Amikor minden megváltozik 3.

3. rész

Életemben most aludtam először valakivel. Igaz, fényév távolságra egymástól, hisz Suho a falnak paszírozta magát, én meg szinte leestem az ágyról. De furcsa volt...egyszerűen csak...furcsa. Soha nem hagytam senkinek, hogy ilyen intim közelségbe kerüljön hozzám. Soha senki nem volt még benne a magánszférámban ilyen módon. Általában még a szobámba sem engedtem be senkit, a haverokkal is vagy náluk, vagy itthon, csak a nappaliban voltunk. Senki nem járt még a szobámban Anyun kívül... Most hirtelen minden megváltozott. Minden megváltozott bennem és azt hiszem, körülöttem is. Egy hete volt már, ezért arra is megvan az esély, hogy elment az eszem, mivel még mindig ezen kattog az agyam...de nem tehetek arról, hogy nem szerettem sosem, ha valaki közel kerül hozzám. Azóta mégcsak nem is beszéltem vele. Csak hallottam, ahogy telefonon beszélt, vagy nevetett, amikor az Apja bement hozzá elsütni egy poént.
- Drágám, minden oké? Mostanában olyan furcsa vagy- Anyu egy nagyobb bögrével a kezében ül le mellém az asztalhoz és néz rám aggódó tekintettel.
- Igen, Anya, persze...- vágom rá a választ egyből, amitől nem a leghihetőbb a dolog.
- Mondd csak, baj van? Talán Suho? Összevesztetek?- itt homlokráncolva fordulok felé és egy olyasféle Anya-hallod-magad? tekintettel meredek rá.
- Anyu, észrevetted, hogy úgy beszélsz arról a gyerekről, mintha már a kezét is megkértem volna?- kérdésemtől kissé eltorzul az arca főleg, mert nem a legszebb hangsúllyal tettem fel azt- Még mindig nem érdekel Suho. És soha nem is fog- a fejét csóválva teszi le a kávéval teli bögréjét, miután beleivott.
- Nem értem, miért vagy ilyen, amikor róla van szó, Drágám...- mormogja az orra alatt, majd hangja új erőre kap-...Tény, hogy teljesen más vagy, mióta idejöttek- nem. Nem amióta idejöttek, hanem amióta velem aludt... De ezt mégsem mondhatom el Anyunak, nemigaz? Tudja, hogy a fiúkhoz vonzódom. Nem akarom, hogy belelovalja magát egy olyan dologba, aminek semmi esélye. Főleg úgy, hogy én a hátam közepére nem kívánom...
- Ennek többféle oka is lehet, Anya- rántom meg a vállam, amire az asztalon heverő kezemre teszi sajátját.
- Drágám, megértem, ha valóban Suho az oka, hisz még soha nem volt senki ilyen közel hozzád, te is tudod- fájdalmasan felsóhajtok, amire lesüti a tekintetét. Mindketten tudjuk, hogy igaza van.
- Most komolyan... Mekkora esélye van, hogy Ő sem hetero? Ugyan, kérlek- morgom, de a kérdésre már most tudom, hogy választ nem fogok kapni. Ami azt jelenti, hogy nem kell tudnom valamiről...
- Drágám, én csak reménykedtem benne, hogy ez a fiú...talán neked...- kikapom kezemet gyengéd cirógatása alól és úgy meredek rá, mintha megőrült volna. Suhonak nem volt igaza...nem elválaszthatatlan barátokat akartak csinálni belőlünk. De miért?...
- Talán mi, Anya?- kérdezem kissé felháborodottan, ahogy felállok mellőle- Joon Myun, Anya? Tényleg? Suho egy kiábrándító, elviselhetetlen, hisztis, igazi férfifruska. Isten ments, hogy valaha bármi közöm legyen hozzá!- a hangos csörömpölésre Anyuval mindketten a konyha ajtaja felé kapjuk a fejünket, ahol egy ledermedt, eltorzult arcú Suho áll a lábai előtt az eldeformálódott pitéstállal.
- Én csak...visszahoztam...- suttogja, de a hangja még így is elcsuklik. Mikor szemeiből elindulnak az első könnycseppek, sarkon fordul és olyan gyorsan tűnik el, mintha az előbb itt sem lett volna.
- Gratulálok, Yixing- szűri Anyám a fogai közt, ahogy feláll és máris megy, hogy összeszedje a pitéstálat, amit még egy hete hagytunk náluk, amikor beköltöztek... Mekkora az esélye, hogy pont ma, pont akkor hozza vissza pont Ő, amikor ilyet mondok?- Menj utána!- szól rám a hangját felemelve, amikor én még mindig mozdulatlanul állok egy helyen és utána bámulok. Nem. Én nem fogok utána menni. Végre van valami, ami távol tartja tőlem még akkor is, ha ezzel megsértettem...összetörtem Őt. A lábaim elindulnak, de ahelyett, hogy utána mennék, ahogy Jóanyám mondta, felviharzok a szobámba. Nem...ezt nem szabadott volna mondanom. Még úgysem, hogyha nem lett volna ott. Hisz lényegében én...hazudtam. Suho aranyos. Ez már kilométerekről lerí róla; ahogy a kezét tartja, ahogy fokozatosan vörösödik el, amikor a szemeibe nézek, ahogy a pólója alját szorongatja...ahogy felfújt arccal morog az orra alatt, amikor bosszús. Ez mind-mind aranyossá teszi Őt. De muszáj volt azt mondanom amit, hogy Anyu végre leszálljon rólam. Unom, hogy Joon Myun mindig szóba jön, unom, hogy mindig azzal zaklat a saját Anyám, beszélek-e vele, találkoztam-e vele, miért nem megyek át hozzá... Igen, abban igaza volt, hogy miatta vagyok ilyen más. De ez nem feltétlenül pozitív. Én szerettem a magányt, szerettem, amikor egyedül lehettem... De már egy hete a szobám minden sarkáról, minden kis mégyzetcentiméteréről Ő jut eszembe. Lassan már az ágyamban sem fogok tudni aludni! Már az is nehezemre esik, hogy egyáltalán ráüljek. És ezt rühellem. RÜHELLEM, HOGY MINDEN MEGVÁLTOZOTT!

- Hova mész?- Anyu hangja még mindig kicsit sértett, még nem tette túl magát a reggel történteken.
- A fiúkkal találkozom- válaszolom higgadt hangsúllyal. Nem akarom, hogy azt érezze, bármit is bánok abból, amit Suhoról mondtam. Hiába bánt a dolog egy egészen kicsit...
- Rendben- ennyivel el is intézi a dolgot, rám sem néz, miközben komor arccal kapcsolgatja a TV-t adóról adóra. Nekem sem kell több, mielőtt robbanna, magamra kapom a cipőmet és se szó se beszéd eltűnök. Talán jogosan haragszik rám... Valószínűleg megsirattam Suhot. Sőt biztos, mivel már csorgó könnyekkel viharzott el... Inkább nem gondolok erre többet, mielőtt még lelkiismeretem lenne, amit nem akarok. Már így is pocsékul alszom esténként.
Mint a legtöbb esetben, most is a mozi előtt találkozom a fiúkkal, de mintha nem lenne itt valaki.
- Baekhyun?- a kérdéstől Chanyeol hirtelen kiegyenesedik, majd igazi kertitörpe módjára csalódottan összegörnyed, mikor nem találja a név tulajdonosát.
- Nem tudjuk. Azt mondta, késni fog, mert ma találkozott valakivel- nyammogja Chen félig teli szájjal, miközben a moziba siető embereket nézegeti.
- Kivel?!- Chanyeol hangja olyan sértődött, mintha Bacon igazi szabályt szegett volna azzal, hogy a tudta nélkül járogat el másokkal.
- Hát ez egy jó kérdés- rántja meg a vállát Sehun, majd elvigyorodik, amikor Luhan igazi kiscica módjára bújik a nyakába és öleli át a párját.
- Ó kérlek, felfordul tőletek a gyomrom...- morogja Tao inkább elfordulva és összefonva karjait mellkasa előtt. Én csak jót vigyorgok a dolgon, hisz Kris karolná át a derekát, hogy 'vígasztalja', de D.O meghiúsítja a dolgot. Megint.
- Gyerekek, én éhes vagyok. Hol van már Bacon?- mormogja a kis bagoly az orra alatt, amitől Krist mintha villámcsapás érte volna, összerezzen és még el is lép egyet a pandaszeműtől.
- Ott- Kai fejével vigyorogva mögém bök, de le se veszi a szemeit a mellette álló csöppségről, akinek a gyomra korgását ide hallani. Reflexszerűen egyből meg is fordulok, de abban a pillanatban ezt meg is bánom.
- Te meg mi halált keresel itt?!- szólalok meg olyan hangosan, hogy mindenki ránk meredjen. Bacon nagy szemeket mereszt rám egy ismered? tekintettel, de én le sem veszem a szemeimet a mellette állóról. Suho megszeppenten bámul fel rám, látszólag lefagyott. Egy pillanat alatt tűnik el minden az arcáról és olyan dühössé válik, hogy szinte hátra lépek egyet. A szemei vörösek, tényleg sokat sírhatott... A kezeit ökölbe szorítja és szólalna meg valószínűleg nem halkabban, mint én az előbb, amikor Baekhyun megelőzi.
- Én csak elhoztam, mert valami idióta paraszt a lelkébe gázolt reggel. Gondoltam, jó lenne, ha találkozna normális emberekkel is- mondja egy kissé furcsa hangsúllyal a hangjában. Jól van, ez tiszta sor...inkább azt mondja el nekem valaki, ezek ketten mégis honnan a fenéből ismerik egymást?! És miért csesz ki velem ennyire az Ég a mai nap már másodjára?!
- Az az idióta paraszt épp előttem áll- morogja Suho, amitől Xiumin és Sehun egyszerre szisszennek fel. Igen, ebben mindig jók voltak. Az ilyen reakcióik általában így jönnek ki...de most túl feszült a helyzet, hogy ez bárkit is megmosolyogtasson.
- Csak az a bajod, hogy fáj az igazság?- célzok itt arra fogcsikorgatva, amit mondtam róla. Kiábrándító, elviselhetetlen, hisztis, igazi férfifruska. Szemei kissé megrebbennek és egy vonallá préseli ajkait.
- Milyen igazságról beszélsz? Egyáltalán nem is ismersz engem!- szinte elüvölti a végét. Egyértelmű, hogy túllépett a fájdalmon és már csak dühöng.
- Épp eleget láttam belőled ahhoz, hogy ezt megállapíthassam- sziszegem vissza ösztönösen közelebb hajolva hozzá, amitől idegesen fújtat egyet.
- Nem láttál te belőlem semmit!- az agyam pörögni kezd, akaratlanul is eszembe villan a kép, ahogy minden figyelmét a kis csavar és tipli összeillesztésének szentelte, ahogy az arca fokozatosan vörösödött el zavarától, ahogy ajkai megremegtek, mikor dadogásba kezdett. Ahogy hófehér, tökéletes combjai ki-kivillantak a pólója alól, miközben fel-alá császkált a szobámban... Ezt én mind láttam.
- Joon Myun...- nevét szinte vicsorgom, majd lassan tetőtől talpig végig mérem-...sajnos túl sokat is láttam...- mondom ezt végig a lábait bámulva, amiket most azzal a fránya fekete farmerrel takar el. Erről is csak a kép jut eszembe, ahogy hófehér bőre milyen tökéletes kontrasztban volt azzal a fekete pólóval... Ahogy felnézek szemeibe, már csak azt látom, ahogy szóra nyitja a száját, majd kissé elpirulva lesüti a tekintét. Megint megbántottam...
- Szerencsédre többet soha az életben nem is fogsz...- mormogja az orra alatt, miközben lábait keresztbe teszi. Kezeit háta mögött kezdi ropogtatni, amit most nem csak látok, hanem hallok is. Ez egy rossz szokása lehet... Szerencsémre többet soha az életben nem is fogok. Ez rosszul esett. Nem tudom, hogy ebben mi pontosan...a lényeg, hogy ettől egy nagy gombóc telepedik meg a torkomban, amitől  köpni-nyelni nem tudok. Csend. Senki nem szól egy szót sem, csak dermedten figyelnek. Ez elviselhetetlen. Másra sem tudok gondolni, csak arra, ahogy mellettem szuszogott. Vagy két másodperc alatt elaludt, ahogy vacsora után befeküdt az ágyamba, vele ellentétben én viszont vagy két órán keresztül bámultam ki a fejemből. Most is úgy érzem magam... Most is úgy érzek mindent. A fejem zsong, a mellkasom nehezen emelkedik és a szám kiszáradt. Azt hiszem, szétrobbanok. Nekem ez sok! Sok, hogy ilyen piszok közel van hozzám ezek után. Sok, hogy Őt ismerem a legkevésbé itt mindenki közül, mégis Ő az, aki látott úgy, ahogy más nem, aki járt ott, ahol azelőtt még soha senki. Ezt nem bírom elviselni... Akaratomon kívül is közel került hozzám valamilyen szinten. Úgy érzem, mintha össze lennénk kötve egy láthatatlan kötéllel, amivel húz magához... Szinte már észre sem veszem, ahogy már csak tíz centi választ el tőle vele... Az Ő szemei viszont kissé kikerekednek, biztos vagyok abban, hogy épp olyan nehezen vesz levegőt, mint én.
- Szerintem menjünk enni, mert Kyungsoo mindjárt összeesik az éhségtől...- szólal meg Kai hirtelen pár hosszúra nyúló perc csend után, amire D.O nagy bagolyszemeket meresztve mered fel a mellette állóra.
- Azért annyira nem sürgős...- motyogja ajkait alig mozdítva, amire Kai máris a derekát átölelve kezdi el terelgetni egyenesen át köztem és Suho közt, ezzel véget vetve a most annyira intenzív szenvedésemnek.
- De igen, hisz már remegsz is!- hátra pillant ránk, majd fejével előre bök, miszerint menjünk utána inkább. Ez az eddigi legjobb ötlete... Az én lábam is megindul, de most nem vagyok részese a sok ökörködésnek, amit út közben ejtenek meg a többiek, mivel túl feszült és ideges vagyok hozzá.
- Honnan ismeritek egymást?- hallom Chanyeol mély hangját, ahogy felteszi a kérdést valószínűleg Baekhyunnak.
- Még általánosból. Osztálytársak voltunk...- teljesen elhalkul az utolsó szónál, ahogy a felhőkarcoló méretű kertitörpe átöleli a kisebbik vállát és a feje tetejére csókol.
- Értem...- hallom, ahogy Chanyeol kissé elmosolyodik a megnyugvástól, miszerint nem veszélyezteti semmi az alakulóban lévő kapcsolatukat. Csak nézem a párokat...ahogy egymás mellett sétálva mennek előre néha felnevetve a másik humorán.
Én erre miért nem vagyok képes?
Miért nem vagyok képes szeretni?