Vörös zongora - Csak neki szól 5.

5. rész

Az elmúlt két hónap kész gyötrelem volt a számomra... Amíg Key és Jonghyun összejöttek, én egyre inkább kerültem Minhot. Ezt éreztem jónak, hiába halok bele hamarosan a hiányába. A csókja végleg betett nekem... Végleg beleszerettem.

Az egész családja ott volt az előadásomon, kivéve ő. Pedig a szülinapja volt. Ha nem csak azért közeledett hozzám, akkor miért nem volt ott? Egyszer nem jött ide hozzám, nem mondta a szemembe, hogy megmagyarázza. Oké, tény, hogy elhajtottam volna, de ebből látszik, hogy egy kicsit sem érdekli, mi van velem. Rossz emberbe szerettem bele? Minho olyan tökéletesnek tűnt... Mert az is. Igen, talán az. de ha még sem? Ha csak annak látom, aminek én akarom?

- Szia. Hogy vagy? - Hatalmas meglepetésemre Jonghyun ül le mellém az asztalomhoz, ez pedig épp elég, hogy ne nyúljak többet az ebédemhez. Egyedül eszem ma, Key beteg.

- Én... én jól. És Key is jobban, ha ezért...

- Nem. Engem most az érdekel a leginkább, te hogy vagy. - Őszintének hangzik. Talán az is. - És ne mondd, hogy jól. Látom, hogy nem. - Szavaira az asztalon kezdek dobolni az ujjaimmal, egy pillanatra sem nézek fel rá.

- Pedig ez a helyzet - motyogom elfúló hangon.

- Minho nagyon aggódik miattad. - Nem értem, miért mondja ezt, mindenesetre felhorkantok, és kissé dühödten nézek fel rá.

- Ő küldött? Hát ez csodálatos... - A fejemet csóválom, de ezt is csak addig, amíg meg nem rázza a fejét, és közelebb hajol.

- Megtiltotta, hogy róla beszéljek veled. De... Aj, Taemin, tudnod kell, hogy nem bírja nélküled. Nem ismerek rá egyszerűen... Magába fordult, semmi nem érdekli, én... Azt hiszem, nagyon fontos vagy neki. - Látom rajta, hogy magával küzd, mivel ezek szerint ilyenről nem is beszélhetnénk, most mégis itt ül.

- Ha valóban fontos lennék neki, most ő ülne itt, és nem te.

***

- Mi volt ma? - Key egyből nekem esik, ahogy hazaérek abban a reményben, hogy beszéltem Minhoval.

- Semmi. - Kicsit füllentek, nem akarom elmondani neki a Jonghyunnal való beszélgetésemet.

- És... hogy érzed magad? - Leültet maga mellé a kanapéra, és a vállamra teszi a kezét.

- Jól vagyok. - Megrántom vállaimat, de végig a kis dohányzóasztalt bámulom magam előtt. Nem merek a szemébe nézni.

- Folyton ezt mondod! Mindig! Tudom, hogy hiányzik neked, miért nem mész oda, és mondod el neki? - Amint ez végül kirobban belőle, én egyszerűen felállok, és egy szót sem szólva felmegyek a szobámba.

***

Nagyon érzékeny téma lett számomra Minho. Ha szóba kerül bárhol, vagy bármikor, én egyszerűen lelépek. Nem bírom hallgatni... Olyan lehetetlen módon szeretem őt, hogy már elviselhetetlen.

- Kész vagy? - Anyu az ajtófélfámnak támaszkodva figyeli, ahogy a nyakkendőmet igazítom. Igen, ismét koncertem lesz, de ragaszkodtak hozzá, hogy már itthon felöltözzek. Fura. De mindegy, csak egy ing és farmer, nem akkora durranás az egész.

- Igen, anya- eléggé letört vagyok, napról napra egyre jobban, ahogy minden időmet Minho nélkül töltöm. Viszont próbálom ezt elrejteni a családom elől, őket mégsem terhelhetem ezzel.

- Édesem, szomorúnak tűnsz. - Anya elém sétál, és az arcomra simítja egyik tenyerét.

- Hamarosan túljutok rajta... - Ahogy ezt kimondom, egy pillanatra lenéz kettőnk közé, majd vissza rám. Nem hisz nekem.

- Biztos? - kérdezi kétkedve, aminek hála csak hevesen bólogatni kezdek, majd lesütöm a tekintetemet. Nem, soha nem fogok tudni túljutni rajta. - Aggódunk érted apáddal. Alig mész bárhová a zongoraórákon kívül. - A hangja kétségbeesett, hiába próbál nyugodt maradni.

- Minden rendben - mondom, amitől csak felsóhajt.

- Elkésel... - Végül belém karol, és elindul velem lefelé. Valamilyen oknál fogva egyedül Key jön velem, ő kísér el az előadásomra. Állítólag anyuéknak valami dolga van, bár, hogy őszinte legyek, nem veszem zokon.

Anyutól kapok egy csókot az arcomra, majd kimegyek a kocsihoz, legjobb barátom már a volán mögött ülve vár rám. Ahogy beülök mellé, meg sem szólal, ahogy én sem. Meredten figyeljük a sötét utat, amit csak az úttest mellett sorakozó lámpák világítanak meg.

- Minden oké? - Key csak egy fél pillantást vet felém, majd inkább az út felé fordul. - Egyre inkább magadba forulsz...

- Egy kis idő kell csak... - mormogom kinézve az ablakon, és ujjaimmal a térdemen dobolok, szinte el sem jut az agyamig, hogy megáll az autó.

- Ezt mondogatod két hónapja. Taemin, már csak nyolc hét, és végez a középsulival, azután pedig nagyon kicsi az esélye, hogy látod őt. És te is tudod, hogy amit iránta érzel, az nem fog elmúlni... - Ez a megszólalása eléri, hogy egy fájdalmas tekintettel nézzek rá, de ő ezt nem reagálja le. - Nem szállsz ki? Még parkolóhelyet kell keresnem. - Nekem több sem kell, körül sem nézek, úgy pattanok ki az autóból. Csak akkor nézek fel, mikor már biztosan állok a lábaimon.

Életemben nem jártam még itt, azt sem tudom, miért itt rakott ki. Egyszerűen csak elindulok annak az épületnek a bejárata felé, ami előtt Key megállt. Hallom felzúgni az autó motorjának hangját, ami miatt hátrapillantok, de amikor látom, hogy megfordul és elhajt, szinte az állam is leesik. Nem leparkolt. Key itt hagyott. Elment az a flúgos!

Azt sem tudom, a város melyik részén vagyok. Egyáltalán a városban vagyok még?!

Az épületben, ami előtt tanácstalanul állok, felgyulladnak a lámpák egy-két másodpercre, amitől látom, hogy csak egy kétemeletes kisház. De... Nekem ma koncertem van! Aish.

Talán, ha bemegyek, kérhetek segítséget, minimum azt, hol vagyok.

Kissé remegő lábakkal indulok meg az ajtó felé, hisz nem állhatok itt napestig. Félénken nyitom le a kilincset, hiszen hiába kopogok, nem jön válasz.

A lakásban félhomály fogad a gyertyáknak köszönhetően, hirtelen nem értem, mi ez. Gyertyák. Egy egész ösvény van kirakva velük, ami felvezet a lépcsőn.

- Hahó? - Becsukom az ajtót magam mögött, majd felindulok a gyertyasorok közt. Egyre gyorsabban veszem a levegőt, és a szívem is őrült tempóba kezd, ahogy meglátom, hogy a kis ösvény az egyik szobában ér véget. Elkap a vágy, hogy elrohanjak, mégis... Úgy érzem, itt a helyem.

Belépek a szobába, amiben egy ágy és a többi hálószobába szükséges tárgy van. És Minho. Ahogy meglát, nem tétovázik egy percet sem, közvetlenül elém sétál, de nem ér hozzám. Ezt mind nekem csinálta? Összebeszélt a családommal? Csak azért, mert...miért is?

- Nem bírtam már nélküled, Taemin. - Nem ér hozzám, csak áll előttem teljesen elveszve, ami miatt könny gyűlik a szemembe. Nem... Nem értek semmit. - Én...
- Mit akarsz tőlem? - A hangom megremeg, és csaknem hangosan kiszökik a torkomon a zokogás. - Mégis mit mondjak erre az egészre?

- Nem kell semmit, csak hallgass meg. - mondja halkan, én pedig nem szaladok el, nem hahyom itt, csak dermedten állok egy helyen. - Kérlek. - Erre viszont már lemondóan felsóhajtok, majd egy kis tétovázás után leülök az ágyra. Mellém ül. Ez a ház az övé lenne? Elköltözött otthonról? Ah, nem, az kizárt. Akkor... A Minseoké? - Én nem akartam kihasználni a helyzetedet múltkor. Én csak... Már olyan rég vágytam rád, tudod? - Rám pillant, majd kicsit arrébb húzódik, tudom, hogy nem akarja átlépni a határaimat. én meg egy szót sem tudok szólni. Mégis miről beszél, mióta vágyik rám? Erről a három hónapról? Ez semmi az én elmúlt másfél évemhez képest! - Évnyitón, mikor Jonghyun felfigyelt Keyre, nem ő volt az egyetlen, aki olyasvalakit látott meg, akitől elállt a szava. - Végül a szemeibe nézek, amiből a gyötrődést látom csupán. - Én már akkor tudtam, hogy te egyszer még az enyém leszel... de úgy tűnik, elhamarkodott döntést hoztam. - Előre fordul, és lenéz a lábaira, nem akarja látni az arcomat. Ez most komoly? Minhonak... Hogy van bátorsága ezt elmondani nekem? És nekem miért nem megy?

- Több mint másfél éve megveszek érted. - Olyan hirtelen csúszik ez ki a torkomon, hogy hirtelen fel sem fogom. Nem hiszem el, hogy tényleg kimondtam! - Szeretlek - nyögöm ki egy hatalmasat nyelve, amivel elérem, hogy megfeszüljön egész testében.

- Én is szeretlek. - A keze csak lassan csúszik a combomra, a másik pedig az állam alá, hogy maga felé fordítson. - Nagyon. - Ádámcsutkája lassan mozdul, ahogy nyel egyet, majd közelebb hajol, de nem teszi meg azt, amit már nagyon akarok. - Sajnálom.

- Érzem - suttogom, miközben felváltva nézek a szemeibe, amik felcsillannak egy fél pillanatra.

Innentől nem szól egy szót sem, lassan hajol felém, szinte... Szinte már megőrjít az, amire ajkai az enyémhez simulnak végre, és olyan vérlázító csókba hív, amitől testem-lelkem megremeg.

Vörös zongora - Csak neki szól 4.

4. rész

- Lee Taemin, táblához. - Évente csak egyszer fordul elő, hogy kihívnak matek órán. Tudja a tanár, mennyire rühellem, ha közönség előtt kell szerepelnem, de ennek ellenére mégis kihív... Köcsög. Feltápászkodom a padból, és magam elé meredve megyek ki a táblához. A tanár megáll közvetlenül mellettem, és suttogni kezd. - Hallottam, mi történt magával előző héten. Nagyon sajnálom. - Őszinte leszek; meglep. Nem túlzok, szinte eltátom a számat. Eddig azt hittem, ő is azok közé tartozik, akik ki nem állhatnak... De honnan a fenéből tudja, hogy mi történt? - Ha bármi gond adódna, nekem nyugodtan szólhat. - A vállamra teszi a kezét, és az ujjaival kezd dobolni. Azt legalább már tudom, miért csinálja. Biztos ott volt az előadásomon szilveszter előtt, és most tövig nyal. Képmutató.

Kicsengetnek, így legalább nem kell folytatnom ezt a gyomorforgató beszélgetést. Key egyből idehozza nekem a táskámat, majd elkezd maga után vonszolni. Utálja, ha egyedül vagyok olyasvalakivel, mint a matek tanár. Talán a múltkori konfliktus miatt, amikor az egész osztály előtt megalázott.

- Mit akart? - Legjobb barátom hangja kemény, szerintem most dühös rá.

- Előadta, mennyire sajnálja az előző hetit. - Ezután egyszerre sóhajtunk fel, amitől végre elmosolyodik.

- Na, és várod már a holnapot? Hisz péntek lesz. Vagyis az első zongoraórád Minhoval. - Hatalmas lesz a vigyora, ahogy megállunk a szekrényünk előtt, és rám téved a tekintete. - Szerintem nagyon oda van érted.

- Dehogy. Azóta nem is beszéltünk, mióta hazavitt... - Pontosabban másfél hete. A tarkómra simítok a gondolatra, és azt nézem, ahogy Key kicseréli a könyveit.

- Még meg sem köszönted neki. Pedig elég durva vége lehetett volna... És te nem is láttad, milyen dühös volt azokra a vadbarmokra. Nagyon féltett téged. Hidd el, látok, amit látok. És én azt látom, hogy beloptad magad a kicsi szívébe a drágának. - Erre inkább nem is mojdok semmit, csak a szemeimet forgatom, egy szót sem szólok. - De ezentúl bárhogy is lesz, nem hagylak magadra.

- Sziasztok. - Minho hangja szakít félbe minket, amitől összerezzenek, Key viszont nagyon izgatott lesz egy pillanat alatt.

- Szia - válaszol helyettem is egy hatalmas mosollyal.

- Key, mondd csak... Kettesben hagynál egy kicsit Taeminnel? - A magasabb szavaira legjobb barátom hevesen bólogatni kezd, de csak pár pillanat múlva tud mozdulni. Ennyit arról, hogy nem hagy magamra... Amint kettedben maradunk, én lenézek a kezeimre, mivel ő ismét olyan piszok közel áll hozzám. Egy pillanatra oldalra pillantok, egyenesen Keyre, aki Jonghyun mellett áll, és mindketten kitartóan idefigyelnek. Hát ez csodálatos. - Sikerült kiheverned a múltkorit? - kérdezi kissé aggódva, amire csak bólogatok válaszként, de nem nézek rá. - Nem beszélsz velem? - Próbálok némi életet lehelni magamba, így hát veszek egy mély levegőt, de meg sem moccanok.

- Köszönöm, hogy megvédtél a múltkor. - Motyogásomtól csodálkozom azon, hogy megérti, mivel a férfiasságom sehol, és ismét nagyon halk vagyok. Viszont ez őt nem zavarja, az arcomra simít, így emeli fel a fejem, kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

- Nagy szerencséd volt, hogy Onew-hoz mentem volna át. És... Amúgy is szívesen segítettem. - Halványan elmosolyodik, de a tekintete komoly. Őszinte. - Mindegy is... A lényegre térve én a holnapról szerettem volna beszélni veled. Hányra menjek, és hova? - Zongora óra. Hát persze.

Veszek egy mély levegőt, és próbálnék hátrálni, de teljesen a szekrénynek vagyok passzírozva. Ő meg itt áll előttem alig tíz centire, még mindig az államat fogva.

- Gondoltam, együtt mehetnénk... persze, ha nem gond, és jó az úgy neked, mert nem biztos, hogy van türelmed végig ülni azt a két órát, amíg én... - Már annyira elhalkulok a végére, hogy egyáltalán nem érteni. Ismét csődöt mondtam.

- Akkor megyünk együtt- elmosolyodik és még közelebb hajol. Oké, akkor most... Most mire készül? Olyan közel van, hogy elszívja előlem az oxigént. - És tanítás után egyből, vagy... - Meg sem várom, hogy befejezze, csak hevesen bólogatni kezd. Mosolyog. Még mindig. Megremeg a lábam tőle, arról ne is beszéljünk, hogy a forró lehelete engem perzsel. - Remélem, nem fogok az idegeidre menni. Három éve nem zongoráztam.

- Azt erősen kétlem. Maximum majd fizetitek nekem a pszichológust... - Ezt hallva halkan felnevet, és arcomról a nyakamra csúsztatja a tenyerét.

- Azért annyira rossz nem vagyok. - Mosolya vigyorrá alakul, és egy csókot nyom az arcomra. Remegek. Szó szerint alig bírok megállni a talpamon. - Lélegezz, Taemin - suttogja, ahogy ajkaim felé kezd hajolni. Észre sem vettem, hogy visszatartom a levegőt. Már csak pár milliméter választ el attól, hogy beadjam a derekam, hogy végleg övé legyen a szívem. Viszont az utolsó pillanatban szólal meg a becsöngő, amitől egyből hátrébb húzódik, sőt még el is lép. Olyan arcot vág, mintha rájönne, mi történt majdnem. - Akkor holnap tanítás után - mormogja a földet bámulva, majd elviharzik úgy, hogy rám sem néz. Igen, Choi Minho majdnem megcsókolt. Engem!

- Taemin, kapsz levegőt?! - Key hirtelen előttem terem, és az izgatottság szinte felülkerekedik rajta.

- Minho m-majdnem...

- Majdnem megcsókolt! - szakít félbe hirtelen, majd megragadja a karom. - Figyi, makd kitárgyaljuk órán, így elkésünk bioszról... - Hogy tud ilyenkor a biológiára gondolni?!

***

- Na, semmi para, gondolom, mindjárt itt lesz. - Key elém áll, és a vállamra teszi a kezét. Már csupán a tekintete bennem tartja a lelket.

- Miért kellett felvennem... ezt?- kérdezem, miközben lenézek magamra; egy deszkás cipő, egy fekete csőnadrág és egy combközépig érő pulcsi van rajtam, ami hál' Istennek eltakarja a fenekemet.

- Mert nagyon édes vagy benne! Ő meg az ilyen fiúkért van oda. - Megforgatja a szemeit, mintha tök egyértelmű lenne a dolog.

- Ha nem tetszem neki úgy, ahogy vagyok, akkor engem nem érdekel - morgom halkan, amitől felhorkant.

- Miről beszélsz? Te alapból olyan vagy, csak most ráadunk egy lapáttal. - Megvonja a vállait és rám vigyorog.

- Hát ez csodálatos. - Ellépek tőle, és magamra veszem a kabátom, mert igen, most nem hagytam otthon.

- Sziasztok. - Minho egy ezer wattos mosollyal áll meg mellettünk, amire Key egyből a fülemhez hajol, és belesuttog, csakhogy én halljam.

- Mindent bele, és nem eltitkolni, ha történik valami. - A fenekemre csap, majd egy önelégült vigyorral elmegy.

- Akkor mehetünk? - Minho egy gyilkos pillantást küld Key után, de ahogy rám néz, meglágyul a tekintete. Válaszként bólintok egyet, majd elindulok kifelé.

Ő végig beszél hozzám, mesél nekem, néha még egy mosolyt is előcsal belőlem a hosszú úton, amíg meg nem érkezünk.

Jung Yooraval úgy beszéltük meg, hogy a hozzá legközelebbi helyen fogunk próbálni, ami annyit tesz, hogy az egyetem, - ahol tanít - előadótermében tartjuk meg az órát. Két és fél órányira az otthonomtól. De legalább Minho itt van, és nem kell rettegve járkálnom, hogy mikor támad meg valaki.

Ez az előadóterem nem túl nagy egy egyetemhez képest, de nekem pont jó. Sőt talán nagy is.

- Oh, sziasztok. - Jung Yoora egy hatalmas mosollyal fogad minket, engem viszont egyből a zongora mögé ültet. - Az lenne a dolgod, hogy megpróbálj eljátszani két új számot kottából, mint a múltkor. - Édesen rám mosolyog, majd Minho mellé ül a nézőtérbe, de sajnos nem hallom, miről beszélnek. Az első kotta elég bonyolult dallam, fél órámba telik, mire belerázódom, és sikerül hiba nélkül eljátszanom a darabot. - Most kérlek, a másikat is - cseng fel tanárom hangja ismét, majd válaszol Minhonak. Jó, úgy látom, le vagyok szarva, legalább a saját tempóban haladhatok. A második kotta sokkal egyszerűbb, de nem olyan szép dallam, mint az előző. - Nagyon jó, hamar belejöttél ismét. Lenne még fél óránk, de sajnos nekem dolgom van. - Jung Yoora, amint végzek, hozzám szól, egy pillantást vet Minhora és elmosolyodik. Nem értem, ezt miért. - Sajnálom, hogy csak ennyit tudtam törődni veled, majd jövőhéten találkozunk, oké? Akkor sziasztok. - Elindul kifelé, megérinti a vállamat, ahogy elsétál mögöttem, majd végleg elmegy.

Ahogy kettesben maradunk, Minho mellém ül a zongorához, és a billentyűket kezdi méregetni.

- Mivel kezdjünk? - A hosszú csendet hirtrlen szakítja meg, amitől vagy egy percig meg sem szólalok, zavarban vagyok, hogy ilyen közel van hozzám.

- Először... mutasd meg, mire emlékszel. - Megérzem magamon az értetlen pillantását, ahogy elsuttogom a kérésemet, de én nem nézek rá. Ahogy eljutott az agyáig, hogy komolyan gondoltam, elkezd játszani. Egyből tudom, mit játszik, de az elején nagyon sok hibája van, viszont nagyon hamar bele is jön, ahogy újra és újra elkezdi.

- Ez minden... - Elsóhajtja a végét, megérzem, hogy rám néz.

- Nem is rossz... - motyogom még mindig a billentyűket bámulva. Nem értem, miért nem telik többre tőlem. - Legalább van mire építeni. - Kezeimet az ölemben tördelem, hogy valahogy levezessem a feszültséget. Nem hiszem el egyszerűen, hogy Choi Minho, akiért már másfél éve oda és vissza vagyok, most itt ül mellettem és zongorázni tanítom. Legalábbis próbálom... Az, hogy le se veszi rólam a szemeit, zavarba hoz.

- Eljátszanád nekem a Riwer Flows In You-t? - A kérés nagyon meglepetten ér, és először megrázom a fejem, nem is tudom, miért. - Tudod, anyumnál is van egy sokkal nagyobb rajongód. És az a valaki épp itt ül melletted. - Hallom a hangján, ahogy elmosolyodik, de én szó szerint lefagytam. Nem tudok reagálni. - Szeretném még egyszer hallani. Tőled. - Veszek egy mély levegőt, és ujjaimat lassan a billentyűkre helyezem. Nyugalom. Játszani kezdek, de a kezem túlságosan remeg, muszáj erőt vennem magamon, hogy ne rontsam el. Mély levegő. Hamar vége annak a három és fél percnek, bár nekem egy egész örökké valóság volt.

- Ha tényleg te volnál az első számú rajongóm, akkor nem édesanyádnak kellett volna odaadnom a kabalámat - makogom a zavarommal küzdve, amire állam alá nyúl, és maga felé fordítja az arcomat.

- Az legyen csak az övé. Nekem úgyis másra van szükségem tőled. - Miközben beszél, ráérősen hajol ajkaim felé, de nekem mégis olyan gyors, hogy elhúzódni sincs időm. Lebénultam. Átkarolja a derekam, ahogy mérhetetlen gyengédséggel harap rá alsó ajkamra. A szívem egy egész ütemet kihagy, szinte leszédülök a helyemről, ahogy a forró ajkaival egy édes csókba invitál.

Viszont a varázs hamar eltűnik, ahogy a combomra teszi a kezét, és simogatni kezd egyre feljebb és közelebb ahhoz, ami nagyon-nagyon tiltott hely. Reflexszerűen húzódom el, és pattanok fel mellőle, miközben a légzésemet próbálom normalizálni.

- M-mit csinálsz?! - dadogom teljesen kétségbeesve csupán a gondolattól, hogy neki igenis hátsószándéka volt. - Azt hiszed, ennyitől szétteszem a lábam? - Talán életemben nem beszéltem még ilyen hangosan, mint most.

De... Ah, azt hiszi, ha szépen rám néz, majd megcsókol, akkor már összefekszem vele? Minek néz? Miért csinálalta... Ezt?

Már eleve az a csók is túlzás volt, aztán még simogat is... Úgy.

Ijedten ő is feláll és elém lép, nem is tudom, milyen érzelmek játszanak az arcán. Nekem nem is kell több, reflexszerűen hátrálok tőle.

- Taemin, én nem... én nem akartam... - Nem is várom, hogy befejezze, dühödten fújtatok egyet, és hátrébb lépek tőle. Nem követ.

- Hát persze. - Egy nagy, hitetlen sóhajjal oldalra pillantok, majd a vállamra kanyarítom a táskámat. Nem akarom, hogy a közelemben legyen.

- Semmi hátsó szándékom nem volt, de komolyan! Tudom, milyen nehezen viseled az érintést, nem aka...

- Tudod, de azért lekaptál! - vágok a szavába, amitől egy pillanatra ledermed.

- Nem lekaptalak. Én megcsókoltalak, Taemin- jelenti ki kissé sértetten. Hát az agyam eldobom.

- Még nehogy neked álljon feljebb! - Ökölbe szorítom a kezeimet, majd kifújom a bent tartott levegőt. - Keress valaki mást, aki első szóra szétterpeszti a lábát. - Rá sem nézek, csak kikerülöm, és kifelé indulok. Futok, a lábaim hajsznak, ahogy a nevemet üvölti utánam. Nem érdekel a magyarázata.

***

- Mi a fene történt? - Key úgy ront be a szobámba, hogy szinte kitépi az ajtót, majd egyből mellém kúszik az ágyra. - Minho az előbb hívott azzal, hogy megtudja, biztonságban hazaértél-e. Mégis mi a halál történt?! - Kétségbeesett hangjától leteszem a könyvemet, és legjobb barátomra nézek.

- Elhajtottam - mormogom halkan, amitől a halántékát kezdi masszírozni. Azt hiszem, ideges.

- Hogy mit csináltál? - kérdezi kissé kimért hangon.

- Elhajtottam. Rám mozdult. Megcsókolt... - Tekintete teljesen értetlenné válik, és tehetetlenségében fellendíti a kezeit.

- Mégis miért csináltad?

- Nem... Nem tudod, hogy ért hozzám. Nem valamiféle egyhasználatos zsebkendő vagyok - morgom halkan, egy hatalmasat nyelve.

- Taemin, elment az eszed. Biztos vagyok benne, hogy gyengéd és figyelmes volt, de te megijedtél. Végre közel került hozzád valaki, beparáztál, és inkább elhajtottad.

- Ne menjen el az eszed, Key. Én nem ijedtem meg...- Ugye?

Vörös zongora - Csak neki szól 3.

3. rész

Én vagyok az egyetlen, aki nem ivott egy kortyot sem az este, mivel egyrészt meg lett beszélve, hogy én vezetek hazafelé, másrészt meg nem bírom az alkoholt, és egy pohár pezsgőtől is képes vagyok elszállni.

Így a legjobb.

- El sem hiszem, hogy letapizott téged az asztal alatt. - Key ül mellettem az anyósülésen, amíg anyu hátul apával. Magamra maradtam. Apa elaludt... Végülis nem csoda, hajnali fél négy van.

- Tessék? - Anyu egyből új erőre kap, és előre dől. Mondanom sem kell, hogy ezt nem előtte akarom megbeszélni.

- Anyu, Minho Taemin combjára tette a kezét, arról ne is beszéljünk, hogy egész végig le sem vette róla a szemét, és mindig talált valamilyen indokot, hogy hozzáérjen! - Legjobb barátom a legyűrt alkohol miatt egy szuszra hadarja el, majd megkönnyebbülten hátra dől. - Bejössz neki - jelenti egy hatalmas vigyorral.

- Túl sokat ittatok. Egyértelmű.

***

Suli. Újra suli! De legalább kedd van, és nem hétfő, így legalább egy nappal kevesebbet kell kibírnom ebből a hétből.

Key piszkosul izgul, és nem hiába. Jonghyun mégis csak nagyon jó pasi, és reméljük, Minho tartja a szavát. Reggel kicsíptem Keyt, egy igencsak feszülős méregzöld farmert és fehér trikót adtam rá. Remélem, nem hiába.

-  Ajánlom, hogy Jonghyun eldobja az agyát -  motyogom, ahogy szemem sarkából Keyt figyelem. Szinte remeg. - El ne ájulj nekem, Key - morranom le, amitől vesz egy mély levegőt.

- Én nem tudom, mit csináljak... tudod, mennyire odavagyok azért a fiúért, Taemin. - Hirtelen nem is tudom, mit mondjak erre, csak a vállára teszem a kezem, és elmosolyodom, ahogy megállunk a szekrényeink előtt.

- Hallottad Minhot. Ő is érted, emlékszel? Csak add önmagad, és egész biztos, leveszed a lábáról. - Végül összeszedem magam, aminek hála édesen rám mosolyog, amitől egyre felszabadultabban érzem magam.

- Sziasztok. - Jonghyun "zavar meg", ahogy megáll mellettünk, amitől én egyből visszahúzódom a kis csigaházamba, Key pedig teljesen ledermed, majd megembereli magát, és félénken Jonghyunra néz. Oké, pluszpont, hogy nem nézett levegőnek, és nekem is köszönt.

- Szia. - Az idősebb Keyre mosolyog, ahogy sikerül megszólalnia. Normális, hogy én is izgulok?

- Tudod, Minho mesélt arról, hogy együtt voltatok szilveszterkor. - Jonghyun még közelebb is lép Keyhéz, és halkabban beszél, amitől még én is libabőrös leszek, de hátrébb lépek, mivel rám mégsem tartozik a dolog. - Mondott egy-két dolgot. Én, hh, el szeretnélek hívni mondjuk egy... randira. Eljönnél velem? - Az idősebb szavaitól Key szanaszét csúszott, hamarosan csak spaklival lehet majd felkaparni a padlóról.

- I...igen. - Válasza tömör, de még ettől is mosolygásra bírja Jonghyunt, aki legjobb barátomat bámulja szinte már pislogás nélkül.

- Kezdetnek szeretnélek hazakísérni, ha nem baj. - Erre Key csak heveseb bólogat jelezve, hogy neki aztán megfelel. - Örülök. És mondd csak, Taemin, nagy baj lenne, ha most nélküle kéne hazamenned?

- N...nem, dehogy. - Halk dadogásom mellé még halványan el is mosolyodom, ami tőlem eléggé... Ah, szokatlan.

- Hát köszönöm, akkor majd találkozunk - mondja Jonghyun még utoljára, majd elmegy.

- Te  ez... ez... - Szóhoz sem jutok, még én is szétcsúsztam, hát még Key.

- Tényleg nem baj, ha vele megyek haza?- kérdezi túljutva a sokkon, majd az arcához kap, ami nem csak vörös, hanem forró i sezek szerint.

- Hogy a fenébe zavarna? Végre összejön neked!

***

Minho ilyen rendes lenne... Tényleg beszélt Jonghyunnal. Valószínűleg felfogta, Keynek milyen fontos ez.

Ha a reggeli nem volt elég, egész nap csak szemeznek egymással, ami már Minho haverjainak is feltűnt.

- Miért vársz, hm? Menj oda most - mondom halkan, kissé berekedve, amire Key úgy néz rám, mintha megőrültem volna.

Nem vagyok valami jól.

- Nem, nézd mennyien vannak... - Erre odavetek egy pillantást, majd értetlen tekintettel nézek vissza Keyre.

- Négyen. Jonghyun, Minho, Onew és egy ismeretlen egyed - mondom, amire a szemeit forgatja, majd közelebb hajol hozzám.

- Elég legyen már ebből. Egész nap rólam volt szó... Beszéljünk inkább rólatok. Minho le se veszi rólad a szemét. Idő kérdése, és randizni fog hívni. - Legjobb barátom szavaira hitetlenül felsóhajtok, és a falnak dőlök lehunyt szemekkel.

- Ő nem... nem fog soha. Ez már túl szép lenne - Key erre már nem is válaszol, csak a homlokomra simítja a tenyerét, amitől kipattannak szemeim, és ránézek.

- Eléggé sápadt vagy, és hőemelkedésed is van. Ennyire megfáztál volna? - Válaszul megvonom a vállaimat, majd neki dőlök.

- Mindjárt elalszom...

- Még bírd ki a rajzot, oké? Ha haza értél, aludhatsz. - Bólintok egyet válaszként, majd kihúzom magam.

***

Ahogy kicsengetnek rajzról, Jonghyun már az ajtóban várja Keyt, aki még utoljára rám néz.

- Csak legyél természetes, oké? Odalesz érted. - Bíztatón megfogom egy pillanatra a kezét, amitől megynyugszik egy kicsit, majd feláll mellőlem.

- Otthon találkozunk - mondja még utoljára, majd itt hagy.

Most fordul elő először, hogy egyedül megyek haza. De könyörgöm, csak negyed óra séta. 

Lassan feltápászkodom a padból, és elindulok. Éhes vagyok, mivel általában egy tehénnel sem lakom jól, így aztán az ebéd egyenlő volt a nullával számomra.

Kifelé menet elmegyek Minhoék mellett, de mintha meg sem látnám őket, csak haladok előre. Kint eléggé hűvös van, én meg megint otthon hagytam a kabátomat. Mindig ez van, ezért vagyok annyira megfázva.

Ropog a friss hó a talpam alatt, ráadásul újra szállingózni is kezdenek a jéghideg pelyhek. Megfagyok! Már csak öt perc, és hazaérek, de a gyomrom már saját magát emészti. Épp ezért megállok az egyik kisbolt mellett, hiába nem vagyok kibékülve a környékkel.

- Cicc, gyere ide egy pillanatra. - Meg sem hallom a nekem szánt szavakat, csak belépek a már félig lerabolt polcokkal teli üzletbe. Nem nézek senkire és semmire, így a legbiztonságosabb, senki figyelmét nem keltem fel. Csupán egy csokival borított vaníliáscsigát veszek, amivel legalább kibírom, amíg haza nem érek. Miután fizetek, egyből tovább is indulok, nem vagyok olyan hülye, hogy akár egy pillanatara is megtorpanjak. - Na! - Csak zárd ki őket, Taemin. Zárd ki őket. a belsőhangom utasít, miközben magamat átölelve megyek el a két srác mellett. Kissé már didergek, hisz repkednek a mínuszok. - Mondtam, hogy állj! - Egy elég erős kéz ragadja meg a csuklómat, és visszaránt, ez pedig épp elég, hogy úrrá legyen rajtam a pánik. - Ide figyelj, ajánlom, hogy legyen még nálad pénz. - Összeszorítja az állkapcsomat, amitől szorosan lehunyom a szememet, és próbálok nem remegni annyira. Most... Most mit csináljak?

- Eressz el. - Halk vagyok, szinte alig hallani, de akararlanul is felnyikkanok, amikor a másik srác a fenekembe markol. Én ilyen helyzetbe még életemben nem kerültem, azt sem tudom, mit kéne tennem!

- Jihoon, tiéd a pénze, enyém a kis édes teste. - Ezt hallva szinte már levegő után kapok, amíg ők összevigyorognak. a könnyeim útnak indulnak, hirtelen, ahogy eljut az agyamig, mi is fog történni, tiltakozni kezdek, ami még engem is meglep.

- Engedjetek el! Kérlek, eresszetek! Ez... ez nagyon fáj. - Biztos vagyok abban, hogy szinte nem is értik, mit hordok össze, de ezzel csak feldühítem azt, aki épp az állkapcsomat szorongatja. Rámarkolok a csuklójára, és próbálom eltolni, hozzátenném, sikertelenül. - Eresszetek már!

- Mit mond? - Aki a fenekemet markolássza, megvonja a vállait, majd egy perverz hangot hallat.

- Majd én elérem, hogy sikítson. - Ezért nem járok haza egyedül! Össze-vissza kapálózni kezdek, amitől eltalálom az egyikük gyomrát. A másik pillanatban már teljes erőből vágnak orron, és hagyják, hogy a földre essek. Az orrom elé kapom a kezem, de a vér kitódul az ujjaim közt, amitől az arcom teljesen elfehéredik. Vérzem. V-vérzem! Egy-két könnycsepp kicsúszik a szemeimből, és megpróbálnék elkúszni, de megragadják a lábam, és vonszolni kezdek. Iszonyatosan fáj. Szabad kezemmel próbálok belekapaszkodni valamibe, de csak a havat lapátolom.

- Eresszétek el! - Egy ismerős hang cseng fel, ahogy egyre közelebb ér, majd hirtelen elengedik lábam. Vörösre festem a havat magam alatt, de próbálok négykézláb menekülni, még csak oda sem nézek, hogy megbizonyosodjak a megmentőm kiléte felől. Csak tompa csattanásokat, ütéseket, néha szitokszókat veszek ki az egészből. - Taemin! - Épphogy megteszek pár métert, előttem terem a hang tulajdonosa. Én pedig nem kapok levegőt a közelségétől. Minho az, elém térdel, mielőtt tovább mennék, de ettől csak hátraesem, és hátrálva próbálok menekülni. - Nem bántalak! - mondja, miközben Onew leguggol mellém, és a kabátjából előkap egy zsebkendőt, amit az orrom elé dug, és hátra dönti a fejem, hogy elálljon a vérzés. - Jól vagy? - Minho az arcomra simít pár másodpercre, ahogy aggódva mér végig. Basszus, ne nézzen már... Így! - Mindjárt megfagysz - jegyzi meg rosszallóan, miközben felsegít a földről. Leveszi magáról a kabátját, és rám adja. Meg sem mukkanok, csak összehúzom magam, és didergek egy centit sem mozdulva. - Hazaviszlek, oké? - Erre válaszul alig láthatóan megrázom a fejem, amire kétségbeesett tekintettel Onewre néz, még el is hátrál egy egészen kicsit.

- Taemin, nem hagyhatunk itt. - Onew hitetlen habgjára szaggatottan szívom be a levegőt, és véres kezemet méregetem.

- Key... - motyogom alig hallhatóan, amitől Minho közelebb lép, majd hajol hozzám, szinte érzem magamon a forró leheletét.

- Key otthon van Jonghyunnal. Hazaviszlek hozzá, rendben? - Ez az ajánlat már sokkal jobban tetszik, amire bólintok egyet. Egyből kapnak mindketten az alkalmon, felsegítenek, majd Minho a vállamat átkarolva kezd terelgetni. - Hol a kabátod?

- Otthon - motyogom még mindig ugyanolyan halkan. - Mindig elfelejtem felvenni... menekül előlem. - Nem tudom, miért, de ettől édesen elvigyorodik, ami miatt már én is kénytelen vagyok. - Neked v-véres a kezed - jegyzem meg remegő hangon, ahogy lepillantok az engem tartó karjára.

- Nem az enyém. A tiéd. - Fájdalmasan felsóhajt, és csak még jobban magához szorít. Ebben a tempóban csaknem tíz perc, mire hozánkérünk, de áldom az eget, hogy Minhoék egyáltalán felbukkantak. Még, ha a kajám ott is maradt a földön.

- Jesszusom, mi történt? Taemin, jól vagy?- Key egyből pánikba esik, ahogy belépünk a lakásba és meglát, hezitálás nélkül leültet a kanapéra.

- Megtámadták. Ha nem megyünk arra... - Key felteszi a kezét, hogy Onew ne is folytassa.

- Valaki hozzon egy vizes zsepit - Jonghyun egyből pattan, amíg Key le sem veszi rólam a szemeit. Aggódik értem, méghozzá nagyon. Mindig is ilyen volt. - Köszönöm - mondja, ahogy a kezébe nyomják, amit az előbb kért, és tisztogatni kezdi vele a rám száradt vért. Mondanom sem kell, hogy rohadtul fáj. - Taemin, neked muszáj lepihenned. Felkísérlek, oké? - kérdezi, ahogy befejezi a leápolásomat, amire válaszként bólintok. Feltápászkodom, és a vállamat átkarolva segít fel a lépcsőn. Egyből az ágyba dőlök, viszont ő nem áll meg, egyből leveszi rólam Minho kabátját, és a cipőmet, majd kimegy.

- Köszönöm fiúk, hogy hazahoztátok. Ezért nem szeretem egyedül hagyni... valaki mindig bántani akarja. - Jól hallom, ahogy a fiúkkal beszélgetni kezd, de hamar elnyom az álom

Vörös zongora - Csak neki szól 2.

2. rész

Szilveszter este, és nekünk meghívásunk van Minhoék lakásába. Azt hiszem, most még jobban izgulok, mint az előadásomon.

- Mit vegyek fel?! - Kétségbeesve dőlök le az ágyamra Key mellé, aki egész eddig azt figyelte, hogy szenvedek. Meglehetősen szórakoztatja a dolog, de ő legalább már elkészült.

- Amitől majd eláll Minho szava is. - Ezt hallva fájdalmasan felnyögök, de meg sem tudok mozdulni. Remek, ezzel nem lettem kisegítve.

- Nem akarok elmenni - nyögöm, amitől Key rosszallóan felmorran, nekem dobja az egyik párnámat. Szinte megölöm a tekintetemmel.

- Ne menjen el az eszed, Taemin! Megkérdezem anyut, szerinte mi lenne a legjobb választás. - Alig fejezi be, már a szobámban sincs, én pedig itt maradok a zavart elmémmel.

Múltkor, az előadásom után, már a kocsiban hazafelémenet én a szokásosnál is csendesebb voltam, Key pedig kicsattant az izgalomtól, anyunak nem tartott túl sokáig, amíg kicsikarta belőlünk, mi a helyzet.

"- Te szerelmes vagy Minhoba másfél éve? - Hitetlenség csengett a hangjában, és hátrafordult hozzánk. Még szerencse, hogy apa vezetett. - És ezt csak most mondjátok el?! - Sértettség is kihangzott belőle, amitől szinte leesett az állam. Hirtelen átment tinibe, és mindent tudni akart a dologról. - Hihetetlenek vagytok, komolyan. Az anyátok vagyok, azt hittem, mindent megbeszélünk."

- Na lássuk csak. - Anyu a gondolataimat megszakítva,  egy hatalmas vigyorral jön be a szobámba legjobb barátommal együtt, és egyből a ruháim közt kezd kutakodni. - Szerintem ez... - Elővesz egy szétszaggatott fekete csőgatyát, amiből minimum a lábam fele kint lesz majd. Én pedig érzem; ezt nem akarom. - És ezek. - Még egy fehér bonyult mintás póló, és egy sötétszürke zakót is elővesz.

- Nem. Ebben úgy fogok kinézni, mint egy...

- Modell - vág a szavamba anyu ellentmondást nem tűrő hangon, és a kezembe nyomja. - Öt perced van. A nappaliban várunk - jelenti ki egy sejtelmes mosollyal, majd kivonul.

Két perc alatt felöltözöm, miután három percig átkozom az életem, minden életkedvemet félretéve vonulok le a nappaliba. Elég furcsán érzem magam.

Key egyből idejön, és egy kevés hajzselét nyom a kezébe, beállítja a hajamat. Ez beteg. Már hajzselévek vár!

- Nagyon jól nézel ki. - A bókját hallva én csak a szemeimet forgatom, és hátrébb lépek. Apu egy együttérző pillantást vet felém, de nem mer közbeszólni. Még a végén őt is kezelésbe vennék.

- Én értekelem az erőfeszítést, de tudtom szerint Minho hetero. - Erre a kijelentésemre mindketten lefagynak, majd Key inkább elmegy kezet mosni.

Igen, ez is egy oka, miért érzem magam teljesen lehangolva. Hiszen hiába csípnek ki, ha nem ér semmit.

- Ha eddig nem vonzódott a fiúkhoz, akkor most fog - jelenti ki anya, és az ajtó felé kezd terelni.

Kár tagadni, anya eléggé... Elnéző. Hiszen a fia vagyok, aki... Ah. Aki nem épp zökkenőmentesen talált el hozzám. Igaz, először nehezen fogadta, hogy meleg vagyok, viszont mikor Keyről is kiderült, hogy nem épp a lányok érdeklik, mintha kicserélték volna. Azt hiszem, ez már egyáltalán nem zavarja őt.

***

Minhoék háza gyönyörű, legalábbis kívülről észbontó. A kapu már résnyire nyitva vár, a bejáratiájtó meg egyből kinyílik. Byul áll benne egy hatalmas mosollyal, mindannyiunkat egy puszival köszönt, ahogy beinvitál. Kezdem megszokni, hogy ilyen közvetlen.
- Nagyon jó látni titeket újra! - A hangjából a tiszta őszinteség cseng ki, ahogy felakasztja a zakómat. -  Te pedig egyre helyesebb vagy - mosolyogja, ahogy Keyt tetőtől talpig végig méri, majd hozzám fordul. - Nagyon örülök, hogy eljöttél. - Pillantása hálás, és a hangja sem különb. Ez a nő furcsa hatással van rám, muszáj elmosolyodnom.

- Köszönjük a meghívást...
- Hívj csak Byulnak. - Pár pillanatra átkarolja a vállamat, ahogy beljebb megyünk. Mindenki más a nappaliban ül, sőt ha jól látom, egy lánnyal több. Ki lehet ő? Lehetséges, hogy Minho...? - Had mutassam be nektek Park Heojoont. Ő Minseok barátnője. - Ezt hallva egy hatalmas kő esik le a szívemről.

Lassan mindenki bemutatkozik neki, de a visszahúzódó énem miatt én maradok utoljára. Mint mindig.

- Biztos te vagy az, akiről Byul annyit mesélt. - Heojoon édesen rám mosolyog, amitől csak még gyönyörűbb lesz. Ha az lehetséges egyáltalán. - Sok mindent hallottam már rólad, de azt nem mondta senki, hogy ilyen piszok helyes is vagy. - Elismerően mér végig tetőtől talpig, majd a fülemhez hajol. Ekkor tűnik csak fel, hogy jó pár évvel idősebb nálam. - Csak megjegyzem, hogy egy szavadba kerül, és szakítok Minseokkal. - Direkt olyan hangosan mondja, hogy mindenki hallja, majd könyökével oldalba is bök, amitől egyből elmosolyodom, és elfordítom a fejem. Tudom, hogy poénból csinálta, de most... Komolyan zavarba jöttem egy lánytól? Mit művelnek velem ezek az emberek?

- Hallottam ám! - morogja Minseok tettetett sértettséggel, amire barátnője csak hangosan felnevet, majd leveti magát párja ölébe.

- Szia. - A lány helyét egyből Minho foglalja el előttem, aki vagy négy centivel magasabb, de a hirtelen közelségétől nagyon kicsinek érzem magam.
- Szia. - A közelségétől teljesen elhalkulok, majd lehajtom a fejem, ahogy elég feltűnően mér végig tetőtől talpig. Csak hálát tudok adni azért, hogy senki nem figyel ide, inkább egymással vannak elfoglalva. Viszont én akkor sem tudok mozdulni. Minho szemtelenül közel állt meg. És piszok jól néz ki.

- Köszönöm a jegyeket, amit a születésnapomra adtál. Jólesett. - Ahogy meghallom azt a furcsa hangsúlyt a hangjában, már muszáj felnéznem rá. Jól sejtettem. Mosolyog. Mosolyog! Choi Minho rám mosolygott! Megremeg a lábam, de ezen kívül lebénultam.

- Szívesen - nyögöm még halkabban, amit alig hall meg annak ellenére is, hogy közel áll hozzám. Nagyon közel. Túl közel.

- Nem harapok - mondja még mindig ugyanazzal a szívtipró mosolyával, amitől a szívem csaknem kiugrik.

- Én... én tudom, csak... én...szóval te annyira... é-én meg... - Felvonja egyik szemöldökét, ahogy halkan dadogni is kezdek, de a mosolya levakarhatatlan. Elképesztő, hogy életképtelwn vagyok.
- Te meg? - Ezt hallva nyelek egyet, ahogy összefonja karjait mellkasa előtt. - És én annyira, mi? - Végül hátrébb lépek, így kapok levegőt legalább.

- S... Semmi - motyogom félve pillantva fel rá, hirtelen örülök annak, hogy nem látok a fejébe.

- Nem beszélgetünk? - vág közbe Key ismét kimentve a helyzetből, amire Minho visszaül a helyére. Én a szabad fotelba ülök, hiába van egy hely Minseok mellett.

Ahogy lassan mindenki elkényelmesedik, én egyre kisebbnek érzem magam. Csak én nem tudok úgy ellazulni, ahogy kéne.

- Hallottam Key küzdősport eredményeiről. Elég kivételes tehetségnek tűniK, mint Taemin. Ez valami családi vonás? - Anyu halkan felnevet Jinseok kérdésére, és Keyre, makd rám pillant a szeme sarkából. Pont, mint egy büszke anya.

- Nem igazán. Igaz, Key tehetsége az apjától öröklődött, de Taemin nem a mi érdemünk. - Ezeket hallva egyre inkább a fotelba süppedek, hiszen lassan a kényes részhez térünk, amiről rühellek beszélni.

- Akkor? Nagyszülők, valamiféle unokatestvér? - Byul is becsatlakozik a beszélgetésbe, amíg a többiek csak csendben figyelik a párbeszédet kíváncsian várva, hátha új információhoz jutnak.
- Nem. Taemint örökbe fogadtuk. - Anyu még mindig édesen mosolyog, de a többiek kissé elkomorodnak. Utálom, ha valaki így reagál erre. Ezért nem bírom elviselni, ha erről van szó.

- Oh, de biztos nagyon örülnek, hogy a család tagja - mondja Byul tapintatosabb hangsúllyal, fél pillantást elengedve felém.

- Igen, nagyon. Soha nem felejtem el, hogy találtam rá. Képzeljétek... - Key egy sajnálattal teli pillantást vet felém, ahogy anya lassab belelendül a beszédbe. - Egy piszkos kis sikátorban találtam meg munkába menet. Akkoriban rossz volt az autó, ezért gyalog jártam. Azóta is úgy gondolom, a Sors is azt akarta, hogy Taemin hozzánk kerüljön. Alig volt öt éves. Vékony volt, mint egy szál deszka, az inge és a nadrágja rongyokban lógott, de a szemei hatalmasak voltak. Ijedt arccal nézett fel rám, és még mindig emlékszem, ahogy a pici kis kezeivel markolt valamit. - Anyu végig mosolyogja az egészet, hisz neki az a nap nem a szomorúságot, hanem egy mérföldkövet jelent az életében. Ahogy nekem is. - Emlékszem arra is, amikor a meztelen kis talpaival hogy hátrált, de amikor felajánlottam, hogy adok neki ennit, a fekete szemei felcsillantak. Nagyon szívszorongató, mégis olyan édes látványt nyújtott. Életem egyik legjobb döntése volt... - Amíg anya nosztalgiázik, én végig a kezeimet nézem, hisz most kaptak választ arra a kérdésre, miért vagyok olyan csendes és visszahúzódó. Ez az én történetem. Legalábbis a kezdete annak, amikor minden jóra fordult.

- És milyen jól tetted. Nézd csak meg, milyen tehetséges, és helyes fiú lett belőle - jegyzi meg Byul egy nagy mosollyal, miközben én azért imádkozom, hogy essünk túl a témán. Pár pillanatig síri csend lesz, de ahogy továbbra is a kezeimet nézem, valószínűleg leesik nekik, mennyire nem vagyok oda ezért a témáért. - Hajjaj, a vacsora - pattan fel Byul, amire anyu és Heojoon is utána megy a konyhába segíteni. Jinseok és Minseok egy gyors elnézést kérés után kivonulnak cigizni, ennek hála pedig hárman maradunk; Key, Minho és én. Csodálatos.

- Szóval, egyetemre készülsz? - szólal meg végül Key Minhonak szegezve a kérdést, aki a kanapé másik felén ül.

- Igen. Nagyon remélem, fel is vesznek. - Amíg ők beszélnek, én mintha itt se lennék, csak óvatosan pillantgatok fel rájuk,

- Várod már? Biztos sok jó csaj lesz ott - vigyorogja Key, de én tudom, mit művel. És ez nagyon nem tetszik.

- Nem igazán vagyok oda a lányokért, azt hittem, ez is eljutott hozzátok a születésnapomon kívül - jegyzi meg Minho mosolyogva, amitől köpni-nyelni nem tudok. - De igen, várom. Bár nem a pasizás miatt. Azt itt is tudok. - Remek. Ez aztán... remek. Szóval most már tudjuk, hogy a fiúkra bukik. És most? Csak annyit kérek, hogy Key ne csináljon hülyeséget. Semmi mást, de tényleg.

- Akkor hogy-hogy nincs senkid? Hisz szinte az öledbe hullanak. - Key poénján Minho jót nevet, mindeközben én csak el akarok tűnni innen. Miért érzem ezt olyan kényes témának?

- Válogatós vagyok. - Megérzem magamon Minho tekintetét egy pillanatra, amitől egészen forrónak érzem a mellkasom. - Tudod, túl sok az öntelt, egocentrikus gyökér. Én az édes, visszahúzódó fiúkat szeretem. -Ezt hallva Keyre nézek, aki egy jelentőségteljes pillantást vet felém. Remek. Most ezt fogom hallgatni nagyon sokáig.

- Tulajdonképpen ismerek egy ilyet - jegyzi meg egyetlen barátom egy hatalmas, önelégült vigyorral. Fasza. Csak ne tálaljon fel tálcán!

- Ha már itt tartunk... - Minho a torkát köszörülve vált végül témát, amiért felettébb hálás vagyok. - Te ismered Jonghyunt? - Erre már Key is ledermed, most én jövök, hogy röhögjek rajta, persze csak magamban.

Jonghyun az, akiért Key ugyanolyan szinten odavan, mint én Minhoért. Ó, igen.

- Tudom, ki az, d-de...miért? - dadogja egy pillanat alatt elbizonytalanodva mostohatestvérem, aki már igazán megérdemelte ezt. Nehogy már csak én szenvedjek.

- Mostanában sokat beszél rólad. - Ettől a megjegyzéstől csaknem én is leszédülök a fotelből, nem méghogy Key. - Még az évnyitón figyelt fel rád. Nagyon bejössz neki.

- Én megmondtam - jelentem ki halkan legelőször nyitva ki a szám, ami ellenére Key még így is lepisszeg. - Ugyan már. Másfél éve bele vagy zúgva, inkább örülj. - Megforgatom a szemeimet, ahogy felvont szemöldökkel meredek a kezeimre egy pillanatra.

- Másfél éve? Azta. Én beleőrültem volna. - Minho megjegyzésétől kissé elmegy a kedvem. Igen, én is lassan beleőrülök... - Összehozlak vele, ha akarod. Már unalmas hallgatni a nyálas fecsegését.

- Vacsora! - Byul hangja szakít félbe, amire mind a hárman felpattanunk, és Minhot követve az ebédlőben kötünk ki. Már mindenki az asztalnál ül, csak mi hiányoztunk.

Key egyből leül apu mellé, így én Minho mellé kényszerülök. Direkt csinálta a kis rohadék. Ezt az utóbbiért kaptam.

A jókedvű beszélgetés alatt Minho néha rám pillant, és olykor-olykor hozzám is ér az asztal alatt, amit Key egyből kiszúr, de szóvá nem teszi. Adta az ég!

Esküszöm, a vacsora hihetetlenül finom. Byul nagyon kitett magáért, ráadásul folyton rám mosolyog, valahányszor találkozik a tekintetünk.

- Taemin... Tudod, sokáig kerestünk normális zongoratanárt, de szerintünk nálad jobbat máshol nem igazán találnánk. Örülnék, ha adnál órákat. - Először csak meglepetten nézek Byulra, majd akaratlanul is elmosolyodom, mikor felfogom a szavait.

- Szívesen adok Minseoknak órákat, ha majd megyek gyakorolni, akkor jöhet velem. - Ezt hallva az arca egy pillanatra eltorzul, majd egy feszült mosolyt csikar ki magából.

- Én Minhoról... beszéltem. - Byulnak hála hirtelen megdermedek, nem tudom egyből válaszolni. Én tanítsam Minhot zongorázni?

Key alig láthatóan bólint jelezve, hogy menjek bele a dologba, ahogy ránézek.

- Őt is szívesen... megtanítom - motyogom elhalkulva. - Nyolcadikán, pénteken megyek újra próbálni, akkor ő is jöhetne.

- És mit gondolsz, mennyibe kerülne egy óra? - Csaknem megfulladok, ahogy félre nyelek, hirtelen elhinni sem akarom, hogy ezt komolyan megkérdezte.

- Pénz? Nem, erre ne is gondoljatok. Nem fogadok el pénzt érte. Szívesen megtanítom őt felesleges kiadások nélkül is. - Ezt hallva Byul leteszi az evőeszközt, és komoly arccal néz rám, amíg anyáék csak mosolyognak.

- Ezt komolyan gondolod? - Byul kíváncsi, csak szórakozom-e. Én pedig nem értem, egy tizenhat éves gyereknek miért kéne fizetniük.

- Természetesen - mondom, ami után Byul először egy szót sem szól, keresi a szavakat, amíg édes kicsi fiacskája a combomra teszi a kezét és elvigyorodik, ahogy ugrom egyet a meglepettségtől.

Jelentőségteljes pillantást vetek Key felé, aki egyből veszi a lapot, de ahelyett, hogy közbeavatkozna, vigyorogva lehajtja a fejét. Csaknem felvihog.

Ám Minho le sem veszi rólam a kezét, amit kénytelen vagyok elhessegetni magamról. Álmodom?

Vörös zongora - Csak neki szól 1.

Főszereplők: Lee Taemin (179 cm, 16 éves) x Choi Minho (183 cm, 18 éves)
Banda: Shinee
Párosítás: [2Min]

Ui.: YAz egész Taemin szemszögéből fog íródni.

1. rész

Négy és fél hónap, aztán soha nem látom többet. Ő végzős... Én viszont csak tizedikes. És nem is létezem. A számára nem.

Ez kicsit furán hangzik, de ez az igazság. Láthatatlan vagyok mindenki számára, kivéve Key. Ő a legjobb barátom, az egyetlen, aki vette a fáradtságot, hogy megismerjen. Bár nem volt túl sok választása, hisz a szülei örökbefogadtak engem öt éves koromban, innentől meg már adott volt, hogy legjobb barátok is leszünk.

- Taemin, nem izgulsz? Mégis csak az első igazi fellépésed. - Mint mindig, Key most is mosolyog, ha hozzám beszél. Tudja, hogy ez önbizalmat ad. Ha nem lenne ilyen gyengéd, megszólalni sem tudnék.

- Nagyon, nagyon izgulok! Hisz a legnagyobb előadóteremben fogok zongorázni több mint ötszáz ember előtt. - Halkan kifújom a bent tartott levegőt, és visszaülök a tűzvörös zongora elé. Attól tartok, el fogok ájulni.

- Nem kell. Az egyik legtehetségesebb zongorista vagy, akiről valaha hallottam. - Legjobb barátom leül mellém, épphogy elférünk a zongorapadon egymás mellett. - Viszont öt órád van kezdésig, addig aludnod kéne. - Szinte elfehéredek attól, amit mond. Hiszen teltház lesz... Nem egészen négy és fél óra múlva már kezdenek belézengeni az emberek. Az első alkalom, hogy mindenki látni fog engem. A fél iskolám itt lesz, de nem fogják tudni, ki vagyok. Bár, hh... Nem érdekel. A zene én vagyok. Amit játszani fogok, csak rólam fog szólni. És neki fog szólni. Minho.

Nem tudok most aludni, nem megy. Hisz két nap múlva szilveszter van, hiszen sokan csak most érnek rá eljönni, épp ezért nem bírok egy helyen maradni. Sokan lesznek! Nagyon, nagyon sokan!

- Nos, Key, kérlek, magunkra hagynál? - A zongoratanárom hangjára legjobb barátom egyből feláll, és elvonul. Mivel jóban vannak egymással, így ő a színfalak mögül fogja végig hallgatni a másfél órás előadásomat. Csaknem tíz, tizenkettő darabot fogok előadni, és mindegyiket vágom kívül, belül. Ez az egyetlen, ami megnyugtat. - Hogy érzed magad? - Jung Yoora mosolyogva simít a hátamra, és leül Key helyére.

- Izgulok. - Nagyon halkan beszélek, mint mindig. Sok kitartás, és elszántság kell hozzám, a türelmet meg inkább szóba sem hozom.

- Nem kell. De a helyedben kicsit lepihennék hamarosan megérkeznek a VIP-s vendégek. Beszélni fognak majd veled, kérlek próbálj meg hangosabb lenni, rendben? - Erre válaszul aprót bólintok, ha már szó nem jön ki a torkomon.

***

Egy óra múlva kezdődik az előadás, alig aludtam fél órát, de nem baj, úgy érzem, nincs többre szükségem.

Az első, második, és harmadik sor középső tíz széke a VIP, onnan látni a legjobban. Bár ezt nem értem, mi értelme van ennek. Hiszen a legtöbben lehunyt szemekkel hallgatják végig az egészet.

Még egyszer körülnézek, ismét ugyanaz a reakcióm; a szívem majd' kiugrik, és a hányinger feltódul a gyomromba. Biztos jól átgondoltam ezt?

***

Key megáll mellettem, és a vállamra teszi a kezét. Lassan felállok a vörös zongora mögül, aminél már vagy fél órája ücsörgök, ekkor megpillantom egy pillanatra a VIPsokat. A harminc emberből csupán négy van itt - ha jól láttam abban a fél másodpercben -, hogy beszélhessen velem. Ez már így is néggyel több, mint kéne lennie.

- Nos, ő lesz a mai előadóművész. Lee Taemin, a legtehetségesebb diákom. - Jung Yoora mérhetetlen büszkeséggel a hangjában mutat be nekik, amire meghajlok előttük. Nem merek rájuk nézni. Key velem ellentétben kicsattan és izgul... Ilyennek még nem láttam, alig bírja visszafojtani a vigyorát. Viszont amikor bíztatón megérinti a karom, már kénytelen vagyok felnézni azokra, akik csak miattam vannak itt. Ekkor pedig rájövök, Key miért olyan izgatott; Minho.

Itt áll tőlem alig fél méterre, összefonódik vele a tekintetem. Nagyon elegáns, persze a helyzet kényszeríti rá ezt a szerepet. Mindenkin szmoking van, nyakkendő a nyakában, és egyenesen testartással áll. Ez nekem annyira... Szokatlan.

- Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek, Taemin. Choi Byul vagyok. Ő itt a férjem, Choi Jinseok, az idősebbik fiam Choi Minseok és a kisebbik Choi Minho. - Mindegyikükkel kezet fogok, viszont ahogy Minho hozzám ér, mintha áramütés érne, amit elég valószínű, hogy ő is megérez, mert elkapja a kezét.

- Elnézést, Taemin eléggé... Csendes. Nincs még hozzászokva ekkora közönséghez. - Legjobb barátom szavaira Minho rá pillant, felismeri őt. Biztos vagyok benne, mivel olyan gyorsan néz rám újra, mintha ráébredt volna valamire.

- Pedig lassan hozzá kell szoknia, nagy tehetség. - Byul szavaira egy szó sem jön ki a torkomon, így inkább folytatja. Össze kéne szednem magam. - Még egy kis iskolai versenyen figyeltem fel rád, és őszintén azóta is az összes előadásodon ott vagyok. Most viszont az egész családomat elhoztam. Kíváncsiak voltak rád. - Édesen elmosolyodik, amitől lenézek a cipőmre. Nem vettem észre egyik előadásomon sem őt. De az, hogy most Minho is itt van, hihetetlenül sokat jelent nekem.

- Nagyon köszönöm, hogy eljöttek. - Igaz sikerül megszólalnom végre, de olyan halk vagyok, hogy alig érteni, viszont Minho szemei kissé megrebbennek.

- Oh, nekünk megtiszteltetés, hogy láthatunk élőben. A neten visszanézni nem ugyanaz. - Byul még el is kacagja a végét, és ekkor esik le. Ők nem a felsőkategóriás gazdagok, valószínűleg mióta kihírdették, hogy előadásom lesz, azóta gyűjtöttek a VIP jegyre. Viszont Minho édesanyja tényleg nagyon odavan értem. Ez nagyon jólesik... Legyen egy jó napja.

Kiveszem szmokingom belsőzsebéből a selyemkendőmet, és átnyújtom neki.

- Ez mindig nálam van, ha fellépek. Ez egy... kabala. Nagyon örülnék neki, ha innentől a maga tulajdona lenne. - Még kissé meg is hajlok, miközben sokkal hangosabban beszélek, mint legelőször, de így is halkabban, mint az átlag. Még ennyi is elég, hogy szemei kissé kikerekedjenek, és lenézzen az arany színű kendőre, majd vissza rám.

- Nem tudom, elfogadhatom-e... - Ahogy teljesen tehetetlenül áll a dolog előtt, hatalmas erőfeszítésembe kerül, hogy halványan rá mosolyogjak, de megteszem.

- Kérem, fogadja el, mint első számú rajongóm. - Még engem is meglep, hogy így beszélek, de érthető. Nem hiszem, hogy lenne bárki, aki így szeretné azt, amit csinálok, mint Byul. Kijár neki.

A mosolya hatalmas lesz, és kis háromszöggé hajtogatja a kendőt, majd beleteszi a kistáskájába.

- Nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen boldog. Talán, amikor Jinseok megkérte a kezem. - Erre a kis megjegyzésre mindenki halkan felnevet, amíg én csak mosolygok. Nem tudom, mi mást tehetnék.

- Tudja, három hét múlva lesz egy másik fellépésem ugyanitt. Én nagyon szeretném, ha eljönnének. - Jung Yoora, miután felöltöztem, egy köteg VIP jegyet tömött a szmokingom egyik belsőzsebébe azzal az indokkal, hogy ez a szokás, és ki tudja, mikor lesz szükség rá legközelebb. Ki hitte volna, hogy jól fog jönni?

Kiveszek négy darabot, és átnyújtom neki. Key arca lesokkolt, amíg Jung Yoora egy hatalmas önelégült mosollyal pillant rám a szokásos "na mit mondtam?" tekintetével. Byul szinte eltáltja a száját, és legelőször csak tátog, mint egy hal.

- Nem, ezt... ezt már nem fogadhatjuk el, ez már túlzás, én... - Hirtelen össze-vissza veszi a levegőt, és kicsit gesztikulál is. Attólntartok, elnfog ájulni.

- Ha jól tudom, Minhonak aznap lesz a születésnapja, vegyék ezt az én... ajándékomnak. - Természetesen pont most nem tudom befogni a szám, aminek hála most már mind a négyen lefagyott arccal néznek rám. Minho teljesen elképed, és megszólalni sem tud. Na, ebből hogy vágom ki magam? Mivel magyarázom, hogy tudom, mikor született?

- Tudják... - szólal meg helyettem Key, ezzel kimentve a helyzetből. Megint. - Taemin és én egy suliba járunk Minhoval, és mivel ő volt a diáktanács alelnöke, így hamar eljutott hozzánk is egy-két... információ róla. - Egyetlen barátom egész szépen vág ki a helyzetből, amitől Byul szemei felcsillannak, és a szívéhez kapja a kezét, amíg én még mindig felé nyújtom a jegyeket.

- Hát ez hihetetlen! Jó lenne, ha átjönnél hozzánk egy vacsorára, persze, ha csak van időd, és... és...- Erre a hadarásra ésnizgalomra megszólalni sem tudok. Minhoval vacsirázni... oké ott lenne az egész család. Ah, ráadásul nem akarom megbántani őket főleg, hogy én ennél sokkal nagyobb dolgot ajánlottam fel nekik.

- Szerintem az lenne a legjobb, ha jönne az én családunk is. Biztos meg akarnák ismerni magukat. - Key ismét helyettem szólal meg, aminek hála Byul belekarol férje karjába és hatalmas szemekkel néz fel rá.

- Hát ez fantasztikus ötlet! Akkor jó lenne, ha megadnád a szüleid számát, és...

- Tudják, az előadás után személyesen beszélhetnek velük - szól közbe Jung Yoora is. - Biztosan szívesen beszélnének magukkal.

- De csak akkor, ha elfogadják tőlem a jegyeket - mondom, amire Jinseok végre elveszi tőlem azokat, és halványan rám mosolyog.

- Ez nagyon kedves tőled. - Meghajol nekem, amitől szinte elájulok. Meghajolt? Előttem?!

Már nem is merek ránézni, inkább oldalra fordított fejjel meredek a székek felé. Viszont ez sem segít, látom, ahogy lassan lézengenek be az emberek, hisz háromnegyed óra múlva kezdés. Izgulok.

- Már rég szemezek azzal a zongorával... egyszerűen gyönyörű - jegyzi meg Minseok, aki huszonkettő éves lehet első ránézésre. Talán ő is zongorázott régen.

- Kipróbálod? - kérdezem, aminek hála meghökkenve néz rám, és úgy tátog, mint előbb az édesanyja.

- Nem, ez nem... lenne illő, és amúgyis már két éve nem zongoráztam... - a tarkójára simít, majd megköszörüli a torkát.

- Én kíváncsi lennék rá. - Kissé oldalra biccentem a fejem, amivel betöröm. Túlságosan vonzza őt a vörös zongora.

- Ha tényleg nem nagy gond... - Erre válaszul megrázom a fejem, amire megindul a lába, és a zongorához sétál, én pedig megyek utána. Leülök mellé a zongorapadra, és nézem, ahogy játszani kezd. Nem is rossz. Látszik rajta, hogy rég nem játszott, de hamar belerázódik, és pár hamisan lenyomott billenytű után már szinte tökéletes a játéka.

- Hát ez elképsztő... - jegyzi meg még egyszer, ahogy óvatosan végighúzza a billentyűkön az ujját. - Egy vagyon lehetett.

- Nyertem egy nemzetközi versenyen, és Jung Yoora ragaszkodott hozzá, hogy ezen játsszak az első nagy estémen. - Amígnén beszélek, ő vesz egy mély levegőt, majd felnéz a zongora túlsó végén álló családjára. Észre se vettem, hogy utánunk jöttek.

- Anyu, kár hogy abbahagytam - jegyzi meg lemondóan.

- Akkor folytasd. Két éve nem játszottál, mégis alig volt néhány hibád. Egy kis türelem kell, és visszarázódsz. - Rámosolygok, amitől egy édes pillantás a jutalmam.

- Elnézést, Taemin, fél óra múlva kezdés - az egyik stábtag hangjára hirtelen felállok a zongora elől, és megigazítom a szmokingomat. A frászt hozta rám.

A nézőtérre nézek, a háromnegyede már megtelt. Édesisten!

- Akkor mi nem is zavarnánk tovább, megyünk és helyet foglalunk - Byul édesen rám mosolyog, és miután meghajoltam előttük, zongoratanárom elkíséri őket.

***

Huszonöt perc. Az öltözőmben fel-alá járkálok, túlságosan izgulok, miközben a tekintetem az órára ragadt. Azt hiszem, ha elájulni nem, de hányni biztosan fogok.

- Én még nem láttalak ilyennek - jegyzi meg Key az egyik garnélarákot falva az ezüsttálcáról - Még velem sem beszéltél olyan fekszabadultan, mint Minho anyjával. Betört téged - mondja teliszájjal, amire veszek egy mély levegőt, és ránézek.

- Igen tudom, és ez megijeszt. - Hangom szinte elcsuklik, már fenn sem akadok azon, hogy megrázza a fejét, majd rám vigyorog.

- Gondolj csak bele! Minhoékkal vacsorázni. Végre megismerkedtek egymással. Erre vársz már másfél éve!

***

Felkonforálnak. Hallom a nevem.  Alig indul meg a lábam, de nagy nehezen a színpad közepére vonszolom magam, majd meghajlok a közönség előtt, amitől hangos tapsvihar kezd neki, szinte alig hallani, ahogy bemutatkozom.

Olvastam újságcikkeket, amik rólam szóltak. Azt írták, sok kritikus itt lesz. Azt fogják várni, mikor hibázom. Atyaég! Életemben nem láttam ennyi embert egy helyen!

A rettegésemet félretéve leülök a zongora mögé, és adok még egy szusszanásnyi időt magamnak, majd elkezdem. Hirtelen csend lesz az egész teremben, csak a zongora szól. Minden kis zeg-zugot betölt a hangja, le kell hunynom a szememet. Mintha csak repülnék. Az égig emel. Szárnyalok.

Hamar megfeledkezem a közönségről, és mindent úgy csinálok, mint a próbákon. Egy, kettő, aztán három... végül már a tizenegyedik számon is túl vagyok. Az utolsó jön. Ebbe már az első pillanatban beleszerettem, amikor meghallottam. Riwer Flows In You. A leggyönyörűbb dallam, amit valaha hallottam, furcsa módon Minho jut róla eszembe. Talán ezért is imádom annyira...

Egyszer-kétszer pillantok oldalra, Minhoék az első sorban ülnek. Byul folyton a szemét törölgeti, de csak óvatosan, nehogy elkenje a szemfestékét. Sír.

Sajnos hamar vége annak a három perc harminckettő másodpercnek, és ezzel együtt a másfél órának is. Felállok, és meghajlok a közönség előtt. Tapsvihar, füttyszó és sikongatások kezdenek neki, és percekig kitart. Közel öt perc újongás után viszont elhalkulnak, én pedig a remegő lábaimon, amik alig tartanak, visszamegyek az öltözőmbe. Nem hiszem el. Egyszerűen... nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörtént.

- Tökéletes voltál! - Key ujjongva rint be hozzám, és a nyakamba veti magát- Lehidaltak tőled! Annyira büszke vagyok rád, te flúgos.
- Taemin, Choiék kint várnak - Mostohatestvérem éppenhogy magához ölel, Jung Yoora egy hatalmas mosollyal nyit be.

Még eltelik pár gyötrő másodperc, amire Keyjel kimegyünk, de egyből megtorpanunk mindketten. Byul először csak a vállamat veregeti meg, majd nem fogja vissza magát, megölel. Én pedig mit tehetnék?

Mindenem befeszül, az arcom fintorba rándul, érzem magamban a menekülési kényszeremet, ami még akkor sem tűnik el, mikor végre Byul elenged. Nem igazán... szeretem, ha hozzám érnek.

Még beletelik pár pillanatba, mikor rájövök, hogy a mi szüleink is itt állnak, és azt nézik szinte már aggódva, hogy észhez térek-e.

- Egyszerűen csodás voltál - Ahogy Byul hangja felcseng, úgy kell visszafognom magam, hogy ne rohanjak vissza az öltözőmbe. Igen, azt hiszem, ez mára meghaladja a tűrőképességeimet.

- Köszönöm - motyogom halkan, viszont amint Jung Yoora jelentőségteljes tekintettel mered rám, megemberelem magam. Rájövök, hogy ennyi nem elég. Úgy tűnik, maga lesz az új kabalám - teszem hozzá kissé bátrabban, amitől a vigyora egyszerűen hatalmas lesz, és felragyog.

- Oh, ugyan- kislányosan felkuncog, és legyint egyet. - Milyen aranyos vagy.

- Taemin, beszéltünk Byulékkal és képzeld. - szól közbe anyu is egy apró mosollyal. Hogy nem fáj egyikük arca sem? - Együtt töltjük majd a szilvesztert - jelenti ki végül, az én fejemben pedig csak Key szavai járnak.

"Végre megismerkedtek egymással"