Ki, ha nem én? 3.

D.O [POV]

Megfenyegetett! Nem is akárhogy, még mindig leesett állal bámulok utána.

Azt mondta, kicsinál, ha elmegyek a suliból? Ez most halál komoly?! És még Taoék csodálkoznak, hogy nem merem kitenni egyedül a lábam még a folyosóra sem!

A lábaim remegése csak nagyon lassan hagy alább, de a szívem még ezután sem áll vissza a normál tempójába.

A telefonom rezeg jelezve, hogy SMS-em jött, de képtelen vagyok megnézni azt. Lassan körbe nézek, majd megkönnyebbülten felsóhajtok, ahogy tudatosul bennem, hogy ezt tényleg senki nem nézte végig. De többet nem fogok egyedül mászkálni... Kellenek szemtanúk, basszus!

Az óra utolsó negyed órájára érek be, amit a tanár annyival elintéz, hogy máskor inkább be se jöjjek.

– Hol voltál? – Tao és Chen közé ülök be, mint mindig, amikor irodalmunk van. Homlokomat a padra döntöm, miközben egy fájdalmas nyögés csúszik ki ajkaim közül.

– Jongin... – suttogom összeszorított szemekkel, ujjaimmal nadrágom anyagát markolom a térdemnél.

– Kai...? Mi van vele? – Érzem magamon mindkettejük tekintetét, de nem vagyok hajlandó felnézni rájuk.

– Megfenyegetett – harapom be alsó ajkamat visszagondolva az egészre. Oké, a szavaiból ítélve tudja, hogy nem én voltam. Valószínűleg engem használ fel ahhoz, hogy megtudja, ki is volt valójában. De, hogy hogyan tervezte az egészet, fogalmam sincs. Arról ne is beszéljünk, miért nem mehetek el a suliból... aish.

– Megfenyegetett? – hallom Chen hangjában a hitetlenséget, amire inkább nem mondok semmit. – Mégis mivel? – Kérdésére fél szemmel fellesek rá, majd egy halk sóhaj kíséretében lassan felülök.

– Ha elmegyek a suliból, megkeres – suttogás mindössze, amit ki tudok csikarni magamból végig a telefirkált táblát bámulva. Félek Kai-tól, nem látom értelmét letagadni.

– Do Kyungsoo! Jesszus, hallod te magad? Megkeres? Hagyjuk már, könyörgöm! – Tao szinte felsikít, amire mindenki felénk mered, de a tanár szövegel ugyanúgy, mintha semmi sem történt volna. – Mit félsz tőle? Az ég egy adta világon semmit nem csinálhat veled! Azt csinálsz, amit te akarsz. Önálló ember vagy, eddig semmi közötök nem volt egymáshoz, és őszintén azt sem értem, miért akar téged itt tartani – rázza meg a fejét lemondóan, majd mindent a táskájába söpör, ahogy kicsengetnek. Egy hirtelen mozdulattal áll fel mellőlem és morogva a hátára kanyarítja a táskáját. – Miért félsz tőle ennyire? Biztos vagyok benne, ha csak egy egészen kicsit bekeményítesz, már nem lesz akkora pofája – mormogja, majd a fejét csóválva indul meg kifelé, ahol éppen... Kris áll?

Tényleg? Mi a fenét keres itt?!

Éppen hogy csak egymásra pillantanak, ahogy Tao kimegy mellette, egyből le is hajtja a fejét, hiába próbálja takarni, én látom.

YiFan egy önelégült vigyorral néz a pandaszemű után, majd visszafordul, egyenesen a szemeimbe néz. Egyből lehajtom a fejem, hiába tudom, hogy ez volt az utolsó óránk és haza kéne indulnom. Abban reménykedem, így talán nem lát.

Chen lusta mozdulatokkal kezd el pakolászni, miközben hozzám beszél, de én meg sem hallom. Sejtem, hogy Kairól zagyvál valamit, hogy Taonak igaza van, és ehhez hasonlók, de őszintén túlságosan izgulok ahhoz, hogy ezzel most foglalkozzak.

Tudom, hogy Kris nem olyan durva és erőszakos, mint Jongin, de már a puszta gondolat, hogy neki köze van ahhoz a férfiállathoz, elég, hogy egész testemben remegni kezdjek.

– Akkor szia – Chen mosolyogva a hajamba borzol, fél szemmel fellesve nézem, ahogy kislisszol Kris mellett. Egy pillanatra mintha lelassult volna a felismerésre, hogy mégis ki várakozik ott, de pár másodperc után már egyáltalán nem látom.

Inkább a homlokomat csak a padra döntöm, kicsit sem nézhet hülyének amúgy... Mégis mit várok? Eltűnik, ha úgy csinálok, mintha én itt sem lennék? Ugyan, kérlek.

– Beszélnünk kell. – A hangja olyan közel cseng fel, hogy ijedtemben egyből felugrom kiegyenesedve. A pad másik oldalán, velem szemben támaszkodik rám kitartóan bámulva komoly tekintettel.

Csak ketten vagyunk, mindenki más már elindult haza. A francba... Mégis mit akarhat tőlem a nagy Wu YiFan?

– Miről? – Most kivételesen nem dadogok, ehelyett halk motyogás telik csak tőlem. Ezzel majdnem megmosolyogtatom az előttem tornyosuló felhőkarcolót. Legalább ő jól szórakozik.

– Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem te csesztél ki Kai-jal. – Végre valaki! Teljesen hátra dőlök, ujjaimat az ölemben tördelem. Valamiért feszült vagyok, valahányszor meghallom a nevét.

– Ezt elmondhatnád neki is... – mormogom orrom alatt lassan lenézve a kezeimre.

Igen, ez felettébb jól jönne. Még csak az iskolából sem kéne elmennem és ismét teljes lelki békével élhetném mindennapjaimat.

– Jól tudja ezt Ő is. – Ezt hallva szemeim kissé kikerekednek és lassan ránézek. Nem szólok egy szót sem, hiába lenne egy raklapnyi kérdésem. Mondjuk akkor miért engem pécézett ki magának, miért nem száll le rólam, miért akar mindenféleképpen bántani, és óh... Mit akar tőlem ezek után? Igen, ezekre a kérdésekre felettébb jólesne egy tisztességes válasz. De úgy érzem, erről már most lemondhatok. – Az a helyzet, hogy Jongint nagyon felidegesítették ezzel és rajtad csattan az ostor. – Értetlenül nézek rá a homlokomat ráncolva, miközben ő csak a további szavakat keresi.

– Én ezt mind értem, de... ezzel mit kezdjek? – kérdezem ajkaimat alig mozdítva.

Tőle nem félek. Azt hiszem, Kris nem bántana engem, de ez az egész annyira kikészít! Kezdem nagyon rosszul viselni a dolgot.

– Nem tudsz sok mindent tenni. Az egyetlen, ami talán használna, ha odamennél hozzá és leülnél vele beszélgetni. – Hirtelen az összes szín eltűnik az arcomról, de ennek ellenére csaknem hangosan felnevetek.

Hogy mondhat ilyen hülyeséget? Hogy menjek oda? Én? Kai-hoz?!

– Beszélgetni? Vele? – vonom fel egyik szemöldökömet kétkedve. – Vegyük úgy, hogy nem mondtál semmit... Kai-jal nem lehet beszélgetni. Ő csak ütni és bántani tud. Engem legalábbis – motyogom lassan kimászva a padból és hátamra kanyarítva a táskámat.

– Nem, Kyungsoo... Kai egyáltalán nem ilyen – kezd el egyből tiltakozni, ahogy ő is kiegyenesedik. A tekintete továbbra is komoly, amitől kiráz a hideg. – Van az igazi kedves, törődő énje. – Itt már muszáj felhorkantanom, egyszerűen nem értem, miért mondja nekem ezeket.

– Hát én azzal az énjével még nem találkoztam – csóválom a fejem lemondóan. - Abban sem vagyok biztos, hogy van olyanja – mondom még utoljára, majd sarkon fordulok és eltűnök onnan.

Ez az egész... túl sok nekem, a fejem mindjárt szétrobban.

***

Talán túlságosan rá vagyok görcsölve erre az egészre... Napok óta alig megy le néhány falat a torkomon, zsong a fejem és mindezek tetejébe félek kimenni még az utcára is.

Kris ismeri Jongint, valószínűleg valóban van egy olyan énje, amit inkább elrejt. Miért érné meg YiFannak, hogy hazudjon nekem? És Kai miért nem képes mosolyogva, búgó hangon odajönni hozzám és azt mondani; „segíts, légy szíves..”? A helyett, hogy bánt és fenyeget. Erre biztos nem kezdene remegni úgy a lábam, hogy majdnem összeesem.

– Hova-hova, kicsikém? – Anyu mosolyogva jön ki hozzám az előszobába, a rózsaszín köténykéje és nyuszis mamusza van rajta, a haja felfogva és egy fakanál lapul meg egyik zsebében. Hm, imádom, amikor főz... Az ő főztje a legjobb a világon.

Csak egy halvány mosollyal fordulok vissza a cipőmhöz, amit magamra is kapok nagy nehezen. Kezdem kinőni, kéne egy új.

– Elmegyek egyet sétálni – mondom a hajamat a cipős szekrény feletti tükörben igazítgatva.

– Ilyen későn? – Hangjából ítélve kissé meghökkent, a tükörben viszont már látom is kétkedő arcát, ahogy mögém lép.

– Csak fél hét van... – Ahogy szemeimet is forgatom, a fakanállal a fejemre üt egy egészen kicsit. Tulajdonképpen csak meglegyint.

– Tiszteletet anyádnak. – A végét elvigyorogja és csókot nyom az arcomra. – Ne gyere túl későn, kicsim. Már így is megy le a Nap odakint. – És ezzel dudorászva vissza is indul a konyhába.

Még egy utolsó pillantást vetek magamra a tükörben, majd kiteszem a lábam a kissé már kellemetlen hidegbe. Megfagyok. A pulóverért viszont inkább már nem megyek vissza, a park felé veszem az utat.

Ah, még mindig nem adtam vissza Taonak a pulóverét, amit akkor adott oda, amikor Kai elszakította a pólómat. Erről jut eszembe... A pandaszemű mostanában olyan szokatlanul viselkedik. Csak úgy bambul a távolba, a tömegen meg folyton a szemét járatja, mintha keresne valakit. Lehet, Taonak tetszik valaki? Van ilyen?

Na és Chen? Fülig bele van zúgva Xiuminbe, szinte biztosra veszem, hogy együtt vannak. Hh, majd kifaggatom őket.

Az ég tiszta, egy kisebb felhő folt sem takarja, így tisztán látni a naplementét. Imádok ilyenkor sétálni, jólesik, hogy egyedül lehetek. Mondjuk a hűvös levegő most kicsit zavaró, de legalább kitisztul a fejem és lenyugszom.

De még így sem tudok másra gondolni, csak arra, hogy hogyan fogom én ezt túlélni. Hogy ülhetnék le Kai-jal beszélgetni, ha ő szemmel láthatóan csak az erőszakot látja megfelelő fenyítési módszernek? Ezt soha nem fogom megérteni.

Ha tényleg olyan „kedves és törődő”, mint ahogy azt Kris mondja, akkor miért csak a szadista arcát mutatja? Ennyire azért nem bonyolult a dolog. Ha ő aranyos és kedves, akkor én is az leszek. Ez logikus, nemde?

A földet bámulom, amikor az ismerős hang csapja meg a fülem, így rendesen ki is billenek a gondolataimból.

– Yoora! Ne szórakozz velem, hallod? Mássz már le a fáról, anyád már így is betegre aggódja magát, mert nem vagy otthon! – Megtorpanok, döbbenten figyelem, ahogy Kai nyújtózkodik egy fa alatt, amikor mozogni kezdenek a levelek, egy-kettő le is hullik. Egyszer csak egy fekete copf vége jelenik meg, majd csak egy édes kis kuncogást hallani.

– Nem! – dalolja a vékony hang, amire Kai csak morogni kezd.

– Kérlek, prücsök! – Hangja kissé könyörgő, de tisztán hallani benne, hogy piszkosul unja már a dolgot.

Menj már oda.

Hallom a fejemben Tao hangját, de egy tapodtat sem mozdulok. Nem tudok.

– Soha nem jövök le innen! – Pár falevél közül meglátom az édes hanghoz tartozó bájos arcot is, amitől szinte elmosolyodom. Talán hat éves lehet a kislány, ha jól tippelek.

– Yoora, ha nem akarod, hogy utánad másszak, gyere le! - Jongin hangja lágy, mégis parancsoló, ahogy a kezét nyújtja fel, de csak nem érkezik oda semmi, csak egy makk koppan a homlokán, ahogy a kislány megdobja. – Na, jól van, Yoora! Ennyi elég volt – morogva kezd felmászni a fára, egy pillanat alatt el is tűnik a sűrű lombkorona takarása közt. A halk kuncogás egyre hangosabb lesz, ezzel együtt Kai morgása is, miközben én ledermedve nézem azokat ott. – Yoora, ne szórakozz velem! – A Nap már szinte teljesen lemegy, ahogy itt állok egy helyen a járda közepén és azt nézem, ahogy az utca másik oldalán Jongin épp harcol. Viszont hirtelen csend lesz, csak hangos reccsenést és puffanást hallani.

– Kai? Jongin?! – A kislány hangja kétségbeesetté válik, ahogy a nagyobb háttal a földre zuhan, utána pár gally és falevél. Nekem sem kell több, mivel elég csúnyán esett, a lábam megindul és átrohanok hozzájuk. Kai szemei csukva, mire le is térdelek, hogy közelebbről megnézhessem. – Kai, mi a baj?! – A kislány nagy sebességgel akaszkodik le az ágak közt, majd leugrik két talpára érkezve.

– J-Jongin... – mondom én is nevét, amit ismételgetni is kezdek abban reménykedve, hogy ettől magához tér. Yoora velem szembe térdel le, kétségbeesetten járatja köztem és a földön heverő rosszfiú közt a tekintetét. – Kim Jongin! – Először csak pár pillanatra simítok arcára, majd óvatosan megpaskolom azt, aminek hála lassan nyitogatni kezdi szemeit, majd ahogy Yoorára egy megkönnyebbült pillantást vet, miszerint neki semmi baja, egyenesen az én szemeimbe néz.

Köpni-nyelni nem tudok, hirtelen elkapom róla a kezemet pár másodperc tétlenség után és zavaromban még a fejemet is lehajtom. Olyan... furcsa.

– A frászt hoztad rám! – sipákolja Yoora éles hangon és Kai ölébe veti magát, aki felül.

Hát én is alaposan megijedtem, mit ne mondjak. Bármennyire is kiborít az elmúlt időben, azt azért nem akarom, hogy kipurcanjon.

– Te jól vagy, prücsök? – kérdezi a kislány hátát cirógatva, a hajába csókol. Mérhetetlen gyengédnek és törődőnek tűnik.

Ekkor jutnak eszembe Kris szavai is. Az ég szerelmére. Miért... történik ez? Ezek után hogy fogom egy kegyetlen baromnak gondolni?

– Igen – motyogja a kislány halkan. Én lassan felállok, amikor vékony, kicsi ujjak markolják meg a farmerom, majd hatalmas bociszemekkel találom szemben magam, ahogy lenézek. – Hova mész? – kérdezi ajak biggyesztve.

– Haza – mosolygok rá édesen, kissé talán hasonlít Kai-ra... egy egészen kicsit.

Erre az egy szóra elengedi a nadrágomat, felkel Jongin öléből.

– Szia – integet nekem apró tenyerével és halványan rám mosolyog. Az alsó ajakamat harapom be, majd hátat fordítva kezdek gyors tempóban haza felé indulni.

El sem hiszem, hogy odamentem... és most lelépek egy szó nélkül. De hogy mondhatnék neki bármit is, amikor úgy néz a szemeimbe, mint ahogy az előbb?

– Kyungsoo, várj! – Kai hangjára akaratlanul is megtorpanok, elég nehéz elhinnem, hogy pont ő bír maradásra engem. Lassan megfordulok, már előttem is terem Yoora kezét szorongatva. – Köszönöm. – Erre nem szólok egy szót sem, így csak némán állunk egymás előtt. Nem tudom, mégis mit köszön., hisz így is, úgyis felébredt volna akár odamegyek, akár nem. Talán egy perc is eltelik így, amikor a kislány megrángatja Kai pólóját, aki fél szemmel lesandít rá. Egy számomra érthetetlent pillantást váltanak, mire a kislány elvigyorodik, majd engem bámul tovább. - Kyungsoo... haza... kísérnéd velem az... unokahúgomat? – Ez a nehezen feltett kérdés eléggé meglepetten ér, először azt hiszem, félre hallom.

Érzem, ahogy kissé kezdi kényelmetlenül érezni magát, amikor még most sem vagyok képes egy hangot sem kiadni magamból. Szóra nyitom a számat, de hang nem igazán jön ki rajta.

Nem tudom, mit csináljak. Beszélnem kéne vele, tudom, de... lehetséges? Elképzelhető, hogy nem ken falnak megint?

A szél fújni kezd, engem pedig kiráz a hideg. Legszívesebben hazarohannék, tudom, hogy nem agyalhatok itt örökre. Lépnem kéne.

– Igen... a-azt hiszem...