Ki, ha nem én? 1.

Főszereplők: D.O x Kai [KaiSoo]
Banda: EXO

D.O [POV]

Minden túl könnyű... mégis olyan bonyolult. Belegondolva az élet nem áll másból, csak megoldásra váró problémákból. Ez nem is lenne gond... csak annyi, hogy a bajt az ember magának csinálja. És mindezt miért? Mert szeretünk szenvedni. Bár... hh, én meglennék nélküle, mit ne mondjak.

Gondolatmenetemből a csengő szakít ki, amitől ugrom is egyet, és nem is kell több, Tao és Chen máris elég furcsa tekintettel bámulnak rám, de a végén csak elmosolyodnak.

Engem senki nem tud komolyan venni... hozzá kéne szoknom ehhez.

Egy laza mozdulattal a táskámba söprök mindent, ami a padomon van, majd felállok várva, hogy a fiúk is ezt tegyék. Miután ez meg is történik, egymás mellett indulunk meg kifelé máris belemélyedve abba a témába, vajon mi lelte a tanárokat mostanában, ugyanis kétszer annyi dolgozatot iratnak, mint azelőtt. Viszont ahogy kitesszük a lábunkat a teremből, a halk sutyorgások abbamaradnak, és mindenki egyenesen rám mered.

– Mi a fene?... – kérdezi szinte suttogva a bal oldalamon álló Chen, aki épp annyira van meghökkenve, mint én. Hát mit ne mondjak, fogalmam sincs, mi a vér történik. Miért bámul mindenki... engem?

– Kyungsoo... Mit nem mondtál el? – Tao egy halvány mosollyal néz körbe, majd egyenesen rám mered, miközben én mozdulni sem tudok. Mégis mi van itt?

Chen a hátamra simít jelezve, hogy ebédelni kéne menni, erre már nagy nehezen megindul a lábam, a fejemet kissé lehajtva indulok meg inkább az egy emelettel lejjebbi ebédlőbe. Ahogy befordulunk egy sarkon, mindenki újra sutyorgásba kezd mögöttünk, de nem hallom, mit mondanak.

Eddig láthatatlan voltam, vagy mi. Mi változott?

Egyikünk sem szól egy szót sem, főleg, mikor még az ebédlőben is síri csend lesz. Egy másik világba csöppentünk volna? Soha nem volt olyan, hogy ekkora figyelemben legyen részem, főleg nem ilyenben. De jó is volt.

Sajnos az ajtótól legmesszebbi két asztal üres csupán, így át kell haladnunk az egész helyiségen, hogy le tudjunk ülni ebédelni. A szívem valamiért majd' kiugrik, és kissé szédülök is a hirtelen jött figyelemtől, hiába próbálom kizárni az engem kíváncsian fürkésző szempárokat, érzem magamon és nem tudok elmenni mellette.

Egy kész örökké valóságnak tűnik, amíg eljutunk a szabad asztalhoz és leülhetünk végre, bár őszintén sokkal inkább elfutni lenne kedvem, mintsem itt ülni húsz percen keresztül ekkora „figyelemben”. Van ebben az egészben valami furcsa... Nem érzem úgy, mintha lenéznének, inkább, azt hiszem, kíváncsiság és kétkedés árad egytől egyig az összesből.

Még azt is hatalmas szemekkel nézik végig, ahogy kihúzom a székem, meg is állok egy pillanatra, rájuk nézek. És most? Így maradjak? Erőt véve magamon végül lassan még kijjebb húzom a széket, amire mindenki a négylábú fatákolmányra mered, mintha magától mozdult volna meg.

Chenék már réges-rég leültek, végül is őket nem bámulja a fél iskola! Óvatosan ülök le, amikor már úgy tűnik, hogy mindenki megfagyott, senki nem mozdul. Mi a fene folyik itt?! Egyáltalán vesznek levegőt?

– Azt hiszem, kezdhetsz mesélni – bök felém az épp előhalászott evőpálcikájával Tao, miközben kíváncsian a szemeimbe pillant. Én viszont először a fejemet tudom csóválni csupán, ugyanis hang egyelőre nem jön ki a torkomon.

– Nekem is elmondhatná valaki, mi a fene folyik itt, mert nekem fogalmam sincs róla – motyogom halkan, amire Chen csak a fejét csóválva kezd a táskájából falatozni. Inkább nem kérdőjelezem meg, mégis miért nem teszi ki az asztalra az ebédjét... Ez is az egyik fura dolga, amiről jobb nem tudni.

– Ne figyelj rájuk. Inkább egyél, vézna vagy. – Végig mér alig észrevehetően, és elvigyorodik, amikor tekintetem gyilkossá válik.

Igen, ennem kéne, mivel a reggelim is elmaradt, de ezek után mégis hogyan lenne gyomrom hozzá? Hisz mindenki idebámul! Sőt, lassan a sutyorgások is neki kezdenek újból, miközben egy raklapnyi ember engem szuggerál. Miért nem zárnak ketrecbe?

A gondolatra kiráz a hideg, megborzongok, már így is elég borzalmas ez a helyzet főleg, hogy így levegőt vennem is nehezemre esik. Miért bámul mindenki?

Hirtelen mindenki elkapja rólam a tekintetét, na de nem véletlenül. Hangosan kivágódik a lengőajtó, amin egy dühödt Kai, alias a suli „rosszfiúja” lép be megfeszült izmokkal, kidagadt erekkel a nyakán és gyilkos, mindent elpusztító tekintettel. Megáll az ajtóban, szinte tüzet hány. Még a látványtól is összeszarom magam félelmemben.

– Kyungsoo. Do Kyungsoo! – üvölti el a végét egyre ingerültebben, nekem pedig az összes szín eltűnik az arcomról, ahogy az én nevemet ordítja ez az állat az ebédlő ajtajában. Mindjárt sírva fakadok! Mégis mi történik körülöttem?! – Melyik az a szerencsétlen?! – Ahogy ismét felmorran, az egész ebédlő egyként mutat felém, amire én legszívesebben elrohannék. Hh, jó poén, úgy remeg a lábam, hogy valószínűleg megállni nem tudnék. Ehelyett inkább nagy bagoly szemekkel nézek rá mindvégig, amíg hatalmas, mennydörgő léptekkel közelít felém egyre nagyobb dühvel a szemeiben.

Érzem, ahogy Taoék hátra dőlnek a széken, hogy minél messzebb kerüljenek tőle, de nem futnak el. Tudom, hogy egyből a védelmemre kelnek, ha szükség lesz rá.

Kai egy pillanat alatt előttem terem, a pólómnál fogva ránt fel a székemből, ennek köszönhetően pedig alig pár centire vagyunk egymástól. Szinte érzem magamon a belőle áradó haragot, kiráz a hideg.

– Ah... – Halkan sóhajtok a félelemtől, miközben cipőm orra alig éri a földet, kezeimmel csuklóit szorítom, és szinte már azon vagyok, hogy könyörögve kérjem; engedjen el a fenébe. Meghalok! Nagyon meghalok!

– Ez kibaszott rossz húzás volt tőled, törpe – szűri fogai közt, amíg az én szemeim még ennél is nagyobbra kerekednek. Némán tátogni kezdek, egy hang nem jön ki a torkomon, nem is tudom, hogy van-e rosszabb annál, hogy Kim Jongin tudja a nevemet. Szólalj már meg te szerencsétlen! Belsőhangom hiába püföl képzeletben épp az ebédre hozott bagettemmel, meg sem mukkanok, amivel az engem szorongató tesztoszterontúltengéses férfiállatot csak még inkább felhúzom. – Mégis hogy volt képed? – sziszegi elhalkulva, ami őszintén szólva még rosszabb, mint amikor ordítozott.

– Én... én nem tudom, m-miről b... beszélsz – dadogom olyan halkan, hogy biztos nem hallaná meg, ha nem lennénk egymástól alig három, négy centire.

Úristen, de kellemetlenül közel van.

Felvont szemöldökkel mered vissza rám, majd szinte vicsorít egyet, ahogy megint kinyitja a száját.

– Ne szórakozz velem törpe, mert kibaszott szarul fogsz járni – szűri szinte fogcsikorgatva, amire én nem tudok mást csinálni, el kell néznem a szikrákat szóró szemeiből. Erre ujjai egyre szorosabban markolják felsőm szélét, ami tompa, gyanús hangot hallatva szakad el egy egészen kicsit. – Én a helyedbe rohadt gyorsan szedném azokat, amiket te lábaknak mersz nevezni és rohannék az éltemért. – Erre most kedvem szerint a szemeimet forgatnám, de az a baj, hogy jelenleg még pislogni is félek.

– Ahhoz előbb el kéne engedned – mondom halkan, de úgy tűnik. elég hangosan ahhoz, hogy megfagyjon az egész ebédlő.

Kai... Most már értem, miért fél tőle mindenki piszkosul.

Egy mozdulattal a földre vág, így eléggé fájdalmas pozícióban érek földet. A tarkóm sajog, súrolta az asztal szélét, rá is simítok az előbb említett területre.

Ez egy állat.

Épp guggolna is le mellém, amikor Tao végül feloldódva a sokkból, felpattan és egy nemes mozdulattal hátrébb löki tőlem ezt a barmot, amíg Chen felsegít a földről.

Jongin őket figyelmen kívül hagyva mered rám tovább, valamilyen szinten visszafogottabbnak tűnik.

– Még egy ilyen húzásod van bagolyfejű... és kicsinállak – morogja még utoljára, majd vesz egy száznyolcvan fokos fordulatot és kiviharzik maga után mérhetetlen nagy meghökkenést és félelmet hagyva.

Fogalmam nincs, miről beszélt... És hiába hagynám legszívesebben figyelmen kívül a dolgot, nem úgy tűnt, mint aki viccelt volna. Miért érzem úgy, hogy ez nem az utolsó eset volt?

– Nincs jobb dolgotok?! – üvölti el magát Chen, amire mindenki a tányérja felé fordul és beszélgetni kezd a körülötte ülőkkel.

Lassan visszahuppanok a székemre, arcomat a tenyereimbe temetem. Nem értem, mi volt ez.

– Ez mégis mi a jó redvás jó élet volt?! – Tao egy olyasféle „mondj már valamit bassza meg” tekintettel mered rám, ahogy felnézek ujjaim közül.

– Nem tudom – csóválom meg kissé a fejem, majd homlokomat az asztalra támasztom lehunyt szemekkel.

– Csináltál valamit, D.O? – Ezt a kérdést még Chen sem hihette el. Kérdő tekintettel nézek fel rá egy pillanatra, majd inkább visszahajtom a fejemet.

– Most komolyan, Kyungsoo, Chen? Lélegzésen kívül szart sem csinál, könyörgöm. Azt hiszed, bármit képes lett volna csinálni? Kai kárára? Ugyan kérlek! – Biztos vagyok benne, hogy Tao most a fejét csóválja, rá néznem sem kell. – Valaki rá kenhetett valamit, amit az a szerencsétlen el is hitt. Másra nem tudok gondolni.

***

Legalább most már van egy halvány kis sejtésem, miért bámul mindenki hatalmas szemekkel, amikor az iskola folyosóin közlekedem. Esküszöm, mint egy rohadt aranyhal, úgy érzem magam... Már félek kitenni a lábam a teremből attól rettegve, hogy Kai ott vár rám. Ez már beteges. De attól félek, egyedül semmiféleképpen nem mehetek haza. Még a végén az egyik kihalt sikátorban fogom utoljára látni a Napot.

– Tao... – bököm oldalba épp a padon alvó barátomat, aki most ijedtében felül, majd miután körül is néz, rám mered. Szegény, az életéről alig tud... De nem csodálom, a kémia tanár monoton, altató hangja ezt hozza ki az emberből. – Hazakísérnél? – Ettől csak a homlokát ráncolja, úgy néz rám, mintha megőrültem volna. Istenem, csak azt akarom, hogy elkísérjen, nem azt, hogy áldozza fel az egyik karját.

– Nem tudom, Kyungsoo... talán... – nyámmogva, már lehunyt szemekkel dől vissza a padra. Ezt megelégelve hirtelen nem jut más eszembe, kezembe kapom a kémia könyvemet és tarkójára csapok vele, mire hangosan nyikkanva egyenesedik ki. – Idióta – morogja halkan most már inkább a táblát bámulva. – Nincs kedvem – vonja meg vállait nemes egyszerűséggel, majd rám nyújtja a nyelvét.

Chen.

Ő maradt az egyetlen esélyem.

Idegőrlő percekben telik el az utolsó óra maradéka, aminek a végén egyből megrohamozom Chent. Mondanom sem kell, eléggé furcsán néz rám. Mintha minimum két karom nőtt volna még.

– Hazakísérnél? – És tessék, az arca megváltozik, ennek hála ő is úgy mered rám, mintha megőrültem volna. Nem értem, miért olyan nagy kérés ez... Nem tudom, emlékeznek-e arra, hogy ebédnél majdnem ki lettem nyírva.

– Bocs, de Xiuminnel találkozom. – Ahogy kimondja annak a tavaszi tekercsnek a nevét, hatalmas vigyor jelenik meg az arcán. Oké... neki randija van. Akkor mégis kit kérjek meg? Senki mással nem vagyok beszélőviszonyban.Vagy mi.

A gyomrom egész kicsire zsugorodik össze és az a bizonyos gombóc is a torkomban ver tábort. Egy laza mozdulattal mindenemet a táskámba söpröm, majd egy intéssel elköszönve a fiúktól el is indulok. Legalábbis indulnék haza, ha Kaiék nem épp a bejárat mellett állnának.

Veszek egy éles balost, így máris a mosdóban kötök ki. Az ablak berácsozva, így azon semmiféleképpen nem jutok ki. Egyetlen megoldás maradt... Tao rám adta a pulóverét, mivel a pólómat elszakította az az állat.

A kapucnit a fejemre húzom, úgy takarom magam, ahogy csak lehet. A lábaim nem gyenge módon remegni kezdenek, ahogy elindulok ismét, végig lehajtott fejjel megyek végig az elég nagy területen.

Hogy jutok ki innen úgy, hogy ne vegyenek észre? Oldalazva, Kaiéknak hátat fordítva slisszolok ki az ajtón. A szívem majd' kiugrik, ahogy biztonságban kiérek, de csak egy utcányival arrébb vagyok hajlandó levenni a kapucnit a fejemről. Mostantól ez így fog menni?