Ki, ha nem én? 5.

D.O [POV]

Megcsókolt. Kai... megcsókolt! Engem!

A szemeim egyből hatalmasra kerekednek, majd ahogy megérzem forró bőrét sajátomon, lehunyom őket. Édes istenem, de jól esik... Viszont amikor nyelvével végig szánt ajkaimon, hogy bebocsájtást nyerjen, észhez kapok, szemeim kipattannak és minden erőmet összeszedve ellököm magamtól.

Szám elé kapom egyik kezem, amíg ő rám mered minden érzelmet elrejtve magáról. Hogy csókolhat ilyen tökéletesen, miközben ilyen komor?

– Menj innen! – mutatok az ajtó felé azzal a kezemmel, ami épp nem ajkaim előtt van. Szemei mintha kissé megrebbentek volna, de egy centit sem mozdul. – M-menj már el! – üvöltöm le végül hangomat teljesen kieresztve.

Néz rám ködös tekintettel, rá se ismerek... Végül egy szó nélkül indul ki, majd amikor azt hiszi, nem látom, fél kézzel idegesen a hajába túr, majd végleg eltűnik az ajtó mögött.

Ajkaim megremegnek, megmagyarázhatatlan, de abban a pillanatban kifakad belőlem a hangos sírás.

Oldalazok pár lépést, majd az egyik padra zuhanok és térdeimen támasztott kezeimbe rejtem arcomat.

Miért tette ezt? Miért csinálja mindezt velem?! Megőrjít és összezavar! Először bánt, a földre vág, és majdnem agyonver... napokig, hetekig nem kapok tőle mást csak fogcsikorgatott fenyegetéseket, amiktől még akkor is megremeg a térdem, amikor csak visszagondolok a szavaira. Aztán... úgy csüng számon, olyan gyengéden csókol, mintha soha nem akarna elengedni.

Oké, oké... értem! Értem én, hogy van benne mélyen, elrejtve valami gyengédség, amit ezzel mutatott meg... de velem semmit sem törődve bizonyította ezt be, amitől végképp rohadtul pipa vagyok rá.

Dühít, hogy ennyire nem érdekli még egy kicsit sem, én mit szólok! Nem, most biztos, nem fogok tudni emberek közt lenni... A tesi kilőve, oda én bár biztos be nem megyek.

Miután könnyeim lassan elapadnak, felállok, és kimért mozdulatokkal kezdek visszaöltözni.

Érzem ajkaimon a csókja ízét, nem tudom kiverni a fejemből egy pillanatra sem.

Minden cuccomat összeszedem és még kissé nedves arcomat törölgetve indulok el valamerre.

Chenékre rá sem nézek, amit ő természetesen ki is szúr, mert miért ne. Pont, amikor nem akarok senki társaságában lenni.

– Kyungsoo! Hallasz? Állj meg! – Egyből felpattan Xiumin mellől és jön utánam, ahogy lábaim gyorsabb tempóra kezdenek, ezzel együtt könnyeim is kicsordulnak újra. Hogy magyarázhatnám el neki mindezt? Hisz még én sem értem, miért sírok most. Oké, valószínűleg az elmúlt idő feszültsége jön ki rajtam... De az a csók felkavart és hiába tagadnám le, ez volt a fő oka, hogy elsírtam magam. Itt telt be a pohár... Elmegyek innen. - Do, ne fuss már el! – Chen olyan hirtelen ragadja meg a karom és ránt vissza, hogy majdnem seggre esem. – Mondd el nekem, mi a baj. – Én csak hevesen rázom a fejem továbbra is könnyes arcomat törölgetve, egy szót sem szólok. Abban sem vagyok biztos, hogy ki tudom-e mondani egyáltalán, mi történt...

Fájdalmasan felsóhajt, majd a hátamra simítva kezd terelgetni valahová. Az alagsorba. Mindig oda vittük Taot is, amikor a szülei váltak és néha már nem bírta könnyek nélkül.

Leültet a legalsó lépcsőfokokra, a vállamat átkarolva próbál nyugtatgatni, de én abban a pillanatban el is tolom magamtól. Nem akarom senki érintését - ezért úgy is néz rám, mintha megőrültem volna, de fogja az adást és még egy kicsit arrébb is kúszik.

– Ah...

– Most már elmondod, Kyungsoo?

– Csak... csak Kai... – Suttogva vonom meg vállaimat végig ölemet bámulva, amiben kezeimet tördelem. Jongin...

Megremeg a hangom, ahogy kiejtem a nevét, homlokomat egyik tenyerembe rejtem. Nem hiszem el, nem értem, mi történik velem.

– Mit csinált, Kyungsoo? Bántott téged? – Hangja hirtelen aggódóvá és kissé dühödté válik. Ő legalább itt van nekem... na és Tao. Ő meg a másik fele. Csak ők vannak nekem a családomon kívül.

– Megcsókolt... – suttogom, mivel hangosan kimondani nem merem.

És, ha még sem történt meg?

A gondolatra egyből ajkaimhoz kapok, lehunyom szemeimet. Megtörtént. Még mindig bizsereg a szám.

– Megcsókolt? – Chen mintha el is mosolyodna egy kicsit, amitől kérdő tekintettel nézek fel rá. - Ez a baj? – Egyből közvetlenül mellém csúszik és ismét átöleli a vállamat. Most már nem tudok hova húzódni, mivel már így is alig pár centi választ el a faltól.

– Igen – válaszolom, mintha tök egyértelmű lenne a dolog, amitől ő csak a homlokát ráncolja, de a vigyora nem tűnik el, sőt talán még nagyobb lesz.

– Nem értelek – rázza meg a fejét egy egészen kicsit, majd a vállamra dönti azt.

Mit... mit nem ért ezen?!

– Rettegésben tartott, Chen. Még a folyosóra sem mertem kimenni! Most meg... csak úgy megcsókolt. – Összeszorítom ajkaimat, majd felnyögök. Megint kimondtam... hivatalosan is megtörtént. – Csak bizonyítani akart vele... és felhúz, hogy engem figyelmen kívül hagyott. Csak azért csinálta, hogy igaza legyen – csóválom meg a fejem lemondóan, majd arcomat térdemen támasztott kezeimbe rejtem.

– Ha jól értelek, akkor te most azt mondod, épp az a baj, hogy nem volt ez részéről több csak egy bizonyíték? – Ezt hallva érzem, ahogy a vörös összes árnyalata az arcomra úszik a hallottakra. Ezt mondtam volna? – És egyáltalán mit akart ezzel bizonyítani?

– Hogy ő igenis képes gyengéd lenni... – nyögöm tenyereimbe, miközben újabb könnycseppek kezdenek kiperegni szemeimből. - És nem, nem érted. Nekem az a bajom, hogy közöm van hozzá. – Erre válaszul halkan felhorkant, amitől szemöldökeim egészen magadra szöknek és kénytelen vagyok ránézni. - Ez meg mi volt? – kérdezem kissé bedurcizva. Ez Tao védjegye.

– Semmi, Kyungsoo, csak annyi, hogy egészen máshogy látod őt, mióta találkoztatok a parkban. – Elkezdi a vállamat cirógatni, hogy ellazuljak egy kicsit. Hozzáteszem, sikertelenül. – Szerintem már nem tudsz úgy nézni rá, mint egy kegyetlen, szívtelen, durva emberre... Sőt ezek után meg már kősziklának sem hívhatod.

***

Kegyetlen, szívtelen, durva... Eddig ezeket a szavakat használtam Kai-ra leginkább. De Chennek igaza volt. Egészen máshogy tekintek rá, hisz olyan közelségből volt részem „megismerni”, amit soha nem gondoltam volna.

Tegnap egész nap ezen kattogtam, este is alig aludtam valamit, ezért még piszok fáradt is vagyok. És ami a legrosszabb, még most is csak ő jár a fejemben. Vagyis az, ami kettőnk közt történt.

Bármit megtennék, hogy ismét csak egy szívtelen, durva embernek lássam.

Az első órán még csak figyelni sem tudok, amit a tanár szóvá is tesz, főleg, hogy késtem negyed órát... Igen, elaludtam és még a buszt is lekéstem. De most itt vagyok, ez a lényeg.

Egyre lassabban telnek a percek, minél inkább haza akarok menni.

Egy kész örökké valóságnak tűnik, mire az ötödik óra is elkezdődik, elkedvtelenedve ülöm végig minden egyes másodpercét. Én ezt nem bírom már. El kell mennem innen... Ha meg Kai kinyír... tegye csak. Az is egy módja, hogy megszabaduljak a sok feszültségtől, nem?

– Minden oké? – Taoval, aki most hozzám szólt, telefonon közöltem a történteket, ő Chennel ellentétben teljesen kiakadt, először egy szó sem jött ki a száján. Igen, valószínűleg én is így reagáltam volna le a dolgot.

– Igen... – motyogom a padot bámulva inkább. Szólalna meg ismét, amikor a csengő megelőzi jelezve, hogy van szabad húsz percünk az újabb becsöngőig.

– Sziasztok – Chen mosolyogva áll meg előttünk. Nem, nem is mosolyogva... az ott biza egy vigyor a képén.

– Hát te minek örülsz ennyire? – Chen vigyora akkora lesz, hogy szinte Taot is megmosolyogtatja.

– Szerintem a tegnapi nap után Kyungsoo-nak is vigyorognia kéne. De mivel inkább búskomort játszik, ezért teszem én helyette – rántja meg a vállát tök lazán, mintha egyértelmű lenne a dolog.

– Vigyorogni? Kai megcsókolta, könyörgöm... – csóválja a fejét Tao, ahogy feláll a padból ezzel jelezve, hogy menjünk sétálni. Ebédszünet van, de mivel nem vagyok éhes és a fiúk már ettek, nem enni megyünk.

Én is felállok a padból, megigazítom magamon a pólómat és el is indulok kifelé magam mellett a két jómadárral, akik épp azt tárgyalják ki, miért kéne örülnöm a tegnapi napnak és miért nem.

Ahogy kiteszem a lábam a folyosóra, mindenki elnémul és rám mered.

– Ó mégis mi a fene van már megint? – morgom az orrom alatt halkan. Már nem érdekel, hányan néznek... de azért hozzáteszem, mindenki. Csak elindulok valamerre.

Halk sutyorgások kezdenek neki ismét, aztán elkapok egy mondatot, amit nagyon nem akartam. „Biztos, hogy buzi, csak nézz végig rajta”.

Azt hiszem, hogy most mindenki arról beszél... hogy... meleg vagyok? Mi van?

Az agyam rugózni kezd, majd elfehéredek a felismerésre; Kai megcsókolt tegnap. Az a szemét biztos, elmondta mindenkinek! Rohadjon meg, miért csinálja ezt velem? Miért?!

Úgy érzem magam, mint aki alól kirántották a talajt, szédülni kezdek és a gyomrom is görcsbe rándul.

Tao és Chen velem együtt torpannak meg, valószínűleg ők is meghallották, mit mondanak.

Átölelem magam, ahogy Chen a hátamra simítva kezd inkább elterelni a megvetően méregető szempárok elől.

– Úgy tűnik, már mindenki tud róla. – Tao a hajába túr és megtorpan, amire én is. – De honn...

– Jongin – vágok szavába remegő hangon. – Kai volt... elmondta mindenkinek az a rohadék – motyogom elhalkulva, ahogy hangom is elcsuklik. Ennél messzebbre már nem is mehetett volna. Ez már minden határon túlmegy. – Most kinyírom – morranok fel most már végképp bepipulva és elindulok az udvarra, ahol Kai-ék általában az ebédszünetet töltik.

– Kyungsoo, ne csinálj hülyeséget, hallod?! – jönnek utánam egyből, de mintha meg sem hallanám őket, megyek az orrom után.

Elég hülye látványt nyújthatok; a törpe bagoly füstölgő fülekkel, felfújt arccal és ökölbe szorított kezekkel vágtat végig az egész udvaron.

Most rajtam a sor, hogy bekeményítsek. Elegem van abból, hogy a nevetség tárgya vagyok miatta.

Ahogy odaérek, minden erőmet összeszedve egy hatalmast lökök Kai-on aki kikerekedett szemekkel bámul le rám. Nem érti, mi a vér van.

– Miért kellett elmondanod mindenkinek? Miért jó, hogy szenvedni látsz?! – Most már a homlokát is ráncolja, főleg, miután dühödten fújtatok is egyet.

– Mégis mit? – A hangja nyugodt, mintha engem akarna csitítani vele egy kicsit. Hát kapja be, azt is leszarom, ha videóra veszik. Ennél rosszabb már úgy sem lehet.

– Azt, hogy megcsókoltál tegnap, te szemét! – üvöltöm el magam hangomat teljesen kieresztve és mellkasába vágok.

Meg sem érzi, úgy áll előttem továbbra is, mint egy kibaszott kőszikla.

– Mit csináltál, Kai? – Kris hitetlen hangsúllyal a hangjában lép közelebb hozzánk, de ahogy egy gyilkos pillantást küldök felé, inkább elhátrál. Tekintete mögém vándorol, ahol szinte ezer százalék, hogy most Taot bámulja olyan kitartóan.

– Én nem mondtam el senkinek – mondja Kai elég furcsa hangsúllyal a hangjában, amivel végképp felhúz.

– Akkor miért beszél arról az egész iskola, hogy egy mocskos buzi vagyok, te egocentrikus... – erőtlenül mellkasába vágok újra és újra, miközben sorozni kezdem jobbnál jobb jelzőkkel. Rohadtul utálom jelenleg. – Beképzelt, durva, erőszakos, tesztoszterontúltengéses szemétláda... – Hirtelen megragadja mindkét csuklómat és a hátam mögött összefogja őket, ahogy magához ránt.

Elhallgatok. Ezzel belém fojtja a szót.

– Mit gondolsz, tényleg elmondtam mindenkinek, csak a legjobb barátomnak nem? – céloz itt Krisre, aki az előbb tényleg rákérdezett a dologra. Tekintetem kérdővé válik, amire elenged, egyből kapok is az alkalmon és elhátrálok tőle. – Én senkinek nem mondtam el. Biztos látott valaki. – Még a vállát is megrántja a rohadék. Ő miért kezeli ezt úgy, mintha semmiség lenne? Ja, mert nem róla beszél az egész fertő, azért!

– Komolyan, muszáj ezt csinálnod velem? Miért nem vagy képes békén hagyni végre?! – A kezeimet fellendítem egy pillanatra, de hangom megremeg alsó ajkammal együtt, ahogy könnycseppek indulnak meg az arcomon.

– Kyungsoo, te sírsz? – Az arca teljesen lefagy, ajkait is alig mozgatja beszéd közben.

– Miért nem szállsz végre ki az életemből? – kérdését figyelmen kívül hagyva szövegelek hozzá tovább, miközben könnyeim ismét patakokban kezdenek folyni az arcomat teljesen eláztatva.

Nem tudom, hogy vannak a tegnap után egyáltalán könnyeim.

– Kyungsoo, ne sírj, oké? – Úgy tűnik, ezt a helyzetet már egyáltalán nem tudja kezelni. Addig minden oké, amíg a kezében tartja a dolgokat... de ahogy ilyen komolyra fordulnak a dolgok, már hirtelen nem tud mit kezdeni ezzel.

– Elcseszed az egész életemet! – vágom fejéhez teli torokból, ami után síri csend telepedik ránk. Csak némán bámulok fel rá, a fiúk sem mukkannak meg. Nem mernek.

– Én nem... – mondja kissé a fejét rázva végül.

– De. Te igen, Jongin – a nevét szinte köpöm, majd sarkon fordulok és Chenék közt átvágva veszem az irányt egyenesen abba az épületbe, ahol épp az én csontjaimat rágja a sok rohadék.