Ki, ha nem én? 4.

Kai [POV]

Némán megyünk egymás mellett, egyedül Yoora nyikkan, vagy sóhajt egyet, amikor valami izgalmasat lát.

Fogalmam sincs, miért hívtam el a bagolyfejűt... Úgy éreztem, muszáj.

Őszinte leszek, alaposan meglepett, amikor őt láttam meg, ahogy kinyitottam a szemeimet. Mindenre számítottam, csak erre nem. Aztán meg elment volna, se szó se beszéd... Nem hagyhattam, baszki! Még csak egy szót sem váltottam vele. Muszáj volt a tettek mezejére lépnem.

És most a földet bámulva halad elég távol tőlünk, hiába jön kettőnk közt az unokahúgom is a kezemet szorongatva. Bár nem csodálom, hogy tartja a távolságot, hisz eddig nem igazán titkoltam előle, hogy nem tétovázok, ha falra kell kennem.

Szabad kezemmel a hajamba túrok, nem tudom, mit mondhatnék neki. Talán az lett volna a legjobb, ha hagyom elmenni.

– Majd bejössz? – Yoora hangja olyan hirtelen szólal fel, hogy már rossz hallani. Megtörte a kellemes csendet. Nem, ah. Inkább a feszült csendet.

A bagoly pár pillanatig csak pislog maga elé, majd lassan lenéz az unokahúgomra, mikor rájön, hogy nem nekem szánta a kérdést, amin én is alaposan meghökkenek.

– Nem akarok zavarni, már így is nagyon késő van. Neked is lassan ágyban a helyed, nem? – Halványan elmosolyodom, ahogy egy pillanatra Yoora hajára simít, akit már annyira nem hat meg a dolog, felfújt arccal mered maga elé inkább.

– De akkor majd máskor muszáj lesz átjönnöd! Van két hörcsögöm és az egyik akkora, mint az öklöm – mutatja fel szabad kezét ökölbe szorítva. – Ilyen nagyon nagy már! – Kyungsoo halkan felnevet, majd inkább csak előre fordulva csóválja a fejét egy levakarhatatlan mosollyal.

Már ide látom, hogy Yooráék házában minden villany világít, de ez semmi jót nem sejtet. Alig száz méter választ el attól, hogy brutálisan le legyek üvöltve.

Ahogy betesszük a lábunkat a kapun, Yoora kirántja kezét a szorításomból és máris rohan a bejárati ajtó felé.

– É... én inkább itt maradok... – motyogja Kyungsoo a fejét lehajtva, ahogy megáll a kapuban. Szemeimet forgatva kezdem befelé terelni végül, persze nem érek hozzá. Már csak az kéne, hogy sikítozva elrohanjon. Azon csodálkozom, hogy eddig nem tette meg.

– Anyuci! Itthon vagyok! – ordítja el magát a csöppség, ahogy beteszi a lábát a házba.

- Édesem! – MinYoon egy hatalmas mosollyal kapja ölébe egyetlen szeme fényét, majd rám egy halvány mosollyal néz fel, amivel alaposan meg is lep. Nem üvölt le, nem küld haza... mosolyog. Mi a fene? Ez így nem megszokott. – Szia... sztok... – motyogja el a végét, ahogy meglátja a mellettem toporgó baglyot, aki a lábát nézegeti, mint mindig, amikor a közelében vagyok. – Hát te meg? – mosolyodik el még jobban, miután Yoora lemászik a kezeiből és megáll kettőnk közt.

– Do Kyungsoo vagyok. – Mélyen meghajol MinYoon előtt, akinek az arcára fagy a mosoly.

– Milyen udvarias. – Egy „ő honnan jött?” tekintettel mered rám, majd eláll az ajtóból. – Gyertek csak be. – A bagoly erre felkapja a fejét és ösztönösen hátrál egy lépést. Majd rám néz, de azt is csak pár pillanatig.

– Nekem haza... – Nyel egyet és ujjait kezdi tördelni maga mögött, amit én jól látok hiába takargatja a lányok elől. – Haza kell... mennem. – Yoora és anyja egyszerre biggyesztik le alsó ajkukat a kijelentésre, amitől szinte elvigyorodom. Nagyon, nagyon hasonlítanak.

– Ezt sajnálattal hallom. Remélem, azért máskor is látunk majd. – MinYoon beletúr kislánya hajába és megborzolja azt, amire Yoora csak pufogva kezdi megigazítani tincseit. - És te, Kai? Bejössz egy kicsit? – Oké, valószínűleg álmodom... Először Kyungsoo arcára ébredek egy fa alatt, most meg MinYoon invitál be a házukba este nyolc után.

Előírás, hogy Yooranak ilyenkor már ágyban a helye, és senki nem teheti be a lábát a lakásba e tájt. Erre tessék.

– Bocs, Yoonnie, de én hazakísérem Kyungsoot. – Kijelentésemre a bagolyfejű felém kapja a fejét és hatalmas bociszemekkel mered fel rám. Nem a kibaszott Mumus vagyok, basszus... Bár lehet, hogy neki igen. Ezek után már nem is csodálkoznék rajta.

–  Nem! – Hevesen megrázza a fejét, majd összevont szemöldökeimet látva, csak megköszörüli a torkát. - Vagyis... én veled... én... Ah. Jobban szeretnék egyedül haza menni. – Teljesen elhalkul a végére, szinte alig értem, pedig itt állok mellette alig tíz centire.

– Ha haza találsz ilyen sötétben... De szívesen hazadoblak kocsival – Ezen már végleg ledermedek.

MinYoon, mi van ma veled?!

– Nem, köszönöm. – Egy szót sem szólok, csak némán nézem végig, ahogy Kyungsoo és nagynéném elköszönnek egymástól, majd a bagolyfejű egy utolsó pillantást vetve rám, elmegy. Egyedül.

Azért jó lenne majd tudni, épségben hazaért-e... mégis csak sötét van, és ki tudja, kik császkálnak az utcán ilyenkor.

Egyből kapok az alkalmon, ahogy MinYoon ismét beinvitál egy halvány mosollyal és egy kézmozdulattal.

A cipőimet egyből leveszem, majd pulóveremtől megszabadulva a kanapéra dobom azt és mellé ülök. Talán oda kellett volna adnom a bagolynak... Úgy tűnt, fázik. De ezer százalék, hogy nem fogadta volna el.

Kényelmesen elterülök a három személyes kanapén, már szinte lehunyom a szemeimet. Fárasztó nap volt... Yoora hiperaktív, de szívesen töltöttem vele az egész szombatomat.

– Yoora! Nyomás fürödni! – A kis csöppség máris kettesével szedve a lépcsőfokokat, felrohan a másodikra, amíg MinYoon becsukja utánam a bejárati ajtót. – Ő meg ki volt? – huppan le mellém mosolyogva nagynéném, lehalkítja a tévét, majd a távirányítót a kis dohányzóasztalra teszi.

– Kyungsoo... – motyogom a bagoly nevét végig a nagy hülyeséget bámulva, amit épp a tévébe adnak.

– Azt tudom, hogy hívják, bemutatkozott. Engem az érdekel, honnan ismered. – Combomra teszi a kezét, érzem magamon a tekintetét.

Naponta találkozik a haverjaimmal, amikor beköszönünk hozzájuk, vagy csak összefutunk vele és Yoorával az utcán, de eddig egy ilyen kérdést sem tett fel.

Talán a bagoly szimpatikus neki... hisz ő nem olyan, mint Krisék, az már biztos.

– A suliból, egy évvel alattam van, tizenegyedikes – mondom unott hangsúllyal a hangomban, mintha annyira lényegtelen lenne. Mondjuk az is. Nem?

– Valami életkedv? – csap a combomra vigyorogva. – Aranyos fiú... igaz? – Szemem sarkából látom, ahogy oldalra biccenti a fejét, majd inkább ő is a tévé felé fordul.

– Aranyos? Inkább ügyetlen és halk. Semmi több – rántom meg vállaimat egyszerűen, lehunyom szemeimet. De mondjuk... talán egy kicsit az. Egy kicsit aranyos is.

– Ez mind aranyossá teszi. Mellesleg, ahogy rád néz... – elsóhajtja a végét, de az én szemeim egyből kipattannak és felé fordítom a fejemet.

– Ahogy rám néz... Hogy is néz rám, Yoonnie? – kérdezem a szemöldökömet felvonva és eléggé elvékonyodott hangon.

– Húha, hirtelen de érdekes lett a téma – vigyorodik el még mindig a tévét nézve.

– Csak azért, mert kíváncsi vagyok, minek látod ezt – mormogom inkább a plafont bámulva tovább. Fáradt vagyok. Haza kéne mennem.

– Ezt hogy érted? – Biztos vagyok benne, hogy most a homlokát ráncolja, odanéznem sem kell. Ebben is annyira hasonlít anyura.

– Fél tőlem. – A kijelentéstől pár másodperc síri csend után hangosan felnevet, még a feje is hátrabillen egy kicsit. Kérdő tekintettel fordulok felé és meredek rá kitartóan. Lemaradtam valamiről? – Mégis mi olyan vicces, Yoonnie?

– Annyira kis naiv vagy. Sokkal inkább zavarban van, mintsem fél – törli meg jókedvétől könnyes szemeit. – A dadogása és az, ahogy maga mögött a kezét tördeli, mindent elárul.

***

Mindent elárul. Mégis mi az a minden? Meg kellett volna kérdeznem... aish. De most már mindegy. Jobb, ha nem is tudom, hisz még azt sem dolgoztam fel teljesen, ami szombaton történt.

Egy teljesen más oldalamat láthatta és ezek után már végképp letehetek arról, hogy komolyan vegyen engem. Talán gondoskodnom kéne arról, hogy ez ne így legyen.

– Hova mész? – Kris kissé kikerekedett szemekkel néz fel rám, ahogy hirtelen felállok mellőle. – Mindjárt becsengetnek. Alig egy perc... – már alig hallom a végét, ahogy egyre nagyobb és gyorsabb léptekkel indulok meg kifelé.

Arra, hol ő lehet.

Hangos nevetés üti meg a fülem, ami ilyenkor elég ritka, hisz hétfő kora reggel van. Chen hangjára ismerek, majd meg is látom, ahogy befordulok a testnevelés öltözők felé.

Xiuminnel ül az egyik padon egymásba fonódva és épp egyikük telefonját nézegetik.

Ezek együtt vannak.

Inkább...inkább nem is foglalkozom ezzel, csak egy szó nélkül megyek el előttük, és nyugtázom magamban, hogy jó helyen járhatok, ha Chen is itt van.

Egyikük sincs átöltözve, igaz, vagyis nem biztos, hogy a bagolyfejűnek tesije van most... de egy próbát megér, nem?

Becsengetnek, ezt a tanár jelenléte is jelzi, aki a sípjába fúj. Mindenki megindul utána az öltözőkből, köztük van Tao is, vagyis Kyungsoo-nak itt kell lennie valahol.

Amikor azt hiszem, már csak ennyien vannak, halk szitkozódást hallok az egyik öltözőből, ahová ösztönösen be is megyek. És ekkor meglátom; a bagolyfejű egy szál kisnadrágban áll nekem oldalt és a fehér pólóját hajtogatja ide-oda, majd pufogva a földre vágja azt.

Hirtelen mozdulni sem tudok, csak ledermedve méregetem.

– Rohadt életbe... – morogja, majd mielőtt meg is taposná szerencsétlen elsőjét, megköszörülöm a torkomat. Ijedten kapja felém a fejét, majd abban a pillanatban fel is szedi gyorsan a pólót a földről és úgy takargatja vele magát, mintha mellei lennének. Istenem... Elkap a vágy, hogy a szemeimet forgassam, nem látok rajta semmi olyat, amim nekem ne lenne. – M-menj ki! – Ő felháborodik, én pedig csak állok egy helyen egy kis ideig, majd a szemöldökömet felvonva lépek közelebb hozzá mellkasom előtt összefont karokkal.

– Ugyan, miért tenném? Csak most jöttem – mondom komoly tekintettel meredve rá, majd még egyet lépek felé. A póló máris rajta terem, ahogy egy pillanat alatt magára kapja, persze kifordítva... Nem értem, miért takargatja magát.

Ami jól néz ki, minek elrejteni?

– Mit akarsz még tőlem? – Ettől mindkét szemöldököm a magasba szökik a kérdése miatt, csaknem így maradok. Miért ilyen indulatos? Én a helyében vigyáznék. Nem tettem semmi rosszat. Jelenleg.

– Mégis mit akarnék szerinted?

– Nem tudom! – lendíti fel kezeit hitetlenül, majd felsóhajt. - De elegem van! Mindig felbukkansz, amikor már azt hiszem, hogy végre leszálltál rólam. – Egy pillanatra összeszorítja ajkait és kissé arcát is felfújja, amitől határozottan... aranyos. - Elegem van, hogy folyton én vagyok a téma, mert te kegyetlen és paraszt egy ember vagy. – Amint a vége kicsúszik a száján, én ledermedek, ő pedig rájön, hogy átlépett egy határt.

Oké... Ezt nem kellett volna. Valamiért nagyon szíven találnak a szavai, a gyomrom is kisebbre zsugorodik tőle.

Mintha a szombat meg sem történt volna.

– Márpedig akár tetszik, akár nem, ezzel együtt kell élned – szűröm fogaim közt, miközben közelebb lépek hozzá. Ne így terveztem ezt az egészet, de úgy tűnik, még mindig nem tudom kezelni saját magam. – Mert én olyan kibaszott kegyetlen vagyok... – hátrál egészen addig, amíg háta a falnak nem ütközik. Most már nincs hova menekülnie, közvetlenül elé állok és megtámaszkodom egyik kezemmel a feje mellett. – És érzéketlen, hülye bunkó is, igaz? Csak az a probléma, hogy szart sem tudsz rólam – sziszegem tovább, amire ismét a félelmet vélem felfedezni rajta.

Yoonnie, ha ezt látnád...

– Mégis hogy várod el tőlem, hogy ne ilyennek lássalak, ha csak ezt mutatod magadból? – Tekintete megkeményedik, hiába remeg újra a térde kegyetlen módon. – Krisnek nem volt igaza, benned semmi kedves és jó nincs! – Felemeli a hangját, hiába tudom, hogy az indulat beszél belőle, engem mégis, mintha épp szíven szúrt volna... Aztán csak forgatja és forgatja bennem, hogy minél nagyobb legyen a seb.

– Ezt honnan tudhatnád? – Hangomban teljesen elrejtem a fájdalmas hangsúlyt, hiába esik nehezemre.

– Látom. Olyan vagy, mint egy kőszikla, semmi gyengédség nincs benned! – Szinte elüvölti a végét, most már tényleg nem fél tőlem. Szembe száll velem.

Szóval én egy ilyen borzalmas ember vagyok a szemeiben?

Utálom, hogy ezt gondolja.

Erre a kijelentésre nem tudom, miért reagálok így, de egy határozott mozdulattal,a vállainál fogva nyomom a falnak, és épphogy megtörténik... szám épphogy ajkain állapodik meg, én olyan gyengéden csókolom azokat, hogy csaknem már elfeledkezem; keménynek kéne maradnom. Betörhetetlennek.

Szabad kezemet lassan nyakára vezetem, és a hüvelykujjammal az arcélét cirógatom, miközben egész testemben övéhez simulok.

Mintha nem is én lennék... Ezek után mondja, hogy kőszikla vagyok.