Sors, mint forgatókönyvíró - 9. rész

Ahoy:DD Izgalmas részeket élünk, ezért siettem, ahogy tudtam:DDD Lassan vége, utolsó előtti rész. Én nagyon szerettem ezt írni, remélem, ti is pont úgy élveztétek:)

Jó olvasást!^^

9. rész

         Egész éjjel úgy aludtam, mint akit kiütöttek, és még most is, a fejemet a párnába fúrva fetrengek. Kihasználom azt, hogy még egyedül lehetek, hogy csak délre kell bemennem az egyetemre.

Ma... Ma van az előadás napja. Félek, rettegek.

Fogalmam sincs, mi tévő legyek. A tegnapi főpróba után... azután, hogy megcsókoltam Jimin-t,  még Hoseok szemeibe sem merek belenézni, nem hogy még a saját tükörképemre. Hatalmas hiba volt, tudom, ráadásul arról ne is beszéljünk, hogy ma ez meg fog ismétlődni. A családom előtt. Anyám előtt. Az előtt, aki már egyszer meggyanúsított azzal, hogy Jimin, az a paraszt biztosan a „homoszexuális szeretőm”. Ah, még most is ráz a hideg, valahányszor erre gondolok. Kiborító.

Talán a szerepet sem kellett volna elvállalnom. De, ah... ki hitte volna, hogy ez lesz a vége? Azt hittem, majd egy szép lányt fogok megcsókolni erre jut nekem egy... Jimin. Csodálatos, fantasztikus, kibaszott remek.

– Kookie! Jungkook, itt van a fél família, ne hagyj velük egyedül, kérlek, kelj fel! – Hoseok könyörgő, halk hangjára összerezzenek, ijedten kapom fel a fejem, próbálom megemészteni a szavait. Itt az anyám.

Ó, ne.

– Ühm...

– Jungkook! – nyög fel kétségbeesett hangon, és megpróbál az ajtómnak dőlve mozgásra bírni, de nem hagyom magam.

– Hoseok – mondom ki a nevét a igencsak nyűgösen. Semmi kedvem kikelni innen, nem még hogy a családommal tölteni a reggelt, akik elől évek óta menekülök.

– Kookie, ne játssz velem! – szól rám keményen, mire én, ki tudja miért, elmosolyodom egy egészen kicsit. Szerintem még soha nem fordult elő az, hogy J-Hope könyörög nekem és nem fordítva.

– Nem játszom. – Nyúzott a hangom, nem tagadom. Bár azt hiszem, egész nap ilyen lesz, amíg nem kell majd színpadra állnom.

– Az isten szerelmére, beengedjem Jimin-t?! Kelj fel!

– Jimin itt van?! – Egyből felülök, érzem, ahogy a szívem őrült tempóban verni kezd, azt hiszem, mindjárt hányni is fogok. Mi van velem? Mi a vér van velem?! Az a paraszt itt van, és? Nem kéne kinyírnom magam miatta. Nem ér annyit.

– Igen, és beszélni akar veled. Úgyhogy, ha nem akarod, hogy betoloncoljam melléd, és beadjam anyádnak, hogy épp azt csináljátok, amit két „homoszexuális szerető” szokott, akkor kihúzod a picsád a szobádból. – Idegesen fújtat, bár még mindig suttog, ha lehet így mondani.

Megfenyegetett. Ez a paraszt komolyan... komolyan megmerte.

Pillanatokba telik, mire a számat húzva felkelek, majd a hajamat túrva kinyitom az ajtómat.

– Rühellek – jelentem ki nemes egyszerűséggel, majd mire sikerül félre tolnom az utamból, a nappaliba veszem az irányt, ahol az én és Hoseok szülei heverésznek a kanapén. – Jó reggelt.

– Reggelt, kincsem. Remélem, már izgulsz. – Csak bólogatok, miközben gyors léptekben sietek ki a konyhába, ugyanis Jimin már csak ott lehet, ha a nappaliban nem. Ahogy beteszem a lábam a küszöbön, a néma csend fogad, csupán egy-két gép zúgása tölti be a teret. De... de sehol senki.

– Hoseok! – Elüvöltve magam már fordulnék sarkon, hogy szétverjem annak az idiótának a fejét, aki már itt áll tőlem pár méterre a konyha bejáratában. – Jimin nincs is itt, igaz?!

– Nem, nincs. De valamivel muszáj volt, hogy kikaparjalak az ágyadból, és ki hitte volna, hogy pont Jimin-nel sikerül majd? – Egy nyugodt sóhaj is elhagyja a száját, amíg az én torkomat a halálhörgésem hagyja el, hogy jelezzem; kinyírom. Meg. Fogom. Ölni.

– Fiúk? Hol vagytok?! – J-Hope anyukájának a hangja rángat ki a halálhangulatomból, akinek a hangjára az előttem álló kihúzza magát, majd egy jelentőségteljes pillantással megfenyegetve magamra hagy.

Talán egy egész perc is beletelik, amire úgy összeszedem magam, hogy harcképesnek lehessen mondani, így legalább a nappaliig sikerül elszenvednem a fáradt testemet. A szőnyegre ülök, Hoseok mellé, ugyanis se a fotelben, se a kanapén nincs már hely, bár hogy őszinte legyek, nem is bánom. Jobb itt nekem.

– Mondd csak, Jungkook, mennyire izgulsz, hm? Még soha nem láttalak játszani? – Hoseok apukája egy ezer wattos vigyorral néz rám, eszembe jut, hányszor szöktem át hozzájuk, miután anyuval veszekedtem. Ez a férfi megmentette az életemet, valahányszor kinyitotta az ajtót nekem, adott vacsorát és jobb esetben még egy sört is. Nagyon hálás vagyok érte.

– Én... Nem igazán – hazudom, amit egyedül J-Hope vesz észre, ezt is abból tudom, ahogy rám néz. Normál esetben semmi bajom nem lenne, még azzal sem, hogy a családom néz. A probléma ott kezdődik, hogy milyen szerepben kell látniuk.

– És kit játszol? Mármint tudom, hogy főszereplő, és hogy egy szerelmes történet, de... a színésztársad milyen? Akivel majd gondolom, hogy „egymásba gabalyodtok” majd. Szép lány? – Ezt hallva tikkel egyet a jobb szemem, majd a kezem ökölbe is szorul, mikor Hoseok hangosan felnevet. Senki nem érti, mi bajunk, ami jobb is így egyelőre.

– A tanárunk szerint nagyon működik kettejük közt a kémia. – Unokatestvérem hátborzongató hangsúlyt visz ebbe a pár szóba, amit már nem tudok másképp lereagálni; egy hatalmas tockost osztok le neki, amibe remélem, belepusztul.

– Ez csak normális keretek közt van így. Mármint... ah. – A fejemet fogva fújok egyet, mielőtt rosszul jövök ki ebből az egészből. Jesszus, mi lenne, ha anya tudná, hogy Jimin-nel...? – Csak a színpadon, a szerep miatt – mentem ki magam a helyzetből végül, próbálom hozni a nyugodtságot a hangomban, amit remélem, épp annyira vesznek észre, ahogy én érzem.

– Ki tudja, az is lehet, hogy pár év múlva már az esküvőtökön fogunk ülni. – J-Hope anyja halkan felnevet, a kisfia pedig egyből kap az alkalmon, a vállamat átkarolva von magához, hogy beleborzoljon a hajamba.

– Hát, anya, ki tudja. A madarak azt csiripelik a tegnapi főpróba után, hogy talán évek sem telnek majd el. – Unokatestvérem szavaira érzem, ahogy egy pillanat alatt elfehéredek, hisz ezek szerint Ő tudja... Tudja, hogy megcsókoltam Jimin-t. De mégis honnan? Az a gyökér elmondta neki?

Lehetne ennél borzalmasabb a mai nap?

***

Talán elment az eszem, hogy pont erre a darabra hívtam meg a családot. Igen, bekattantam. Ez már teljesen biztos. Hagyhattam volna annyiban a dolgot, hogy anya ugyanúgy utálja a színészkedést, hogy nézzen levegőnek, tartson tehetségtelennek.

Elég csak kinéznem a színfalak mögül, látom a teltházat, a második sorban a szüleimet, Hoseok-ot, az Ő felmenőit. Hogy fogom én végig csinálni ezt az egészet? Hogy fogom pont... pont előttük megcsókolni Jimin-t? Azt az embert, aki még most is, megállás nélkül azt a rohadt magabiztosságot sugározza magából, miközben Hyeji, a jelmeztervező a ruháját igazítgatja rajta, bár megjegyzem, hogy teljesen feleslegesen.

Őszinte leszek, a reggel történtek óta csak még nyugtalanabb vagyok. Ezután a szerep után már soha nem mosom le magamról a családomon belül, hogy meleg vagyok.

Miért történik ez velem?

– Jungkook, Jimin és mindenki más! Gyertek, egy utolsó energialöket az utolsó percekben! – Mr. Shim hangjára mindenki odatömörül hozzá, Jimin, én, a mellékszereplők, a jelmez- és díszlettervezők. Érzem, mennyire feszült mindenki, mégis úgy érzem, nálam idegesebb jelenleg nincs. – Tudom, hogy csodálatosak lesztek! A főpróbán mindenki remekül hozta a saját formáját, ás tudom, mivel ismerlek titeket, hogy egytől egyig a maximumot hoztátok, és fogjátok hozni magatokból. Nagyon köszönöm, hogy veletek dolgozhattam, nagyon sokat tanultam tőletek. – Végül egy mély meghajlással is jelzi, mennyire hálás, amit mindenki más is egyből viszonoz.

Tanárunk még szól pár szót, majd a behúzott függönyt kikerülve a közönség elé áll, hogy elmondhassa monológját. Mindeközben mi, Jimin-nel elfoglaljuk a helyünket, én megpróbálok rá sem nézni, épp elég az, hogy a szerepünk szövegein kívül egy szót nem szóltunk egymáshoz. Bár nem érzem úgy, hogy távolságot tartana, egyszerűen csak nem akar felzaklatni a darab eljátszása előtt. Gondolom én. Vagyis, hh, érzem.

Nem mondom, hogy a darab eleje nem sikerült jól, sőt... Azt hiszem, mindenki a lehető legtöbbet hozta ki magából, és már kezd kibontakozni az én és Jimin karaktere között az a szerelem, ami egy csókban kell, hogy kiforrjon a mű legvégén.

Folyton csak azon agyalok, hogy nem szabad anyámékra néznem, egy percre sem szabad látnom az arcokat, hogy mégis a rettenet milyen szinten foglal helyet rajta. Már az sem biztos, hogy még mindig ott ül a helyén. Azt is kinézem belőle, hogy amint rájött, ki az, akivel egymásra kell majd találnunk, alias Jimin, Ő felállt és a táskáját szorongatva viharzott ki innen. Félek, hogy megtette.

Ez csupán egy másfél órás darab, semmi komoly, így nincs szünet, viszont most úgy érzem, legalább két percre muszáj leülnöm, azt hiszem, meg fogok fulladni. Már csak két jelenet van a csókig, egy, ahol Jimin közeledik felém, és még egy, mikor az apja beront és összetűzésbe keverednek.

Utána viszont én... Én meg fogok halni.

Csak úgy telnek a percek, a közönség feszülten figyel, a levegő megtelt kíváncsisággal, a torkomban ott az a bizonyos gombóc. Hiába szárnyal a lelkem attól, hogy azt csinálhatom, amit imádok, mégis úgy érzem, a gyomrom, a hányingerem ideláncol. Ugyanis olyan hamar eljön az utolsó jelenet, hogy csaknem már fáj.

Szinte észre sem veszem, már a helyemen állok azt nézve, ahogy Jimin rongál, őrjöng a szerepbeli apja miatt.

– Az apád áll kettőnk közt, be kell látnod, hogy én nem lehetek a tiéd, és te az enyém, Dongshin. – Épphogy felszólalok, egyből összerezzen, nagyra kerekedett szemekkel, lihegve, befeszült izmokkal mered rám, miközben a mellette lévő széket felrúgva felém lép egyet, de még így is köztünk van majdnem az fél színpad.

Ahogy a szemembe néz, látom, mennyire ideges, valamiért az jut az eszembe, hogy talán nem csak a szerep miatt. Fogalmam sincs miért, de tartok attól, hogy én vagyok az oka. Talán ennyire rossz lettem volna?

– A lelkem az, amit eléd tárok, Jaeho, mindig! Drágám, miért teszed ezt? Miért löksz el folyton-folyvást?! – Őrjöngő, indulatos hangjától az adrenalin egyre magasabbra szökik benne, az erek kidagadnak a nyakán, szinte le sem tudom venni rólam a szemeimet. Rosszul látom, vagy tényleg mindjárt felrobban?

Ez meg természetesen az én idegeimet is tovább borzolja, hisz tudom, mindjárt itt az idő, mikor meg kell csókolnom Őt. Nagyon, nagyon félek. Nem tudom, mi lesz velem, hogy a családom, az anyukám hogy fog reagálni.

Tartok a következményektől.

– Dongshin, az, amit én érzek, nem enged! A szívem azt mondja, csak te kellesz, akarlak! De az eszem... az eszem azt súgja, a legrosszabb, amit tehetünk, az ez. Ha én neked adom magam. Ah, nem tudom, mit tegyek, nem értesz engem! – Nem szabadna, de a hangom megremeg, de nem azért, mert tudom, hányan figyelnek hatalmasra nyílt szemekkel.

Jimin tekintetébe hiába költözik kíváncsiság, talán... talán egy kis aggodalom? A kezeim még így is ökölbe szorulnak, amint eljut az agyamig, hogy fél perc.

Annyi sem.

Legszívesebben az arcára csókolnék a szája helyett, de nem tehetem. Ez megőrjít.

– Akkor ennyi! Nem harcolok tovább olyan szerelemért, ami soha nem lehet a birtokomban. Ha ezt akarod, nem kellesz te, sem a drága szavaid, nem kell tőled semmi; csak hagyj magamra. Örökre, Jaeho, hagyj űrt magad után. – Amint hangja ismét felcseng, lábaim máris megindulnak, hogy még időben elé érjek. Remeg a lábam, a szívem zakatol, a fejem szétfeszül. Épphogy elé érek, megcsap az illata, ami tegnap is pont ugyanígy, eszembe jut, hogy hogyan éreztem magam huszonnégy órával ezelőtt. – Tűnj az életemből! – Szinte felüvölt, ahogy megtorpanok előtte, érzem a belőle áradó forróságot, legszívesebben itt hagynék mindent, az egyetemet, Hoseok-ot, most, azonnal elrohannék. – Tűnj el! – Épphogy ez elhagyja a torkát, én már automatikusan mozdulok, a felsőjébe markolva rántom magamhoz, hogy a következő pillanatban pont így nyomjam ajkaimat szájára, hogy a fejemet félrebillentsem, Ő a karját körém fonja olyan birtoklón, ahogy a szerepünk kívánja.

Mintha megsüketültem volna, egy másodperc alatt néma, szinte kínzó csend lesz az egész helyiségben, a nézőtérről csak a hitetlen levegő után kapások jutnak el idáig, amíg a színfalak mögött nekikezd a halk ujjongás, miszerint vége az elmúlt hónapok óta tartó munkának.

Mintha az egész életem leperegne előttem, amire a függönyt végre behúzzák, ekkor hallom csak igazán, Jimin milyen élesen kap levegő után, miután el is húzódik, viszont a karjait nem veszi le rólam. Csendben, teljesen megnémulva mered a szemeimbe szinte már kétségbeesetten, aminek egy pillanat alatt vége szakad, mikor minden mellékszereplő a színpadra siet. Ekkor veszem csak észre, hogy könnyek száza nedvesíti az arcom, egyszerűen fogalmam sincs, miért sírok, viszont legalább választ kapok arra, Jimin miért nézett rám úgy az előbb.

Mielőtt mindkét függöny eltűnne, megtörlöm arcomat, majd kézen fogva a mellettem állókat a nézőtér felé fordítom a tekintetem.

Úgy érzem, a szívem menten megáll, mikor meglátom édesanyámat a helyén, ide látom, milyen hófehér is az arca.

Három másodpercig még senki nem tapsol, azt hiszem, mindenkit annyira lesokkolt az egész, hogy még emésztik, viszont amikor az egész terem rákezd, hangos füttyszók is betöltik a teret, akaratlanul is egy mosoly kúszik az arcomra, mintha az elmúlt hónapok feszültsége egyszerre zuhanna le rólam.

Ezt az egészet meg fokozza az, mikor Hoseok szülei elsőként állnak fel, hogy úgy tapsoljanak, ami igencsak megindít, azt hiszem, hogy nem fogom tudni kibírni könnyek nélkül, mire lemehetek innen.

Vagy ötször jövünk vissza a színpadra és hajlunk meg, mikor mindenki azt mondja; elég. Többet már nem jövünk vissza, mindenki az öltözőbe lódul, hangos sikongatások, ugráló lányok és már most az after partiról tárgyaló fiúk vannak mindenhol. Oda sem figyelek rájuk, csak a mosdóba sietek, hogy becsapva magam után az ajtót, arcot moshassak. Hiába jéghideg a víz, az arcom mégis lángol, nem merek anyám elé állni, Jimin szemeibe nézni többet.

Ez a másfél óra tönkretette volna az életem?

– Van bent valaki? – Hangos kopogás után felszólal egy hang, amihez akkor sem tudnék arcot társítani, ha fegyvert tartanának a fejemhez.

– Igen! – mondom elcsukló hangon, már átkozom magam azért, hogy nem tudom összeszedni magam. Hogy kerülhetnék el mindenkit a mai nap folyamán? Hogyan tudnék hazalógni úgy, hogy senki ne vegye észre?

– Jungkook? Ha te vagy az, gyere ki, anyád beszélni akar veled! – Az előző hangot Hoseok-é váltja fel, aminek hála szorosan összezárom a szemeimet, majd a hányingeremre oda sem figyelve máris nyúlok a kilincs után. Nem húzhatom tovább a dolgot. Ha az anyám megöl, akkor legalább nem kell szenvednem tovább.

Unokatestvéremet kikerülve vágtatok át az öltözőn, ahogy pedig kiteszem a lábam onnan, egyből meglátom a szüleimet, akik teljesen megnémulva állnak egymás mellett.

– Miért nem mondtad ezt? – Épphogy eléjük érek, anya egyből felszólal, érzem a hangján, hogy valami nincs rendben. – Szégyent hoztál a családra, Jungkook.