2. rész
- Srácok!- Suho felkapja a fejét Édesanyja hangjára, aki elámulva néz körbe. Ugyanis úgy döntöttünk, először rendbetesszük a szobát valamennyire, hisz elég nagy ágyat kell összeszerelnünk...még most sem hiszem el, hogy én ajánlottam fel neki a segítségemet. Hagyhattam volna, hogy egyedül oldja meg, amíg én egyszerűen csak átlépem volna a kis fél méteres korlátot, ami szétválasztja a MI, alias KÖZÖS erkélyünket- Hm, de szép rend van. És ahogy elnézem, ti is jól kijöttök- céloz itt arra mosolyogva, hogy kisfia csupán fél centire tőlem próbálja pontosan összeillesztelni a két deszkát, amíg én összerakom a fúrógépet.
- Mi csak az ágyat rakjuk össze, Anya...- Suho motyogva fordul vissza a kezében lévő fél ágykeret végeihez.
- Ó, én ezt látom is- mondja Min Ji, ahogy mellénk sétál, majd lassan leguggol- Hoztam nektek cseresznyés sütit- teszi le elénk a két tányért mosolyogva, majd kiegyenesedik- Lay, neked vaníliafagyival. Anyukád mondta, hogy így szereted- halványan rám mosolyog, majd se szó se beszéd, magunkra hagy. Nekem több sem kell, leteszem azt a fránya fúrót és a tányért veszem a kezembe, amiről máris falni kezdem a cseresznyés pitét.
- Anyukád csinálta?- hallom a halk hangját, szinte visszakérdezek...nem vagyok biztos benne, hogy tényleg megkérdezte-e. Viszont ahogy ranézek, kérdő tekintetével találom magam szemben, ami arról árulkodik, hogy válaszra vár.
- Igen. Ő csinálja a legfinomabbara- bökök az Ő sütije felé villámmal. Egy halvány mosollyal veszi ölébe Ő is a tányért, és először kissé hezitálva, de belekóstol- Istenem, Joon Myun, nem harap vissza- morgom szemeimet forgatva, ahogy a második falatot először inkább közelebbről megnézi, és csak azután teszi a szájába.
- Ém ast tufom...- motyogja immár teli szájjal, ahogy hirtelen a fele pite eltűnik a tányérjáról- Csaf kifánsi fotam, mi fan a töteléfpem- alig értem, mit motyog itt össze nekem, de akaratlanul is egyből elmosolyodom.
- A miben?- kérdezek vissza kérdő tekintettel merdve rá.
- A töteléfpem...- a töltelékben...Istenem. Ahogy elismétli, nem bírom tovább, halkan felnevetek, de a hangom lassacskán felerősödik, így az egész emelet a hangomtól zeng.
- De aranyos vagy- törlöm meg a jó kedvemtől könnyes szemeimet, amire Ő lehajtja a fejét, majd a kiürített tányért inkább leteszi a földre.
- Nem is...- motyogja olyan halkan, hogy biztos nem nekem szánta, de jól hallom.
- Ó, dehogynem...- vigyorgom, ahogy kezembe veszem az Ő tányérját is és leviszem. Mindhárman a nappaliban csomagolnak, valószínűleg nagyjából végeztek a konyhával- Ezt hova tehetem?- kérdezem a tányérra célozva, amire Suho Apja hátra fordul hozzám.
- Csak tedd le a konyhában a pultra...- mosolyog rám halványan és már vissza is fordul a könyvekkel teli dobozhoz, amiből tovább pakol ki. Gondolkodás nélkül viszem is ki, majd hangtalanul megyek vissza Suho szobájába, ahol nem mindennapi látvány fogad; térdelve ül a sarkán, miközben minden figyelmét a kis csavar és a tízszer nagyobb tipli összeszerelésének szenteli felfújt arccal és összeszűkített szemekkel. Abban sem vagyok biztos, hogy hall-e bármit is a közvetlen környezetéből... Leülök tőle fél méterre törökülésben, de mintha tényleg nem látná, hogy itt vagyok. Hogy tudja beleélni magát ennyire a dologba?
- Az úgy nem lesz jó- célzok itt az ügyetlenkedésére. Hangomtól ijedten hátra dől, hatalmas szemekkel mered rám.
- A frászt hozod rám folyton!- mormogja, ahogy ismét felül- De valahogy össze kéne...rakni...csak azt nem tudom...hogy...ho...gyan...- elmotyogja a végét, ahogy megfogja a tiplit és a csavart és megint egymásba próbálja tenni őket.
- Hát nem így- veszem el tőle és inkább félreteszem- A tipli nem fog kelleni...- értetlenül néz rám, majd le az előbb említett tárgyra.
- Akkor mihez kell egyáltalán?- kissé oldalra biccenti a fejét, amitől pár kócos tincs a homlokába hullik.
- Az csak akkor kell, ha a falba akarsz csavart fúrni- magyarázom komoly arccal...vagyis csak szeretném, ha az a fránya mosoly nem ülne ajkaim szélén a látványától.
- Ez akkora faszság, de komolyan- morogja fejét csóválva, ahogy feláll. Most ideges lenne? Mosolyom csak egyre nagyobb lesz, ahogy fújtat is egyet.
- Javíts ki, ha tévedek, de mintha ez nem a te asztalod lenne- állok fel én is halkan nevetve és a félig összeszerelt ágyához veszem az irányt, ami mellől egyből kezembe is kapom a fúrót.
- Hát ez aztán...még ki is röhög...- csóválja a fejét alig észlelhetően, miközben magához beszél és letérdel az ágykerethez.
- Mondtál valamit?- kérdezem megállva mellette, majd inkább leülök. Ahogy összeilleszti a két fadarabot rendesen, máris belefúrom a csavart.
- Nem...áh...nem...dehogy...pfh...- legyint is egyet, mintha tök jelentéktelen lenne a dolog. Feszült. Talán, mert kinevettem... Sőt biztos. Mintha egy nyolc éves kisfiú társaságában lennék jelen pillanat. Ez aranyos. Néma fél óránkba telik, mire minden egyes lécet a helyére teszünk. Már csak egy valami van hátra...
- Hol a matrac?- nézek rá kíváncsi tekintettel, amire egy behatárolhatatlan tekintettel mered vissza rám.
- ANYA!- üvölti el magát egy pillanatnyi csend után és máris leviharzik a földszintre. Mondanom sem kell, megyek utána, mert fogalmam sincs, most mi a baj.
- Igen, Bogaram?- Min Ji mosolya még így is nagy annak ellenére, hogy a kicsi fia szemmel láthatóan szétrobban. Nem fáj az arcuk ennyi mosolygástól?
- Hol a matracom?- kérdezi idegesen, fellendíti kezeit- Egyáltalán van matracom?!- Min Ji mosolya ebben a pillanatban le is fagy, nyel egy hatalmasat.
- Persze, hogy van...- simít a tarkójára, ahogy kiegyenesedik és elhúzza a száját.
- De még a boltban- szólal meg Jinhyung is jókedvűen. Én is csak vigyorogni tudok ezen... Most aludhat a földön.
- És akkor most hol fogok aludni?- hangja sokkal inkább kétségbeesett, mintsem hisztis, amivel meglep.
- Jajj, Bogaram...holnap veszünk egy matracot...ezt az éjszakát meg már csak kibírod valahogy...- mosolyodik el feszülten Min Ji, ahogy próbálja hárítani a dolog komolyságát.
- Hát persze...majd kiteszek egy köteg újságpapírt és majd azon...jah...- Suho az orra alatt morogva indul ki inkább a konyhába- Van még pite?
- Nincs!- válaszol egyből az Apja, majd rám vigyorog. Úgy tűnik, egyedül mi élvezzük a helyzetet. Most komolyan, mekkora esélye van ennek? Ezzel a lendülettel Suho vissza is fordul és veszi az irányt az emeletre. Szerintem dühös... Bár nem látszik rajta...annyira. Ez vicces.
- Várj, Joon Myun! Lay ágyában ketten is elfértek! És nálunk van még pite is...- Anyám mondandójára egyszerre fagyunk le a kis durcissal együtt, én még majdnem el is ájulok.
- Tessék?- kérdezünk vissza egyszerre, bár én sokkal inkább idegesen, mintsem meglepetten.
- Hát...Lay ágya is nagy és egy éjszaka nem a világ vége- Anyukám mosolya csak egyre nagyobb lesz, miután még a vállát is megrántja.
- Ez nagyon nagylelkű ajánlat, még szép, hogy elfogadjuk...igaz, Joonie?- néz Min Ji kicsi fiára jelentőségteljesen, akitől nem telik több néma tátogáson kívül. Kikerekedett szemei átvándorolnak rám, és mintha kissé el is vörösödne.
- Oh, akkor innen mehetnénk is át, majd összedobok valami finomat...- meg sem hallom, amit Anyu itt össze nem hord, de talán jobb is. Már így is eléggé felhúzott idegileg.
- Anyu beszélhetnénk négyszemközt? Messze innen?- szűröm fogaim közt fejemmel bökve valamerre. Anya egy szó nélkül teszi, amit kérek tőle, kiindul a konyhába, ahová követem is- Ugye ez most nem volt komoly?!- suttogom indulatosan. Az ÉN ágyamban aztán senki nem fog aludni rajtam kívül!
- Nem értelek, Yixing... Csak egy éjszaka, nem halsz bele- mondandójából leszűrve tisztában van azzal, hogy nekem ehhez aztán kurvára semmi kedvem, de ahogy elnézem, ez Őt a legkevésbé sem zavarja.
- Anya. Nem akarom, hogy az a srác betegye a lábát a szobámba- morgom halkan továbbra is, hogy kint ne halljanak, amire karjait összefonja mellkasa előtt.
- Nem értelek, Lay... Min Ji azt mondta, jól kijöttök- felvonom egyik szemöldökömet és egy olyasféle Anya...ugyan-kérlek... tekintettel meredek vissza rá.
- Csak a rohadt ágyát szereltük össze, hozzáteszem, azért, mert TE átvonszoltál ide, pedig lett volna ennél sokkal jobb dolgom is- tekintete értetlenné válik egy kissé, majd inkább szigorúra vált és kihúzza magát. Még így is magasabb vagyok nála...
- Ez egy jó alkalom, hogy megismerkedjetek egy kicsit- ajkait összeszorítja, mint régen, amikor valami rosszat csináltam.
- De én nem akarom Őt megismerni, Anya!- morgom, ahogy fél kézzel megtámaszkodom a pulton.
- Ne legyél már ilyen antiszociális! Suho aranyos és kedves fiú...- szabad kezembe hajtom arcomat, és fájdalmasan felnyögök.
- Feladom...én ezt...ezt nem...nem...
- Srácok!- Anyu egy ezer wattos mosollyal ront be a szobámba, amíg én tovább ágyazok...kettőnknek. Igen, Suho itt alszik. Hála annak, hogy Édesanyám komolyan vette azt a 'feladom'-ot. Miért akkor vesz komolyan, amikor nem kéne?- Kértek vacsit?
- Én...én igen, köszönöm- motyogja Suho, ahogy kezébe kapja alvós cuccát, majd inkább kislisszol Anyu mellett az ajtón.
- És te, Drágám? Neked is összedobok valamit, oké?- egy szót sem szólok, most haragszom rá. Nagyon- Lay, kérlek... Próbáld meg jól érezni magadat- mondandója után sem mozdul meg, amitől lemondóan felsóhajtok.
- Csak csináld a vacsorát, éhen pusztulok...- hallom csukódni az ajtómat, amire megkönnyebülten felsóhajtok, végre egy kis magány... Ahogy végeztem az ágyazással, az ágyra vetem magam és lehunyom szemeimet. Ajánlom a kis durcisnak, hogy ne forgolódjon és beszéljen álmában, különben kirakom az erkélyre. Hallom is nyitódni pár perccel később az ajtómat, de ahogy csak halk lépteket hallok, tudom, hogy nem Anyám jött be. Ki sem nyitom a szemem, csak morranok egyet- Becsuknád az ajtót? Nem akarok huzatot- morgom elnyújtva a szavakat, amire halk mormogást hallok csupán, de az ajtó csapódását nem.
- Ha annyira zavar, kellj fel és csukd be te- erre kinyitom szemeimet és felvonom egyik szemöldökömet, nem bírom ki, hogy ne beszéljek vissza.
- Ezzel a lendülettel mehetnél is haza. Utánad szívesen becsukom...- rántom meg vállaimat egyszerűen, miközben a plafonra meredek.
- Elhiszed, hogy nekem is lenne jobb dolgom annál, hogy a te fejedet nézzem egész este?- homlokráncolva támaszkodom meg könyökeimen, ahogy ránézek. Csupán egy kinyúlt, fekete póló van rajta és gonodolom egy boxer -, amit nem látok a pólótól-, ami tökéletes kontrasztban van hófehér bőrével. Combjai csak még inkább kivillannak, ahogy ide-oda császkál a szobában, hogy rendet tegyen maga után.
- Akkor mégis minek vagy itt?- kérdezem, amire egy pillanatra szemeimbe néz, majd a fejét csóválva szorgoskodik inkább tovább.
- Mert a szüleinknek szent meggyőződése, hogy így elválaszthatatlan barátok leszünk- látom, ahogy a szemeit forgatja, majd felém fordul pólója alját szorongatva és lejebb húzva magán, hogy minél többet takarjon- Gondolom, az tiszta sor, hogy mind a hárman hatalmasat tévednek, mert te szemmel láthatóan a hátad közepére sem kívánsz, ami innentől kezdve kölcsönös is...- morogja végig a szemeimbe nézve, majd felsóhajt- De örülnék neki, hogy mielőtt még vérben úszó csatába kezdenénk, adnál egy gatyát. Ugyanis azt otthon hagytam- felvont szemöldökkel fordulok az erkélyem felé és horkantok egyet hangosa.
- Akkor mássz át- rántom meg a vállaimat, majd tetőtől talpig végig mérem. Teljesen belevörösödik a dologba, talán azért, mert lábain elidőzöm egy kicsit. Hé, vak én sem vagyok, ilyen hófehér, látszólag tökéletes lábakat még életemben nem láttam. Bármelyik lány megirigyelhetné.
- Cs...csak a-adj egyet!- dadogja fejét lehajtva, mintha hallotta volna a gondolataimat. Lusta, ráérős mozdulatokkal kelek fel és sétálok a szekrényemhez, amiből kirántok egy melegítőt.
- Remélem, megfelel- nyomom a kezébe, ahogy megállok előtte, állja a tekintetemet.
- Segítesz is felvenni, vagy kimész végre?- mormogja közel egy perces néma csend után, amire csak homlokráncolással válaszolok először.
- Az én szobám. Menj ki te- rántom meg a vállam a mai nap folyamán már sokadjára.
- Fel kell öltöznöm- erre a három szóra tekintetem ismét útnak indul rajta, amitől keresztbe teszi lábait és tarkójára simít.
- Már fel vagy öltözve- nézek szemeibe értetlenül, amire csak a szemeit forgatja.
- Akkor csak fordulj meg- motyogja ajkait alig mozdítva, miközben a melegítőt szorongatja úgy, hogy még az ujjpercei is kifehérednek.
- Mi?- kérdezem homlokomat ráncolva.
- Fordulj!- utasít sokkal hangosabban, amire kezeimet védekezőn felemelve hátrálok egy lépést, majd fordítok hátat neki.
- Kész vagy már?- kérdezem pár másodperc múlva, amikor még mindig nem kapok engedélyt, hogy visszafordulhassak.
- Melyik az eleje?- képzeletben homlokon csapom magam a kérdéstől. Hogy lehet ilyen...aranyos? Ha más lenne ilyen, már kiborított volna idegileg, de neki jól áll. De ez még nem változtat a tényen, hogy felébresztettek reggel. Ez vért kíván.
- Megmutassam?- kérdésemtől éezem, ahogy lefagy mögöttem és a tarkómra mered.
- Ne! Meg ne mozdulj!- dorgáló hangjára csak a szemeimet forgatom, nem mozdulok. Csend. Kibaszott csend vagy fél percig. Mennyi ideig tart felöltözni neki reggelente?- Megvagyok- elsóhajtja a végét megkönnyebülten, amire megfordulok végre mellkasom előtt összefont karokkal.
- Most, hogy végül sikerült öt perc után magadra szenvedni egy sima melegítőgatyát, az lenne a kérdésem hozzád, hogy kívül vagy belül alszol-e?- feltett kérdésemre az ágyamra néz, aminek egyik oldala a falnak van tolva. Annak a falnak, ami elválasztja a szobánkat... Remek, remélem, tényleg nem beszél álmában, mert így hallani fogom minden áldott este.
- B...belül...- motyogja hajába túrva, majd felém fordul. Ismét szóra nyitja a száját, de már az életben meg nem tudom, mit akar mondani, mivel nyílik az ajtó.
- Gyertek, fiúk. Kész a vacsora...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése