semmi... Én csak saját magammal voltam elfoglalva, és azzal, hogy Dae ezt hogy merte megtenni velem... hogy küldhetett a padlóra egy ilyennel. Aish, mi lesz ezek után? Hogy merjek majd bármelyikük szemébe nézni? Vajon a vezetőség, a banda, a BABY-k... Dae mit gondolhat? Mi járhat a fejükben, miért tűntem el? Igen, tisztában vagyok vele, hogy Zelo tudja, mindig is tudta, hogy Daehyun-ra nem puszta bandatagként, legjobb barátként tekintek, ahogy sejti Bang is, és egészen biztos, hogy Himchan és JongUp is tisztában van mindezzel. Viszont az egyetlen, aki valaha, bármikor is segíteni akart ez ügyben, beszélgetni erről, az nem más volt, mint a maknae, aki olyan kétségbeesetten szólt utánam a színpadon, hogy még ebbe is pluszba belesajdul a szívem. A fiúk azok, akik nem ítélnek el, egy csepp kis jelét sem láttam soha annak, hogy megvetnének a Dae felé irányuló érzéseimért. De a közönség? A média? Hogy mosolygok majd önfeledetten a kamerába, egyáltalán mit mondok, ha majd kérdőre vonnak, miért tettem ezt? Miért hagytam faképnél a rajongóinkat egy bugyuta kis csók miatt? Nem mondhatom el, hogy teljesen, visszafordíthatatlanul beleszeretem Daehyun-ba, nem tudhatja senki, mit érzek iránta...
- Youngjae?! – Zelo először kissé távoli hangjára összerezzenek, és már nyúlnék az ajtó felé, hogy elforgassam a zárban a kulcsomat, mikor az kivágódik. Először kétségbeesetten pásztázza végig az egész szobát, majd oldalra nézve végül megpillant engem, egyből minden érzelem eltűnik róla, majd a puszta aggodalom ül ki angyali arcára – Hyung... – hangja egyből elhal, ahogy meglátja sírástól feldagadt, vörös szemeimet, miközben becsukja maga után az ajtót, majd lassan, kimért mozdulatokkal ül le mellém, és dönti hátát a hideg falnak. Közel nem olyan vizes, mint én, úgy tűnik, neki volt annyi esze, hogy legalább egy kapucnit a fejére vegyen.
- Menj ki – hangom rekedten cseng fel, először magamra sem ismerek, de ezt mind a sok sírásnak köszönhetem, amit gyenge lelkemnek hála nem tudtam már visszatartani.
- Nem, nem hagylak egyedül – szinte elsuttogja a végét, ahogy telefonja csörögni kezd. Több sem kell neki, abban a pillanatban felveszi, majd a füléhez emelve felmered a plafonra. Csupán halk motyogásnak hallom mindazt, amit a vonal túlsó végén lévő mond, de a hangját így is felismerem. Bang – Igen, itthon van, ne keressétek tovább – mormogja Zelo a száját húzva, majd egy hatalmasat nyel, ahogy fél szemmel lesandít rám. Mintha észre sem venném, ahogy pillanatokig bámul, csak megdörzsölöm sajgó szemeimet, viszont ezen kívül meg sem moccanok. Örökre így akarok maradni – Ne, Yongguk, ne gyertek haza.
- Mi? – ezt az egy kérdést viszont már tisztán hallom, ahogy Bang felemeli a hangját, és hitetlenül reagálja le a maknae kérését. Nem csak a leader, hanem én is alaposan meglepődöm, ám én nem teszem szóvá, csak meredten bámulok ki az ablakomon a szinte már korom sötétbe.
- Majd beszélünk – Zelo ennél többet nem is mond, máris kinyomja, majd százszázalékos figyelmét nekem szenteli, viszont tőlem a lélegzésnél több nem telik – Hyung, kérlek, mondj már valamit... – egyik keze a vállamon landol, majd lassan átkarol, és magához von. Mintha ezzel a törődő mozdulattal minden önkontrolomat elküldte volna melegebb éghajlatra, egyből kiszakad torkomon a sírás, és felsőjét markolva mellkasánál döntöm arcomat vállára.
- Mennyire rontottam el mindent? – alig jön ki egyben ez a pár szó a torkomon, amíg pár pillanatra visszafojtom magamba sírásom élét, amire egész testében megfeszül, majd érzem magamon kérdő tekintetét.
- Daehyun megmerte ezt tenni, és te ezzel vagy elfoglalva? Hogy milyen következményei lesz annak, hogy leléptél? Hülye vagy? – hangja olyan hitetlenül cseng fel, hogy szinte már felnézek rá, hogy meggyőződjek róla; most igenis dühös. A mindig teljes lelki békével megáldott, folyton mosolygó maknae ideges – Kit érdekel, hogy elrohantál az utolsó három szám előtt? Hogy minden BABY szinte teljesen csendben ült tovább, azt várva, hogy vajon visszajössz-e? A te lelki épséged sokkal fontosabb, mint egy nyomorult koncert, hyung! És az, hogy Daehyun még ezek után sem értette, miért rohantál el, már fájdalmas. Fájdalmasan vak az a szerencsétlen – a végét elmorogja, mint ahogy Bang is mindig, mikor valami rosszat csinálunk, és leszid érte. Egy szót sem szólok, csak továbbra is áztatom fellépő ruháját immár hangtalanul, amikor hirtelen megzavarja néma sztrájkomat egy kéz, amely nyugtatólagosan, és kissé bizonytalanul húzza végig ujjait vállamon oda-vissza. Arcom kissé megrezzen, mikor végül már egész tenyerével simogat, ami eléri, hogy könnyeim elapadjanak, és már csak némán fúrjam arcomat egyre inkább felsőjébe – Hé, hyung... – állam alá csúsztatva két ujját felemeli arcomat, és kényszerít, hogy szemeibe nézzek, amit nagy nehezen, de meg is teszek – Miért...? Miért nem mondod el neki? Miért hagyod saját magad szenvedni már lassan három éve? – szinte suttog, viszont mondandója végén egy édes és kedves mosollyal ajándékoz meg, amit most képtelen vagyok viszonozni, azt hiszem, most még a legőszintétlenebb mosoly is hatalmas erőfeszítésembe kerülne.
- Mert Ő Daehyun... – motyogom halkan, hatalmas kiskutyaszemekkel nézve fel rá, amire még az a kicsi, édes mosoly is eltűnik arcáról, és homlokráncolva mered vissza rám.
- Nem értelek – épphogy kimondja, máris hallani, ahogy a bejárati ajtó kicsapódik, amire mindketten összerezzenünk. Reflexszerűen nyúl fel hosszú karjával, és gyorsan elfordítja a kulcsot a zárban, mielőtt bárki is úgy gondolná, hogy bejön ide.
- Youngjae, bent vagy? – először összerezzenek Dae hangjára, majd a következő pillanatban testem-lelkem kínzó remegésbe kezd, mint minden egyes alkalommal, valahányszor hozzám ér, meglátom, vagy akár csak hallom Őt. Utálom ezt – Youngjae? – hallani az ajtó gyanús nyikorgását, amint neki dől, majd hangosan bekopog, viszont ahogy nem kap választ, megpróbál benyitni – Mi a... Youngjae? Nyisd ki! Engedj be a rohadt életbe is! – hangján tisztán hallani, hogy igencsak türelmetlen, amire Zelo csak a szemeit forgatja, majd váratlanul, viszont annál erősebben az ajtóra csap.
- Menj innen, Dae! – ahogy a maknae hangja felcseng eléggé indulatosan, összehúzom magam, majd valami lélekjelenlétet erőltetve magamra elhúzódom tőle.
- Beszélnem kell vele, Zelo, engedj be! – hallom, ahogy a végén idegesen fúj is egyet, majd beleüt az ajtóba, mikor nem történik semmi. Mindig szinte önkívületemben megteszek érte, és neki bármit, amit mond... mindig a kedvében akarok járni, hogy mosolyogni, boldognak lássam. De most nem. Most képtelen vagyok rá, egyszerűen annyira féltem a megmaradt törékeny kis szilánkokat a lelkemből, hogy nem merek szembenézni vele. A legjobb barátommal, azzal az emberrel, akit szeretek már elmondhatatlan módon. Aish, de akármennyire is szeretem, félek. Félek a következményektől, a csalódástól. Félek a választól. Félek mindentől – Az Isten szerelmére! – ahogy Dae szinte felüvölt, Zelo megunja, és egy hatalmas sóhaj kíséretében rám néz, miközben keze lecsúszik vállamról, és előrehajol egy kicsit.
- Beszélned kell vele – olyan halkan suttog, hogy még én is alig hallom, de ahogy eljut az agyamig, mit is mond, hevesen megrázom a fejem megijedve a gondolattól, hogy Dae most...
- Nem. Nem akarom, nem merek a szemébe nézni – motyogom felsőm alját gyűrögetve ölemben, amire egy pillanatra lehunyja szemeit, majd egy hatalmasat nyelve végül feláll.
- Ha most nem beszélsz vele, akkor bele fogsz roppanni, ebbe hyung. És én ezt nem hagyom – meg sem várja, hogy lereagáljam, máris elfordítja a kulcsot a zárban, majd ráérősen, de kinyitja az ajtót, és még egy utolsó pillantást váltva az előtte állóval kimegy engem teljesen egyedül és tehetetlenül itt hagyva.
- Youngjae... – Dae hangja egyből felcseng eléggé kétségbeesetten, amint belép, majd becsukva maga után az ajtót elém guggol – Mi a baj? Mi... mi történt? – két tenyere közé fogja kipirosodott arcomat, és aggodalomtól csillogó szemeivel méri végig nedves arcomat. Ekkor esik le... Ő tényleg nem látja. Fogalma sincs, mennyire megveszek érte, hogy mennyire szeretem. Még csak nem is sejti – Miért léptél le, hm? És miért sírsz, mi történt? – hangja egyre kétségbeesetten cseng, ahogy nem kap választ, míg végül letérdel, és nedves hajamba túrva húz oda magához, majd fonja körém karjait olyan erősen, amennyire csak lehetséges. Aish, igen, én... én gyenge vagyok. Akaratlanul is belesimulok ölelésébe, és hozzábújva beszívom nyaka illatát, ahogy felsőmbe markolva jelzi, hogy nem hajlandó elengedni. Imádom, csupán ennyitől már repkednek a pillangók a hasamban, és levegő után kell kapnom, miután egy időre elfelejtek lélegezni. Imádom, pedig ez jobban fáj, mintha ezer kést forgatnának a szívemben, mert tudom, hogy nem lehet az enyém, mégis akarom őt, minden porcikáját, a csókjait, az ölelését. Mindent. Mindent, amit csak adhat, amihez köze van, amiről Ő jut eszembe. Akarom, hogy Ő is így érezzen irántam – Miért nem válaszolsz? Miért...? Miért nem beszélgetsz velem? – hangja fokozatosan halkul el, majd végül egy apró kis csókot nyom fejem búbjára, amire egész testemben megremegek, és szorosan összezárva szemeimet megpróbálom visszatartani ismét előtörni készülő sírásomat. Nem szólok egy szót sem, csak összekaparva magam kissé hátrébb húzódom, hogy felnézhessek rá. A következő pillanatban azt is felejtem, mit akartam mondani, ahogy aggodalomtól nagy, csillogó szemei most enyémbe fúródnak, és a könnyeimen keresztül nem látok mást, csak... Tehetetlenséget, aggodalmat, kétségbeesettséget... Pillanatokig maradunk így mozdulatlanul, mire végül szóra nyitnám a számat, viszont abban a pillanatban ajkaim remegnek, és könnyeim ismét útnak indulnak. Reflexszerűen ölel át újra, és a hajamba túrva tart, épp olyan, mintha neki is hatalmas szenvedés lenne így látnia engem. Próbálom eltolni magamtól, de hamar feladom, és inkább a felsőjébe markolok, mintha ezzel visszatarthatnám hangomat, ami nagyon ki akar most törni torkomon – Még nem tudlak elengedni - hangja egyre halkul, amire a már így is darabokban heverő szívem összeszorul, és hirtelen, minden erőmet összeszedve eltolom magamtól.
- Aludni akarok, kérlek, most menj ki innen – mormogom elfúló hangon, ahogy nagy nehezen visszanyelem sírásomat, és lassan felállok remegő lábaimra ügyet sem vetve. Teljesen ledöbbenve néz fel rám, amire én csak karomat dörzsölve, és lehajtott fejjel indulok meg az ágyam felé kikerülve Őt.
- Akkor veled alszom – szólal meg végül, mikor már azt hiszem, megteszi, amire kértem. Viszont ez hallva megtorpanok, és fájdalmasan lassan hunyom le szemeimet, hogy még csak egy kis árulkodó nyikkanás se jöjjön ki torkomon, ami igen nagy koncentrálást igényel.
- Mondtam, hogy menj ki innen, egyedül akarok lenni – mormogom halkan, majd veszek egy mély levegőt, és ökölbe szorítom kezeimet, mivel kezd felidegesíteni... Igen, mérges vagyok rá, és nem csak az a bajom, hogy elrontottam a koncertet, hogy annyi BABY-t hagytam faképnél, hogy egy olyan szenvedélyes csókban részesítette Himchan-t, amiről én még csak álmodozni sem merek, hanem az is, hogy Ő vak, és még csak nem is próbálja meglátni, mennyire megőrülök érte, hogy három éve csak futok utána megállás nélkül. De nem látja, mintha nem is akarná észrevenni, hogy lassan három éve a lelkemet kiteszem azért, hogy észrevegyen úgy is. Egyszerűen nem értem! Félek, még akkor sem venne tudomást róla, ha felírnám a homlokomra... – Dae, most menj ki.
- Miért? – hangja annyira kérdőn cseng fel, hogy csaknem felé fordulok, ám az utolsó pillanatban sikerül megemberelnem magam, és egy helyben maradok mozdulatlanul.
- Mert én nem akarok veled aludni – mormogom egyre elhalkulva, amíg végül megunja, hogy a hátamhoz beszél, így meg is érzem csuklómon ujjait, ahogy köré fonja azokat, majd lassan maga felé fordít. Kérdő tekintettel mered rám, amíg arca fokozatosan vált át érzelemmentessé, ahogy arcom vonásai megkeményednek, és ködös tekintettel nézek vissza rá.
- És azt mégis elárulnád, miért? Miért lettél ilyen hirtelen, hm? Miért löksz el magadtól? – felvonja egyik szemöldökét, és szinte biztos vagyok benne, hogy egy hajszál választja el attól, hogy a fogát csikorgassa. Ő is kezd kissé ideges lenni, bár azt nem értem, pontosan miért. Az egyetlen, aki jogosan ideges, az én vagyok.
- Mert meguntam mindezt – morranok vissza megdörzsölve vörös szemeimet, nem mintha Ő tudná, miről beszélek... Arca egy pillanatra fintorba rándul, majd szemöldökét még magasabbra húzva mered vissza rám tovább szorongatva csuklómat.
- Te unod? Te? Mégis mit? Hogy minden egyes kívánságodat lesem, amióta csak ismerlek? Tudod, rohadt könnyű olyan vaknak lenni, mint amilyen te is vagy! – morran fel eléggé hangosan, majd sarkon fordul, és menne is kifelé, amíg én kérdőn nézek utána. Ekkor... ekkor pattan el bennem az a bizonyos húr, itt kattan be valami. Nem tudom, miért, és hogyan, de úgy érzem, most kell azt a fejéhez vágnom, ami miatt már olyan régóta szenvedek.
- Én vagyok vak? Hülye vagy? Nem én vagyok az, aki három éve tudomást sem vesz arról, hogy a legjobb barátja fülig bele van esve! – csattanok fel idegesen, amire megfordul, mikor már szinte a kilincsen a keze, és minden érzelmet eltűntetve magáról mered rám rezzenéstelen arccal. Egy pillanatra a frászt hozza rám.
- De igen, pont te vagy az – válaszára egyből elhallgatok, és még a fejemben kavargó gondolatok is eltűnnek egy pillanat alatt, miközben teljesen ledöbbent arccal nézek vissza rá – Ennyire nem akarod látni? – mikor már azt hiszem, végleg kimegy, csak ellép az ajtótól egyenesen felém le sem véve rólam tekintettét – Igen, sajnálom, de szeretlek. Szeretlek, mint embert, mint legjobb barátomat... és szeretlek azzal a szerelemmel, amiről azt hittem, soha nem lehet benne részem – szóra nyitom a számat, viszont egy hang sem jön ki a torkomon, miközben Ő lassan, kimért léptekkel egyenesen elém sétál, majd alig egy lépésnyire meg is torpan. Hirtelen nem tudom, miről beszél vagy, hogy egyáltalán jól értettem-e... Csak némán tátogok keresve a megfelelő szavakat, de egyszerűen annyira üres a fejem, hogy nem tudok mit a fejéhez vágni – Szerinted miért Himchan kapta azt a csókot, és nem te? Hm? – kissé félre biccenti fejét, miközben megviselt tekintetével bombáz. Köpni-nyelni nem tudok főleg, ahogy ismét az eszembe villan, mekkora boldogsággal kezdeményezte azt a csókot... ez ennél jobban már nem is fájhatna – Hát, Youngjae, azért, mert már annyira kétségbe voltam esve, annyira nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel, hogy ezt találtam a legmegfelelőbb módszernek arra, hogy felfigyelj rám. Látod, mit teszel velem? – egyre csak halkul beszéd közben, miközben egyre csak közelebb hajol hozzám, majd végül nyakamra simítva egyik tenyerét megtorpan. Ah, ilyen közel még soha nem volt hozzám, soha nem választott el tőle és életem valószínűleg legjobb csókjától alig tíz centi – Látod, mennyire megveszek érted? – az utolsó pár szó szinte már értelmetlenül hagyja el ajkait, majd lehunyt szemekkel végül ajkaimra nyomja sajátjait, amitől összerezzenek, egyből perzselő forróság telepszik mellkasomra. Alsó ajkamba harap, majd egy olyan gyengéd, édes csókba hív, amitől a lábaim reszketni kezdenek, és meg kell kapaszkodnom karjaiban, hogy ne essek el. Szemeimet szorosan lehunyva viszonzom a mézédes játékát ajkainak, amire halkan felmorran, és derekam köré fonva karjait teljesen magához présel.
- Dh... Dae – mellkasánál fogva tolom el magamtól végül, amire lassan kinyitja szemeit, és úgy néz rám, mintha sokkal, sokkal többre vágyna, amitől egészen zavarba jövök, érzem, ahogy a forróság mellkasomról egyenesen arcomra szökik vérvörös színt hozva magával. Nem hiszem el... Dae... Jung Daehyun megcsókolt. Az a személy, akibe minden lehetséges módon szerelmes vagyok... aki eddig épp olyan vak volt, mint én.
- Csak add magad nekem – mondja még utoljára, majd karjai eltűnnek rólam, és lelök az ágyamra, amire halkan nyikkanok, majd csak tányér nagyságúra kerekedett szemekkel nézek rá mindvégig, és hiába akarok menekülni, azt hiszem, lebénultam, egyedül felülnöm sikerül. Miért... miért mond ilyeneket? Feleszmélni sincs időm, a következő pillanatban már vállamnál fogva nyom le a párnák közé és mászik felém végig farkasszemet nézve velem.
- De... Dae... ah... – meglepetésemre egy hangos nyögés csúszik ki torkomon, ahogy ajkaival nyakamra tapad, és kíméletlenül ostromolni kezdi érzékeny bőrömet, miközben oldalamat markolássza össze-vissza gyűrve a nedves felsőmet. Szemeim hiába tapadnak le egyből, először próbálom eltolni, legurítani magamról, de sokkal erősebbnek, és nehezebbnek bizonyul, mint amivel én bírni tudok, így alul maradok – Ha-hallod? Neh... – ügyet sem vet „könyörgésemre”, keze lassan felfedező útra indul felsőtestemen már pólóm alatt, amire sóhajok hada szökik ki belőlem. Hiába próbálom visszafogni a hangomat, magamba fojtani minden sóhajt, és kisebb nyögést, egyáltalán nem megy. Csak azt érzem, ahogy mindenhol lángolni kezd a bőröm, akárhol hozzám ér – Átlépsz e... egy hatá... – belém fojtja a szót ajkaival, ahogy végül megunva nyakam ostromlását enyéimre tapasztja azokat, és követelőzőn próbál mozgásra bírni – Mmh – sóhajtom a csókba, ahogy keze egyre lejjebb ér rajtam, amibe egész testemben beleremegek, és már magamon kívül is viszonzom azt az édes csókot – Igh... enh! – nyögök fel újra, ahogy megszakítja csókunkat, és merevedésemre simít forró tenyerével nadrágomon keresztül, amire ismét egy morranás a jutalmam. Megőrjít vele.
- Piszkosul felizgatsz – búgja fülembe legerotikusabb hangján, miközben fél kézzel kigombolja farmerom, majd boxerembe nyúlva férfiasságomra fonja ujjait. Egyből összerezzenek, majd felszisszenve markolok a lepedőbe magam mellett, ahogy Ő nem törődve azzal, hogy így is szinte darabjaimra hullok, húzogatja tagomon a bőrt fel-le, egyre hevesebben és gyorsabban.
- Daehyunh – zihálom kissé ívbe feszülő háttal, miközben szemeimet szorosan összezárom, és próbálok nem arra gondolni, hogy hogyan is nézhetünk ki külső szemmel.
- Édes vagy – mormogja fülembe a legizgatóbb hangon, amit életemben hallottam, miközben egy nagyobbat ránt rajtam, amitől levegő után kapok, és úgy érzem, menten felrobban az ágyékom.
- D-Daeh! – szinte felsikítok, aminek hála egy elégedett morranás szakad fel torkából, majd ismét ajkaimra tapad, így tompítva további nyögéseimet.
- Érints meg, kérlek – sóhajtja elválva tőlem, miközben orrával hajamba túr, és mélyen magába szívja illatomat. Teljesen ledöbbenve meredek fel rá, majd kérésére kezeim kissé remegve, de lassan felindulnak hátán, amit markolni kezdek, amint egy újabbat ránt férfiasságomon. Halk morranások hadát intézi fülembe, miközben én kéjes nyöszörgésbe kezdek érintése alatt. Viszont ahogy abbahagyja kényeztetésemet, és eltűnnek rólam ujjai, felkapom a fejem, de már nincs annyi lélekjelenlétem kérdőre vonni, ahogy egy pillanat alatt megszabadul felsőjétől, majd nagy nehezen rólam is leszenvedi a teljesen rám tapadó pólót. Egy hatalmasat nyelve méri végig meztelen felsőtestem, miközben lassan megszabadul nadrágjától, amit később boxerével együtt a szoba legtávolabbi pontjába hajít. Szaggatottan szívom be a levegőt, és mindenhova nézek, csak oda nem, miközben lábaim közé fészkelve magát engem is kezd megszabadítani felesleges ruháimtól. Úgy fekszem, mintha teljesen lebénultam volna, az agyam kikapcsol, és már semmire nem tudok gondolni. Semmire azon kívül, hogy Ő ér hozzám, hogy Ő viselkedik úgy velem, mintha belehalna abba, ha most azonnal nem kap meg – Hogy lehetsz ilyen átkozottul gyönyörű? – szinte elmorogja, ahogy egy erősebb mozdulattal rántja le rólam farmeremet boxeremmel együtt, és felém kerekedve megtámaszkodik fejem mellett két oldalt. Lassan lehajol ajkaimra, majd ugyanolyan óvatossággal nyomja szinte már lüktető férfiasságomnak sajátját, amitől párhuzamban nyögünk fel főleg, miután előre is billenti csípőjét.
- Ah, Dae – reflexszerűen kapaszkodom meg vállaiban, majd kapkodó mozdulatokkal ölelem át hátát, és préselem magamhoz úgy, ahogy csak lehetséges
- Youngjaeh – nyögi nevemet, ahogy csípőjét kissé előre billenti ismét, amitől akaratlanul is egy hangos, megfékezhetetlen nyögés csúszik ki torkomon – Ah... annyira édesh vagy...- sóhajtja halkan, ami hatására már nem tudom visszafogni magam, folyton ajkai után kapok, ahogy megpróbál elválni tőlem, amit néha halk morranással, vagy egy apró kis mosollyal értékel, amitől a szívem zakatolni kezd, és azt hiszem, mindjárt ki is ugrik a helyéről. Lassan kezével felhúzza mindkét lábamat, miután vontatottan felemelkedik rólam, majd feltérdelve fenekem felé veszi az irányt. Először ajkai közé tolja ujját, majd ahogy elég nedvesnek találja, nyílásomnak nyomkodja azt, amivel halk nyikkanást vált ki belőlem, majd lassan belém is vezeti azt. Visszafojtva magamban a kissé kellemetlen érzést, megkapaszkodom magam mellett a lepedőt, miközben mellkasom egyre hevesebben kezd fel-le emelkedni, ahogy végül második, majd harmadik ujjával is tágítani kezd, amiket egy idő után mozgatni is kezd bennem. Talán hosszú percekig megy ez így, amire megunom, és szemeimet szorosan összezárva próbálok nem zavarba jönni attól, amit mondani készülök.
- Csak... csak csináldh már... – mintha villámcsapás érne, amint eltűnik belőlem összes ujja, de nem kell sok, máris megérzem, ahogy makkját nyílásomnak nyomkodja, majd hallom azt a halk kuncogást, ami az Ő ajkait hagyja el. Már kérdőre is vonnám érte, azonban belém fojt minden hangot, ahogy lágy csókjaival borítja el mellkasom, hasam, mindenem, ahol csak ér, miközben mérhetetlen lassúsággal kezd belém hatolni.
- Hh, Daehyun! – markolom meg vállát, mikor felhajol hozzám, és alkarjaival megtámaszkodik fejem mellett két oldalt. Úgy érzem, szétszakadok, feszít, és piszkosul fáj. De a gondolat, hogy Jung Daehyun van éppen bennem, egyből elfeledteti velem „kínomat, és már csak nyöszörögni tudok.
- Az enyémh... vagyh... – sóhajtja ajkaimra, és egy szenvedélyes csókba hív, miközben kisebbeket lök, amivel nagyobbnál nagyobb nyögéseim váltják egymást. Nem hiszem el, hogy a saját hangomtól jövök zavarba ennyire... érzem, ahogy mindenem szinte lángra kap, miközben az első kéjhullámok végig szánkóznak gerincemen.
- I... igenh... – nyögdécselem egyre szorosabban ölelve magamhoz, miközben szavaimmal belőle egy visszafojtott sóhajt sikerül kicsalnom - Gyorsabbanh... – alig ejtem ki ajkaimon, kérésemet teljesítve azonnal fokozza a tempót, így kis lökései hamarosan erőteljes döfésekbe mennek át, amitől levegő után kapkodok, és kénytelen vagyok dereka köré fonni lábaimat, mielőtt ki nem csúszom alóla -Ah... gyorsabbh... anh! Mégh!
- Szeretlekh – egy állatias, vad hörgés hagyja el torkát, ahogy a végletekig gyorsít, és markolja mellettünk a lepedőt, aminek hála a tempóval együtt gyorsulnak és vadulnak be nyögéseim. Lágy csókokat nyomok selymes bőrére, ahogy egyre szorosabban préselem magamnak izmos testét.
- Szeretlekh! – szinte elsikítom a végét, ahogy egy hatalmasat döf szinte szétszakítva vele – Ah, otth! Ponth otth!- nyöszörgöm kéjesen, ahogy eltalálja bennem kényes pontomat, hátam is ívbe feszül, majd hogy fokozza az élvezetemet, ismét ugyanoda döf a lehető legdurvábban, miközben hevesen ajkaim után kap.
-Daeh, ih... igenh, Dae! - nyögöm a csókba hangosan, mikor meghallom bőrünk gyanús, izgató csattanását, ahogy azok találkoznak – D-Dhaehyunh! – hátra vetem fejemet utolsó döfésénél, ami átrepít a gyönyör magas küszöbén, így kettőnk közé élvezve szorítom magamhoz minél erősebben, miközben izmaim össze-összerándulnak.
- Yhoungjaeh... – ahogy teljesen ráfeszülök, már Ő sem bírja tovább, így elmegy bennem a lehető legmélyebben, majd egész testében rám nehezedik, ahogy kezei feladják, és pihegve dönti arcát nyakamba. Szemeimet szorosan összezárva próbálok életben maradni, de légzésem csaknem akar visszaállni a normálisra, amíg Ő nagy nehezen felemeli arcát, és egy szívdöglesztő, és féloldalas mosollyal néz le rám – Igenis velem alszol.