Annyi év után - III.

 

– Fiam, hol a múltkori projekt tervrajza? – Apa hirtelen nyit be hozzám, amíg én csak ülök az asztalom felett, és üres fejjel tologatom a papírokat magam előtt. – Hé. Minden oké?

– Persze – morgom vissza fél kézzel a nyakkendőmhöz nyúlva, amit meglazítok legalább annyira, hogy ne fojtogasson. – Nem tudom, hol van, apa. Nem láttam.

– Történt valami? – Puhatolózva kérdez, ahogy lassan beljebb jön, óvatosan az asztalom sarkára ülve csakis engem figyel, én pedig most először vagyok hajlandó felnézni a szemeibe. – Mennyit aludtál te?

– Pár órát.

– De miért?

– Nem tudtam – rántom meg a vállamat, miközben csak az kattog bennem, hogy az elmúlt pár éjszaka alatt csak rá tudtam gondolni. Yijeong beköltözött a fejembe. – Nem nézted Donghae asztalán?

– Hagyd most azt a papírt. Nem ez érdekel – ráncolja a homlokát, miközben le sem veszi rólam a szemeit. – Az elmúlt jó pár napban rád sem ismerek.

– Én nem vettem észre, hogy más lennék.

– Értem. Mindegy, ha összetalálkoznál a tervrajzzal, csörögj rám – emeli fel a telefonját, ahogy máris hátat fordít, bennem pedig megszólal valami. Muszáj rákérdeznem, mert felrobban a fejem, és képtelen vagyok a munkára koncentrálni.

– Figyelj, apa.

– Igen? – áll meg egyből, ahogy utána szólok, de hiába kezd el szuggerálni, hirtelen nem tudom kiszedni magamból, amit akartam.

– Ha lenne egy olyan dolog az életedben, ami… Um. Ami tilos, de mindennél jobban akarod, mit tennél? – A vállamat rántva kérdezek, a székemben hátradőlve, amivel teljesen felé fordulok. Tartja a tekintetemet teljesen elcsendesülve, látszólag fogalma sincs, mi ütött belém.

– Attól függ, mi az. Ugye nem akarsz megint akkora hülyeségeket csinálni, mint anno?

– Akarok, de nem olyat – célzok itt arra, hogy nem verekedni akarok minden második idiótával, aki szembe jön velem, és ez szemmel láthatóan megkönnyebbüléssel tölti el.

– Akkor?

– Az most nem számít.

– Hát így elég nehéz tanácsot adni – mosolyodik el halványan, látszólag kinevet, de ez egy kicsit sem zavar. Az viszont már sokkal inkább, hogy fogalmam sincs, mit csináljak Yijeonggal a fejemben, mert az egészen biztosan kizárt, hogy neki ezt elmondjam. Még Wheeinnek sem megy. – Mégis mennyire tilos az, amit akarsz? A törvény tiltja, vagy csak te magadnak?

– A második.

– És mégis miért?

– Bonyolult. – Vagyis igazából kicseszett egyszerű, de ez nem számít, mert képtelen lennék elmagyarázni neki, miről is van szó pontosan. Vajon mit szólna ahhoz, hogy a kislánya legjobb barátja csakúgy elvette a józan eszemet, és valójában ő maga az a tilos dolog, amit annyira akarok? – Csak szeretnék valamit, de ha megteszem, akkor katasztrófa lehet a vége.

– Miféle katasztrófa? Ugye nem anyád valamelyik férjezett barátnőjéről van szó?

– Jézus apa, dehogyis. – Egy pillanatra a homlokomhoz nyúlok, még egy gyenge mosoly is átfut az arcomon az undor helyett. Jaehoval ellentétben engem nem érdekelnek az idős nők. És most már azt hiszem, már maguk a nők sem.

– Hála az égnek – fújja ki magát talán túlságosan is megkönnyebbülve. – Szerintem csak magadat kínzod. Ne agyalj annyit, csak csináld – rántja meg a vállát végül, majd ahogy megcsörren a telefonja, hirtelen ki is fordul a szobából. Én meg itt maradok halál egyedül az elviselhetetlen fejemmel, mert az utolsó mondata csak még nehezebbé teszi a gondolataimat.

Nem akarok agyalni, csak rohadtul csinálni, de nem lehet. Yijeonggal nem lehet.

***

– Sihyoung mostantól elérhetetlen lesz?

– Nem tudom.

– Folyton a nőjével van. – Jaeho arca egy görcsös grimaszba rándul, miközben a vacsoráját tologatja maga előtt a tányérban. Átjött ma estére, éppen a konyhában ülünk, és hallgatjuk, ahogy anya kint vitatkozik az apámmal valami idióta tévéműsor állásán.

Pont, mint régen, bár anno inkább rajtam ment a hiszti, és nem azon, hogy ki fogja megnyerni azt a dögunalmas tehetségkutatót.

– Neki legalább van. Ha felszednél valakit, már nem zavarna ennyire – vigyorodom el a pulton könyökölve magam előtt, ami látszólag nem tetszik neki, de inkább nem teszi szóvá.

– Minek örülsz ennyire? Hogy egyedül halok meg?

– Mi lenne, ha lejjebb adnál az elvárásaidból, és mondjuk felfigyelnél az olyan nőkre, akik nem tíz évvel idősebbek? Nem csak a fiatalabbak tudják összetörni a szíved, sőt.

– Mi lenne, ha nem lennél ilyen rohadt negatív? – Pufogva morog vissza, de csak azért, mert tudja, hogy igazam van.

Már szólnék vissza, mikor meghallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, majd a húgom hangja hirtelen betölti a lakást. Egy pillanatra kihagy a szívem még annak ellenére is, hogy az elmúlt időben egyszer sem hozta fel nekem Yijeongot, és fogalmam sincs, ennek mi az oka.

Azt hiszem, ez zavar.

– Nem tudom, mikor jövök holnap, anya. – Wheein szinte kikiabál, ahogy lassan besétál a konyhába még dzsekiben, kipirosodott arccal, mivel mégis csak most jött be a hidegről. Fogalmam sincs, már megint hol volt egész nap, de nem is érdekel, mielőtt felcseszem magam. – Csá.

– Csá? – kérdezek vissza, miközben ő egy szó nélkül fordul az egyik szekrénysor felé, és a legfelső polcain kezd el kutakodni. – Neked is szia.

– Mondtam, hogy csá – vigyorog rám hátra, majd ahogy egy pillanatra Jaehora téved a tekintete, inkább visszafordul. – Nem láttad azt a tábla csokit, ami tegnap még itt volt?

– Megettük.

– Yah, Kyungil. Az az enyém volt – néz rám hátra egy hisztis pufogással, miközben lassan leveszi magáról a lila dzsekijét, amit egy laza mozdulattal dob a konyhapultra.

– Akkor miért nem volt a szobádban?

– Mert nem vagyok zugevő – fintorog rám a haját piszkálva, majd egy laza mozdulattal gumizza fel a feje tetejére. – Inkább azt mondd, mit tudok adni Yijeong-sshinek enni, mert a végén még éhen hal.

– Yijeongnak?

– Szóltál, Wheein? – És épphogy visszakérdezek, a kölyök abban a szent pillanatban teszi be a lábát a konyhába, viszont egy pillanat alatt teljesen lefagy, mikor meglát. Nem, mintha tőlem telne több, csak meglepődve nézek a szemébe, ugyanis nem láttam őt, mióta majdnem megcsókoltam a lakásuk előtt. Ő pedig azt akarta, hogy felmenjek hozzá.

Hirtelen a szívemet nyelem, érzem, ahogy megremeg a kezem, amit olyan görcsösön szorítok ökölbe, hogy még véletlenül se essek szét. Baszki, nagyobb bajban vagyok, mint gondoltam.

– Sz-sziasztok.

– Szia – köszönök vissza sokkal halkabban, mint ő, amíg Jaeho csak ül csendben a vacsoráján rágódva, de azért egy gyenge intést még hozzávág azzal a szokásos vigyorral az arcán.

Valamiért úgy érzem, hogy kedveli őt, bár nem egészen értem, miért. Talán mert pont olyan hisztis, mint ő.

– Mit akarsz enni, Yijeong-sshi?

– Nem tudom. – Fél pillanatra Wheein felé néz, majd egyből vissza rám, le a lábára, mintha ezzel el tudná tüntetni a vöröset az arcáról. Fogalmam sincs, hogy ez most nekem, vagy a kinti hidegnek köszönhető. – Semmit?

– Semmit? Az előbb még éhen akartál halni. – Kicsi húgom a homlokát ráncolva fordul a kölyök felé, majd sétál a hűtőhöz, és úgy kezd el kutakodni, mintha találhatna ott bármit. –Yah, anya! Nincs itthon semmi?

– Nincs!

– Akkor rendeljek? – Idegesen indul ki a nappaliba, hogy valószínűleg veszekedjen egyet, amíg Yijeong csak áll itt egy helyben engem figyelve, miközben próbál valamit kezdeni magával, de nem megy neki.

Nagyjából mint nekem, csak nyelek egy kisebbet, és azon kattog az agyam, hogy talán még mindig emlékszem arra, milyen illata volt a bőrének, annyira közel voltam hozzá.

– Yijeong, mit akarsz enni? Pizza jó lesz? – Wheein hangja szinte robban ebben a néma csendben, amitől a kölyök összerezzen, és hirtelen mindenhova néz, csak rám nem.

Egy félmosoly szalad végig az arcomon, ahogy végül elfordul és kimegy, az én fejemben pedig újra és újra végigpörög, mennyire fellobbantott az a fél másodperc, amíg a szájához értem. A lábam lezsibbad, a belsőm felforrósodik, és mintha nem férnék el a mellkasomban, ami bármennyire jóérzés, minden porcikámmal azon vagyok, hogy egy kicsit se látszódjon rajtam.

– Ez mi volt?

– Mi?

– Szemeztél vele. – Jaeho elképedve bámul rám, ami pont elég, hogy két pillanatnál tovább ne tudjam tartani a tekintetét. – Song kibaszott Kyungil.

– Hova gondolsz – nézek rá végül annyira nyíltan, hogy a homlokráncolásom is egész hitelesnek tűnik. Belül mégis dübörög a szívem, és csak arra tudok gondolni, hogy a kölyök után akarok menni. – Képzelődsz is?

– Ismerlek már ezer éve, nagyon jól tudom, mit láttam.

– El se kezdd a kombinálásodat. – Felsóhajtok, a fejemet csóválom, de az a tettetett ideg, amit magamra erőltetek, kicsit sem hatja meg. – A kölyök csak nem mert megszólalni, mert nem beszédes típus.

– Az a gyerek a lelkét eladná, csakhogy így nézz rá megint.

– Gyerek? – kérdezek vissza a szívemet nyelve, mert egy fél pillanatra belegondolok abba, hogy hány világ fordulna ki a sarkából, ha Jaehonak igaza lenne. Libabőrös leszek már csak a feltételezéstől. – Yijeong nem gyerek.

– Mégis kölyöknek hívod. – Szinte felhorkantva jegyzi ezt meg egy félmosollyal, de annyira komoly marad, hogy nem tudom lereagálni. – Mondd, hogy van akkor. A húgod tizennyolc éves barátnői kislányok, de a velük egyidős szerencsétlen már felnőtt?

– Szerencsétlen?

– Nem rosszból mondtam – forgatja meg a szemeit szinte belefújva a szavaiba. – Arra próbáltam célozni, hogy eléggé esetlen még mindig. Emlékszem, mikor mi voltunk ennyi idősek, folyton azon voltál, hogy ne nyírassa ki magát másokkal.

– Védtelen volt.

– Te meg egy lázadó tini, aki pont szart mindenki másra maga körül, érte mégis többször bunyóztál. – Itt beáll a csend, mert ahogy ezt kimondja, még az a láthatatlan, pimasz mosolya is leolvad az arcáról. Mintha beindulna az agya, csak mered rám a szemöldökét összevonva, túl zavarodottan. – Ebbe csak most gondoltam bele ennyi idő után. Te az anyját játszottad.

– Kuss.

– Hány éves volt akkoriban? Tizenkettő?

– Tizenegy – javítom ki talán túl hirtelen, miközben az agyam csak azon kattog, hogy ennyi idős volt akkor is, mikor elköltöztek a családjával, az én életemből pedig egyik napról másikra kiesett. Fel sem tűnt, olyan gyorsan történt. – Olyan volt, mint az öcsém.

– Az öcséd? – kérdez vissza a szemöldökét felvonva, már csaknem felnevetve, ami annyira őszinte, hogy képtelen vagyok lecseszni a hangsúlyáért. – Hát most minden akar lenni, csak az öcséd nem.

– Mégis miről beszélsz?

– Arról, hogy remegett a lába már attól, ahogy ránéztél. – Oldalra biccenti a fejét, kitartóan bámul, mintha a fejemben turkálna, én meg egy pillanatra megijedek attól, hogy mi van, ha valóban képes rá. – És ne akard bemagyarázni, hogy te nem tátott szájjal bámulod.

– Elment az eszed.

– Lehet, de vak attól még nem vagyok. – Elnéz rólam, a tányérja felé fordul, miközben én az ujjaimat nézem, amik az üvegpoháron játszanak, mert Jaeho arckifejezését inkább nem akarom látni. – Jobban ismerlek, mint te magadat, Kyungil. Hiába jössz a szar dumáddal, nagyon jól láttam, amit láttam.

– Inkább fogd be és egyél.

***

Már fél órája a rohadt autó kulcsait keresem, ugyanis apa megint rám hagyta, mert a cégtől kapott egy újat az ott töltött hosszú éveiért. Bár örülök, hogy nem kell a tömegközlekedéssel szenvednem, azt még mindig nem sikerült megtanulnom, hogy olyan helyre tegyem le a kulcsaimat, ahol meg is találom.

Idegesen járkálok fel-alá a nappaliban nagyjából pont úgy, ahogy anya szokott, és még az sem zökkent ki, hogy Wheein szinte dalolva trappol le a lépcsőn.

– Mit csinálsz? – kérdezi a haját a füle mögé tömködve, úgy nézve rám megint, hogy tudom; megint kérdni fog valamit, amihez most még annyira sincs kedvem, mint eddig.

– A kulcsaimat keresem, el fogok késni. Igazán segíthetnél.

– És miközben segítek, lehetne egy kérdésem? – Óvatosan puhatolózik, ahogy elkezdi átkutatni a kis dohányzóasztalt kicsit sem feltűnően. Mintha nem látnék át rajta.

– Inkább ne.

– Csúcs, szóval csak annyi lenne, hogy ugye nem felejtetted el, hogy csütörtökön érettségizem?

– És miért nem tanulsz inkább?

– Tanultam – néz rám felháborodottan, és csak azért nem kezdem el jobban felcseszni, mert tudom, hogy őszinte. Nekem mindig az igazat mondja, és amúgy sem hülye. Talán túl okos is néha. – És nem ez a lényeg.

– Hanem?

– Hanem Dokyun bulija, amit utána tart. – Megrántja a vállát, ami miatt megállok a keresgélésben, és a homlokomat ráncolva nézek rá. – Tudod, másfél hónapja már szóltam. Mikor eljöttél a suli nyílt napjára.

– És ez engem annyiban érint, hogy?

– Azt mondtad, velem jössz – áll meg ő is olyan kiskutyaszemekkel meredve rám, hogy talán apa szétolvadna tőle, de én edzettebb vagyok.

– Te mondtad, hogy ott leszek, nem én.

– Viszont anya csak veled enged el.

– Wheein. – Felsóhajtok, ahogy teljesen felé fordulva próbálok valami kifogást találni, de tudom, hogy halott ügy. Anya ilyen téren nem alkudozik, és tudom, hogyha nem mehet miattam, akkor inkább kiszökik az éjszaka közepén. – Melyik nap lesz?

– Szombat – vigyorodik el, mert tudja, hogy betört, én meg mi a szart tehetnék? Csak az életemet feladva indulok ki az előszobába, hátha ott hagytam el a rohadt kulcsaimat.

***

– Akkor jöttök holnap?

– Hová?

– Wheein egyik barátja házibulit rendez, és anyámék csak úgy engedik el a hisztis száját, ha én is megyek. – Elhúzom a számat, miközben Jaehoék kapuját csukom magam után, ugyanis már annyira hideg van kint, hogy nem volt kedvünk elmenni a kávézóig. – Nem akarok egyedül ácsorogni egy háznyi atomrészeg tizenéves között.

– Nekem nem fog menni. – Sihyoung már a száját húzva teszi be a lábát az üres lakásba, miközben mi megyünk utána, és szinte már fellélegzem, mikor eltűnik körülöttem az a fagyos hideg. Hogy lehet ilyen fagy már novemberben? – Elutazom a hétvégére.

– Ne csináld már.

– De én ráérek. – Jaeho a vállát rántva szól közbe, miközben a kabátját szenvedi le magáról, és még egy szemét mosoly is szétcsúszik az arcán, de nem tudom, mégis miért. – Úgyis rég voltunk már bulizni.

– Nem fogok inni.

– Azt meg miért?

– Mert vezetnem kell. – A vállamat rántom, az arcát figyelem, amin annyi minden fut át, hogy már egy egészen kicsit félek attól, amit mondani fog. – De te annyit nyomsz be, amennyit akarsz.

– Még szép. – Ennyivel lerendezi, nem tesz semmi megjegyzést, ami őszintén jobban ledöbbent, mint ahogy azt vártam volna. – Alig várom.

***

– Kyungil, hát te? – Apa fáradt hangja szakít ki a saját fejemből, miközben a felsőmet rángatom magamon, ami olyan rég volt rajtam utoljára, hogy már el is feledkeztem róla. – Hova csípted ki így magad?

– Épp az életképtelen lányodat várom, hogy végre elkészüljön.

– Hova mentek?

– Dokyun bulit rendez – rántom meg a vállamat, mintha semmiség lenne, és ha így belegondolok, talán az is. Valamiért nem érzek iszonyat gyűlöletet azért, mert el kell mennem, még csak fáradt sem vagyok.

Csak azt nem tudom, mire számítsak.

– Ja, igen, az ma van.

– Mehetünk! – Wheein szinte a levegőn járva siet az előszoba felé, amíg én kicsit lelassulva, de követem a tekintetemmel. Állítólag jól sikerült az érettségije, azt mondta, nem volt olyan nehéz, mint ahogy felkészítették, és azóta szinte madarat lehetne fogatni vele.

Szerintem soha nem érezte magát olyan szabadnak, mint mostanában, mert megszabadul attól a szaros iskolától.

– Várjál kislányom. Így mész? – Apa a homlokát ráncolva indul utána, amíg én a zsebeimet tapogatom, vajon mindenem megvan-e. – Mióta hordasz te szoknyát? Nem rövid ez egy kicsit?

– Apa, ne már. Bulizni megyek, nem templomba.

– Ha templomba mennél, spontán fel is gyulladna – heccelem belehorkantva a hangomba, amire apa hátravillan rám. Hirtelen letörlöm magamról a szemét mosolyomat, mert szemmel láthatóan ő nem rajong annyira azért, hogy a kicsi lánya így teszi ki a lábát a lakásból.

– Nem kéne átöltöznöd?

– Apa. – Wheein hisztizve fordul felé már a cipővel a lábán, én pedig csak most mérem végig először. Egy lila, hosszú ujjú necc felső van rajta, egy combközépig érő bőrszoknya fekete harisnyával, meg azzal a nem kevés szemhéjtussal az arcán.

Szar ezt mondanom, de valószínűleg baltával kell eltakarítanom a közeléből a kisfiúkat. Nem mintha őt érdekelné bármelyikük is.

– Vigyázok rá – nyögöm be végül a fejemet csóválva. – És inkább induljunk, mert az életben nem fogunk odaérni.

Wheein a csengőre tenyerelve áll egyik lábáról a másikra, amíg én a kaput nézem, hátha Jaeho felbukkan. Nem együtt jöttünk, mert neki még dolga volt, de azt mondta, ő is igyekszik minél hamarabb idejönni.

– Még nincs itt senki.

– Az egész kamaszkorodat bulikban töltötted, tudnod kéne, hogy este tíz előtt semmi nem kezdődik el.

– Akkor miért is vagyunk itt már fél kilenckor? – kérdezem már csak őt figyelve, amire a vállát rántja, de azt a lehetetlen vigyort letörölni sem tudja magáról.

– Mert megígértük Dokyunnak, hogy segítünk neki. – Rám néz, de csak egészen addig, mire kinyílik az a hatalmas bejárati ajtó, ami után mind a ketten csak oda tudunk figyelni. – Sshi. – Csak ennyi esik ki a száján, mert Yijeong nyit ajtót, amíg én érzem, hogy talán ez lesz életem legnehezebb estéje.

– Solarék már itt vannak. – Rám sem néz, úgy beszél a húgomhoz, mégis látom, ahogy teljesen eluralkodik rajta a zavara, és már az sem tűnik fel, hogy Hwasa hangos nevetését talán még a szomszéd utcában is hallják. – Még Jaeho is.

– Jaeho? – kérdezem meglepetten, miközben ő a szemembe néz, majd egy egészen kicsit arrébb húzódik, mikor Wheein besiet mellette a barátaihoz, de én képtelen vagyok megmozdulni.

– Már fél órája megjött.

– Nem szólt nekem. – Halkan beszélek a fejemet oldalra biccentve, és azon erőlködöm, hogy ne mosolyodjak el a puszta látványától. Csak állok félig felette, azt nézve, ahogy a levegőt kapkodja.

– Nem tudtam, hogy végül te is jössz.

– Jól nézel ki – engedem ki a gondolataimat le sem reagálva a meglepődöttségét, miközben próbálom nem folyton csak méregetni, de jelenleg az sem segít, hogy csak az arcát figyelem. Talán egyáltalán nem kéne ránéznem, mert képtelen megszólalni miattam.

– Én?

– Jól áll a fehér. – A vékony felsőjét méregetem rajta, amire már nem tud semmit mondani, csak némán tátog. – Beengedsz, vagy az ajtóban állva fogjuk bámulni egymást egész éjjel?

– Uhm – nyögi halkan, és inkább semmit sem szólva áll arrébb az utamból. Én pedig úgy teszem be a lábam a nem is kicsi lakásba, mintha életem utolsó estéjére vállalkoznék, ami talán nem is hülyeség azt tekintve, mennyire hevesen ver a szívem.

Fogalmam sincs, Jaeho mégis merre van, öt perce még ott táncolt a nappali közepén annak ellenére, hogy szinte teljesen józan. Még nem láttam nem részegen bulizni, és ez most őszintén meglep.

Én viszont képtelen vagyok bármit is kezdeni magammal, mert annak ellenére, hogy sötét van, üvölt a zene, és olyan rohadt sokan vannak, hogy el sem férek, nem tudok a bulira koncentrálni.

Egész este a húgomat figyeltem, aki talán életében először iszik, de még őt is elvesztettem egy fél órája. A hajamat túrom, most egy kicsit sajnálom, hogy nem ihatok, mert még Jaehot is én viszem haza, nagyjából azt sem tudom, hogy fogunk beférni rendesen az autóba.

És ekkor jut eszembe, hogy Yijeongot azóta nem láttam, hogy elkezdték belepni a tizenévesek a házat. Viszont tudom, hogy ez tudatosan volt így, mert próbáltam a lehetőséget is elvenni magamtól, hogy hülyeséget csináljak.

Amíg nem jött meg senki, még a törékeny, értékes dolgokat próbálták elrejteni, a lakást feldíszíteni, a hangfalakat felállítani, de végig éreztem, hogy nem tud elnézni rólam. Talán túl sokat találkozott a tekintetünk, bennem is végig csak az kattogott, hogy ez a feszültség egyre nagyobb, és rettegek attól, hogy fel fog robbanni.

Vagy olyankor történik ez meg, mikor mások is vannak körülöttünk.

Minden erőlködésem ellenére most jön el az a pont, hogy feladom a kerülését, a hajamba túrok, a tekintetemmel a tömeget kutatom, és őt hiába nem találom, Dokyunt igen. A lábam elindul, kicsit talán túl erőszakosan verekszem oda magam, és hajolok annyira közel hozzá, hogy meg is értsen.

– Yijeong?

– A mosókonyhában.

– A hol? – kérdezek vissza a homlokomat ráncolva, úgy nézve rá, mintha elment volna az esze. A szívem mégis mindjárt kiugrik. – Miért van ott?

– Nem tudom. – Még a vállát is megrántja, nekem meg ennyi pont elég, hogy inkább utána induljak. Nem tudom, hány ajtón nyitok be, mire végül eljutok abba az iszonyat pici helyiségbe, ahol az a tompa, irritáló fényű lámpa lóg.

– Yijeong.

– Ühm. – Ő csak nyögve támaszkodik meg az egyik falnál, amíg én beljebb lépek, és lassan csukom be magam után az ajtót, ami sokkal jobban kiszűri a zenét, mint ahogy azt gondolnám. Talán még azt is hallom, ahogy hangosan levegőt vesz.

– Rosszul vagy?

– Nem.

– Mennyit ittál? – A homlokomat ráncolva figyelem az arcát, még mindig a kilincset markolom magam mögött, mert jelenleg ez az egyetlen dolog, ami visszatart abban, hogy felé mozduljak. – Részeg vagy.

– Csak egy kicsit. – Az arca után nyúlva dünnyög, miközben felnéz rám, és olyan, mintha képtelen lenne levenni rólam a szemeit. – Te is nagyon jól nézel ki.

– Szóval egy kicsit? – kérdezek vissza, mikor az a mondat csúszik ki a száján, amitől kihagy a szívem. Azt hiszem, jelenleg egészen nyugodtan feladhatom.

– Egész este téged kerestelek.

– Miért?

– Mert táncolni akartam veled. – Oldalra biccenti a fejét, a száját harapva beszél, és annak ellenére, hogy nehezére esik egyenesen állni, a szavak túl tisztán hagyják el a torkát.

– Komolyan?

– Miért kerülsz? – Hirtelen vált, a hajába túr, ami annyira elveszi a figyelmemet minden másról, hogy le sem tudok döbbenni azon, amit kérdez. Azt hiszem, a szívem nem verne sokáig, ha most a fejbe látnék.

– Nem kerüllek.

– Azt mondtad, féltesz, de nem vagy hajlandó a közelembe jönni.

– Yijeong. – Mély levegőt veszek, mert igyekszem kivágni magam valahogy, de kudarcot vallok. Nem tudom, mi történik velem mostanában. – Tudod, hogy miért.

– A múltkori miatt? Mikor…

– Igen – vágok a szavába, a hangomat visszanyelve, mert tudom, hogy nem szabadna őszintének lennem, mégsem tudok most hazudni. – Múltkor túlzásba estem.

– De csak alig értél hozzám.

– Tudom.

– És ez túlzás? – kérdezi a száját alig mozdítva, csakis az arcomat nézve, én pedig próbálom nem az ajkait bámulni, de elég nehezen megy. – Meg sem csókoltál.

– Az volt túlzás, amire gondoltam. – A szám alig mozdul, mert amint kimondom, már megrohamoznak az akkori képek, amik csak arról szóltak, hogy mit tennék vele a legszívesebben. Teljesen megőrültem.

Mégis hogy juthat ilyen az eszembe?

Mintha ő is elveszne a fejében, egyszerűen csendben marad hosszú pillanatokig, és csak néz rám mereven, miközben kattog az agya, és annak ellenére, mennyire őszinte jelenleg, a zavar mégis kiül az arcára.

– Azt akartam, hogy felgyere hozzám.

– Tudom – bólintok rá szinte alig rezzenve, a bizsergést markolva a tenyeremben. Mi van velem? Már nem vagyok tizenhét. – De abból nem csak beszélgetés lett volna.

– Az lett volna a cél. – Megint a száját harapja, szerintem fogalma sincs, mennyire megkattanok tőle, még csak kontrollálni sem tudom, ahogy elindul bennem az a lehetetlen izgalom. Ezek szerint nem csak én gondoltam tilos dolgokra. – Bárcsak feljöttél volna.

– Yijeong.

– Biztos belehaltam volna.

– Ne provokálj.

– Különben? – kérdez halkan, nehezen véve a levegőt, ami annyira ledöbbent, hogy már esélyem sincsen magam ellen. A hideg végigfut rajtam, ahogy az a még számomra is ismeretlen erő felszabadul bennem, és már fel sem fogom azt, mikor megmozdulok.

Felé lépve szinte fellököm az egyik falnak tolt, összecsukható széket, ahogy a dereka után kapok, és egyszerre nyögünk fel, mert a szám egyből az övéhez forr, az alkohol íze pedig abban a szent pillanatban olvad szét bennem.

Ha nem marnék a combjába, érzem, hogy talán meg se tudna állni, csak nyöszörög, ahogy hirtelen felemelem, és szinte meg se fordulok vele, már a mosógép tetején ül. A hajamat túrja, amíg én a száját harapom, és remegek belül attól a heves csóktól, amit gondolkodás nélkül viszonoz.

A bőrömet marja, a hajamat, a hátamat markolja, mintha kapaszkodót keresne, én pedig nem hiszem el, hogy Yijeonggal csókolózom, hogy miatta nem tudok leállni, és még csak fel sem fogom, mennyire tilos helyen estem neki.

– Ne. Ne, ne, ne – könyörög halkan, ahogy egy fél pillanatra elszakadok tőle, de abban a másodpercben, ahogy a hajamnál fogva ránt vissza magához, képtelen vagyok már levegőt venni is. A száját csókolom, az állát, az állkapcsát harapom, amit a fülledt levegőbe sóhajtva értékel, amíg meg nem szívom a nyakát.

Azt hiszem, ezzel átlépek egy határt nála, mert összerezzen, még hirtelen azt sem veszi észre, hogy egy fél pillanatra leállok.

– M-menjünk fel.

– Hova?

– Valamelyik szobába. Kérlek – nyögi halkan, remegő hanggal, amíg bennem túl nagy a késztetés arra, hogy meg is tegyem, amit kér. – Kérlek.

– Ne hergelj.

– Könyörgök.

– Yijeong. – Belemélyül a hangom a nevébe olyannyira, hogy még én is alig ismerem fel saját magam. Csak a nyakába bújva küszködök a zsongással a fejemben, mert a bőrének az illata megszáll teljesen, és képtelen vagyok összeszedni magamat. – Ha most felviszlek, nem fogsz tudni lejönni a saját lábadon.

– Jó.

– Nem, nem az. – A levegőt kapkodva szakadok el tőle, de csak annyira, amennyire megengedi. A hajamat túrja, közel tart magához, és úgy néz a szemembe ilyen lehetetlen közelről, hogy közben még a lüktető száját is harapdálja. – Részeg vagy. Nem szabad így lennie.

– Miért?

– Mert elsőnek nem ezt érdemled.

– Elsőnek? – kérdez vissza a hangját keresve, majd teljesen lefagy a felforrt arca, mikor rájön, mire célzok. – Már voltam nővel.

– És férfival? – Alig hall meg, annyira halk vagyok, de csak azért, mert tudom, mi erre a válasz. Férfi még egészen biztosan nem ért hozzá, bár abba belegondolva, milyen ellenszenvvel tölt el az, hogy nő már igen, talán jobb is így.

– Engem nem érdekelnek a férfiak. – Túl elhamarkodottan vágja rá, viszont ahogy az én arcom ebbe beletorzul, szinte egyből elvörösödik. Nem mintha a benne lévő alkohol ne játszana rá a zavarodottságára. – Á-általában.

– Általában – ismétlem a szemöldökömet felvonva, csak a szemeit nézve a szája helyett. – Ha nem érdekelnek, akkor mit akarsz tőlem?

– Te kivétel vagy.

– És mégis miért?

– Mert te Kyungil vagy – nyögi be a levegőt kapkodva, de már nem az előbbi hevességem az oka. Azt hiszem, a zavartól fulladozik. – Már a puszta látványodtól nem kapok levegőt.

– Ne mondd ezt.

– De ha így van. – Csaknem hiszti jön ki a száján, mert úgy tenne valamit, érzem, ahogy megfeszül mindene, mégsem képes rá. Csak markolja a hajamat tovább pont olyan görcsösen, mint ahogy én próbálok a nadrágomban maradni. – Azt hittem, megáll a szívem, mikor annyi év után újra megláttalak.

– Zavarba hozlak?

– Nagyon.

– Még ennyi idősen is?

– Most a leginkább. – Hatalmasat nyel, miközben én már csak a száját figyelve kérdezek, már nem is tudom pontosan, hol vagyok. A részeg feje miatt túl őszinte, és csak arra tudok gondolni, hogy soha semmi nem okozott még akkora örömöt, mint amit most mond.

– Ugye tudod, hogy ezek után nem lehetünk egy légtérben mások előtt?

– Miért?

– Mert már így is felrobbanok attól, hogy nem érhetek hozzád. – A homlokának dőlök, és egyből lehunyom a szemem, mikor az arca átváltozik a csalódottságtól, mert a puszta hanglejtésemből tudja, hogy itt húzom meg a határt. – Wheein egyből kiszúrná.

– Már kiszúrta – javít ki halkan, amire csak egy nyúzott nyögés esik ki a torkomon. Nem értem magam, mégis mi történik velem?

Alig keveredtünk ki élve a mosókonyhából, én mégis egy évezrednek érzem pont azért, mert fogalmam sincs, hova tűnt el. Valahol a tömegben lehet a részeg emberek között, amíg én csak azt mantrázom magamban, hogy a legtilosabb dolgot művelem.

Jang Yijeong, aki a húgom legközelebbi barátja, a gyerekkorom egyik legmeghatározóbb része, konkrétan teljesen elvette az eszemet. Nem tudom, hogy jutottunk el idáig, hogy ezalatt a másfél hónap alatt mi történt, hogy ilyen érzéseket hoz elő bennem.

Próbálom a viselkedését az alkoholra fogni, hogy életében most ivott először ilyen sokat, de az a helyzet, hogy ez a gondolat lehetetlen módon elszomorít. Én józanul is képes lettem volna meghalni miatta, és nem akarom, hogy belőle csak a vodka hozza ezt ki.

– Jaeho, menjünk.

– Miért? Minek? – A poharát szorongatva üvölt vissza a zenén keresztül, miközben a tömegről rám szegeződik a tekintete. A semmiből bukkantam fel mellette, de még csak össze sem rezzent. – Mi történt?

– Semmi.

– Azt a semmit Yijeongnak hívják? – Felvont szemöldökkel kérdez, amire hirtelen csak a számat nyitom, de nem tudok semmit kiszedni magamból. – Eltaláltam?

– Csak fáradt vagyok.

– Nem, te kicsinált vagy – mér végig tetőtől talpig, és eléggé hálás vagyok azért, hogy nem teszi szóvá a szétgyűrt felsőt rajtam, ami félig kilóg a nadrágomból. Nem sikerült azóta se rendbe tennem magam. – Mit művelt veled a kölyök?

– Mondtam, hogy semmi köze hozzá. – Fellobbanok, amire kissé hátrahőköl, de csak olyan kicsit, hogy észre sem venném, ha nem kéne ilyen közel hajolnom hozzá a zene miatt.

– Mi bajod? Láttad mással smárolni?

– Na jó, baszd meg. – Fújva köpöm oda ezt a pár szót, mert a hirtelen indulat teljesen eláraszt, és mindenemmel azon vagyok, hogy legalább a friss levegőre kimehessek.

Még a feltételezés is abszurd, hogy ő máshoz érjen, mégis annyira megrémiszt már a puszta felvetés, hogy összeugrik mindenem. Yijeong életében az lett volna az utolsó dolog, amit megmert tenni.

– Hé, ne már. – Jaeho hirtelen a kezem után kap, és ennyi pont elég, hogy ledermedjek, mintha belém fagyasztaná az ideget. – Inkább igyál valamit.

– És ki fog hazavezetni?

– Én.

– Jaeho, te már megittál legalább két sört. Kurvára felejtsd el, hogy így akár a húgom, akár Yijeong beülhet mögéd a kurva autóba. – A fogaim közt sziszegek, és csak most látom rajta, hogy leesik neki; ez komoly indulat bennem, nem csak hiszti. – Vagy jössz vagy maradsz, de én megyek.

– És Wheeinék? Őket hogy teszed be az autóba? Mert ahogy elnéztem a húgodat, nem szándékozik még elmenni. – Próbál hárítani, inkább ki se mondja Yijeong nevét, amiért felettébb hálás vagyok. – Tíz perce még a konyhapulton táncolt.

– Miről beszélsz?

– Asszem kicsit be is nyomott.

– Wheein? – döbbenek le teljesen, esek ki a saját fejemből és lazul el minden eddigi befeszült izmom. – De ő soha nem iszik.

– Hát akkor most bepótolja a lemaradását.

– Nem hiszem el.

– Na, ne, Kyungil. – Ijedten szól utánam, ahogy én magamból kikelve indulok át a tömegen a konyha felé, a sok kis szemetet úgy lökve arrébb, hogy pont leszarom, mennyire vagyok bunkó.

Kicsit meg kéne ijesztenie, hogy előjön belőlem a régi, idegbeteg énem, de sajnos nem tudom irányítani. Nem az én hibám, ha a húgom, és az összes kis rohadék barátja teljesen felhúzza az agyamat.

– Wheein! – A neve kirepül a számból, ahogy beteszem a lábam a műanyag poharakkal és még mindig bontatlan piákkal teli konyhába, ahol már nincsenek olyan sokan, mint a nappaliban, de még így is alig igazodom ki rajtuk. – A rohadt életedet.

– Kyungil.

– Mennyit ittál? – kérdezem, ahogy a sok idióta között kiszúrva elkapom a karját, és úgy húzom magamhoz egy selyemfiú közeléből, mintha az életét menteném. Amíg én itt vagyok, egyetlen kis köcsög sem fog a húgomhoz érni, és nem azért, mert beszabályozom.

Csak ismerem őt, és tudom, hogy nagyon megbánná holnap reggel.

– Táncolsz velem?

– Majd ha kijózanodsz annyira, hogy tudj is táncolni combnyaktörés nélkül. – Túlságosan mélyre kell hajolnom, hogy megértsen, miközben a szétcsúszott arcát nézem. Azt hiszem, Yijeongnál sokkal-sokkal többet ivott, amivel semmi baj nincs az égvilágon, hiszen elég álszent lenne, ha pont én rosszallnám ezt.

Ennyi idősen többet buliztam már, mint anyámék egész életükben.

A probléma csak annyi, hogy a vérnyomásom az egekben, és csak a kölyök jár a fejemben, ami egy szent pillanatra se hagyja, hogy legalább egy kicsit lenyugodjak. Dühös vagyok, mert gyenge voltam és nekiestem, dühös, mert alig bírtam leállni, és dühös, mert ott kellett hagynom, mégis jobban akarom őt, mint levegőt venni.

Gyűlölöm magam.

– Már hajnal fél négy van, menjünk haza.

– Nem akarok.

– Wheein. – Idegesen hajolok még jobban az arcába, amire csak a száját biggyeszti, a kezem után nyúlva kapaszkodik belém, és próbál betörni azzal a kiskutyanézéssel, ami apánál mindig beválik. – Ezt hagyd abba, nem hatsz meg.

– De Kyungil, kérlek.

– Menni akarok.

– Akkor menj, én itt tudok aludni Dokyunnál.

– Meg a nagy szart – horkantok fel, mert a lehető legborzalmasabb forgatókönyvek pörögnek át az agyamon, mégis mi történhetne, miután én magára hagyom. – Kapd össze a barátaidat, és húzzunk haza.

– Hwasát?

– Igen.

– És Yijeong-shhit? – kérdezi kicsit lassabban, mert összeakad a nyelve, de még így is pontosan megértem. Ezt a nevet szerintem még úgy is meghallanám, ha süket lennék.

– Igen, ha akarod.

– És te akarod?

– Na jó, húzz és keresd meg – adom ki az útját, ahogy egy hatalmat felsóhajtva eltolom magamtól, de ahogy elindul, szorosan mögötte megyek én is. A lépteit figyelem, amik túlságosan instabilak, mégis úgy érzem, hogy uralja magát.

Ahogy kitesszük a lábunkat a konyhából, egyből kiszúrom Jaehot, aki valószínűleg minket várt, bár nem értem, miért nem jött be ő is.

– Na mi van?

– Majdnem egy idióta szájából kellett kiszednem, úgyhogy most takarodunk haza – hadarom túl idegesen, de nem rájuk haragszom. Jaeho és én is nagyon jól tudjuk, hogy mi csináltunk sokkal nagyobb hülyeségeket is anno.

– Wheeint?

– Igen.

– Smárolt valakivel? – kérdez ledöbbenve, olyan görcsösen figyelve a húgomat, mint ahogy én is teszem.

– Csak majdnem. – A fejemet csóválom, viszont belém szorulnak a hangok, ahogy hirtelen eltűnik előlünk, de csak azért, mert megtalálja Hwasát. A nyakát átölelve húzza oda magához, valószínűleg a fülébe beszél, amíg nekem azon pörög az agyam, hogy vajon biztonságban haza tudom-e vinni őket. – Keresd meg Yijeongot.

– Én?

– Igen.

– Azt meg miért? – Jaeho a homlokát ráncolva néz fel rám, őszintén magas nekem, mégis mit nem ért ezen. – Miért nem keresed meg te? Miattad még haza is menne.

– Jaeho. – A fogamat szívom, de még az utolsó pillanatban visszafojtom az indulataimat, és csak feladva állok egy helyen. – Kérlek.

– Jól van – megy bele végül, mikor rájön, hogy mindennél jobban távol akarok maradni a kölyöktől, viszont a tekintetét nem nagyon tudja levenni az arcomról. Azt hiszem, ezt nem fogom ennyivel megúszni. – Várjatok meg kint.

***

Azon kapom magam, hogy már megint az irodában ülök, és felbosszant, hogy bőven több mint fél éve ugyanazt csinálom, és annyira tele van a fejem, hogy legszívesebben felállnék, és itt hagynám az egészet a picsába.

Rohadtul lemaradtam az elmúlt pár hétben, ezért éjjel-nappal bent vagyok, mert be kell hoznom mindent, mielőtt a főnökeim csesznek le. Talán az egyetlen mázlim, hogy apa is itt dolgozik már nagyon régóta, és az ő szava elég sokat számít.

Ha ő nem lenne, lehet, hogy már nem itt dolgoznék, annyira szétszórt vagyok a kicseszett magánéletem miatt.

– Song Kyungil. Hallottam, hogy tegnap is zárásig maradtál bent. – Donghae, vagyis a közvetlen főnököm hangja felrobbantja ezt a kis helyiséget, ami annyira megijeszt, hogy csaknem felugrom tőle. – Minek köszönhető ez?

– Mostanában kicsit kicsúszott a kezem közül néhány dolog – morgom halkan mindenféle ellenszenv nélkül, mert hiába vagyok feszült, ez nem róla szól.

– Igen, azt észrevettem – sétál beljebb, és megáll pont ott, ahol apa is szokott mindig, mikor rám néz. – Ezért is jöttem. Talán nehézséget okoz a munka?

– Nem. A munkát bírom.

– Unod?

– Talán egy kicsit. – A székben hátradőlve nézek fel rá, és tartom a szórakozott tekintetét, mert tetszik neki, hogy őszinte vagyok. – De megcsinálom, amit kell.

– Igen, látom, hogy szépen behoztad a lemaradásokat az elmúlt pár napban. – Halványan biccent, majd elhátrál egy lépést végig csak rám nézve. – Ha már ilyen tempóval és kitartással tudsz dolgozni, mit szólnál, ha kijönnél ebből az egérlyukból?

– Most komolyan? – kérdezek vissza teljesen ledöbbenve, aminek nem szabadna látszódnia rajtam, de hát baszki. Egy pillanatra azt hittem, kirúgni akar.

Yijeong annyira leköti az agyamat, hogy már ezen sem csodálkoznék.

– Komolyan. A mostani kis hullámvölgyed ellenére nagyon meg vagyunk elégedve veled, és tetszik, hogy képes vagy pánik nélkül behozni hetes lemaradásokat pár nap alatt. Szerintem már ideje lenne. – Oldalra biccenti a fejét, majd egyszerűen csak kifordul, és beszél tovább, nekem mégis kell pár pillanat, mire leesik, hogy most utána kéne mennem.

Tisztában vagyok azzal, hogy a világon bármit képes lennék megcsinálni, mégis annyira megrekedtem a kölyök miatt, hogy rendesen életképtelennek érzem magam. Még ahhoz is idő kell, hogy nagy nehezen felkeljek a székemből, és kövessem őt egészen a tárgyalóig, ahol mindig a nagyobb projekteket beszélik át.

Már nagyon hosszú hónapok óta várok erre az áttörésre, és talán ez az, ami segít, hogy egy percre elfeledkezzek Yijeongról.

***

– Kyungil-ah. – Wheein fáradt hangja töri meg a nappali csendjét, és úgy dobja le magát mellém a kanapéra, hogy csaknem összedől alattunk. – Mit csinálsz itt hajnal fél egykor?

– És te? – nézek rá a telefonomról egyenesen az arcára, és csak azt a nyomott fáradtságot nézem a szemeiben, ami egészen aranyossá teszi. – Aludnod kéne.

– Aludtam is, csak lejöttem inni.

– Nem kéne visszamenned? – A telefonom felé fordulva kérdezek, de ő meg sem mozdul, csak szuggerál tovább. Van egy olyan érzésem, hogy nem akar itt hagyni jelenleg.

– Sajnálom.

– Mit?

– Hogy annyit ittam Dokyun buliján – motyogja a kezeit bámulva, és ahogy ránézek, végigszalad rajtam egy gyenge mosoly, mert Wheein még mindig túl tiszta ennyi idősen is. Valamiért a szöges ellentéte annak, mint amilyen én voltam ennyi idősen.

– Mit sajnálsz rajta? Épp ideje volt. És nem értem, miért most hozod ezt fel, már több mint egy hete volt.

– De azóta nem is találkoztunk, mert kora reggeltől késő estig az irodában vagy. – A száját húzva piszkálja a haját, ami eléri, hogy belegondoljak az elmúlt pár napba. Annyira a munkába temetkeztem, hogy fel sem tűnt a családom hiánya.

– Csak sok a munkám.

– És most inkább telefonozol, minthogy aludj? Mindjárt kelned kell.

– Nem a buliról beszéltél még pár perce? – Próbálok visszakeveredni a kezdeti témához, mielőtt pont úgy kezdene kioktatni, mint anya, valahányszor éjfélkor érek haza az irodából. – Épp bocsánatot kértél.

– De… – Szólna le, viszont a szavak a torkán akadnak, mikor nem olyan kiborulásban kötök ki, mint amit valószínűleg várt tőlem. Azt hiszem, ez összezavarja. – Uhm. Ideges voltál?

– Igen, de nem miattad.

– Köszönöm – nyögi ki végül, ami eddig ott ült a torkán, de csak most sikerült kiszednie magából. Teljesen elfelejti azt, hogy eddig a munkámról faggatott, ennek pedig elmondhatatlanul örülök. – Nem hagytad, hogy hülyeséget csináljak.

– A húgom vagy, és ha velem mész bulizni, sajnálom, de faszságot nem csinálhatsz. – Érzem, hogy rám mosolyog, miközben beszélek, de én nem tudok ránézni. Csak és kizárólag a telefonomat görgetem magam előtt, de már azt sem tudom, mit bámulok. Képtelen vagyok aludni. – Majd akkor kavarhatsz idegen kis köcsögökkel, ha nem látom.

– Nem tervezek ilyet tenni.

– Akkor sem tervezted, mégis a konyhapulton táncoltál.

– Ah. – A homlokára simítva nyög, amíg én a szemét, kárörvendő vigyoromat gyűröm le a torkomon, amit még akkor sem tudnék eltakarni, ha az életem múlna rajta. – Láttad?

– Én nem, de Jaeho igen.

– Ah, ne már. – Hisztizve borul végül a kanapé háttámlája, ahogy ez eljut az agyáig, én meg alig tudom eltakarni, mennyire jól szórakozom rajta. – Lehetne ennél rosszabb?

– Állítólag jó voltál.

– Nem hiszem el. – Le sem reagál, csak fekszik félig a kanapén, amíg nekem csak az pörög a fejemben, hogy lassan el kéne mennem aludni, mert pár óra, és tényleg munkába kell mennem. – Lehettem volna ennél cikibb?

– Nem voltál az. – A vállamat rántom, ennyivel le is rendezem az egészet, miközben szépen lassan indulnak meg bennem az emlékek a kölyök szájáról.

– Szegény Dokyun, elég szar lehetett egyedül feltakarítani mindent halál másnaposan. – A füle mögé gyűri a haját újra és újra, mert mindig az arcába esik, viszont tudom, hogy mire készül, valahányszor ezt csinálja.

– Mi az?

– Mi lenne?

– Valamit nagyon mondani akarsz. – Felé fordulva csak az arcát figyelem, és ahogy a szemembe néz, tudom, hogy telibe találtam. – Ne tartsd vissza.

– Yijeong? Ő… hogy van?

– Most kinek a legjobb barátja? Az enyém vagy a tiéd? – kérdezem a homlokomat ráncolva, miközben a szívem mégis csak kihagy egy rohadt nagy ütemet. Baszki. – Miért tőlem kérdezed?

– Tudom, hogy mostanában nem basztatlak vele, mert nem akarom, hogy kinyírj. – Az ujjait markolja, egyre idegesebb lesz, mert azt hiszem, attól fél, hogy kiosztom. – De őszintén reméltem, ha eljössz a buliba te is, talán nyitsz felé. Nem is tudom.

– És ez miért lenne jó neked? – Őszinte érdeklődéssel figyelem az arcát, miközben a pulzusomat próbálom a helyén tartani, mert ezek szerint tényleg fogalma sincs arról, hogy mi történt Yijeong és köztem.

– Őszintén?

– Jó lenne – bólintok rá a telefonomat teljesen leeresztve.

– Mióta az a csaj itt van, a hajamat tépem tőle, és nem akarom Yijeong-sshi közelében látni. Szerintem nagyon rossz ember.

– Milyen csaj? – Halkan kérdezek vissza, mert megrohamoznak Yijeong szavai, miszerint őt a férfiak nem érdeklik, csak a nők. Általában.

– Yijeong-sshire hajt egy hülye liba, éjjel-nappal a nyakán lóg.

– Mióta? – Görcsbe rándul a kezem, őszintén nem tudom, milyen érzések indulnak el bennem, csak arra tudok gondolni, hogyha ez igaz, akkor megőrülök.

– Pár hete megkörnyékezte, de az elmúlt pár napban már hívogatja mindenhova. – Beharapja a száját, mert próbálja visszatartani az ellenszenvet, amit a lány iránt érez. – Gyűlölöm. Nem akarom megmondani, mit csináljon, de az a ribanc nem való hozzá. Úgy viselkedik, mint egy harminc éves nő, de még alig tizenhét.

– Együtt vannak?

– Az kéne még – horkant fel hangosabban, mint ahogy kellene, de nem zavartatja magát. – Dehogy vannak. De az a csaj nagyon akarja, és nem akarom, hogy az élete része legyen még baráti szinten sem.

– Ez… az ő dolga, Wheein.

– Mondod úgy, hogy belesápadtál. – Az arcomat méregeti, miközben én próbálok semlegesen viselkedni, mégis meghasadok belül. – Te vagy a hozzá való, nem az a liba.

– Nincs közöm hozzá.

– Szerelmes vagy belé – mondja ki azt, amitől megdermed az idő, és szinte magamon érzem azt a pánikot, mikor ránézek. Attól fél, hogy meggyilkolom ezért, de nem érzek indulatot. Azt hiszem, inkább összetört vagyok. – Látom rajtad.

– Nem látsz te semmit, csak próbálod belém magyarázni az idióta elképzeléseidet.

– Hé.

– Húzz el aludni.

– Kyungil.

– Gyerünk – morranok fel erőszakosabban, mint kéne, de elérem vele azt, amit akartam. Összerezzen, a nyakát behúzva kel fel a kanapéról és indul fel az emeletre egy hang nélkül.

Én meg ülök itt egyedül, és azt a kezelhetetlen rossz érzést próbálom eltakarítani magamból, amitől remeg a mellkasom. Miért történik ez velem?

***

Alig pár perce értem haza a munkából, a ház mégis teljesen üres. Alig múlt délután öt, de senki nincs itthon, anyáék dolgoznak, a húgom valahol Hwasával, aminek még soha nem örültem ennyire.

Mióta összekaptam Wheeinnel egy kicsit, nem is láttam őt, pedig már két nap is eltelt azóta. Nincs kedvem egyikükhöz sem, annyira belezuhantam még jobban a fejembe, hogy a munkán kívül már nem is vagyok képes többre.

Már dobnám le magam a kanapéra, de hallom, ahogy halkan nyílik a bejárati ajtó, én pedig a homlokomat ráncolva dermedek egy pillanatra, ugyanis senki nem köszön. Csak a csend, meg az a halk motoszkálás, ami rávesz arra, hogy kiinduljak.

A lábam viszont megdermed, mikor meglátom őt a táskájában kutakodva, és hirtelen fogalmam sincs, melyik testrészemen vegyek levegőt.

– Szia.

– Baszki. – Yijeong káromkodva ugrik meg, olyan megszeppenve néz fel rám, hogy megpuhul a szívem egy egészen kicsit. – Bocsánat, én nem akartam bejönni.

– Mégis itt vagy. Wheein nincs itthon.

– Tudom, csak bedobtam a töltőjét, mert tegnap nálam maradt. – A vállát rántja, nem mer a szemembe nézni, mert megint olyan piszok szégyenlős lesz, amíg bennem csak az a lehetetlen feszültség nő.

Csak az jár a fejemben, amit Wheein mondott arról a lányról, és képtelen vagyok elfogadni, hogy bárki is a közelébe mehet, aki nem én vagyok. Nem akarom, hogy így legyen.

– Megmondod neki, hogy itt hagytam az előszobában? – kérdezi a táskájából kihalászva azt a fehér, néhány helyen kicsit megtört töltőt, amit a cipősszekrényre tesz, majd szinte egyből hátat is fordít.

– Hova rohansz?

– Sietnem kell haza.

– Nem inkább randid? – javítom ki kicsit szigorúbban, mint ahogy terveztem, de pont elérem vele azt a hatást, amit akartam. Egy egészen kicsit ledermed, visszafordul felém teljesen, és csak most látom, hogy tényleg csak a zavar miatt kerülte a tekintetemet. – Nem akartál volna szólni róla?

– Milyen randi?

– Hülyének nézel? – Befeszül az arcom, mert kezdek ideges lenni, miközben azt sem tudom, hogy ő mit gondol, mert az arcán olyan zavarodottság van, hogy szinte fel sem ismerem tőle.

– Nem. Nem tudom, milyen randiról beszélsz.

– A csajról, aki a lábad nyomát nyalja.

– Honnan tudsz róla? – kérdezi teljesen ledöbbenve, de nem épp úgy, mint ahogy én gondoltam. Szimplán csak nem ért. – És miért vagy ilyen ideges?

– Mert játszadozol.

– Én játszadozom? – Elképedve kérdez, érzem, hogy kicsit talán felbosszantom amellett, hogy igazából fogalma sincs, miért vagyok most ilyen. – Miről beszélsz, Kyungil? Ha jól emlékszem, te másztál rám, és nem fordítva, ráadásul azóta úgy kerülsz engem, mint a tüzet.

– Nem másztam rád – vágok vissza olyan hirtelen, hogy el sem jut az agyamig, mekkora gyökérség hagyja el a számat.

– És mikor hazavittél? Vagy a bulin? Nem emlékszel, milyen rohadt akaratos voltál? Mert én igen. – Olyan higgadtságot erőszakol magára, hogy muszáj lehunynom a szemem, miközben beszél. Hogy lehet ilyen mély a hangja? – Nem bírtál elengedni.

– Ne tereld a témát, Yijeong-sshi. – Halkan becézem úgy, ahogy Wheein is szokta, de ebben közel sincs annyi gyengédség, mint mikor a húgom mondja. Talán pont ezzel érem el, hogy összekapja magát, és már nem csinál mást, csak kitartóan tartja a tekintetemet, mikor képes vagyok ránézni.

– Jó, nem úgy van, ahogy te gondolod, de tegyük fel, hogy van bárki más, akivel hajlandó vagyok randizni. Akkor mi történik? – Már teljesen feladja, csak a dühös szemeimet nézi, miközben a kezébe veszi az irányítást. – Talán zavar?

– Nem.

– Mindjárt belehalsz, annyira zavar. – Fújtatva néz fel rám a hatalmas szemeivel, és talán ebben a pillanatban leszek teljesen biztos abban, hogy nála gyönyörűbb embert még életemben nem láttam. – Ha komolyan azt hiszed, hogy kavarok valakivel, akkor veszekedés helyett miért nem próbálsz inkább megállítani?

– Mert a húgom legjobb barátja vagy – nyögöm be elveszve, teljesen kudarcot vallva, és csak azt nézem, ahogy megrándul az arca, de még nem borul ki teljesen. Azt hiszem, magamra haragítottam.

– Jól van, akkor pont ezért mehetnék el mással. Ha már úgyis csak az vagyok.

– Yijeong. – Mély levegőt veszek, mert próbálok higgadt maradni, de nem sikerül. – Ezt kurvára fejezd be.

– Mégis mit?

– A kibaszott dühítésemet.

– Áh, szóval dühös vagy? – kérdezi már a választ sem várva, csak állja az én ideges tekintetemet, és olyan ismeretlen magabiztosságot kap magára, amit szerintem eddig még soha. – Nem vagy a pasim, hogy megmondd, kivel mehetek el és hova. Sőt, ha az lennél se tehetnéd.

– Miért hergelsz?

– Te mindig azt hiszed, hogy provokállak? – Kimérten beszél, amíg én közelebb hajolok, a feje mellett támaszkodom meg az ajtón, de nem zökkentem ki. Ő ugyanolyan határozott marad. – Az nem jutott eszedbe, hogy csak élem az életem anélkül, hogy izgasson, mit gondolsz?

– Szóval nem izgatlak? – Ahogy kérdezek, ő úgy marad csendben, nem tud semmit sem mondani, csak a felháborodást figyelem a szemeiben, mert úgy tűnik, már ennyivel nagyon felbosszantottam. – Akkor miért lettél ilyen ideges hirtelen?

– És te? – szűri halkan a fogai között, tartva a tekintetemet. – Talán csak nem féltékeny vagy?

– Féltékeny? Mégis mire?

– Arra, hogy rajtad kívül más is hozzám érhetne. – Megadja a kegyelemdöfést, mert két pillanattal ezelőtt hiába tudtam volna ezt az egészet ellene fordítani, most csődöt mondok. Érzem, ahogy a hirtelen ideg és ellenszenv végigszáguld az ereimben, mert ennek már a puszta gondolata kifordít magamból. – Ezt nem bírod elviselni.

– Nincs igazad.

– Akkor miért vagy ennyire dühös? – Meg sem rezzen az arca, még a hangját is lejjebb veszi, de annyira közel vagyok hozzá, hogy még így is túl hangosnak érzem. – Miért hazudsz?

– Te igenis provokálsz.

– Ha nem lenne igazam, nem kapnád fel ennyire a vizet. Ismerlek nagyon jól.

– Tényleg ismernél? – Felszökik az egyik szemöldököm, és tudom, hogy annyi dolgot tudnék mondani neki, amivel megbánthatom, de csakis azért, mert ő is árt nekem minden egyes szavával. Miért esik ez ilyen rosszul? – Eltelt hét év.

– Te mégis mindenre emlékszel velem kapcsolatban – szólal meg tovább forgatva bennem a tőrt. – Ahogy én is. Majdnem minden nap összeverve jöttél haza, annyira durva és indulatos voltál, hogy a szüleid már azon gondolkodtak, hogy katonai iskolába küldenek. Dühös voltál mindenre, gyűlöltél mindent, mégis Wheein volt az egyetlen, akivel gyengéd tudtál lenni. És én. Figyelmes voltál, kedves, és annyira… annyira törődő. Forró lesz mindenem, ha csak arra gondolok, hogy lent aludtál velünk a földön, mert Wheeinnel egyedül féltünk a sötétben.

– Ne terelj.

– Csak azért lógtál el az utolsó óráidról, hogy minket hazakísérhess. – Átváltozik a hangja, eluralkodnak rajta az érzelmei, mert már nem képes haragot erőltetni magára. Az én fejem meg teljesen lezsibbad. – Az elmúlt hét évben minden egyes nap gondoltam rád. Valahányszor vertek vagy aláztak meg, mindig csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak ott lennél.

– Megvertek?

– Busanban sem voltam kevésbé furcsa. Nem szerettek. – Hatalmasat nyel, amíg bennem elindul valami, és annyira erőt vesz felettem, hogy képtelen vagyok megfékezni a gondolataimat. – De túléltem.

– És az a kislány? Ő szeret?

– Kislány? – kérdez vissza a szemöldökét felvonva, amire nem tudok semmit reagálni. Nem is kell. – Kislány azért, mert akar tőlem valamit?

– Kislány, mert alig tizenhét éves.

– És? Én meg tizennyolc vagyok. Pont hozzám való. – Mintha felpofozna, csak néz a szemembe kegyetlenül, amíg bennem kicsinál valamit. Ennyi volt a maradék türelmemnek is.

Pont hozzá való.

– Ne csináld ezt, mert nagyon, nagyon fel fogsz dühíteni.

– És?

– És nem akarlak bántani. – Az ujjaim ökölbe szorulnak az ajtó hűvös anyagán, mert nem értem, miért nem rebben meg még csak a szeme sem. Miért viselkedik ennyire határozottan?

Fogalmam sincs, mit miért csinál.

– Te soha nem bántanál engem.

– Az istenért se tudnék kiigazodni rajtad – vágom hozzá a homlokomat ráncolva, azért imádkozva, hogy hagyja ezt abba, amíg ő belülről harapdálja a száját annak ellenére is, mennyire felbosszantottam.

Összezavarodva állom a tekintetét, miközben annyi mindent akarok mondani neki. Azt, hogy ne merjen mással találkozni, hogy ne akarjon bántani, hogy ne akarja, hogy őszinte legyek.

– Mikor csókolsz már meg? – kérdezi a csöndet teljesen felrobbantva, ami teljesen felborítja az eddigi veszekedésünk maradékát is. Mégis mi a szar van a fejében?!

Ez a fiú teljesen kikészít.

– Miért nem te csókolsz meg engem?

– Mert te nem akarod, hogy mással legyek.

– Azt te sem akarod – vágom rá annyira higgadtan, hogy egy pillanatra leragad az agya, és minden egyes érzelem kiül a szemeibe egészen addig, amíg észhez nem tér. Hangosan veszi a levegőt, szabad szemmel látom, ahogy az arca lassan elvörösödik, mert talán lehetetlenebbnél lehetetlenebb gondolatok futnak végig az agyán.

Óvatosan emeli fel az arcát, hajol felém, mintha attól tartana, hogy elrohanok még annak ellenére is, hogy tartom a tekintetét egészen addig, amíg az ő szemei le nem csukódnak, és a puha szája az enyémhez nem olvad. Lassú és forró, ahogy az apró kezei lassan az arcomra simulnak, és belőlem is csak egy gyenge sóhajt szed ki.

Majdnem kiesik a szívem, mert nem hiszem el, hogy komolyan ezt csinálja, és fellobbant a gondolat, hogy ő sokkal gyengédebb és finomabb, mint amilyen én voltam múltkor, mégis ahogy az ajka megmozdul az enyémen, van olyan akaratos. Egy halk nyögés csúszik ki a torkán, mikor viszonzom a meleg csókját, és a szám épphogy megmozdul az övén, már teljesen ellazul.

A tenyere az arcomról lassan a hajamba, a tarkómra csúszik, amíg én mindent elfelejtve döntöm oldalra a fejem, mintha lehetséges lenne, hogy ennél közelebb kerüljek hozzá. Nem tudom, hány perc, óra, nap telik el így, már csak azt érzem, ahogy beleremeg a gyomrom, mikor a nyelvem a nyelvéhez simul, és azt hiszem, ennél a pillanatnál egyértelmű, hogy nem vagyok képes többet elhátrálni.

Bármennyire így akarok maradni talán életem végig, ő mégis lassan megáll, hátrébb húzódik addig, amíg csak tud, de engem nem ereszt el. Én meg állok egy helyben, mint egy idióta, mert megrohamoznak a gondolatok, hogy régen soha senki nem tudott úgy befolyásolni, ahogy most ő tette.

– Te is remegsz, nem csak én. – A homlokomnak nyomja a sajátját, miközben a hajamat túrja, majd olyan hirtelen enged el, és tol el magától, hogy megszólalni sem tudok a zavarodottságtól. – Szia, Kyungil.

– Hé – szólalok meg túl hangosan, mert a kilincshez nyúl maga mellett, és már félig hátat fordít nekem, mikor sikerül annyira észhez térnem, hogy utána is nyúljak. – Mégis hová mész?

– El.

– De miért?

– Mert a húgod legjobb barátja vagyok. – Tőle szokatlan határozottsággal beszél, miközben elveszi a kezét az érintésem alól, és hátrébb tol annyira, hogy nekem hátat fordítva az ajtót is kinyithassa.

Én meg csak állok a szavakat keresve, mert rendesen mellbe vág, mikor a saját szavaimmal dobál meg, és tehetetlenül nézem végig, ahogy egy szó nélkül itt hagy. Lehet, hogy az egész kamaszkoromat végigverekedtem, de ekkora pofont még az életben nem kaptam.

***

Talán ma nincs olyan iszonyat hideg, mint az elmúlt pár napban, de még így is kevésnek érzem azt a bőrdzsekit, ami rajtam van. Épp egy étterem felé sietünk Jaehoval ketten, ugyanis Sihyoung megint elfoglalt volt ma.

– Tesó, nem kéne elmondanod, mi a szarért vagy ilyen?

– Milyen?

– Levert. – A homlokát ráncolva néz engem, mégis ott van az arcán az a halvány mosolya, mint mindig. – Szerintem már kinőttünk abból, hogy folyton csak tagadj.

– Szerintem meg hallucinálsz, mert semmi bajom.

– Jó, nekem mindegy – legyint le végül, mert feladja, de tudom, hogy nem véglegesen. Csak nem akar kaja előtt meghalni. – Csörögsz.

– Mi?

– A telefonod. Valaki hív. – Felém bök, én meg csak most veszem észre, hogy rezeg a dzsekim zsebe. Morogva szenvedem ki a túl kicsi zsebemből, és ahogy meglátom a húgom nevét, csak még inkább összeszorulok belül.

Azóta nem beszéltünk, hogy a fejemhez vágta az érzéseimet, én pedig kiborultam miatta.

– Wheein?

– Gyere ide. – Olyan gyorsan szól vissza, hogy fel sem ismerem, és szó szerint megállásra kényszerít, mikor elnyomja a sírás a hangját.

– Te sírsz? – Az étterem bejárata előtt dermedek le, és ami kiesik a számon, már Jaehot is megállítja. Kíváncsian néz rám, mintha kihallhatná a választ.

– Csak gyere a sulihoz, amilyen gyorsan tudsz.

– De mi történt? Bajod esett? – A lábam már magától indul, az adrenalin végigremeg a testemen, és olyan hévvel indulok vissza az autó felé, hogy Jaeho alig tud követni. – Miért sírsz?

– Csak siess, jó? – Elcsuklik a hangja, annyira megijeszt, mint még soha, mert ő soha, soha nem szokott sírni. – És ne szólj senkinek. Csak. Gyere. Ide.