4. rész
Hát ez elképesztő... Most már tényleg mindenhol ott van. Már a barátaimmal sem tudok békében ellenni, hisz innentől kezdve Ő is 'közénk tartozik' vagy mi. Baekhyun... Miért kell annyi embert ismernie?! És ezen kívül is van elég bajom, hisz az a problémám egyre csak fokozódni látszik, miszerint én valószínűleg egyedül halok meg. És még éhes is vagyok. De nem eszek egy falatot sem, amíg Suho-val egy asztalnál kell ülnöm... Gyerekes vagyok, tudom... De Ő is ezt csinálja! Óvatosan felpillantok rá, a mellkasa előtt összefont karokkal ül velem szemben felfújt, sértődött arccal. Igen, még mindig piszok aranyos.
- Egyetek már valamit, rossz rátok nézni- motyogja Chen félig teli szájjal. Mondanom sem kell, ez Suho-nak valahogy jobban áll... Emlékszem, amikor egy pillanat alatt magába termelte a pitéje felét és úgy beszélt hozzám. Töteléfpem. Ezt nem lehet elfelejteni.
- Elment az étvágyam...- morogja Suho rám nézve, amitől ismét felmegy bennem a pumpa egy kicsit. Ide hallom, ahogy korog a gyomra... De hát, ha Ő nem éhes... Magam elé húzom az egyik tálcát, amin az utolsó hamburger díszeleg, mivel a többit a fiúk már megették. Egy lusta, önelégült mosolyra húzom ajkaimat, ahogy Suhora, majd ismét a hamburgerre nézek. Hezitálás nélkül veszem a kezembe és olyan lassan kezdem enni azt, mintha kiélvezném minden ízét. Ez részben igaz is, mivel nagyon éhes vagyok, de őszintén az nagyobb élvezetet nyújt, hogy az agyára mehetek. Hátra dőlök a széken és lehunyt szemekkel hümmögni kezdek rágás közben. Igen. Megeszem az utolsó hamburgert is. Hé, Ő nem vette el! Szinte elém dobta magát, hogy még jobban felidegesítsem...
- Úristen...mmhhh, de finom...- dünnyögöm, majd végig nyalok ajkaimon- Nem tudod, mit hagysz ki- nézek a kis durcisra, aki még az eddigieknél is dühödtebben néz rám.
- Elég- sziszegi Bacon, aki épp Suho mellett ül, majd a lábamba rúg az asztal alatt. Csak a szemeimet forgatom válaszként, majd szólalnék meg, amikor Suho feláll.
- Jobb lesz, ha én most hazamegyek...úgyis besötétedett már...meg minden...- motyogja, amire Baekhyun is reflexszerűen követi.
- Megyek veled, nehogy itt hagyj!- dünnyögve igazítja meg magán a pólóját, makd a kertitörpére néz, ahogy megszólal.
- Elkísérnélek titeket, ha nem baj...mégis csak késő van...- áll fel Chanyeol a helyéről végig Baekhyun most már kivirult arcát bámulva, aki egy zavart mosollyal bámul le a cipőjére inkább.
- Akkor indulhatunk?- kérdezi Suho félbe szakítva a pillanatot. Komolyan nem látja, hogy ezek ketten...? Aish, még vak is. De főként aranyos...
- Várjatok!- szólal meg Kai olyan hangosan, hogy mindenki rámered nem csak az asztalnál, hanem az egész étteremben- Lay nem megy?- felvont szemöldökkel meredek Jong In-re egy olyasféle hogy-mondod? tekintettel. Oké, tény, hogy velük kéne mennem, mivel egyrészt Anyu már vár otthon, másrészt meg Suhoval szomszédok vagyunk. De az a helyzet, hogy nem tudom, meddig bírnánk ki egymás társaságát Suhoval.
-Nem tudom, hogy feltűnt-e neked, de én épp kihasználni készültem a helyzetet, hogy lenne pár órám a hisztikirálynő nélkül- morgom válaszként, amitől Xiumin hangosan köhögni kezd az édes jelzőre, amit Suhonak szántam, amíg az előbb említett gyilkos tekintettel mered rám.
- Menj csak. Anyukád tudod, milyen szokott lenni, ha sokáig egyedül hagyod...- mosolyogva billenti oldalra a fejét, ahogy egy pillanatra a kis durcisra néz.
- Azért ennyire ne utálj- morgom, majd inkább én is felállok- Sziasztok- morgom Kai felé még egy utolsó gyilkos pillantást küldve, majd kiindulok. Már azt hittem, lesz egy jó kis estém, ha már a napomat elcseszte, de nem. Úgy tűnik, ez nekem ma nem adatott meg.
- Ne siess annyira!- Chanyeol megállít, mielőtt kimennék az ajtón, makd kinyitja azt és megvárja, amíg Bacon és a hisztikirálynő előbb elhagyják a helyiséget.
- O, haver, ez már beteges...- fejemet csóválva megyek ki én is utánuk, de tartom a két méter távolságot. Ők ott elől elvannak egymással, nekem itt van Chanyeol...- Miért nem jössz össze vele egyszerűen? Már rossz nézni, ahogy tepersz utána- zsebre vágom a kezeimet, miközben végig őket figyelem. Csupán a lámpák fényétől látom őket, jobb lenne, ha nem tűnnének el...
- Nem tudom, Ő mit akar...- mormogja az orra alatt válaszként, amire homlokráncolva nézek rá.
- Téged, te szerencsétlen- jelentem ki elég hangosan ahhoz, hogy Suhoék hátra forduljanak hozzánk.
- Oké, de...biztos ez?- kérdezi tarkójára simítva, és ekkor esik le, hogy Ő tényleg nem látja... Nem látja, mennyire odavan érte a másik. És ha fordítva is így van? Akkor aztán soha büdös életben nem jönnek össze.
- Menj és csókold meg- kijelentésemtől úgy néz rám, mintha megőrültem volna, szinte meg is torpan.
- Elment az eszed?! Belehalok, ha visszautasít...- csóválja a fejét lemondóan, amire megragadom a karját, így megtorpanunk mindketten pont két villanypózna között, így alig vetül ránk fény. Szinte nem is látom az előttem tornyosuló kertitörpét.
- Higgy nekem. Csak csináld- bökök előre fejemmel, amire csak csend telepedik ránk. Nem mozdul.
- Chanyeol? Hol vagytok?!- hallani Bacon kissé kétségbeesett hangját, ahogy egyre hangosabban cseng.
- Menj- mondom még utoljára, amire a lába végre megmozdul és egyenesen a kis csöppség felé siet. Épp eleget látok; Chanyeol derekánál fogva rántja oda magához a kisebbet és olyan hirtelen tapad ajkaira, hogy először azt hiszem, csak beképzelem a dolgot. Viszont ahogy Baekhyun elég nagy erőszeretettel karolja át a magasabbik nyakát és húzza egyre lejebb magához, egy mosoly terül szét az arcomon. Aztán tekintetem elvándorol róluk és egyenesen a kis durcis keresésére indul. Nem latom sehol, szinte már aggódni kezdek, amikor megakad a tekintetem az egyik villanypózna alatt ácsorgó, ledöbbent arcú hisztikirálynőn, aki hatalmas kitartással bámulja az épp egymásba fonódó párost. Hatalmas kő esik le a szívemről, ahogy meglátom, már azt hittem, eltűnt... Több nekem sem kell, máris elindulok felé, majd a csuklóját megragadva kezdem tovább vonszolni.
- Ők most...- motyogja, miután kirántja magát ujjaim közül.
- Igen. Gondoltam, jobb lenne őket egymásra hagyni...- rántom meg a vállaimat egyszerűen, amire egy szót sem szól, csak némán mered maga elé. Nem érzem úgy, mintha távolságot tartana... Inkább csak haragszik. Vagy csak azért van, mert késő van és fél, ezért inkább közelebb húzódik? Igen, fél. Teljesen lerí róla. És fázik. Szemem sarkából látom, ahogy átöleli magát, de még így is vacog. Nagyot sóhajtva veszem le magamról a pulóveremet és terítem rá a hátára, amire hatalmas bociszemekkel és meghökkent arccal válaszol. Most mondja, hogy nem vagyok jófej. Egy halvány mosollyal fordulok inkább előre, mielőtt kimondanám, hogy aranyos. Már egyszer mondtam neki...és mi lett a vége? Zavarba jött. Hiába látnám szívesen még egyszer azt az arckifejezést, nem merem kimondani. Talán túlzás lenne. Talán egyáltalán nem is mondhatnék ilyet...
- K...köszönöm...- motyogja ismételten maga elé bámulva, de továbbra is dörzsöli a karját. Tény, hogy így este felé eléggé lehült az idő, mivel eső közeleg...de én nem fázom, Ő meg még egy pulóverrel is a hátán. Meg fogom bánni...igen, ezt piszkosul meg fogom bánni. Már így is túl közel érzem Őt magamhoz... Olyan közel, amit már így is nehéz elviselnem. De mielőtt még belelovalnám magam a gondolatmenetbe, egyszerűen csak átkarolom a vállát és a karját kezdem simogatni, hogy felmelegedjen egy kicsit. Az eddigieknél is hatalmasabb szemekkel néz fel rám, először azt is hiszem, hogy eltol magától, de nem...miután túltette magát a sokkon, csak még inkább közelebb húzódik hozzám, amivel mondanom sem kell, eléggé meglep. De jól esik. Felfoghatatlanul jól esik, hogy most ilyen közel van... Nem érzem magam annyira...egyedül. Megtorpan, először nem is értem, miért, aztán felnézek. Hát igen, hazaértünk. A felismerésre pár pillanat múlva olyan gyorsasággal lépünk el a másiktól, én szinte elesek. Én a tarkómra simítva meredek a távolba, amíg Ő a földet bámulja fogadjunk, hogy elvörösödve.
- A...akkor...j-jó éjszakát- motyogja kezeit tördelve háta mögött, még hintázni is kezd a sarkán előre-hátra. Miért csinálja ezt folyton? Ezzel csak összetöri a rossz képet, amit kialakítottam róla, hogy távol tartsam!
- Jó éjt- nyelek egy hatalmasat, majd se szó se beszéd máris belépek a kapun és beviharzom a házba. Átkaroltam. Nem, én átöleltem. Basszus! Csak két percre voltunk az otthonunktól, komolyan nem hagyhattam volna, hogy szétfagyjon?! Idióta vagyok.
- Szia Drágám. Milyen volt a fiúkkal?- néz rám Anyu egyből, ahogy beteszem a lábam a lakásba.
- Jobb, ha nem tudod- a hajamba túrva indulok meg föl a szobámba, ahová persze egyből követ is jóanyám.
- Történt valami?- már az összes harag elszállt belőle a nap folyamán, most aggódik...hisz elég könnyen tudok magamba zárkózni. Úgy, hogy Ő soha nem tudja, miért, így segíteni sem tud. Meg kéne nyílnom neki. Nem csak Ő, hanem én is sokkal nyugodtabb lennék...
- Csak Suho...- motyogom elterülve az ágyamon, amire Édesanyám egyből mellém ül és a karomat kezdi cirógatni.
- Bűntudatod van?- hangja lággyá változik a név hallatán, de nem mosolyog. Bármit megadnék, hogy most láthassam azt az őszinte mosolyt Anyukám arcán.
- Nem...nem erről van szó...- túrok fél kézel a hajamba, miközben lehunyom a szemeimet.
- Akkor? Nem értelek- biztos vagyok benne, hogy most a fejét csóválja egy kicsit, amitől majdnem el is mosolyodom. Imádom az Anyukámat.
- Baekhyun ismeri Őt régebbről és...egész nap velünk volt- rántom meg a vállaimat egyszerűen, majd magamhoz ölelem a párnámat, ahogy hasra fekszem.
- És? Történt valami?- hangja egyre halkabb, miután feláll és elsétál, majd csak a kis zörejt hallom, ahogy kinyitja az erkélyajtót. Tudja, mennyire szeretek az eső hangjára elaludni... És csak most kezdett rá esni igazán.
- Nem tudok kiigazodni rajta...- egy pillanatra a párnába fúrom az arcomat, ahogy síricsend telepedik ránk.
- Drágám...hogy akarsz kiigazodni rajta, ha még magadon sem tudsz, hm?- erre a kis kérdésre felvont szemöldökkel emelem fel a fejem és nézek rá elég érdekes tekintettel.
- Ez bonyolult- csóválom a fejem lemondóan, amire csak felsóhajt, majd ismét leül mellém.
- Épp olyan vagy, mint amilyen Apád volt...- mondja, de a hangja megcsuklik egy ponton- Ugyanolyan makacs, zárkózott és magadnak való- tincseim közé simít, amikor hangja még meg is remeg és csupán egy hajszál választja el a sírástól.
- De neki ott voltál te, Anya...- hangom kissé megremeg, fáj az igazság. Most mondtam ki életemben először, hiába gondolok erre a nap minden percében. Túlságosan is zárkózott vagyok. Jobban, mint amilyen Apu volt- Nekem nincs senkim- mondom a kelleténél kissé hangosabban, de nem érdekel, hogy őszinte legyek. Halk csörömpölést hallani a szomszéd, alias Suho szobájából, mire mindketten a falra meredünk és biztosra veszem, Anyu is épp arra gondol, amire én; Suho valószínűleg mindent hall.
- Drágám...- szólal meg Anyu újra, ahogy ismét rám néz, hajamból hátamra siklik a keze- Csak engedd közelebb a szíved...- alig nevezhető suttogásnak, de még az eső hangján keresztül is ordibálásnak tűnik.
- Fáradt vagyok- jelentem ki arcomat ismét a párnába fúrva, amikor tudatosul bennem, hogy igaza van. Anyunak megint igaza van... Mindenben. Mily meglepő.
- Rendben, Drágám...- ennyit arról, hogy megnyílok neki. Tincseim közé csókol, majd lekapcsolja a lámpát, miután betakar és kimegy. Bárcsak olyan egyszerűen menne az elalvás... Most még az eső hangja, sőt még az illata sem segít, hiába vagyok hulla fáradt. Most érzem először azt, bárcsak ne aludnék...egyedül. Szemeim kipattannak, ahogy az édes hang a fülemet simogatja, aztán leesik... Suho énekel. Azt az altatódalt, amit Anyu is énekelt nekem kiskoromban minden lefekvés előtt. Jól hallom, mivel az Ő ágya is ennek a falnak lett tolva, így csupán csak egy 30 centis kis fal választ el tőle. Szorosan összezárom a szememet inkább gyönyörű hangjára, megmarkolom magam mellett a lepedőt. Akaratlanul is kicsordul a szememből egy-két könnycsepp, amit Ő csalogat ki és a gondolat, hogy pont azt az embert akarom átölelni, magam mellett tudni most azonnal, aki a legkevésbé sem kíváncsi rám. Őt akarom magam mellé. A kis durcis közelségére vágyom. Arra, hogy ismét szuszogva terüljön el mellettem.
Suhot akarom.
Csak ez jár a fejemben, amíg végül álomba nem ringat az az édes, gyönyörű hang, ami elérte, hogy életemben először, 18 évesen ne tudjak másra gondolni többet. Csak rá.
Suhot akarom...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése