Ki, ha nem én? 6.

Kai [POV]

Csak némán bámulok utána, amíg Kris le sem veszi a szemeit a pandaszeműről.

– Hát... most örülhetsz, Kai. Kyungsoo úgy utál téged, ahogy egy embert csak lehetséges. Elköszönhetsz tőle, mert jövő héten valószínűleg már nem ebbe a suliba fog bejönni. – Tao fejét csóválva intézi hozzám szavait, majd Krisre még egy utolsó pillantást vet és a bagolyfejű után siet. Utál. Kyungsoo utálna engem?

Chenre nézek, aki idegesen a hajába túrva néz rám, majd hátrál egy lépést.

– Én... én majd beszélek vele, oké? – Ez eléggé meglep. Tao szemmel láthatóan nagyon pipa rám, de Chen nem. Ezt nem értem.

Egy szót sem szólva ezek után inkább ő is a fiúk után megy, én meg itt maradok a hátam mögött kíváncsian szuggeráló legjobb barátommal.

– Kai, tényleg megcsókoltad? – Kétségbeesetten tarkómra simítok, ahogy Kris elém lép, így eltakarja az ajtót előlem, ami mögött az előbb tűnt el... valószínűleg most utoljára volt ilyen közel hozzám.

– Igen – válaszom tömör és egyszerű, nem hiszem, hogy kéne ennél többet mondanom.

– És miért nem mondtad el? – Leül a földre, a kezemnél fogva húz maga után. – Egyáltalán miért csináltad?

– Azt mondta, nincs bennem semmi gyengédség. Én csak bebizonyítottam az ellenkezőjét – rántom meg a vállaimat, majd hanyatt dőlök, amikor legjobb barátom felvont szemöldökkel mered vissza rám.

– Tudtommal többféleképpen is meg lehetett volna ezt mutatni neki, de te mégis ezt a megoldást választottad. - Érzem magamon a tekintetét, de én továbbra is csak az eget bámulom. - És az, hogy ezt még nekem sem mondtad el, azt bizonyítja, hogy még magadnak sem vallod be a dolgot, de neked ez nem csak egy sima csók volt, Kai. – Erre felhorkantok, ezzel együtt karjaimat fejem alá gyűröm és lehunyom szemeimet. Több volt egy sima csóknál...

És neki mi volt? Miért zavarja ez annyira a baglyot? Mármint azon kívül, hogy mindenki tud róla... Ő mit érzett közben? Ha ennyire nem akarta, miért viszonozta a csókomat? Összezavar.

– Nekem ez nem volt több egy puszta nyálcserénél – vonom meg vállaimat egyszerűen, miközben fejemben csak Tao és az ő szavai kavarognak.

Elcsesztem az életét. Utál engem. Én nem akartam...

– Ha ez így van és neked ez a fiú tényleg semmit nem jelent, akkor biztos vagyok abban, hogy hagyod őt elmenni innen. Mert ez lesz... Ahogy Tao mondta; el fog menni az iskolából.

***

Két napja nem láttam őt, úgy érzem, szétrobbanok. Mondani akarok neki valamit, nem tudom mit... akármit. Bármit, csak had halljam a hangját, had lássam, hogy jól van.

Már lassan három órája csak forgolódom, hisz a gondolat, hogy hétvége jön és még két napig nem láthatom, ébren tart.

Az a helyzet, hogy már egyáltalán nem érdekel, ki tett keresztbe nekem másfél hónapja. Nem érdekel semmi, nem akarom tudni, ki volt az...

A telefonomon megnézem az időt, majd fájdalmasan felnyögve visszazuhanok a párnámra. Igen, jól sejtettem... Hajnali negyed három.

Én ma már nem fogok aludni. Ő úgy sem hagyna.

Vajon ő is épp úgy szenved álmatlanságban, épp úgy rám gondol, ahogy én rá? Nekem tudnom kell... látnom kell végre, hogy van.

A gondolatmenet végére érve fel is kelek és magamra kapok egy pólót a melegítőgatyám mellé. A telefonomat a zsebembe süppesztem, majd lábujjhegyen osonok le a lépcsőn, nehogy felébresszem anyuékat. Hangtalanul bújok bele a cipőmbe, majd nyitom ki az eddig az akasztón lógó kulccsal az ajtót.

Egyből megcsap a hideg, libabőrös leszek. De a gondolat, hogy még ma este látni fogom, melegen tart.

A kulcscsomót is a zsebembe süppesztem és el is indulok abba az irányba, ahol ő lakik.

Még a legelején, amikor mindez kezdődött, Krissel hazáig követtük őt. Igen, ez eléggé beteges, de tudnom kellett, hova kell jönnöm, ha a bagolyfejű csak úgy eltűnik. Nem hittem volna, hogy valaha ennyire örülni fogok ennek.

A lábaim egyre gyorsabban váltják egymást, ahogy az ismerős házak felbukkannak körülöttem, majd felismerem azt az egyet; a kávé színű, két emeletes ház fehér kerítéssel, frissen nyírt gyeppel és... aish, öntözőrendszerrel, ami most nagyban végzi a szokásos esti műszakját.

Elég sokáig elidőzöm a kapu előtt állva és nézem azt az ablakot, ami valószínűleg a nappalit takarja. Az ablak nyitva, így az már nem kérdés, hogyan jutok be. De ha már bent vagyok? Mit tehetnék? A reakciója egyértelmű; üvöltve fog majd felpattanni és az éppen kezébe akadó tárgyat hozzám fogja vágni.

De ez mind nem érdekel, ha újra láthatom végre.

Végül a vágyam, miszerint már egy perccel sem bírom ki tovább, győz és átmászom a kerítésen. Az öntözőből zúduló jéghideg víz természetesen egyből sötét foltot hagy a szürke pólómon. Ezzel mit sem törődve megyek előre hangtalan léptekkel, majd a legkisebb zajt csapva mászom be az ablakon.

Ahogy mindkét lábamon már biztosan állok, lassan megfordulok, de abban a pillanatban úgy is maradok. Nem nappali. Kyungsoo szobája.

Megbabonázva nézem, ahogy a Hold fénye megcsillan meztelen hátán, ami kilóg a takaró alól. Körülötte mindenhol használt papír zsebkendők, egy kiürített fagylaltos doboz és csokoládék üres csomagolása. Sírt... Méghozzá sokat, ez csupán a feldagadt szemeiből is látszik.

Közelebb lépek, de ebben a pillanatban, ahogy megreccsen a padló, lassan kinyílnak a szemei. Hh, most mi lesz... Mit tegyek? Mit fog csinálni? Rendőrt hív? Vagy ami még rosszabb, a szüleit?

Felkapcsolja a falra szerelt kislámpáját, így az egész szobában vakító fény árad szét, hunyorítanom is kell tőle.

Megdörzsöli a szemeit, ahogy felül, majd egyenesen a szemeimbe néz. Én itt lefagytam... pont úgy, ahogy ő is.

A szemei végül hatalmasra kerekednek és bent tartja a levegőt, ahogy felfogja, ki is vagyok. Mintha nem hinne a szemének, végül nagyokat pislogva mászik ki kimért mozdulatokkal az ágyából rólam le sem véve a tekintetét.

– M... mit keresel i-itt? – A hangja rekedt, elcsuklik az utolsó szónál. A szemei vörösek és ebben a fényben még duzzadtabbnak tűnik. Valóban nagyon sokat sírhatott. Miattam. Tudom, hogy miattam...

– Eltűntél – mondom épp olyan halkan, ahogy ő beszélt hozzám még az előbb. Halkan felszipog, majd alsó ajkát rágcsálva tesz hátra még egy lépést óvatosan.

Alig tudom megállni, hogy ne a meztelen felsőtestét bámuljam, de most jelen pillanatban a szemein kívül más nem érdekel.

– És ez okot adott arra, hogy betörj a szüleim házába, ahol lakom, Kai? Az éjszaka közepén? – megremeg az álla, miközben átöleli magát, mivel fújni kezd a szél. A hátam mögé nyúlok és egy óvatosabb mozdulattal behajtom az ablakot végig őt nézve. Annyira... össze van törve. – Miért vagy itt? Mit akarsz még tőlem? – Ahogy a hangját felemeli, el is csuklik, amitől ismét a legborzalmasabb embernek érzem magam a világon. Csak ne sírjon. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni.

– Látni akartalak – lépek hozzá közelebb, amíg ő tovább hátrál egészen addig, amíg háta a szekrényének nem ütközik.

– Én téged nem, Jongin... – suttogja, ahogy sorban indulnak meg szemeiből a hatalmas, sós könnycseppek.

Ne sírj, kérlek...

Pár lépéssel már előtte állok, alig van köztünk pár centi. Az a kibírhatatlan pár centi... Feje mellett két oldalt támaszkodom meg, miközben tekintetem letéved remegő ajkaira.

– Hazudsz, Kyungsoo – suttogom egyre mélyebb hangon, ahogy közelebb hajolok hozzá. Egyre szaporábban veszi a levegőt, ahogy könnyei patakokban tartanak lefelé, majd hullnak meztelen mellkasára. Érezni akarom, milyen tökéletes is lehet szorosan magamhoz ölelni őt... De ez lehetetlen, igaz? Meg akarom vigasztalni.

– Nem... – Halkan ismét felszipog, amire egyik kezem az arcához emelem és kezdem törölgetni azt.

– Akkor miért sírsz? – Alsó ajka ismét megremeg, ellöki a kezemet és saját tenyereibe rejti arcát, ahogy hangos sírásba torkollik.

– Tűnj el innen! Nem akarom, hogy itt legyél... – zokogja tenyereibe alig érthetően. Csak egy kicsi kéne, és úgy simulhatnék hozzá, mint az öltözőben. Amikor végleg betelt nála a pohár a csókom miatt.

– Ne lökj el magadtól... – simítok óvatosan világos barna tincseire, majd azt a kis távolságot is megszűntetem kettőnk közt, egész testemben hozzásimulok. – Hagyd, hogy a közeledben lehessek – ölelem át lassan zokogástól rázkódó testét, ami szerintem most épp szétesni készül.

A szívem szakad meg, hogy így látom, de ez mind csakis az én hibám. Én tehetek arról, hogy ilyen állapotban van.

– Menj innen, soha többé nem akarlak látni! – lök el magától egy erősebb mozdulattal, de egyből a földre is csúszik a szekrénye mentén. - Szállj ki az életemből... – Ez a pár szó alig több suttogásnál, amivel egyre kisebb darabokra zúz össze bennem mindent. Meg akarom vigasztalni, egész este. Hamar kisöpröm fejemből a képet, ez csak megfájdítja a darabokban heverő szívemet. – Tönkretettél mindent, amit szerettem az életemben... – néz rám azokkal a hatalmas bociszemeivel, miközben tovább vágja fejemhez mindazt, amit tudok én is, de hallani elviselhetetlen. – Utállak. Soha senkit nem utáltam még annyira, ahogy téged. – Tekintete megkeményedik, amitől végképp belém fojtja a szót, hátrálok pár lépést arra az egy szóra. Utállak. Pillanatokig csak némán nézzük egymást, mire megmarkolja a mellette heverő mamuszát és nekem vágja. – Takarodj az életemből! – Egészen az ablakig hátrálok, majd rá még egy utolsó pillantást vetve kimászom a hidegbe.

Még hallom, ahogy sírása felerősödik, betölti az egész kertet elől, zsong a fejemben hangja a szavaival együtt... Pár pillanatig még csak állok, majd ahogy felkapcsolódik az emeleten a villany, a lábam megindul és átmászom a kerítésen. Már így is tönkretettem az életét. Ahogy ő mondta... Ez az, ami kikészít. Én soha nem akartam rosszat neki. Oké, irányítani akartam őt, gondolom, ez tiszta sor. De most már bánom.

Legszívesebben visszatekerném az időt és aznap ebédszünetben nem bántottam volna. Ő jobb bánásmódot érdemelt, de engem nem érdekelt... Pedig olyan különleges fiú. Egy szó nélkül odajött hozzám a parkba is azok után, amit tettem, amit mondtam. Még most is emlékszem a kétségbeesett szemeire, ahogy lepislogott rám, és ahogy a nevemet ismételgette.

A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy meghallottam a hangját, azt akartam, hogy velem maradjon egész este. És az öltözőben... Nekem nem csak egy nyálcsere volt. Életem legtökéletesebb csókját kaptam tőle úgy, hogy erről neki fogalma sincsen. Azt hiszi, nekem ez nem volt több puszta bizonyítéknál... de az a helyzet, hogy mióta megtudtam, milyen édes és tökéletes igazából minden, amihez valaha köze volt, én azt akarom. Magamnak akarok mindent, amihez ő valaha hozzáért, ami mosolyt csalt az arcára, ami akár egy kicsit is rá emlékeztet.

Azt hiszem, teljes szívből beleszerettem...

De soha, soha nem lehet köztünk semmi.
A szívem szakad meg és a gondolatra; Ő soha nem lehet az enyém.