Annyi év után - II.

>> Első rész <<

 – Mit terveztek hétvégére? Jó lenne beülni egy éjjel-nappaliba, mint régen. – Jaeho hangja fáradtan csúszik ki a torkán, látom rajta, mennyire le van szedálva szerencsétlen. Nem a legjobb a mostani beosztása, nem keveset dolgozik, mégis itt ül velem és Sihyounggal a kávézóban, ahol az elmúlt években mindig is.

Csak nézem ezt a fogyatékost itt mellettem, és folyton azon jár az agyam, hogy hogyan... miért? Wheein, miért pont ő? Az egyik legjobb barátom, könyörgöm.

Nem tudom elhinni, hogy ennyire elment az esze.

– Én még semmit. – Sihyoung a vállát rántja, miközben a kint sétáló embereket bámulja, én pedig azon rágódom, elmondjam-e. Szabad? És ha nem? Ha mégis a tudtára adom, hogy a tizennyolc éves húgom odavan érte, mit reagál...?

Még csak elképzelni sem tudom.

– Vagy menjünk csajozni. Az sem ro...

– Ne. – Olyan hirtelen szakítom félbe az asztalon könyökölő Jaehot, hogy még én is meglepődök, bár ezt megpróbálom nem kimutatni előttük.

– Ne? Mióta mondasz te nemet egy kis nőzésre? – Sihyoung a szemöldökét felvonva méreget engem, amíg Jaeho már fenn sem akad, csak legyint egyet, és feláll.

– Most hova mész?

– A mosdóba. Ne nyúljatok a kávémhoz, mert kicsinállak. – A kómás arcát dörzsölve morog, egy nagyobbat ásítva indul el a kávézó másik felébe. Egészen addig bámulom, amíg végleg el nem tűnik, mert egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy a kishúgom gyengéd érzéseket táplál egy huszonnégy éves, érzelmileg analfabéta ember iránt. Aki nem mellesleg a legjobb barátom.

– Kyungil, furcsa vagy.

– Nem igazán tudom, mit csináljak – húzom a számat, talán túl halkan beszélek, de ezzel is csak annyit érek el, hogy Sihyoung közelebb hajol már csak puszta reflexből. – A húgom odavan Jaehoért, és nem tudom, elmondjam-e annak az őrültnek, vagy inkább hagyjam. Viszont most már nem is engedhetem nők közelébe, mert azzal Wheeint hagyom szenvedni, és ezt nagyon nem akarom. – Már az asztalt bámulom magam előtt, úgy beszélek, egyedül a nagy csönd az oka, hogy lassan felnézek Sihyoungra.

Kikerekedett szemekkel bámul rám, látszólag nagyon keresi a szavakat. Megértem, én sem reagáltam volna másképp.

– Wheein? Jaehoba? – Végül egy hitetlen vigyor terül szét az arcán, majd a homlokára simít. Örülök neki, hogy nem csak én akadtam ki ezen. – Mondd el neki. Mit veszítesz? Maximum legyint rá egyet, de legalább nem titkolózol.

– De tudod, mekkora pofája van, kell a vérnek, hogy elszólja magát Wheein előtt. Lehet, hogy hat évvel fiatalabb nálam, és a vállamig alig ér csak fel, de egészen biztos, hogy kinyírna.

– Apám, ez nem lehet... – Sihyoung kicsit hangosabban fakad ki, már az asztalon könyököl, úgy mered maga elé azzal az ostoba vigyorával, mintha nem is velem párhuzamosan szólalt volna meg. – Lehetetlen, hogy pont a te húgod. Nem, mintha lenne jelentősége, mert Jaeho úgysem kezd egy olyan lánnyal, aki a te szavaiddal élve még „kislány”.

– De attól még a húgom, és nem akarom, hogy…

– Szerintem hagyd – szakít félbe a vállát rántva, mintha semmi jelentősége nem lenne ennek az egésznek. – Végül is semmi közöd ehhez még neked sem. Wheein lassan felnőtt nő saját akarattal, meg magánélettel. Felnőttél te is, téged is zavarna, ha valaki belepofázna az életedbe.

– Nem akarok beleszólni – rántom meg a vállam, mégsem tudom ezt úgy elengedni, ahogy mutatom. – Csak le vagyok döbbenve.

– Na ezzel nem vagy egyedül. Azt hittem, Wheeinnek ennél jobb ízlése van. – A fejét csóválja, és az utolsó megjegyzésével végül belőlem is kicsal egy hülye mosolyt, egyből a szemeimet forgatom.

Mi a szart kezdjek magammal?

***

Fogalmam sincs, akarom-e, hogy Jaeho tisztában legyen Wheeinnel, a legvégső esetben randira is vigye az egyetlen testvéremet. Bár tudom, hogy ez kizárt, mert az a bolond mindig is a nála idősebb nőkre volt rászállva.

Egyelőre lövésem sincs, mit kéne tennem. Még akkor sem éreztem magam ilyen tehetetlennek, mikor anyáék eltiltottak egy bulitól, ahol ott kellett lennem, és nem tudtam, hogy maradjak, vagy kockáztassak, és lógjak ki az ablakon.

– Hát te itt, fiam? – Anya hitetlen hangja zökkent ki az önmarcangolásomból, miközben ugyanolyan berögzülten bámulom a saját tükörképemet a mosdókagylón támaszkodva. – Nem tudtam, hogy haza is jöttél az edzésből. – Egy pillanatra a vizes hátamra simítja a tenyerét, ahogy besétál mögöttem, szinte hallom, milyen nehezen vesz levegőt a párától idebent.

Nem fürödtem sokáig, de a víz forró volt, és befülledt tőle az egész fürdőszoba.

– Lent voltam két órát. Alig élek. – A fejemet csóválom, miközben kiegyenesedem, és a törölközőt igazítom magamon, ami a derekamra van csavarva.

– Megtennél nekem valamit? Várok valakit, de én fent leszek a papírok miatt. Majd szólj, ha megjött, jó? – Még csak a válaszomat sem várja meg, csak amint a kezébe akad az, amiért valószínűleg bejött, sarkon fordul és kimegy.

Én meg itt állok félig holtan, és ahelyett, hogy elmegyek aludni, szobrozhatok odalent. Remek.

Az orrom alatt morogva törölközöm meg, majd kapok le egy ezer éves trikót és kisnadrágot a szárítóról, amit magamra is szenvedek, ami a nagy párától kissé a bőrömre tapad, ami baromi kellemetlen. Pont ennyi elég is ahhoz, hogy magamat legyezve kitegyem a fürdőből a lábamat.

A nyirkos hajamat túrva trappolok le a lépcsőn, és épphogy betenném a lábam a konyhába, a csöngő máris megszólal. Nem tudom, hogy örüljek vagy épp a hajamat tépjem, mert még egy szendvicset sem tudok megenni, de végül elengedem a dolgot, és a bejárati ajtóhoz szenvedem magam.

Túl későn gondolok arra, hogy talán egyből szólhatnék anyának, hogy induljon le, viszont mikor a szemeim elé tárul, ki is jött, ez a gondolat hamar elillan a fejemből.

– Yijeong? – Nagyokat pislogva mérem végig szegény gyereket, aki egyből hátrál egy teljes lépést, olyan bociszemekkel bámul fel rám, hogy aranyos. Tényleg az. – Wheein még nincs itthon, Moonbyulnál van.

– Én... én anyukádhoz jöttem – makogja félénken, miközben a tarkójára simít, én pedig itt vesztem el a fonalat.

Anyám komolyan őt várta? Miről maradtam le?

– Gyere. – Nagyot sóhajtva lépek el az útjából, amit kihasználva egyből bejön, egy pillanatra sem néz rám, miközben a cipőjét szenvedi le magáról. – Anya! Yijeong itt van. – Ahogy felüvöltök neki, beljebb is megyek, viszont a kölyköt nem hagyom magára, nem vonulok vissza. Csak azt figyelem, ahogy az ujjait babrálva lépked a kanapé felé, mintha itt sem lennék. Ez felbosszant. – Hogy vagy?

– É-én? Jól. – Fél szemmel sandít felém, és látom, hogy többet is akarna mondani, esküszöm, nyitná is a száját, de anyám épp ezt a pillanatot tartja megfelelőnek, hogy letrappoljon az emeletről.

– Ah, Yijeong! Köszönöm, hogy jöttél segíteni. – Anyu mosolyog, amint leér, a kölyök hajába simít, viszont a lába egy pillanatra sem áll meg, aminek hála Yijeongé is elindul.

– Lemaradtam valamiről? – A homlokomat ráncolva megyek utánuk, ahogy ők kiindulnak a konyhába, bár látszólag egyiküknek sincs ellenére.

– Partit rendezünk, és kellett valaki, aki segít a telefonokat elintézni, meg rengeteg listát összeírtam. Téged nem akartalak terhelni, így is sok a munkád, meg ott az edzés.

– És mikor tervezted elmondani, hogy tele lesz a ház idegenekkel? Vagy úgy képzelted, hogy egyszer csak hazaérek a munkából, és akkor majd tudatosul bennem, hogy megszállták a házat? – A szemöldökömet felvonva kötök bele anyámba, amit ő csak a szemeit forgatva reagál le, majd az egyik fiókot kihúzva előkap három füzetet, amit a kölyök elé is tesz a pultra.

– Jövő hét szombaton lesz, hétvégén nem dolgozol. Erre odafigyeltem. És nem lesznek idegenek, itt lesznek Jaehoék is, legalábbis meg akartam hívni őket. Na meg Wheein barátai... Nem leszel egyedül, ha ettől aggódsz. – Felsóhajt, úgy néz rám, miközben a kölyök a füzetek felé hajolva mosolyog halványan, mintha így nem látnám.

– De segítettem volna én is. Nem kellett volna iderángatnod Yijeongot. – A kölyök kezeit figyelem, miközben beszélek, azt nézem, ahogy a füzeteket lapozgatja, látszólag nem igazán tud kiigazodni.

Nem csoda, anya nagyon csúnyán ír.

– Jól van, ha már ilyen segítőkész vagy, akkor állj be mellé. Én felmegyek a papírokhoz, nem egy asztalt kell rendelni kintre, és a biztosítás nem köti meg saját magát. – Megveregeti a vállam, miközben elsétál mellettem, én meg csak állok némán, nagyokat pislogva, amíg anya konkrétan eltűnik.

Ezt most nem azért mondtam. Ennyit az alvásról, amit beterveztem.

– Csúcs – mondom hitetlenül meredve anyám után, hatalmas lelkierő kell ahhoz, hogy végül összeszedjem magam, és Yijeongra szegezzem a tekintetemet.

– Én megcsinálom egyedül. – Halkan makog, nem néz rám, pár pillanatig biztos vagyok benne, hogy csak képzelődöm. Megszólalt, ráadásul magától. – Menj nyugodtan.

– Hogy utána hallgassam anyám hisztijét? Inkább maradok, köszönöm. – A fejemet csóválva sétálok mellé, egy szó nélkül húzom magam elé a füzetet, amit eddig ő nézett.

Nem is tudom, mitől illetődik meg jobban; hogy konkrétan beálltam a személyes terébe, vagy hogy nem igazán törődök azzal, ő mit csinált.

– Az egyik füzetben van a teljes lista, a másikban, ami már megvan. Ki kell húzni azokat, amiket már beszereztünk. – Annyira visszafogottan beszél, annyira... megválogatja minden egyes szavát, hogy már csaknem kifakadok, és a fejéhez vágom a dolgot.

Istenem, de most komolyan, tényleg idegesít. Régen nem volt ilyen visszafogott. Velem nem.

– Nagyon megváltoztál – jegyzem meg csak úgy, hirtelen felindulásból, miközben lassan átírom anya macskakaparását, hogy legalább el tudja olvasni. Nem válaszol, ennyi pedig épp elég, hogy fél pillanatra rálessek; némán tátog, a szavakat keresi, majd úgy csukja be a száját, mintha képtelen lenne egy épkézláb mondatot összetenni.

– Te is. – Végül ennyit mond, érzem a hangsúlyán, hogy ő mondana többet is, de valami meggátolja.

– Szerencsére. – Egy félmosolyra húzom a számat, miközben visszafordulok a füzet felé, amit ő tétlenül néz végig. – Viszont a te szótlanságod nincs jótékony hatással az idegrendszeremre. Csak úgy mondom.

– B-bocsánat...

– Ne kérj bocsánatot. – Halkan elmosolyodom a dolgon, a pulton megtámaszkodva nézek rá, viszont mikor meglátom, milyen elveszett tekintettel mered a szemeimbe, egy pillanat alatt elhallgatok. – Mi a baj, hogy ennyire zárkózott vagy? – Próbálom, de a szemét vigyoromat nem tudom elrejteni, inkább csak visszafordulok a füzet felé. – Ismerlek, te nem ilyen vagy.

– Nem is ismersz. Évek óta nem találkoztunk, azóta minden megváltozott. – Halkan beszél, és amint kiejti az utolsó hangot, csendben is marad, ide hallom, ahogy hatalmasat nyel. – Majdnem minden. Mindegy.

– Szóval nem ismerlek? – A szemöldökömet felvonva nézek rá ismét, hosszú másodpercek után hátat fordítok a pultnak, nekidőlök, és azt figyelem, ahogy maga elé húzza a füzetet. Mintha itt sem lennék. – Pedig élénken él bennem minden veled kapcsolatban. A fehér volt a kedvenc színed, a vanílián és a karamellán kívül semmi édeset nem lehetett legyűrni a torkodon. Utáltad a mostohaanyádat, és hónapokig nem beszéltél apáddal, mikor hozzátok költözött. – Ahogy belekezdek a legelső mondatomba, csak blöffölök, azt hiszem, ennyi az össz, amit tudok, viszont... Viszont megrohamoznak az emlékek, és szó szerint folynak a szavak a számból. Egyre több minden jut eszembe, amin talán én lepődök meg a legjobban, mert nem hittem volna, hogy ennyi felszabadítható tudásom van vele kapcsolatban. – Mindig csak Amy Winehouse-ra lehetett felébreszteni reggelente, és imádtad, mikor ágyba hozták neked a reggelit. Annyit aludtál itt anno, hogy szinte látom magam előtt, hogy a horror filmek elől, amiket mindig én néztem, te és Wheein anyuék szobájába bújtatok. – Oké, kezd megijeszteni, mennyi minden bevillan, eddig a gimis éveim voltak előtérben a fejemben, mikor borzalmas voltam. Viszont most előjön majdnem az egész gyerekkorom, amit ezzel a kölyökkel töltöttem a húgom miatt. – Mindig... mindig imádtad az állatokat. Emlékszem, mennyit beszéltél arról, hogy minden vágyad egy állatmenhelyt nyitni, be akartál fogadni minden kóbor kutyát, csakhogy legyen egy fél gazdájuk, amíg nem találnak rendes családot. Emlékszem, hogy minden kisállatot hazavittél az utcáról, kutyát, macskát, nyulat… – Egészen elhalkulok a beszédben, ahogy magam előtt látom a kicsi Yijeongot, a kicsi Wheeint, a kicsi Dokyunt, ahogy a csigákat szedegetik az útról eső után, nehogy átmenjen rajtuk egy autó. Kiráz a hideg a régi érzésektől, amik úrrá lesznek rajtam. – Ez volt minden álmod, akkor... Miért... Animáció? – Szinte suttogás az, ami kicsúszik a számon, miközben felé fordítom a fejem. Hirtelen nem értem.

Az ő keze már rég leállt a mozgásban, nem ír, nem lapozgat a füzetben, csak szobrozik maga elé meredve. Ha fegyvert tartanának a fejemhez, se tudnám megmondani, mi játszódhat le benne, az ujjai megfeszülnek a pult szélét marva, túl sok érzelmet indítottam el benne, ami csupán abból látszik, ahogyan a levegőt veszi. Próbál halk lenni, mégsem jön össze neki.

– Ez bonyolult.

– Pedig meg mertem volna fogadni még akkor, ahogy hetekig egy idegen, beteg kiscicával rohangáltál az állatorvoshoz, akit a városban találtál, hogy tényleg erre az útra fogsz térni.

– Én akarom is. – Majdnem elhal a hangja, de ezt is azért, mert túl hangosan szólal meg. Szaggatottan kap levegő után, most érzem, hogy elértem a célom. Betörtem, és most beszélni fog. – Csak apa... Tudod, hogy a médiában dolgozik. Azt akarja, hogy én is ezt csináljam, de nem akarok egyetemre menni, nem akarok diplomát, nem akarok egy nagy cégnek dolgozni. – Szinte felcsendül bennem a Halleluja, mikor elered a nyelve, viszont az örömöm nagyon hamar alábbhagy.

Az, amit mond, a padlóhoz ragaszt, nagyokat pislogva meredek rá, amíg ő a kicsi ujjait bámulja, amik belefehérednek az erőlködésbe. Nem érzi jól magát, ez az egész bántja őt.

– És miért nem mondod el, hogy ez nem a te utad?

– Mert nem lehet. Lehetetlen. Ez az ő akarata, én meg a gyereke, mit csinálhatnék? Azóta is szenvedek a mostohaanyámmal, aki próbálja megvenni a szeretetemet, és tíz év alatt egyszer sem mertem apának megemlíteni, hogy azt a nőt még mindig nem fogadtam el. Ha az nem megy, akkor... ez? – Hitetlenül fúj egyet, magára haragszik. Teljesen egyértelmű abból, ahogy viselkedik, és ezt egyelőre nem tudom kezelni, hova tenni magamban.

Egyrészt azért, mert ezt nekem mondja, bár lehet, hogy már túl régóta tartja magában az indulatait. Másrészt az apja mindig egy aranyos ember volt. Nem akarom elhinni, hogy ennyire ráerőlteti magát Yijeongra.

– Ez egy kicsit más, mint a mostohád. Itt rólad van szó, és arról, hogy nem állsz ki magadért annyira, hogy egy szó nélkül élnéd le apád életét.

– Nem számít. – Felnéz rám, a fejét csóválja, miközben a szája alig rezdül beszéd közben. – Úgysem jönne össze. Túl sok idő, energia és pénz kellene ahhoz, hogy végigcsináljam az egészet. Apa támogatása nélkül nem sikerülne.

– Ha egyetemre küld, akkor a tandíjra biztosan félretett, ami nem kevés pénz. Ha pedig nem mész továbbtanulni, akkor azt az összeget beleölheted a menh...

– De én egyetemre megyek. Mert ő ezt akarja. – Félénken szakít félbe, de megteszi, ami miatt egyből csendben maradok. Csak nézem, ahogy az arcán kergetik egymást a nehéz érzelmek, és azt sem tudja, melyiket mutassa ki.

Ideges, mérges, iszonyatosan haragszik, és ha ez még nem elég, akkor ennek tetejébe szomorú, tehetetlen és teljesen feladta. Nem tudom, miért, de rossz ezt látni.

– Te nem ezt akarod, és csak ez számít.

– Kedves vagy, de ez akkor sem ilyen egyszerű. – Végül elenged egy halvány mosolyt, egy olyat, amitől kihagy a szívem.

A kezem magától mozdul, a hajában landol, amit összeborzolok, így próbálom kifejezni azt, hogy sajnálom a dolgot, ha már szavakkal képtelen lennék a tudtára adni. Az nem igazán az én stílusom.

– Sziasztok! – Wheein hangja villámcsapásként ér mindkettőnket, aminek hála Yijeong egyből felé kapja a fejét, a tenyerem pedig lecsúszik a dús hajából. Mély levegőt veszek, amint kicsi húgom idetrappol, belém karol, amíg a törpe vállán átlendíti a kezét, és közelebb húz magához mindkettőnket. – Itt a két kedvenc pasim. Megzavartalak? – A végénél egyből felém fordul, a szemeimbe néz olyan sunyi tekintettel, hogy kedvem lenne tömlöcbe zárni.

– Beszélgettünk – mondom mély levegőt véve, a mellkasom előtt összefont karokkal, miközben a nagyszájú fél kézzel még mindig belém kapaszkodik.

– Áh, csak beszélgettetek? – Még hümmög is egyet, amíg a kölyök a torkát köszörüli, én pedig érzelemmentes arccal meredek magam elé. – Moonbyulnál voltam, és képzeld, el tudnak jönni szombaton anya partijára. Ez azt jelenti, hogy mind a hatan megszálljuk a házat, és Kyungil nyakán sem fogunk lógni. Szívesen. – Amíg ő beszél most már nem hozzám, én a szemeimet forgatom, hiszen tudja jól, hogy hiába teszek sokszor megjegyzéseket rá, akkor sincs elegem belőle, ha zaklat engem.

Szeretek vele lenni.

– Anyukádnak nem mondtam még, de nem biztos, hogy én jönni szeretnék. – Yijeong a száját húzza, miközben erőt vesz magán, és a tollal firkál a füzetbe, bár szerintem még ő sem tudja, mit csinál.

– Yah, Yijeong-sshi! Miért?

– Mert apám is itt lesz, a mostohám is, és... nem tudom.

– Na, ne már. Rád szükség van itt. Kyungil, nem akarnál mellém állni? – Wheein felém kapja a fejét, hatalmas szemekkel bámul fel rám, amikben valami veszélyes kis fény csillan. Az egész lány, tetőtől-talpig egy merő sunyiság. – Csak mondd ki.

– Idegesít a nagy szád. Tessék, nem volt könnyű, de kimondtam. – Még fintorgok rá, amire felvonja a szemöldökét, teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy Yijeong elvigyorodik a dolgon.

***

A szememet marja a monitorból áradó fény, amire rátesz egy lapáttal a fáradságom is, na meg az, hogy negyed óra múlva éjfél van. Én meg holnap dolgozom. Viszont nem tudok aludni, az agyam sok mindennel el van foglalva, azzal, ahogy Wheein Jaehohoz viszonyul, a munkám... Yijeong.

Ah, nem jó ez az érzés, ami bennem van, de nem tudok tenni ellene. Nem igazán tudom, mit kéne tennem, de egy helyben maradni lehetetlen. Borzalmas, hogy az a kölyök tényleg mindent... az életét eladta volna azért, hogy kisállatokat mentsen.

Élete nagy álma volt már hétéves korában is, emlékszem azokra a pillanatokra, mikor ismét egy beteg madárral jött be a házba, mert a szomszéd macskája elkapta. És nem hiszem el, hogy itt ülök a húgom laptopja fölött, válaszolnom kéne Sihyoungnak, mert írt, de én most is ezen agyalok. Meg kéne nézetnem magam.

A nyúzott arcomat dörzsölve kezdek el nézelődni inkább az idővonalamon, bár nem vagyok oda a Facebookért, most mégis jólesik. Talán el tudom terelni a gondolataimat egy egészen kicsit.

Nagyjából jól is megy a dolog percekig, már szinte belemerülök a sok hülyeségbe, mikor egyre lejjebb görgetve meglátok egy képet. Egy képet Yijeongról, amin ott van a húgom, Dokyun, Solarék... És a szívem kihagy egy ütemet.

Rohadjak meg, ha ez nem egy jel.

Jó, ha hetente felnézek ide, akkor semmi mást nem látok a régi gimis osztálytársaimon kívül, most meg… ah. Azt is elfelejtettem, hogy a törpe az ismerősöm.

Nem tudom, mi vezérel, de rányomok a kölyök nevére, az adatlapját két másodperc alatt betölti. Ezernyi kép tárul a szemeim elé, sok ismeretlen emberrel mosolyog, de a legtöbb Wheeinnel közös. Teljesen elködösülve nézem, ahogy vigyorog, itt még vastagabbnak tűnnek az ajkai, az arca markánsabb, és egészen férfiasnak találom, amíg meg nem látom a következőt.

A fejét félig lehajtva mosolyog a háttérben, amíg a kicsi húgomnak csak a fél arca látszódik, valószínűleg ezt ő csinálta. Itt... aranyos. Egy hatalmas, bő pulcsi van rajta, amiben teljesen eltűnik, hiszen az, hogy a combja közepén is túlér, csak még jobban összenyomja.

Akaratlanul is megrohamoznak Wheein szavai még múltkorról, és nem... nem tudom. Nem tudok már semmit.

– Kyungil. – Halk kopogás után egyből suttogás üti meg a fülem, aminek hála összerezzenek, ha nem az ágyamon ülnék, már bajban lennék az egyensúlyommal.

– Mi az? – A homlokomat ráncolva nézem meg az időt, majd lesek fel a húgomra megint, aki a felkarját dörzsölve csoszog beljebb a szobámba. – Baj van?

– Nem, dehogy. – Halványan mosolyog, majd megáll előttem, miközben a haját igazítja a füle mögé. – Hwasa megkért, hogy küldjek át neki néhány képet múltkorról, de csak a gépemen vannak rajta. Öt perc, átküldöm neki emailen, és már itt sem vagyok.

– Ilyenkor? Miért vagy még fent egyáltalán? Neked holnap iskola van – mondom kissé szigorúbb tekintettel meredve fel rá, amire máris forgatja a szemeit.

– Neked meg munka. Csak öt perc. – És végül leül mellém, a tekintete egyből a képernyőre mered, pár pillanat múlva, teljesen egyszerre esik le a dolog mind a kettőnknek.

A szívem csaknem megáll, kapkodó mozdulatokkal akarom lehajtani a laptopot, viszont ő fuldokolva nyúl a kezem után, és nem hagyja a dolgot.

– Menj aludni.

– Ez Yijeong-sshi profilja. – A szemei hatalmasra kerekednek, miközben a szája nyitva, másodpercek telnek el így, míg végül le nem nyugszik, és teljesen elképedve néz fel a szemeimbe, majd vissza a laptopja felé. – Te őt nézed.

– Nem.

– Te szemét kamus. – Nagyokat pislogva mered már csak az én arcomba, majd mintha egy kisebb mosolyra húzná a száját, ami mégis láthatatlan. – Ezért kellett a laptopom? Hogy őt bámuld este háromnegyed tizenkettőkor?

– Ez nem az, aminek látszik. – Mély levegőt véve, vontatottan beszélek, próbálom eljuttatni az agyáig, hogy ehhez végképp semmi türelmem nincsen. – Menj aludni.

– Miért nem kértél meg, hogy hívjam át? Ha akarod, leültetem az ágyad végébe, és egész éjjel nézheted. – Hitetlenül beszél, mintha kicsit kiborulna annak ellenére is, hogy mást sem hallgatok tőle hetek óta, mint Yijeongot. – Te kétszínű szemét.

– Most mi bajod van?

– Hogy már egy évezrede próbálom kihúzni belőled, de te folyton csak tagadsz, miközben az éjszaka közepén őt csekkolgatod a neten. – Megrántja a vállait, miközben kissé sértődötten bámul rám, de fogalmam sincs, miért. – Csak mondd ki.

– Miért erőszakoskodsz?

– Csak mondd ki.

– Nem tudom! – Talán túl hangosan is vágom rá, mikor már besokallok, amitől az arca átváltozik, és látom azt az önelégültséget rajta. Személyes sikernek könyvel el, hiszen nem hárítok még annak ellenére is, hogy semmi konkrét nem hagyta el a számat. Nem is fogja, nincs mit kimondanom. – És most húzz el aludni, Wheein.

– Mi az, hogy nem tudod? – Felvont szemöldökkel kérdez, én pedig betörhetetlenül állom a tekintetét, amiből érzi, hogy ebből bizony harc lesz. – Yijeong-sshi imádni való. Kedves, érzékeny, figyelmes, okos, az egész gyerek aranyból van. Nem mellesleg baromi jól néz ki. – A végén még a torkát is megköszörüli, ahogy egy pillanatra csendben marad, én pedig kissé kizökkenek attól, hogy a semmiből komolyra vált. – Talán az zavar, hogy idősebb vagy nála?

– Nem, Wheein…

– A kor nem számít, és amúgy is alig hat évvel fiatalabb nálad. Ráadásul sokkal érettebb, mint a kora...

– Wheein.

– Csodálatos ember.

– Wheein. – Mély levegőt veszek, mikor végre-valahára lenyugszik, a szája nem nyílik ki megint, én pedig azt sem tudom, melyik sarokból kaparjam össze a szanaszét szórt gondolataimat. – Befejezted?

– Nem. – Már nem a szemembe néz, én pedig kicsit összezavarodom attól, ahogy a kezét gyűri, mintha elhagyta volna az az elképesztő magabiztossága, ami mindig körüllengi. – Mi a bajod vele?

– Menj aludni. – Felsóhajtok, miközben rezzenéstelenül figyelem az arcát, azt, ahogy a száját húzza. Nem mozdul pillanatokig, majd egyszer csak felém fordítja a fejét, a szemembe néz, de fogalmam sincs, mégis mire gondolhat. Nem szokása csendben maradni, és ez most megijeszt. Mi a szar van vele? – Jó éjszakát.

***

Tegnap nyolc helyett tizenkét órát húztam le, de nem az a projekt az oka, ami miatt apa is sokat éjszakázik mostanában. Csak jólesett kicsit elterelni a gondolataimat, mert mostanában furcsa módon minden... a húgomék körül forog.

Jaehora gondolok, Wheeinre, arra, hogy mi lenne a legjobb. Hagyjam az egészet, és az a bolond elfelejti a legjobb barátomat, vagy mondjam el, és lesz, ami lesz? Mindkét megoldást hatalmas hibának találom, épp ezért nem igazán lesz lelkiismeretem, bármelyiknél is maradok. Már csak az a kérdés, mégis hogyan tovább.

– Segítenél, fiam? – Anya rángat vissza a valóságba, bár így sem érzem azt, hogy túlságosan itt lennék lélekben. Talán jobb lett volna, ha ezen az egész kerti partin inkább részt sem veszek, de anyuékat nem hagyhattam cserben.

Rengetegen vagyunk, bár még így sem jött meg mindenki. Kezdve az én legjobb barátaimtól egészen a húgomékig. Úgyhogy ehhez a harminc emberhez még várhatok nyolc másikat is, akik remélem, normálisak lesznek.

– Mihez kellek? – kérdezem végre teljesen észhez térve, amire ő csak sóhajt, majd a pult felé bök.

Konkrétan letáboroztam a konyhában, pedig még inget is vettem a vendégek miatt, viszont nincs sok kedvem mindenkinek elmondani újra és újra, hol, mit és mióta dolgozom. Itt legalább nem zaklatnak, amíg Sihyoung és az a másik bolond meg nem jön.

– Kivinnéd nekem a sajttálat? – Épphogy kimondja, én már mozdulok is, hiszen édesanyám kérése számomra parancs. – Mondd csak, minden rendben veled? Mostanában rád sem ismerek – mondja kicsit kutakodóbban, amire csak a vállamat rántom.

Nem akarok még vele is lelkizni, épp elég az, hogy Wheein Yijeonggal zaklat folyton, akivel egy túl komoly beszélgetésen vagyok túl úgy, hogy azóta fogalmam sincs, változott-e bármi is. Nem tudom, megmondta-e az apjának, hogy nem akarja azt, amit ő, hogy végre a sarkára állt-e, még csak fogalmam sincs, hogy végül eljön-e.

Az apját és a mostohaanyját már láttam, de nem mentem oda, megvárom, amíg észrevesznek, és köszönnek. Valamiért neheztelek rájuk a Yijeonggal való beszélgetésem után.

– Apa? – Inkább nem válaszolok neki, csak a sajttálat a kezembe fogva követem a lépteit, ahogy ő a hátsókertbe indul. Mondanom sem kell, hogy majdnem minden harmadik ember miatt orra esem, de nem idegesítem fel magam.

– Apád éppen beszélget isten tudja’, kivel. – Ahogy kiérünk az asztalokhoz, az az első dolgom, hogy megszabadulok a hatalmas, és nem mellesleg nehéz táltól, majd csak állok tovább egy helyen, és nézem, ahogy anya igazgatja a terítőt. – A húgod mindjárt hazaér, hozza az egész pereputtyot, úgyhogy kicsit sűrűbben kell nézni, minden van-e. Jaehoék?

– Bármelyik percben itt lehetnek. – A válaszomra csak elmosolyodik, megsimogatja a karomat, majd itt hagy, én pedig indulnék vissza a konyhába, viszont a lábaim nem mozdulnak. Meglátom azt a két égi csapást a hátsó bejáratban, hirtelen úgy érzem, hogy rohadtul tönkre fogják tenni ezt a napot.

Bárhol vannak is, mindig balhé a vége, akár benne vannak, akár nem.

– Kyungil! – És tessék, Jaeho épphogy észrevesz, egy ezer wattos vigyor terül szét az arcán, konkrétan végigszántja az egész udvart, ahogy idesiet. Mindeközben Sihyoung áll még egy darabig, majd a fejét csóválva indul ő is felénk.

– Nem számítottam ennyi emberre. – A colos halkan mormog, amíg a kisebb egy nyitott szájas vigyorral néz körbe. Nem tudom, hogy lehet, de imádja az embereket.

– És még a húgomék itt sincsenek – teszem hozzá a számat húzva, bár nem a testvéremmel van a problémám. Azzal, hogy lehetetlen helyzetbe kerülök, ha a kölyök is jön, sőt még akkor is, ha nem.

– Vannak itt jó csajok? – Jaeho inkább témát vált, amire csak felsóhajtok, de nem vagyok hajlandó válaszolni. Isten ments, hogy rászálljon valakire, és szemtanúja legyen az, akit mindennél jobban féltek.

Vagy egy teljes óra eltelt már, mióta a legjobb barátaim megszántak a társaságukkal, bár nem tudok folyton velük lenni, hiszen anyának sokszor kell a segítségem, apa ugyanis mindenkivel beszélget, és lehetetlen elrángatni a tömegből. Nem hibáztatom, biztos jó érzés lehet végre beszélni a rég látott barátaival.

– Kyungil, megjött a húgod, és szerintem nagyon éhesek, úgyhogy legyél szíves valami tartalmasabbat adni nekik pár szelet sajtnál, rendben? – Anya épphogy beér a konyhában, ahol az előre megrendelt kajákat csomagolom ki, egyből felcseng a hangja, pedig szerintem fel sem nézett, hogy itt vagyok-e.

– Mindenki itt van? – kérdezem kicsit vontatottan, amire hirtelen felmered rám teljes értetlenséggel az arcán. – Csak hogy tudjam, mennyit vigyek. – Még a vállamat is megrándítom, amire édesanyám csak hümmög, majd visszafordul a dolgához.

– Yijeong még nincs itt, de mindenki más igen. – Kissé a száját húzza, látom rajta, mennyire akarja, hogy ő is itt legyen. Fogalmam sincs, miért, talán tényleg nagyon kedveli.

Erre már nem mondok semmit, csak felölelve a telerakott szendvicseket, kiviszem a tömegbe, viszont meg sem állok, amíg meg nem találom a húgomékat. Igen, csak öten vannak, még Dokyun is itt van.

– Anya mondta, hogy éhesek vagytok. – Semmi köszönés, egyszerűen csak odaállok közéjük, egy pillanat alatt eltűnik minden szendvics a tálcámról. – Ne szedjetek szét semmit. – Mivel nem akarok többet a körükben lenni, csak kihátrálok a társaságukból, és a húgom hiába nyargal utánam egyből, nem lassítok le egy kicsit sem.

– Én próbáltam elrángatni, azt mondta, még átgondolja. – A szája félig tele, mégis beszél, viszont nem ez az oka, hogy a homlokomat ráncolom.

– Kicsoda?

– Hát Yijeong, ki más? – Úgy csattan fel, mintha tök egyértelmű lenne, és lehet, hogy az is volt, mégsem adhattam meg azt az örömöt, hogy egyből ugrok az információra.

– Semmi közöm a kölyökhöz – jelentem ki már a konyha járókövét taposva, a tálcát letéve pedig csak a pulton támaszkodom. Mondanom sem kell, hogy Wheein velem szemben áll meg, és olyan kihívással mered rám, hogy csaknem fáj.

– Hát persze. De ha mégis csak eljön, tudod, kinek köszönd. – Áthajol a pulton, a mellkasomba bök, és menne is el, mikor hirtelen eszembe jut valami.

Ha ő basztathat engem, akkor ez lehet kölcsönös.

– Itt van Jaeho is. – Kegyetlenül szólok utána, azt a bizonyos nevet hallva pedig egyből megdermed, a hajához nyúl, és összeszűkített szemekkel fordul felém. – Miért nem beszélgetsz vele?

– Szemetebb vagy, mint én, ugye tudod? – Olyan hirtelen indulattal kérdez, hogy szinte hátrahőkölök, de még időben megállok a lábamon.

– Meglehet – rántom meg a vállamat, mintha nem kavarogna a fejemben minden az elmúlt húsz évből. – Éppen valami jó csajt keres, amit nem hiszem, hogy anyuék házas, negyven éves barátai közt találni fog, úgyhogy öltözz át, mondjuk ne egy olyan pulcsiba, amiket én hordok. – Miközben beszélek, akaratlanul is végigmérem a ruháit, és bár tényleg nagyon jól állnak neki a sportos, bő ruhák, Jaeho figyelmét soha nem fogja felhívni vele.

– Most ez... komoly? – Teljesen ledöbbent arccal mered rám, miközben az az eltakarhatatlan gyanakvás kiül rá, mert túl nagyot fordultunk hirtelen.

– Teljesen komoly.

– Mire készülsz?

– Semmire. – A homlokomat ráncolom, mert már jó pár éve kinőttem a játszadozásból, bár ezek szerint neki ez nem olyan egyértelmű. Csak áll és a szemöldökét összevonva méregeti az arcomat, mintha keresne rajtam valamit.

– Egyezzünk meg valamiben.

– Hallgatlak.

– Ma este még csak nem is gondolok Yijeongra a közeledben, ha te befogod a szádat, és ugyanezt megteszed Jaehoval. – Ölbe teszi a kezeit, miközben szinte pislogás nélkül szuggerál, nekem több pedig nem is kell. Kifújom magam, mintha mázsás súlytól szabadulnék meg, mert ezek szerint nyugtom lesz.

– Megegyeztünk.

Lassan este hat van, de még mindenki itt van, túl nagy a zaj körülöttem. Azt hiszem, ebből teljesen kinőttem már így, huszonnégy évesen, mivel apáék annyi ilyen szart megrendeztek már, hogy iszonyatosan meguntam.

Bár velem ellentétben Wheein kicsit sincs feszélyezve, szinte már boldogsághormont generál nála, ha ennyi ember van körülötte. Még mindig a három számmal nagyobb pulóvere van rajta, kicsit sem hatotta meg az, amit a konyhában mondtam, mert talán mindennél jobban igyekszik kizárni a tudatából Jaehot.

Most is itt áll mellettem ez a fogyatékos, a másik oldalán Sihyoung, és a száját húzva járatja a tekintetét anyám férjezett, negyven pluszos barátnőin, mert talán nem erre számított.

– Lehet, hogy az idősebbekre hajtok, de nem az anyámmal egykorú nő kell. – Jaeho mormogva kortyol bele a poharába, miközben a tekintetét járatja a tömegen, amíg Sihyoung a szemeit forgatja. Szerintem lassan felpofozza ezt a vak szerencsétlent, és a szemébe mondja, hogy nézzen már körbe kicsit jobban.

Mit ne mondjak, tényleg idegesítő, hogy csak azt nem veszi észre, amit kéne.

– Miért pont az idősebbek? Jó, értem, hogy korábban nagyon szerelmes voltál, csalódtál egy kislányban, egy évig szenvedtél utána. De attól függetlenül nem halsz bele, ha kikezdesz, mondjuk egy... tizennyolc évessel? Nem konkrétan annyi időssel, csak egy példa. – Sihyoung végül feladja, megszólal, és miközben minden szavát jól megválogatja, egy segítségkérő tekintetet küld felém.

Én mit tehetnék? Csak vigyorgok a dolgon, nem szólok közbe, mert Wheeinnel megegyeztünk valamiben, amihez tartom is magam.

– Most Kyungil húgának a barátnőire gondolsz? – Jaeho a szemöldökét felvonva mered fel a szemeibe, szokatlan, de nem is tévedett olyan nagyot. – Ne nevettess.

– Miért, mire számítottál? Ha szingli harmincasokat akarsz, miért nem mentél inkább bulizni? – Ez épphogy elhagyja Sihyoung száját, elér ide egy vékony hang, aminek hála mind a hárman odafordítjuk a fejünket. Wheein az, éppen az ajtóhoz siet, mert csöngettek, miközben olyan éles nyikkanás hagyja el a torkát az örömtől, hogy csaknem belesüketülünk.

– Yijeong-sshi! – Épphogy kinyílik az ajtó, ismét meghalljuk azt az izgatott hangot, ami után egy pillanatig megszűnik a világ körülöttem. – Istenem, köszönöm, hogy eljöttél! – A nyakába ugrik megint, olyan szorosan ölelgeti, hogy a kölyök szinte már levegőért kapkod. Motyog valamit, eltolja magától a húgomat, körülöttem pedig egy pillanat alatt feszültség szökik a levegőbe. – Éhes vagy? Tele vagyunk kajával. – Wheein Yijeong vállára teszi a kezét, majd belekarolva egyenesen a konyha felé terelgeti őt, ahol valószínűleg senki nincs, nagyon maximum anya.

Majdnem elindul a lábam, minden ép gondolatomra szükségem van, hogy maradjak a helyemen, és próbálok csak arra figyelni, ahogy ez a kettő mellettem beszélget már fogalmam sincs, miről. Csak hangosan nevetnek, amíg én a szokatlanul heves szívemet próbálom csitítani.

Mégis mi a halál van velem?

Telnek a percek, már azt veszem észre, hogy lassan este nyolc van, de még csak ketten indultak haza innen, gyakorlatilag még mindig tele van a ház. A kanapén egy fél centi hely sincs, talán anyáméknak az se tűnne fel, ha egyszerűen felszívódnék, ami nem mellesleg túl vonzónak tűnik jelenleg.

Elfáradtam, Jaehoék ráadásul már negyed órája leléptek, így baromira egyedül maradtam. A húgom fogalmam sincs, mégis merre van, talán kint gyökérkedik a barátaival, és ez az a gondolat, ami miatt inkább meg sem közelítem a hátsókertet.

Annyira tele van a fejem, hogy nem akarok velük is foglalkozni.

Az arcomat dörzsölöm, úgy indulok fel az emeletre lehetőleg minél halkabban, nehogy még bármelyiküknek feltűnjön, hogy el akarok tűnni. Egyre halkabb a lenti zene is, ahogy felérek, már szinte fellélegzem a kisebb hangzavartól, miközben a szobám helyett a fürdő felé veszem az irányt.

Csak arcot akarok mosni, hogy magamhoz térjek, nehogy még a végén elaludjak állva apa valamelyik ismerőse előtt, aki éppen a munkámról faggat.

– Baszki. – Halk szitokszó csattan rajtam, mikor benyitok, az én lábam pedig földbe gyökerezik, ugyanis Yijeong ott áll a falra szerelt szárító mellett, és félmeztelenül nyújtózkodik az egyik legfelső, fekete pólóért.

– Segítsek? – kérdezem kissé berekedt hangon, amire összerezzen, és olyan ijedten fordul felém, hogy még másik két ruhát is magával ránt, miközben ijedten próbálja eltakarni magát.

– Kyungil.

– Az az enyém? – A fejemet oldalra biccentve figyelem az a rövid ujjú felsőt a kezében, miközben ő azt sem tudja, merre mozduljon. Csak a mellkasához szorítja a pólót, amit szerintem már két hete keresek.

– N-nem apukádé?

– Nem, apa nem hord feketét. – A kezéről az arcára nézek, ami felvesz egy enyhe piros árnyalatot. Pillanatokig csak szavak nélkül állunk, ő a zavartól, én pedig azért, mert azt hiszem, lebénultam.

Pont őt akartam elkerülni.

– Wheein mondta, hogy ezt felvehetem.

– És miért kell neked?

– Leöntöttek – motyogja halkan, végre erőt véve magán, és csak a saját kezét bámulva fordít nekem hátat, hogy felvegye a felsőmet, ami baromi nagy rá. Konkrétan eltűnik benne.

A tekintetem róla lassan a csapba dobott ruháira ugrik, arra a pólóra és pulcsira, amik ezek szerint rajta voltak, nekem pedig beindul az agyam. Ki kéne farolnom, csakúgy eltűnni, de ahogy az ujjaim a kilincset markolják megint, nem vagyok képes faképnél hagyni.

– Nincs szükséged pulóverre is? Így meg fogsz fázni kint.

– Nem tudom.

– Gyere – sóhajtok fel végül, mert képtelen rám nézni, és ahogy elindulok, jó pár pillanat kell is, mire meghallom, hogy végre utánam jön. Benyitok a szobámba, megcsap az a kellemes vanília illat, de nem tudok a félhomállyal foglalkozni, mert ahogy megállok a szekrényem előtt, és ránézek, csak a zavarodottságot látom rajta.

Halkan behajtja az ajtót maga mögött, mikor valaki feljön az emeletre valószínűleg a fenti mosdót keresi, mert a földszinti foglalt. Én pedig mintha a világ legnehezebb dolgát csinálnám, nagy nehezen a ruháim felé fordulok, mikor kinyitom a szekrényajtót, de nem tudom kizárni a fejemből.

– Ez jó lesz? – kérdezem, ahogy kiveszek egy királykék, basic pulóvert, ami talán túl nagy lesz rá, de nem tudok kisebbet adni neki. Ez a méretem, ez van.

– Igen, köszönöm. – Olyan halkan beszél, hogy alig hallom meg, és csak értetlenül nézem, ahogy megremeg a keze, mikor a pulcsimért nyúl.

– Most félsz tőlem, vagy csak zavarban vagy?

– Tessék?

– Piros az arcod – jegyzem meg a szekrényemet visszacsukva, el sem szakítva róla a tekintetemet, miközben ő pont ugyanolyan erősen szorítja magához azt a puha anyagot, mint pár perce a fekete felsőmet. – Zavarban vagy.

– Nem.

– Akkor miért nem nézel rám? – Pont olyan halkan kérdezek, ahogy ő válaszol, amire végre nagy nehezen találkozik a tekintetünk.

– Nem gondoltam volna, hogy emlékszel rám. – Bátortalanul szólal meg, én meg azon vagyok, hogy sikerüljön eltakarnom a meglepettséget az arcomról. – Még kicsik voltunk.

– Te voltál kicsi – javítom ki sokkal nagyobb határozottsággal, mint amire ő képes. – Még most is az vagy.

– Ez nem igaz.

– De igen.

– Felnőttünk – vágja rá kicsit hangosabban, ami után fejbe ver a csend, az én szívem pedig kicsit megreped. Mostanában jobban hiányzik a gyerekkorom, mint ahogy az egészséges lenne. – Ne nézz így.

– Hogyan?

– Így. – Nagyot nyel, és csak itt tűnik fel, hogy az arcát figyelem szünet nélkül. Mély levegőt veszek, ahogy próbálom helyretenni magamban a húgom felelőtlen szavait, az én lehetetlen gondolataimat, de azt hiszem, teljesen kudarcot vallok.

– Miért vagy zavarban?

– Hagyjál – motyogja halkan, konkrétan alig értem, de ahogy közelebb lépek hozzá, belé is fojtom a hangját.

– Ha ennyire felzaklatlak, akkor miért nem mész ki a szobámból? – Szinte nekem fáj a saját vontatottságom, miközben oldalra biccentett fejjel figyelem azt a rengeteg gondolatot az arcán, ami egymás után ezerszer végigfut rajta. – Régen folyton a nyakamon lógtál.

– Az már hét éve volt, Kyungil.

– De te ugyanolyan védtelen vagy, mint akkor. – Az arcán pörög a tekintetem, és csak akkor veszem észre, hogy megint közelebb lépek, mikor ő már nem tud levegőt venni. Mintha megfojtanám, mégsem hátrál el. – Még mindig féltelek.

– F-féltesz?

– Édes vagy – jegyzem meg gondolkodás nélkül, és csak akkor fogom fel, mit mondtam, mikor hangos, irritáló nevetés tölti be az emeletet két olyan nő torkából, akik fixen nem az anyám, se a húgom. Észhez kapok, a hajamba túrva lépek hátrébb tőle, amíg ő a szavakat keresve nyitja a száját.

Mi a szarért mondtam ilyet, elment az eszem?

– Wheeinék már várnak.

– Rendben. – Ennyit teszek hozzá, majd csak saját magamat átkozva nézem végig, ahogy ő a pulóveremet szorongatva fordul ki a szobámból annyira halkan, hogy fel sem tűnne, ha nem nézném végig ilyen görcsösen.

***

A tegnap este borzalmasan hosszúra sikeredett, voltak olyanok, akiknek fogalmuk sem volt arról, meddig illik maradni egy ilyen kis összejövetelen. Volt, aki éjfél előtt tíz perccel ment el, természetesen utána minden egyes kisebb szemetet össze kellett szedni a kertből, a házból, lett vagy hajnali két óra, mire végeztünk.

Még mindig látok egy-két nem ide illő dolgot a konyhában, viszont ahhoz már nincs erőm, hogy fel is szedjem. Vasárnap este kilenc van, holnap dolgozom, hulla fáradt vagyok, viszont esélytelen, hogy elvonuljak a szobámba. Wheeinnel itt ülünk a konyhában annál a kis asztalnál, és a tegnapról maradt dolgokból csipegetünk.

Néha rám néz, csak a szemem sarkából érzékelem csupán, ugyanis nekem az asztal sarka sokkal érdekesebbnek tűnik jelenleg.

– Tegnap lazán eltűntél. – Hisztisen szólal meg, amitől a kezem megáll a levegőben, a gyomrom meg csaknem kilöki az összes falatot, amit eddig legyűrtem. Lassan nézek fel a húgomra, aki kissé a száját húzza, mert neki kellett mindenkitől egyesével elköszönnie.

Nem tehetek róla, miután Yijeong otthagyott a szobámban, képtelen voltam kitenni onnan a lábamat. Nem akartam megint összefutni vele.

– Sajnálom.

– A szart sajnálod. – A fejét csóválja, tudom, hogy mondani akar valamit, de talán azért nem teszi, mert túl fáradt ahhoz, hogy lecsesszen megint. Én meg csak mosolygok azon, mennyire függ tőlem néha. – Legközelebb ha ilyet csinálsz, beköplek anyának. – Fintorra húzza az arcát, én meg már nem igazán tudom elrejteni azt, mennyire szórakoztat. Soha nem fog felnőni.

– Tedd azt. – Ennyivel le is rendezem, egyrészt, mert ennyiből is megérti, másrészt pedig nem tudnék többet mondani.

– Miért vagy így elkenődve? Még csak le sem szóltál, pedig már lassan fél órája itt ülünk. – Puhatolózva kérdez, még mindig benne van az a sunyi kis él a hangjában, amitől most egy kicsit jobban tartok. Az a baj, hogy túlságosan belém lát, ezt pedig jelenleg nagyon el akarom kerülni.

– El lennék kenődve?

– Ja, eléggé.

– Nem hinném. – Még a vállamat is megrántom, teljes érdektelenséget mutatok, de ennyi is elég ahhoz, hogy Wheein csak döbbenten meredjen rám.

– Mi a szar van veled?

– Mi lenne?

– Nem basztatsz, ez megijeszt. – Érdeklődve fordul felém, csakis felém, miközben az egész arcára kiül az a kíváncsiság, amit egyáltalán nem tudok kezelni. – Tudod, eddig baromira büszke voltam arra, hogy hat év korkülönbséggel mi ilyen jól kijövünk egymással, de amikor ilyen csendes vagy, néha úgy érzem, hogy felnőttél.

– Mert fel is nőttem? – mosolygok rá annyira őszintén, hogy még engem is meglep. – De te soha nem fogsz, ahogy elnézem.

– Dehogy nőttél, ugyanolyan gyerek vagy belül, mint tizennyolc évesen. – Még rám is legyint, én meg bármennyire is akarok, nem tudok tiltakozni, mert igaza van. Ha nem így lenne, vajon veszekednék vele fél órán át azon, ki eheti meg az utolsó adagot, ami megmaradt ebédről?

Nem hinném.

– Borzalmas vagy.

– Amúgy ha már itt tartunk, akkor mit keresett Yijeongon a ruhád? – Az ujjával köröz az asztalon, immár nem a szemembe néz, mint minden egyes alkalommal, valahányszor akar valamit, de nincs elég bátorsága.

Túl jól ismerem.

– Mit érdekel? – Felvonom az egyik szemöldökömet, aminek hála felém pillant, csak a vállát rántja, de nem ad választ. – Te mondtad neki, hogy felveheti.

– Azt mondtam, hogy apa ezer éves szarját nyugodtan magára veheti, de ő kijött az egyik kedvenc pulcsidban, amit nekem is alig akarsz odaadni. – Amint ez kiesik a száján, beáll a csend, mert fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Csak ülök vele szemben, a kutakodó szemeit figyelve, amik szinte átégetik az arcomat. – Kétlem, hogy csak úgy besétált a szobádba, és kivette a szekrényedből.

– Csak odaadtam, nehogy megfázzon.

– Áh, értem – mondja végül kicsit csendesebben, lassan bólogatva, ami pont elég, hogy egyértelművé tegye, mennyire nem hisz nekem. – Milyen figyelmes vagy.

***

Eltelt majdnem egy hét, mióta a szüleink barátai felforgatták a lakást, én meg álmatlan idiótát csináltam magamból Yijeong miatt. Csak az jár a fejemben újra és újra, ahogy rám nézett a

– Kyungilt megint elvesztettük. – Sihyoung hangjára felkapom a fejem, csak ekkor veszem észre, hogy eddig berögzülten csak és kizárólag az asztalt figyeltem.

Megint itt ülünk a kávézóban, túl vagyunk a munkán mára, ráadásul egyszerre végeztünk nagyjából. Jó érzés velük lenni úgy, hogy most nincs körülöttünk több mint harminc ember, akikről csak egy halvány kis fogalmam van mindössze.

– Figyelek.

– Ja, persze. – Jaeho még fintorog is, viszont nem tud nem elvigyorodni, ahogy ránézek. Még a gyilkos tekintetemet is elhagytam, a halál tudja, mi van velem. – Ilyenkor még lövöldözhetnének is melletted, észre sem vennéd.

– Csak fáradt vagyok – jelentem ki a homlokomat ráncolva, pedig nem hangzott el egy kérdés sem arról, mégis mi lelt.

– Te mindig fáradt vagy.

– Csitt. – A hajamba túrok, eleresztek egy gyenge félmosolyt, amíg ők ketten úgy néznek rám, mintha fel sem ismernének.

Érzem, hogy ennek faggatás lesz a vége, már lélekben készülök arra, hogy rohadtul nem fogok megszabadulni tőlük, de ebben a pillanatban megcsörren a telefonom. Úgy nyúlok érte, mintha az életemet mentené meg, és amivel talán nem is tévedek akkorát.

– Igen?

– Merre jársz?

– Mit akarsz, Wheein? – kérdezem egy pillanat alatt feladva, mert most még Jaehoékat is inkább hallgatnám, mint azt, ahogy ő megint könyörög nekem valami miatt.

– Nem akarsz elugrani értem?

– Nem.

– De… Kyungil. – Hisztisen szól vissza, hallom a hangján, hogy terrorizálni fog, és észhez sem kapok, máris úgy hadar, hogy szerintem levegőt sem vesz. – Az egyetlen szem húgod vagyok, és hagynád, hogy metrózzak haza egyedül? Mintha úgy rémlene, hogy múltk...

– De Jaeho szívesen segít.

– Mi? – Hirtelen kérdez vissza, ahogy én félbeszakítom a hisztije kellős közepén, és még csak nem is foglalkozom azzal, hogy mind a ketten csak engem bámulnak.

– A húgom beszélni akar veled – nyújtom át a telefont az asztal felett, de mire Jaeho vontatottan, teljesen összezavarodva elveszi, azt hiszem, már feleslegesen emeli a füléhez.

– Letette – néz rám a homlokát ráncolva, amíg én elkönyvelem magamban, hogy ez volt az eddigi legjobb hárítási módszerem. Erre rá fogok szokni.

***

Munka után vagyok, ami annyira elhúzódott, hogy még csak most érek haza, egy laza tizenhárom gürcölés után, ami miatt már semmimet nem érzem. Már korom sötét van, kicsit még hűvös is, de csak az lebeg a szemeim előtt, hogy két perc, és már a szobámban leszek teljesen egyedül.

Épp szállok ki apa autójából, amit mára kölcsönkaptam, de a kapu felé már nem tudok elindulni, mert leragad a szemem Yijeongon, aki pont most áll már talán másfél méterre tőlem.

– Szia.

– Szia. – Gyenge hangon köszön vissza, alig mer a szemembe nézni, mégis megteszi. Én meg a szívemet nyelem már csak attól, ahogy az arcomat figyeli, mintha keresne rajta valamit. – Pont hozzátok jöttem.

– Wheein nincs itthon.

– Inkább hozzád. – Leharapja a mondat többi részét, egyszerűen nem tudja folytatni, engem meg megöl a kíváncsiság, mégis mire gondol. Csak áll egy helyben, egyik lábáról a másikra, amíg én fél kézzel a kinyitott kocsi ajtaján támaszkodom.

Miért viselkedik így a szívem?

– Miért?

– Mert vissza akartam adni a ruháidat. – A táskája után nyúl, gondolom abban van benne a pulóverem, amíg én csak állok félig az autóra könyökölve, a tompa közvilágítás alatt állva. Már sötét van, fekete az ég, őt mégis tökéletesen jól látom.

– Köszönöm.

– Máris… – Zavarodottan nyúl a táskája után, amíg én a kezeit nézem, ahogy kicipzározza, kutakodik benne, de mintha nem találná azt, amit keres. – Baszki.

– Mi a baj?

– Otthon hagytam a pólódat. A pulcsid nálam van, de azt elfelejtettem. Aish. – A homlokához nyúl, majd egy elnyújtott nyögéssel rángatja vissza a cipzárt, miután kiveszi a pulóveremet és idenyújtja felém. – Azt is mindjárt áthozom.

– Hogy jutsz haza?

– Sétálva.

– És utána vissza is jönnél? – A homlokomat ráncolom, amíg ő csak a vállát rántja, mintha semmiség lenne.

– Persze.

– Elviszlek – jelentem ki végül, és még mielőtt ellenkezni kezdene, visszaülök a volán mögé, és abban a szent pillanatban, ahogy be is csukom az autó ajtaját, kicsit hezitálva, de ő is elindul.

– Nem akarok kellemetlenséget.

– Amíg innen sétálsz majdnem fél órát, addig én öt perc alatt hazadoblak. – A hátsóülésre dobom a ruhámat, amit csak most kaptam vissza, és még csak be sem övezem magam, mert tényleg fél pillanat alatt ott leszünk.

Beáll a csend, nem mond semmit, mintha a szavakat keresné, de pont olyan ügyetlen bennük jelenleg, mint én. A kormányt markolom, amíg ő halkan szól hozzám, de csak azért, hogy merre menjek, engem meg ismételten megrohamoznak a múltkori emlékeim.

Észre sem veszem, már a féket taposom, miközben azt a nem is olyan kicsi kertes házat figyelem, ami egy kicsit sem hasonlít a régi otthonukra. Amit eladtak, mikor az apja miatt elköltöztek Busanba.

– Két perc, és kihozom. – Már az ajtót nyitja, ahogy megszólal, viszont pont olyan gyorsan szállok ki én is, mert odabent nem kapok levegőt. Fél szemmel rám néz, majd elindul a kapu felé, amíg én zsebre tett kezekkel állok, és próbálom nem őt nézni.

Pillanatokig szobrozik egy helyen, mire a zsebébe nyúlna a kulcsaiért, de mintha nem akarna bemenni, csak áll nekem háttal.

– Baj van?

– Nem jössz be? – kérdezi felém fordulva, amitől a lábam már reflexszerűen mozdul, és gondolkodás nélkül teszem meg azt a kemény négy lépést, ami elválaszt tőle.

– Apudék?

– Nincsenek itthon – mondja halkan, mintha attól félne, hogy bárki más meghallhatja. Bennem meg úgy indul el valami lehetetlen forróság, hogy azt sem tudom, történt-e már ilyen valaha is a testemmel.

– Szeretnéd, ha bemennék, de a szemembe még mindig nem tudsz nézni. – Eleresztek egy gyenge, láthatatlan mosolyt, amit a helyzet abszurditása okoz, ugyanis a testbeszéde a szöges ellentéte annak, amit mond.

– Nem szeretnél bejönni?

– De igen, nagyon. – Felsóhajtok, ahogy a tekintete megtalálja az enyémet, ami nem igazán segít abban, hogy összeszedetten tudjak gondolkodni. – De nem lehet.

– Miért?

– Mert nem lehet.

– De múltkor azt mondtad, hogy édes vagyok.

– Igen, emlékszem – bólintok rá a levegővel küzdve, ugyanis tudom, hogy semmit nem észlel abból, mennyire remegek belül, pont mint egy kiskamasz. Azt hittem, ebből már kinőttem. – Pont ezért nem mehetek be.

– De miért?

– Kérlek, ne akard, hogy válaszoljak. – Az arcát méregetem, pedig ha lenne egy kis eszem, akkor most fejvesztve menekülnék a közeléből. De nem megy.

Nem tudom, mégis mi zajlik le bennem csak csendben figyelem, ahogy lehajtja a fejét, a kezeire mered, és csak akkor néz rám megint, mikor képes vagyok arra, hogy egyáltalán megmoccanjak. Csak egyik lábamról a másikra állok, semmi több, ő mégis úgy bámul rám, mintha el akarnék rohanni.

Nem mintha ez lehetséges lenne jelenleg.

– Nem akarlak bántani.

– Nagyon kedves vagy.

– Kedves? – kérdezek vissza a hangomat keresve, de nem azért, mert ledöbbent. Egyszerűen csak túlburjánzik a mellkasomban az a lehetetlen energia, ami lassan felszabadul bennem, és csak azt veszem észre, hogy közelebb húzódom. A kerítésre támaszkodom mellette, és csak azt figyelem, ahogy halkan, a levegőt kapkodva tartja a tekintetemet. – Ne harapd a szád.

– Bocsánat.

– Szerintem te is nagyon kedves vagy – mondom kicsit halkabban, miközben a kerítést markolom, csak azt nézem, ahogy a zavar ellepi az arcát, és szinte a nyakát töri, hogy a szemembe nézhessen. – Ebben semmit sem változtál.

– Te sem.

– Én? – Felhorkantok, mert rendesen nonszensznek tartom azt, amit mond. – A világ legvisszataszítóbb embere voltam.

– Ez nem igaz.

– Rengeteg mindenkit bántottam.

– Mert rossz emberek voltak körülötted. – Tartja a tekintetemet, hirtelen nem látom azt a csendes, visszahúzódó Yijeongot, mint pár hete, mikor hét év után újra találkoztunk. – De engem soha nem bántottál.

– Örültem, ha meg tudlak védeni, nem még hogy ártani neked. – A homlokomat ráncolom, próbálok kicsit összeszedettebb lenni, legalább egy kicsit hátrébb húzódni, de nem sikerül. Teljesen csődöt mondok.

– Féltettél.

– Nagyon. – Mély levegőt veszek, mert ettől már megint a száját harapja, de talán észre sem veszi. Mintha jólesne neki az, amit nagyon nem szabadna kimondanom. – Ne csináld ezt a száddal.

– Bocsánat.

– Ne kérj bocsánatot.

– Bocsánat.

– Édes vagy – mondom egyre halkabban, hiszen ahogy közelebb hajolok hozzá, még ez is túl hangosnak tűnik.

– Kyungil.

– Nagyon finom lehetsz.

– Ühm – nyögi halkan, teljesen a kerítésnek préselődve, és már lehunyt szemekkel próbál megállni a lábán, amíg én teljesen feladom saját magam. A határokat átlépve, baromi gyengén, de előre mozdulok, és a szemeimet lecsukva hajolok annyira közel, hogy már nem is érzek mást, csak az illatát, ami teljesen körüllengi.

A szám az övéhez simul, alig ér hozzá, mégis teljesen lezsibbadok tetőtől talpig, és még ennyi is elég ahhoz, hogy bekapcsoljon az agyam. Levegő után kapok, a dübörgő mellkasomat mentve húzódom hátrébb, miközben csak az jár a fejemben, hogy mégis mi történt velem. Mit művelek?

– Baszki – nyögöm be halkan, amire már ő is kinyitja a szemeit, értetlenül néz rám, mintha ő sem tudná hová tenni ezt az egészet. – Bocsánat.

– Nem baj. Kicsit sem baj.

– Menj be.

– De a pólód…

– Tartsd meg – lépek hátrébb teljesen, és szinte végigszánkózik a gerincemen az a lehetetlen bizsergés, mikor megint megérzem a hűvös levegőt magam körül.

– De… – Már kezdene tiltakozni, viszont ahogy én teljesen megnémulva őt figyelem, csak azt, ahogy szétesetten a kerítésnek támaszkodik, hirtelen csendben marad. Mintha érezné, hogy talán tényleg az az egyetlen logikus döntés, hogy fogja magát, és bemegy. – Rendben.